– Mon étoile... – sóhajtottam és megálltam egy pillanatra.

– Semmi baj Elijah – torpant meg Juliette is, egyenesen a szemeimbe nézve.

Smaragdzöld írisze teljesen elvarázsolt, ahogyan annak idején. Közelebb léptem és az álla vonalára csúsztattam a kezem.

– Ne! Ezt ne! – hátrált egy lépést dühösen fújtatva.

– Kérlek, csak beszéljük meg – léptem újra közelebb.

Apró, meleg mosolyt küldtem felé, hátha meglágyíthatom a szívét. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy újra úgy legyünk, mint régen.

– Mégis mit képzelsz magadról? – keserű dühvel köpte felém a szavakat. – Nem egy szelet torta vagyok, amit kedvedre majszolgathatsz, Elijah Mikaelson! Nem egy marionette bábu, akit ide-oda rángathatsz, nem egy kibaszott játékszer! Est-ce que tu comprend ce que je te dis? [Érted, amit mondok?]

– Parfaitement, mon étoile. [Tökéletesen, csillagom] – súgtam megsemmisülve.

– Ne m'appelle pas comme ça! Tu as perdu ce droit il y a bien longtemps! [Ne nevezz így! Régen elveszítetted a jogod rá] – rivallt rám és faképnél hagyott.

Csak figyeltem távolodó alakját és úgy éreztem magam, mint még sohasem. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Dühös voltam. És csalódott. Persze nem várhattam el tőle, hogy a nyakamba ugorjon, azok után... de mentségemre szóljon, hogy valóban azt hittem, hogy rég leélte az életét.

     Zihálva, verejtékkel áztatott trikóval ébredtem. Felültem az ágyban és a tenyereimbe temetve az arcom, próbáltam megnyugodni. Valahogy az álmomban jobban felzaklatott ez a beszélgetés, mint délután. A sápadt, fehér falakon megcsillant a Hold fénye, valamiért teljesen kirázott a hideg tőle. Furcsa, rossz érzés kerített a hatalmába. Az órámra néztem, ami hajnali öt óra, tizenhét percet mutatott. Feleslegesnek tartottam visszaaludni, ezért a folyosó végén található fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak, hátha az megnyugtat egy kicsit. A szívem őrülten dobogva adta a tudtomra, hogy valami nagyon nincs rendben, a zuhany sem oszlatta el ezt a rossz érzést. A szobámban járkáltam egy ideig, majd felöltöztem. Szokott módon egy fehér inget vettem fel, sötétkék öltönnyel és a hozzá tartozó nadrággal. A karomra raktam a karórámat. Megőrjített ez a semmittevés, így inkább lementem a konyhába és főztem egy kávét. Feketén, minden nélkül töltöttem ki egy csészébe és az ablak elé állva ittam ki a tartalmát a feljövő nap első sugarainak simogatásában.

     Lassan megtelt élettel a ház, mindenki ébredezni kezdett, de én csak egy valakire vártam. Beszélni akartam Juliette-tel, megmagyarázni ezt az egész Hayley dolgot. Már dél is elmúlt, de a szobájából nemhogy nem jött még ki, de abszolút nem hallottam mozgást sem. Egy pohár bourbont forgattam a kezemben már lassan egy órája a zongorapadon ülve.

– Miért nem kopogsz be hozzá? – guggolt le elém Hayley, kivéve a kezemből a poharat.

Sóhajtottam.

– Nem tudom, hogy akar-e velem egyátalán beszélni.

– Hát, ha itt üldögélsz sajnálva magad, nem is fogod megtudni. Na, menj és beszélj vele!

– Hayley... – sóhajtottam újra.

– Ne csináld már! Mi lett veled? Te nem ilyen vagy...

– Nem tudom – temettem a kezembe az arcom feszülten.

– Nagyon szeretted őt, igaz?

Nagyot nyelve bólintottam.

– Még most is szereted?

– Hayley... – nyögtem újra a nevét a tenyerembe és felnéztem rá. Kedvesen mosolyogva figyelt.

