Már a repülőn ültünk, úton vissza Salembe. A terveim szerint ott töltöm még az éjszakát, aztán sietek is vissza Franciaországba. Nagyon kimerültem.

– Meddig voltam kiütve?

Egészen idáig szótlanok voltunk. Gilly meglepetten fordult felém. Nem hitte, hogy a mai napon még hallani fogja a hangom. Ez is egy olyan rossz szokásom, amit le kell magamról vetkőznöm.

– Két napig – válaszolta.

Tagoltan hallottam, pedig biztos voltam benne, hogy teljesen normális hanglejtéssel beszélt.

– Nekem úgy egy órának tűnt...

– Akarsz róla beszélni?

Előrébb hajolt az ülésén, miközben a tenyerét a nadrágjába törölte. Egyik kezével megtámasztotta a fejét. Hosszú, vörös haja előre libbent. Zöld szemei most a mérges szömörce levelének árnyalatában játszottak. Adjunk hozzá egy kis csattanó maszlagot és kész is a halálos méreg. Nyoma sem volt a fiatal, esetlen lánynak, akit megismertem. Érett, csodálatos, veszélyes nővé cseperedett és én ezért borzasztóan tiszteltem őt.

– Nem is tudom... – sóhajtottam. – Találkoztam Anyával és a húgommal. Meg Derekkel is.

Derek nevére felkapta a fejét. Aggodalom szikrája gyúlt a szemében, és valami egészen más csillogás is.

– Ugye jól van? Nem készítette ki az anyja?

– No lám. Úgy látom nem csak én nem vettem észre bizonyos jeleket... – fontam össze a karjaimat, mindenttudóan mosolyogva rá.

Elpirulva sütötte le a szemeit.

– Ő... jó volt hozzám – motyogta halkan. – Nem olyan volt, mint az anyja, vagy Driscilla. Sosem űzött belőlünk gúnyt, sőt. Rengeteget segített. Tanított minket, vigyázott ránk.

– És egy kicsit belezúgtál, igaz?

Mélyet lélegzett és bólintott.

– Szörnyen utáltalak, amiért nem vetted észre, hogy mennyire imádott téged. Azt hittem, hogy csak játszadozol vele. Egészen addig, ameddig egyszer el nem mesélte, hogy mi történt veled. Ő tudta a származásomat, fontosnak tartotta, hogy álljon valaki melletted, ha úgy alakul. Elültette a fejembe a szikrát.

Szomorúan lehajtottam a fejem. Fájt érte a szívem, mégis boldog mosoly húzódott az ajkaimon.

– Megkapta, amit megérdemelt, és én a tanúja lehettem. Békére lelt, Gilly, már nem kell miatta aggódnod! – simítottam mosolyogva a kezére az enyémet.

Könnyes szemekkel mosolyodott el.

– Ennek örülök. Na és, miről beszélgettetek? Anyukáddal meg tudod, mit csináltál, amíg ott voltál?

– Huh, először is le kell szögeznem, hogy baromi frusztráló egy hely, de végülis mentette a helyzetet, hogy találkozhattam velük...

Mindent elmeséltem neki, egész úton be nem állt a szám, ami talán furcsa is lehetett, nem vagyok én az a szószátyár típus. Ez lehet az első lépés. Valakiben annyira megbízni, hogy féltett titkokat, ábrándokat, egyszerűen mindent megosszak. És rohadtul jól esett. Alig várom, hogy haza menjek és mindent elmondhassak Léonnak is. Örülni fog neki. Nyitni akarok felé, és Inés felé is. Mert rendben van, hogy jó a viszonyunk, muszáj, hogy az legyen, de ennél többet akarok. Igazi kapcsolatokat akarok. Igazi barátokat, talán egy igazi szerelmet. Egy másikat, amibe nem én fektetek több energiát. És ha ezáltal sebezhetőbb leszek? Hát legyen.

Élni akarok és nem félni.

