Hajnali négy óra ötvenkilenc perc van. Az oldalamra fordulva várom, hogy megszólaljon a telefonom ébresztője. Valahogy minden reggel sikerül hamarabb felébrednem, mint ahogy ébresztene. Van ez a furcsa szokásom, ha hamarabb kelek, még ágyban maradok addig, amíg meg nem szólal. Mögöttem megmoccan az ágy. Tegnap este egészen egymásba gabalyodtunk egy vörös kiscsajjal. Asszem' valami Jennie. Vagy Jacqueline. Képtelen vagyok megjegyezni a nevüket.

Öt óra. A telefon hangos sípolással jelez. Jennie vagy Jacqueline nagyot ugrik

– Mi a franc? – nyögi a sötétségbe. 

Elvigyorodok.

– Bocs, az ébresztőm – ülök fel, hogy kinyomjam.

– Akkor kapcsold ki és bújj vissza – csókol a hátamra, közben a mellkasomra vezeti a kezét. Meg fogom a tenyerét és letolom magamról.

– Menned kell.

– Mi van? – háborodik fel.

– Menned kell. Dolgom van.

– De... Meg is várhatnálak itt – búgja elnyúlva az ágyban.

– Bocs, de el kell mennem itthonról, idegeneket meg nem hagyok egyedül a lakásomban.

– Te mekkora egy faszfej vagy! – rúgja le magáról a takarót.

– Este is megmondtam, hogy ne láss bele többet.

Nyugodt léptekkel haladok a szekrényem felé, hogy felöltözzek. Jenni/Jacqueline ingerülten dobálja magára a tegnapi ruháját és el sem köszönve hagyja el a lakásomat, becsapva maga mögött az ajtót. Lelki szemeim előtt már meg is jelent Madame Bourjois, a lenti szomszéd, aki rendszeresen megdorgál, hogy nem tud aludni a korán távozó „vendégeim" miatt.

De most mit csináljak, ha tapadnak rám a csajok?

El kéne kergetnem őket? Nem vagyok én olyan hülye.

Szürke melegítőnadrágot és egy fekete trikót dobok magamra. Amíg eligazítom a felsőtestemen a trikót, a hűtőbe nyúlok, hogy kivegyek egy palack vizet. Ivás után felrögzítem a karomra a telefontartómat és zenét kapcsolva indulok el futni. Egészen a pár háztömbnyi konditeremig futok. Útközben figyelem a környezetemet. Szeretek ilyen korán futni, amikor még egészen kevés ember lézeng a városban.

Január elseje van. A házakon még kint vannak a szilveszteri buli dekorációi. Az út csúszik, vigyázva kocogok, nehogy egy óvatlan pillanatban esetleg megcsússzak. A számból kiáramló levegő melegsége minden egyes levegővételnél megcsap. Nem fázok, bár eléggé hideg van. Néhány bisztró még csak most takarít, most pakol el a hajnalig tartó bulizgatások után, hogy aztán dél körül újra kinyissanak. Itt még ünnepnapon sincs lazsálás. Befordulok az edzőterem utcájába. Messziről megvilágítja a még sötétségbe boruló utat a hatalmas ablakokból kiszivárgó fény.

A fülhallgató egyik felét kitépve lépek be a helyiségbe.

Hát itt kurva meleg van.

A pulthoz lépve nyújtom az öklöm Gabriel felé.

– Csá haver! – üti az öklét az enyémhez. – Te ma sem tudsz pihenni?

Megrántom a vállam.

– Valahogy karban kell tartanom ezt a testet, különben olyan gyorsan kifulladnék, ahogy te – vigyorodtam el.

– Cseszd meg, Dufort.

Felnevetek és megveregetem a vállát.

– Jót buliztál tegnap?

– Áhh dehogy, anyámékkal kellett Jengáznom – forgatja meg a szemét.

– Jengáznod? – esküszöm próbáltam visszafogni a nevetést, de nem bírtam.

– Ne röhögj már... Inkább gyere el velem este. Van valami bár, egy éve nyitották, minden este élő zene van, állítólag van valami csaj, aki fel szokott lépni és kurva dögös. Fel akarom szedni.