     Ugyanazok a kérdések, amiket Juliette tett fel és már félek rájuk válaszolni. Miért nem tudja végre eldönteni a szívem, hogy kit akar? Egészen eddig tisztában voltam az érzéseimmel. Tudtam, hogy Hayleyt akarom, aztán visszatért az életembe Juliette, és mindent felforgatott. Valahogy mindig azt hittem, hogy Hayley be tudja tölteni azt az űrt a szívemben, amit Juliette hagyott maga után. Most viszont úgy érzem, hogy belülről akar szét szakadni, annyira két felé húznak az érzéseim.

– Na! Szedd össze magad és beszélj vele!

Újabbat sóhajtottam és felálltam a padról.

– Köszönöm – biccentettem Hayley felé, majd elindultam Juliette szobájához.

Kopogtam párat az ajtaján, de pár perc múlva sem jött válasz, így újra bekopogtam.

– Juliette? Elijah vagyok, beszélhetnénk? – szóltam, de ismét nem kaptam választ. – Bemegyek, jó?

Benyitottam az ajtón, de belépve azt láttam, hogy az ágya érintetlenül árválkodott és minden más jel is arra engedett következtetni, hogy nem éjszakázott itthon. Szemöldökömet összevonva léptem ki a szobából és az alsó ajkamat dörzsölve mentem vissza a nappaliba.

– Látta valaki haza jönni tegnap Juliette-t?

Freya aggódva kapta fel a fejét.

– Miért kérdezed?

– Nincs a szobájában, és ahogy elnézem, nem is tartózkodott itt éjszaka... azt hiszem az én hibám – sóhajtottam.

– Történt valami tegnap? – lépett közelebb egyetlen nővérem.

– Hát, egy kicsit összekaptunk – szorítottam meg az orrnyergem.

– Lehet, hogy csak elment lenyugodni valahová. Este menjünk el a clubba, tegnap azt mondták a kolleganői, hogy ma fel fog lépni – vont vállat Kol.

– És ha baja esett? – csattantam fel.

– Próbáltad már hívni?

– Igazából nem...

Freya azonnal előkapta a telefonját és elkezdte tárcsázni Juliettet. A körmöm melletti bőrt kezdtem rágni. Amolyan pótcselekvés, mindig ezt hozza ki belőlem, ha valami miatt ideges vagyok.

– Nem veszi fel...

– Hmm... – sóhajtottam. – Este elmegyek a clubba.

– Mind megyünk – közölte Kol.

     Biccentettem felé, majd felsiettem a kijelölt szobámba. Becsukva magam mögött feszülten az ajtónak döntöttem a homlokomat és lehunyva a szemeimet próbáltam a légzésemmel a helyére tenni a szaporán verő szívem. Megőrjít a félelem, hogy esetleg baja eshetett. Öklömmel beleütöttem a falba és eltoltam magam tőle. Nem veszíthetem el az eszem. Tiszta fejjel kell gondolkodnom, vagy megint meggondolatlanul fogok cselekedni.

     Kínzó órákkal később indultunk el a bárba. Juliette azóta sem tért haza, egyre jobban aggódtam érte. A clubban szokatlanul nagy tömeg volt ma este. Egy gombostűnyi hely, nem sok, annyi sem volt. Freya az öltözők felé ment, míg én, Klaus és Kol szétváltunk és úgy mentünk körbe, hátha valamelyikőnk meglátja őt a tömegben. A fal mentén kémleltem körbe a fülledt tánctéren. Beszélgetés foszlányokat próbáltam kinyerni a sok más hanghatás közül. Tompán megütötte a fülem Derek baritonja. Nyájasan, nevetve beszélgetett egy fiatal lánnyal a bárpultnál. Apró fintor kúszott az ajkaimra. Fogalmam sincs, hogy mit eszik rajta Juliette. Neki sosem jöttek be az ilyen férfiak. Derekről süt az intelligencia hiánya. Abszolút nem hozzá való.