     Totál fáradtan estem be az egyik vendégszoba ágyába. Hason fekve néztem a villódzó asztali lámpát magam mellett az éjjeli szekrényen. Elmosolyodtam. Talán morzekód, vagy egyszerű jelzés arra, Annie-től, hogy itt van. Bármi is legyen, nyugodt vagyok. Jó helyen vagyok, jó emberekkel körülvéve, pozitív energiákkal és tiszta lelkiismerettel.

Nagyot szippantottam a zsályás levegőbe, lehunyva a szemeimet. A párnámat szorítva magamhoz távoztam az álmok földjére, abban bízva, hogy felébredve majd minden a helyére kerül a fejemben és a szívemben is.

Álmomban olyan helyeken jártam, ahol semmi baj nem érhet. Anyám ölelő karjaiban. Sylvie-vel piknikeztem. Apám mellett ültem egy üzleti tárgyaláson. Akkor ittam először bort. Elvarázsolt. Alig lehettem tizennégy éves. Persze ezt anyám sosem tudta meg. Ahogyan azt sem, hogy gyakran vadászni is elkísértem őt. Tizenöt éves koromra profi szinten lőttem. Ezt a tudásomat, azóta talán el is vesztettem. Nem volt szükségem gyakorlásra. Egyébként is, akárhányszor puskára, vagy bármilyen fegyverre néztem, ő jutott az eszembe. A hiánya felemészt. Ahogy anyámé és a húgomé is. Talán egy kicsit jobb lesz, most hogy beszéltem velük.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

     A repülőtéren felhívtam Léon-t, hogy mikorra ér földet a gép, hogy ki tudjon értem jönni. Gillyvel otthon elbúcsúztunk, végül mégis úgy döntött, hogy egyelőre nem jön velem. Nem akarta elmondani, de valami baj van náluk. Nem faggattam, bár szerettem volna megtudni, mi ez az egész. Olyan furcsán viselkedett, amikor szóba került a gyülekezetük. Remélem, egyszer azért beavat, hogy mi ez az egész. Lassan araszoltam a tömeggel együtt a repülő felé, közben hatodjára nyomtam ki a telefonomon a mai napon Elijaht. Biztosan nem örült, hogy ott hagytam, de egy idő után csak belátja majd, hogy semmi értelme hívogatnia. Egyszer úgyis jön majd valami, ami eltereli a figyelmét és akkor megfeledkezik majd rólam. Így volt a legjobb. Ez volt a legjobb döntés, amit meghozhattam.

Az utam nyugodt volt és csöndes. Nem volt, aki szóval tartson, így a gondolataimba mélyedve néztem az alattam elterülő tájat. Idefentről minden olyan aprónak tűnt, és a télnek köszönhetően hidegnek és barátságtalannak. Nem voltak színes rétek, zöldellő mezők, szántóföldek, csak végeláthatatlan fekete-fehér minták, mintha hirtelen a természetből is eltűntek volna a színek, vele együtt. Nagyot sóhajtva hajtottam hátra a fejem az ülésnek és lehunyva szemeimet próbáltam kiüríteni az elmémet és felkészülni az előttem álló beszélgetésre Léonnal. Tudtam, hogy úgyis le fog támadni, hogy mondjak el mindent. Tulajdonképpen vártam is. Valahogy megkönnyebbültem, amikor Gillynek elmeséltem az eseményeket, talán minél többször, minél több embernek elmesélem, annál könnyebb lesz.

Vagy talán csak bolond vagyok. Ki a fenét érdekelne egyébként is a nyomorom?

Mondjuk Gillyt, végülis ő mondta, hogy beszélgessünk.

De az is lehet, hogy csak udvarias volt...

Jézusom, tényleg nem vagyok komplett, ha itt veszekszek magammal.

     A gépről leszállva dermesztő hideg fogadott. Talán az elmúlt évek leghidegebb telének nézünk elébe. Na nem baj, talán szerencsénk lesz és végre fehér Karácsonyunk lesz. Elijahval annyira vágytunk egy hóeséses ünnepre. Ha ez most megadatik úgy, hogy elváltak útjaink, azt egy erős jelnek fogom venni, hogy jó döntést hoztam.

Léon már széles vigyorral az ajkain várt a kocsinak dőlve. Csak egy fehér kötött pulcsit és egy fekete farmert viselt, fekete bakanccsal.