– Láttad már egyátalán?

– Nem, de a haverom mesélte, tudod a nyurga feka srác, Afganisztánban volt.

– Ja, ja, ja Théo.

– Ő. Na, ő volt bent pár napja és mondta, hogy nagyon bomba a csaj.

– Ha ő mondja... – sóhajtok. – Végülis Afganisztán után nekem is szép lenne bármelyik csaj.

– Lassan lehúzza az arcodat az a hatalmas egód – fonja össze karjait, miközben megemeli egyik szemöldökét.

– Jó, jó, elmegyek veled, csak ne nyaggass.

– Kössz, tesó – vigyorodott el és megdobott egy üveg vízzel. – Ajcsiba.

Biccentek felé, majd meghúzva a vizet a terembe sétálok. Bő egy órát szoktam gépekkel edzeni, aztán haza futok, zuhany és irány melózni. De mivel ma nem nyitom ki a műhelyt, azt se tudom, mit fogok kezdeni a szabadidőmben estig.

Gyűlölöm a semmit tevést. De nem is edzhetek egész nap.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

     Végül is egész nap unottan videójátékoztam, illetve olvastam egy keveset. Gabriellel este hét órára beszéltük meg, hogy találkozunk a terem előtt, onnan gyaloglunk, mivel nem volt messze a bisztró onnan. Egyszerű, fekete farmert vettem fel, katonazöld pólóval és fekete bőrdzsekivel. Semmi extra. A hajamat hátrazseléztem. Ideje lenne már elmennem a fodrászhoz. Még talán kibírok egy hetet. Lassú tempóval, zsebre tett kézzel haladok a járdán, még van egy csomó időm, úgyhogy útközben rágyújtok egy cigire. Füstöt kifújva állok meg az edzőterem bejárata mellett. Már csak pár slukk volt hátra, amikor odabent lekapcsolódnak a lámpák és Gabriel szőke fejével találom szembe magam.

– Dobd már el azt a szart – fintorodik el, ahogy bezárja az ajtót.

– Mindjárt, úgyis elszívtam – két aprót szívok még a végéből, majd kisodrom belőle a hamut és a maradék dohányt és a közeli kukába dobom a csikket.

– Továbbra sem értem miért bagózol.

Megvontam a vállam.

– Mert szeretek.

A hely tényleg nem volt messze, jó tíz perc múlva már a bárpultnál isszuk a kikért sört. Roskadásig tele van a hely, mindenhol emberek lézengnek, főleg férfiak. Akik utánunk jöttek volna, őket már be sem engedték. Nekünk még szerencsénk volt. A pultnál ácsorogva egyszer csak Théo rajzolódik ki a tömegben, egyenesen Gabriel felé tartva, oldalán egy másik langalétával.

– Csá, Théo! – fogott vele kezet vigyorogva Gabriel.

Mi is köszönünk egy biccentéssel, aztán bemutatja a vele érkezőt, aki mint kiderült az öccse. A nevét nem jegyzem meg, nem érdekel.

A sört kortyolgatva nézek körbe a helyiségben. Az egyik asztalnál meglátok egy nőt. Kitűnt a többi közül. Válla éterien mozog, ahogy beleiszik a poharába. Haját hátra dobja és bekapja a tányérján lévő utolsó darabot.

Megbabonáz a külseje.

Minden egyes mozdulatát lassított felvételként látom. Sugárzó mosollyal köszön azoknak, akik ráköszönnek.

Ruhája elegánsan simul rá. Egy egyszerű, fekete, strasszokkal kirakott ujjatlan mini ruha. Mintha ráöntötték volna. Kiemelte darázsderekát és a melleit is, aminek bőre olyan hamvas lehet, mint egy érett, kerek barack.

Nyelnem kellett.

Haján megcsillan a lámpafény, úgy láttam őt ott ülni, mintha senki más nem lett volna ezen az átkozott helyen. Mintha az összes világítást ráirányították volna és neon fényekkel kirakott betűk álltak volna előtte, hogy „őt figyeld", „csakis rá nézz", mint egy béna rajzfilmben.