– Elijah! – jött velem szembe Freya. – A lányok azt mondták, hogy elméletileg lebetegedett... ugye tudod mit jelent ez?

– Tudtam, hogy baja esett! Hamarabb el kellett volna kezdenem keresni őt!

– A legfontosabb, hogy nyugodj le és gondold végig higgadtan, ki lehet az, aki ártani akarhat neki?

– Agathe! Ki más? És tudom is, hogy ki segített neki...

Egyből elindultam Derek felé, aki rám is emelte hideg, jégkék szemeit. Önelégült mosollyal nézett rám. Hánynom kell tőle.

– Derek! Hol van Juliette? – szegeztem neki a kérdést.

– Honnan tudhatnám? Tudtommal már a te ágyadat melegíti – vigyorodott el.

A pult fölött megragadtam a pólóját és közel vontam magamhoz.

– Nem kérdezem meg még egyszer. Mit tettél vele?

Egyenesen a szemeibe néztem, éreztem, ahogy az elmémet elönti a méreg.

– Elijah, ne ilyen feltűnően – simította a csuklómra a tenyerét Freya.

– Nem érdekel, hogy ki lát meg! – rivalltam rá és egy mozdulattal kirántottam Dereket a pult mögül. – Most pedig elbeszélgetünk egymással, mint férfi a patkánnyal – sziszegtem az arcába.

Freya rosszallóan fújtatott egyet, majd ráhelyezett egy mágiakorlátozó karperecet Derek csuklójára. Meglepetten néztem a nővéremre.

– Most mi az? Nem te vagy az egyetlen, aki rá gyanakodott.

– Szólj a többieknek, addig én kivezetem őt a kocsihoz.

Freya bólintott és ott hagyott minket én meg a tarkójánál fogva vezettem magam előtt Dereket.

– Mi az, tán nem ment haza a mátkád tegnap?

– Patkányhoz képest elég nagy a szád.

– Higgadt férfi létedre bűzlessz a félelemtől.

Kilöktem a hátsóajtón. Egyik kezemet a zsebembe dugva vártam, hogy felálljon a földről.

– Fölényben érzed magad, hmm, Elijah? – kérdezte szenvtelenül. – A kis játékszeretek nélkül semmire sem mennétek – lóbálta meg a karján csüngő kis csecsebecsét.

– Ringasd csak ebbe a hitbe magad.

– Tudod sokat mesélt rólad. Folyton arról áradozott, hogy milyen nemes lélek vagy, szörnyen untam. Tudod mit csináltam, amikor már nem bírtam tovább? A szájára tapasztottam az enyémet. Feltérképeztem a teste minden szegletét, úgy, ahogy te eddig sohasem tehetted – vigyorodott el.

– Elég!

– Miért, mi a baj? A nagy Elijah Mikaelson féltékeny lenne?

Elborult elmével húztam be egyet neki. Megtántorodott, de nevetve nézett rám.

– Sokkal könnyebb kihozni a sodrodból, mint gondoltam. Mondhatok még ilyeneket, ha szeretnél. Csak hogy legyen mire gondolnod a zuhany alatt.

Újabb ütést mértem belé, ezúttal a gyomorszájába, majd az orrára. Eszméletlenül esett össze.

– Ez komoly, Elijah? Nem bírtad ki?

Szólalt meg mögöttem rosszallóan Klaus.

– Menjünk innen – válaszoltam és felkapva a vállamra beraktam a kocsiba Derek elernyedt testét.

     Juliette pincéjébe vittük és kikötöztük egy székhez. Freya egy varázskört alkotott köré. Odahelyeztem egy másik széket vele szembe, és egyszerűen leültem, arra várva, hogy magához térjen, ami hamarosan meg is történt. Keresztbe vetettem a lábam, bal lábszáramat a jobb térdemen pihentettem és kigomboltam az öltönyt magamon, hogy zavarjon annyira. Derek egy nagyobbat nyögve, szemeit összeszorítva ébredezett. Orrából folyt a vér, és amorf formájából ítélve gyanítom el is tört. Udvariasan megvártam, amíg teljesen megához nem tér és csak akkor szólaltam meg, amikor realizálta, hogy hol van és rám nézett. Nyájasan elmosolyodtam.

