Hali. Szegény történetet manapság alig látogatják. Hozzuk fel egy kicsit.

*Írói szemszög*

Egy hónapja, hogy Hablaty lett az új és fiatal törzsfő Drákónak és a Gnúvadjának köszönhetően. A falu lassan helyre kezdett állni, viszont Hablaty lelkileg és testileg kezdett tönkre menni. Szegény fiú, minden nap korán kelt mert a faluban kellett rohangálnia, segítenie és a nyereg készítőben is szintúgy. De még ott voltak az új feladatok is, amik nem voltak könnyűek. A srácok szinte alig látták őt és még Asztriddal se foglalkozott már úgy, mint rég mert a sok munka miatt nem volt ideje senkire. Örült ha Fogatlannal tudott kicsit foglalkozni. Asztridnál kezdett betelni a pohár és úgy gondolta, hogy ideje lesz el beszélgetnie az új főnökkel, mivel állandóan a munkákkal volt elfoglalva és se Valkával, se vele, se a többiekkel nem foglalkozott.

Egyik nap Asztrid korán kelt, hogy tudjon beszélni a fiú fejével, mert az csak a munkával volt el foglalva és alig aludt, evett és mindenkit elhanyagolt.

Hablaty ismét korán kelt de most azért, hogy hamarabb végezzen a munkával, hogy délután kicsit repülhessen Fogatlannal. Gyorsan felöltözött és leindult reggelizni. Amint a lépcső felénél járt meglepődve látta meg, ahogy Asztrid és az anyja épp reggeliztek. Leért a lépcsőn és köszöntötte mindkettőjüket:

-Sziasztok! – mondta álmosan a fiú.

-Szia fiam! Remélem éhes vagy!

-Szia főnök! – köszöntötte majd megölelte szerelmét.

-Igen és mindjárt eszek csak rakok el enni a munkába, ha már nem gond.

-Nehogy. Evés után is tudsz elrakni kaját a munkába.

-Igaz. Asztrid, te hogy-hogy itt vagy?

-Tudod már hiányoztál, nem csak nekem és úgy gondoltam, hogy most kicsit beszélgethetnénk.

-Hidd el azon vagyok, hogy legyen időm rád, Fogatlanra, a srácokra de most még nem tudok időt szakítani rátok, sajnálom!

-Hablaty! Legalább hallgasd meg Asztridot!

-Kérlek csak hallgass meg, csak ennyit kérek, semmi többet!

-Rendben, hallgatlak!

-Hablaty, ez így nem mehet tovább! Nem csak a munkából áll a világ (én szerintem), mert a srácokkal és velem se ártana kicsit foglalkoznod és az oké, hogy Fogatlannal néha törődsz de csak vele, és minket pedig hanyagolsz.

-Asztrid, figyelj tudom, hogy sok a munkám de arról nem én tehetek oké? Igen tudom, hogy csak Fogatlannal törődők amikor tudok de ígérem, amint lesz egy kis szabadidőm veletek is fogok foglalkozni rendben?

-Oké, te tudod. Nekem most nincs kedvem veszekedni és ahhoz főként nincs, hogy most vágd a szemembe, hogy szakítani akarsz és azt, hogy vége!

-Nekem sincs kedvem veszekedni és én nem akarom, hogy vége legyen. Lassan 6 éve együtt vagyunk és én azt szeretném, hogy velem éld le az életed.

-De hogyan éljem le veled ha még időd sincs rám? – mondta a lány majd könnyes szemekkel ki viharzott a házból.

-Hablaty! – szólt neki az anyja. – Asztridnak igaza van abban, hogy lassan a munkád fontosabb mint ő.

-Tudom, igazad van! Utána megyek.

-Azt jól teszed!

Hablaty utána rohant de már nem találta sehol így el ment a medencéhez. Mikor oda ért látta, hogy a lány fel húzott térdekkel gubbaszt egy sziklánál és sír.

*Hablaty szemszöge*

Oda mentem hozzá és az ölembe húztam miután leültem mellé, majd elkezdtem a hátát simogatni és nyugtatni.

-Asztrid én sajnálom, nem úgy akartam, sajnálom. Én nem akartalak megbántani.

-Nem a te hibád, én mondtam hirtelen azokat – mondta miután meg nyugodott.

-De nekem meg kellett volna értenem.

-Haragszol rám?

-Miért haragudnék? – mondtam aztán megcsókoltam de ő viszont hamar elvált tőlem. Nem nagyon értettem miért de inkább meg kérdeztem tőle, hogy mi bántja.

-Asztrid, mi a baj?

-Hablaty, nem értelek! Nem rég még azt mondtad, hogy sok munkád van és, hogy nincs időd ránk. Most meg itt vagy velem, ami tök jó, de azt hittem, hogy a munkád fontosabb mint én.

-Asztrid, igazad volt. Megbántam, hogy csak a munkával foglalkoztam és veletek meg nem. Most már bánom és ígérem a mai naptól fogva veletek is fogok foglalkozni.

-Köszönöm és hiányzol, de nagyon! – mondta hozzám bújva

-Te is nekem. Szeretlek!

-Én is szeretlek! – mondta aztán megcsókolt.

Ahogy a csókból elváltunk hozzám bújt és a mellkasomra hajtotta fejét majd elaludt és pár perccel én is ugyan ezt tettem. Örültem, hogy ott volt velem.