Kecsesen feláll az asztaltól, együtt mozgok vele. Már indulnék utána, de erős kéz tart vissza a mellkasomnál. Az eddig néma, fekete helyiség hirtelen ismét zajos bisztróvá alakul. Pislogok párat. Kiszáradt a szemem. Gabriel felé fordulok, aki kérdőn figyel.

– Hova mész?

– Sehova – rendezem le ennyivel és lehúzom a maradék italom, közben szemeimmel a Nőt figyelem, akiről csak annyit tudok, hogy meg akarom ismerni.

Kilépett a mosdó ajtaja mögül, izgatottan figyeltem, merre mehet, hova viszi az útja. Haját a füle mögé tűrve lép fel a színpadra.

Na, ne. Ő róla beszélt volna Gabriel?

Mosolya olyan volt, mint a Hold egy olyan éjjelen, amikor nincs felhő az égen. Ragyogott. Szemei csillagként, boldogan csillogtak, mégis volt bennük valami más is. Felénk néz, miközben a mikrofon magasságán állít. Rutinosan kezeli, mintha ezer éve csinálná.

– Szép estét, a nevem Céline, én fogom ma este szórakoztatni önöket!

– Hát engem biztosan fog – motyogja ide röhögve Gabriel.

Kellemetlen, keserű érzésem lett ettől a mondattól. Céline közel hajol a mikrofonhoz. Hangja édes érzékiséggel szólal meg a hangfalakból. De sokkal több is volt benne.

– Seems like just yesterday, You were a part of me. I used to stand so tall, I used to be so strong. Your arms around me tight, Everything, it felt so right, Unbreakable, like nothing could go wrong. [Olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy a részem voltál. Régebben emelt fővel jártam, erős voltam. A karod szorosan ölelt, minden olyan kellemes volt, törhetetlen, mintha semmi sem romolhatna el]

Nem csak énekelte ezt a dalt, olyan volt, mintha eggyé vált volna a szöveggel. A szíve legmélyéről szóltak ezek a sorok. Meg akartam ölelni, magamhoz szorítani, hogy tudja, biztonságban van.

– Here I am, once again, I'm torn into pieces. Can't deny it, can't pretend, Just thought you were the one. Broken up, deep inside, But you won't get to see the tears I cry. Behind these hazel eyes. [Itt vagyok, utoljára, darabokra törve. Nem tudom tagadni, nem tudom tettetni. Azt hittem, hogy te vagy az igazi. Összetörtem, legbelül. De többé nem mutatom neked, hogy sírok. A mogyoróbarna szemek mögött.]

Összefacsarodott a szívem, ahogy az arcát figyeltem. Mosolygott, de mosolya mögött fájdalom lakozott. Tűrte a fájdalmat, nemesen, tiszteletet parancsolón állta az összes kést a szíve körül. Irigyeltem az erejét. Smaragd szemei villanva figyelték az összes férfit, nem bízott bennük. Távolságtartón, mégis kedvesen fordult valamennyiőjükhöz. Fogalmam sincs, hogy volt erre képes.

– I told you everything, Opened up and let you in. You made me feel alright, For once in my life. Now all that's left of me, Is what I pretend to be. So together, but so broken up inside. 'Cause I can't breathe, No, I can't sleep, I'm barely hangin' on. [Mindent elmondtam neked, megnyíltam és beengedtelek. Azt éreztetted, hogy jól vagyok, először az életemben. Most már csak az van, amit színlelek. Összeszedetten, de belül összetörve. Mert nem kapok levegőt, nem tudok aludni, nem tudok mibe kapaszkodni.]

Túlságosan ismerős volt ez a helyzet. Valaha én is ezt éreztem, így csak még jobban segíteni akartam rajta. Mimikái minden fájdalmát tudatták azokkal, akik hasonlón mentek keresztül, egyszerűen csodálatos volt, ahogy ott állt, és az énekével mindenkit elkápráztatott. Hangja édes nektárként kúszott a fülembe, soha többé nem akartam mást hallgatni, csak az ő hangját.