– Isten hozott.

– Hol vagyunk? – kérdezte rekedten és körbenézett.

Kisebb helyiség volt, valószínűleg csak a nappali alatt helyezkedett el. Felettünk hallatszódott a járkálás, a plafonról leszóródtak a porszemek a lépések alatt.

– Vicces, azt gondoltam tudni fogod. Ha már ezzel hencegtél, hogy mennyire sokat jársz ide.

– Jules háza...

– Talált süllyedt. Na, most. Szépen el fogod nekem mondani, hogy hol van ő – tagoltam szépen lassan, minden egyes szóval közelebb hajolva hozzá.

– Azt hiszed meg tudsz ijeszteni? – vigyorodott el.

Érdektelenül figyeltem a vonásait.

– Nem célom megijeszteni téged – álltam fel és a zsebembe mélyesztettem a kezeimet. – Egyszerűen beszélgetünk, aztán majd eldöntöd, hogy szeretnél-e még élni, vagy sem.

– Nem ölnél meg. Mert akkor örökre elveszítenéd őt. Úgysem mondok semmit – dőlt hátra a széken, ridegen figyelve.

Elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá. Állánál megragadtam és felfeszítettem a fejét, hogy szemeibe nézhessek. Próbáltam az elméjébe jutni, de erős gát védi azt. Hirtelen ötlettől vezérelve ököllel az arcába ütöttem, majd a torkára szorítottam a tenyerem.

– Hol van?

Derek egy nagyobbat nyelt, de nem szólt semmit. Újabbat ütöttem, feje balra csuklott, szájából vér bukott ki.

– Mit tettetek vele?

Hangom hűvös volt, de akaratlanul szökött belé egy kevés aggodalmas csengés, ami őt vigyorgásra késztetett.

– Nem értelek téged. Miért hagytad el, ha ennyire szereted?

– Nem veled fogom ezt kitárgyalni. Utoljára kérdezem meg, hogy hol van?

Továbbra sem mondott semmit, így a gyomorszájába ütöttem egyet. Összegörnyedt és kiköpött egy kis vért. Apró nevetést hallatott, ami elég volt ahhoz, hogy elszálljon az agyam és kontrollálatlanul ütlegelni kezdtem, ahol csak értem. Kiáltásai egyre hangosabbak voltak, de én csak tompán hallottam. Folyton csak az volt előttem, hogy Juliette-t talán kínozhatják és ez félelemmel töltött el. Nem akartam őt elveszíteni. Egészen eddig próbáltam kizárni, egészen idáig mantráztam magamban, hogy el kell engednem, de nem megy. Szeretem őt, mindig is szerettem és mindig szeretni fogom. Megbénít a tudat, hogy nem tudok neki segíteni.

– Elijah! Állj le, így csak megölöd! – hallottam Kol hangját magam mögött, majd megéreztem a vállamon, ahogy megpróbál lehúzni Derekről.

Időközben felborult a székkel és én rajta térdelve ütöttem, ahol csak értem. Leráztam magamról Kol kezét, de ő nem tágított és kiegészülve Klausszal sikerült leválasztaniuk róla. Nagyot sóhajtva igazítottam meg magamon az öltönyt és kisöpörtem a hajamat a szememből. Levegőért kapkodva vérben forgó szemekkel néztem az összekuporodott, remegő testet a földön.

– Az anyámnál van – nyögte elhalón. – A temető kellős közepén van a kriptánk. Ott megtaláljátok, de vigyázzatok, mert valószínűleg őrséget állított.

Szót sem fecsérelve rá, azonnal elindultam fölfelé. A pulzusom szaporán vert és szinte kizártam a külvilágot magam körül, csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mentenem őt.