     A dal végeztével felhördült tömeget kapott a nyakába, kik füttyögve, tapsolva kértek ráadást. Én is azt akartam, de nem mertem megmozdulni. Képtelen voltam bármit is csinálni. Elnyílt ajkakkal figyeltem bájos mozdulatait. Tényleg ő volt a legkülönlegesebb nő, akit valaha az utamba terelt a sors. Nemes, előkelő, tekintélyt parancsoló és gyönyörű egyszerre. Volt valami ismerős a tartásában. Ilyen egyenes háttal csak egyetlen egy személyt láttam eddig. Nagyot nyeltem, ahogy eszembe jutott az az emlék, de nem bírtam elmerülni benne, ugyanis megiramodott a bárpult felé.

Nem hazudok, bepánikoltam.

De úgy igazán.

Mint egy szaros kiskölyök.

Mellettem a többiek már ugrásra készen álltak. Ez mulattatott. Nem hiszem, hogy bármelyikőjükkel is elmenne, nem volt egy súlycsoport senkivel sem ebben a teremben. Még velem sem. Dús ajka kicserepesedett az énekléstől. Meg akartam hívni egy italra, de Gabriel megelőzött.

– Csodálatos előadás volt! – fogta meg Céline kezét, hogy rácsókoljon, de ő elegánsan kicsúsztatta közüle a sajátját.

– Köszönöm – biccentett egy kedves mosollyal. 

A pulthoz lépett, egyenesen mellettem állt meg. Megcsapott az illata. Magnólia és valami édes, amire nem bírtam rájönni. Friss volt, mégis kellemesen ölelt körbe, mint egy puha, selyem paplan. Haja lágyan ringott, ahogy mozgatta a fejét. Egy bourbont kért ki jéggel.

– Had fizessem az italát, madame! – lépett mellé Gabriel újra bepróbálkozva.

– Köszönöm, nem szükséges – utasította el finoman.

– Ragaszkodom hozzá! Kisasszony, az én számlámhoz írja, legyen szíves!

– Köszönöm, de nem fogadhatom el – Céline hangja továbbra is nyugodt volt.

Én már rég leütöttem volna a helyében.

– Kérlek! Valamivel viszonozni akarom, hogy ilyen csodában részesítettél!

Majdnem felröhögtem, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Gabriel felé csúsztatta az italt, amit a pultos kiadott. Feszülten figyeltem mi fog következni. Céline a pohárra nézett, majd Gabrielre.

– Akkor ez itt az enyém?

Kedves barátom diadalittasan elvigyorodva bólintott. Ez a gyönyörű nő pedig előttem megfogta a poharat és egy szenvtelen mosollyal leöntötte Gabriel nadrágját, pont középen.

– Köszönöm. Jó volt – azzal megfogta a másik poharat, amit a bartender lány elé csúsztatott.

Ő már tudhatta, hogy ez lesz, mivel vigyorogva figyelte az eseményeket. Itt már nem bírtam, elfordulva röhögtem el magam. Nyugalmat eröltetve az arcomra fordultam vissza, de Céline-nek már nyoma sem volt és Gabriel is a mosdó felé vette az irányt, így én is megfogtam magam és átverekedtem magam a bárban, de Célinet sehol sem láttam. Kiléptem a hidegre, hogy ott is körbe nézhessek, de már késő volt. Éppen beszállt egy galamb színű Camaroba és pár perc múlva elhajtott. Percekig meg sem bírtam mozdulni, csak néztem abba az irányba, amerre elgurult.

Az este további részében sem tudtam kiverni a fejemből. A pultnál többször is megkörnyékeztek igen dekoratív fiatal hölgyek de egyszerűen rájuk sem bírtam nézni. Céline megmozgatott bennem valamit, amit már nagyon régen nem tett meg senki. A legutóbbi alkalomnak is katasztrófa lett a vége. Jelenleg azt sem tudom, hogy hogy viszonyuljak ehhez az egészhez. Meg akartam őt ismerni.

Rohadtul meg akartam ismerni.

Közben meg bennem volt az a gát, amit nem biztos, hogy el akartam bontani a szívem körül. Túl sok seb volt rajta.

Vajon elfér még rajta pár, ha ez sem jön össze?

Kit érdekel? Akarom őt. Lelkestől-testestől.

Ha ő is megsebez, örömmel fogom viselni, ahogy a szívembe vési a nevét.