– Azt hittem sosem jössz már vissza – kiáltotta ide, majd elém jött, hogy jó szorosan megölelhessen.

– Csak nem hiányoztam, kölyök? – csíptem játékosan az arcába.

Beraktam a bőröndöm a csomagtartóba és elindultam a vezetőoldal felé.

– Hát ezt biztosan nem fogod a számból hallani – morogta az arcát masszírozgatva. – Mit csinálsz?

– Én vezetek – közöltem és nyújtottam a kezem a kulcsért.

Kelletlenül megforgatta a szemét és ide dobta a kulcsokat, hogy aztán puffogva üljön be az anyósülésre.

– Ne morcizz, nem áll jól! – vigyorogtam rá, amint bekötöttem az övemet.

– Jó-jó, inkább mesélj, mi volt?

– Hát te sem vagy a türelem mintaszobra.

– Céline! – csattant fel.

– Jól van, mondom máris, na, Jézusom! – sóhajtottam. – Mit akarsz tudni?

– Mindent! Mi volt Salmben? Sikerült megmenteni a seggüket? Hope hogy van? – hadarta egy levegővétellel.

– Hát... Salemben már várt rám a nagyanyám. Beszéltem vele, elmondta, amit tud erről a Sivár nevezetű dologról, aki amúgy egy boszorkány, akit Inadunak hívnak. Óva intettek, hogy Elijahra rossz dolgok várnak, ezért összekötöttem vele az életem, meghaltunk, beszéltem az anyámmal meg a húgommal, meg Derekkel, újraéledtem, megmondtam Elijahnak, hogy örökre vége, szexeltünk, aztán most itt vagyok – magyaráztam nyugodt hangnemmel, végig az útra figyelve.

Léon arckifejezése mindennel felért. Legalábbis, amit láttam belőle. Tátott szájjal, lefagyva nézett rám.

– Mi? – nyögte ki, majd pislantott párat. – Ezt most így szépen mindent el kell magyaráznod, pontonként, mert most lesokkolódtam egy kicsit – igazította meg a pulcsijának a nyakát.

Felnevettem, aztán elkezdtem mindent részletesen elmesélni neki. Néha-néha közbekérdezett, epés megjegyzéseket tett Hayley és Elijah beszélgetésére, nemes egyszerűséggel lehülyézett az életösszekapcsolás miatt, aztán szétfolyt az ülésen a búcsúszexünk kapcsán. Rá akart venni, hogy minden mozzanatát elmeséljem, de ezt nyilván nem tettem meg. Azért ez már túl intim.

– Na, és mit érzel most?

– Őszintén? Fogalmam sincs. Egy részem megkönnyebbült. A másikban meg csak üresség van. De ez nem baj... Tudod azon gondolkoztam, hogy úgy tekintek erre az űrre, mintha egy üres szoba lenne, amit meg kell töltenem. És ezt is fogom tenni. A nagytakarítás megvolt, most már csak arra vár a hely, hogy újra teli legyen – mosolyogtam rá.

– Hmm – nyugtázta le ennyivel és hátradőlt az ülésben.

– Most mi az? – pillantgattam rá, miközben lefordultam, hogy letérhessek az autópályáról.

– Semmi. Csak nem hittem, hogy egy ennyire más lány fog visszajönni erről az útról. Mármint jó értelemben. Tudod mit látok most? Egy erős nőt, aki végre képes lesz maga mögött hagyni a múltját. Olyan törékeny voltál. Már akkor is, mikor először találkoztunk. Csak úgy áradt belőled a negatív energia, a szomorúság. Annak ellenére, hogy elvileg a legboldogabbnak kellett volna legyél Elijah mellett. Még a testtartásodra is kihatott. Életemben nem láttam még vámpírt ennyire görbe gerinccel. Mintha egy kérdőjel lettél volna. És most mi van? Egyenes hát, magabiztos aura... örülök, hogy elmentél, bár az elején nem akartam, azt hittem újabb sebekkel térsz vissza, de tévedtem.

Hitetlenkedve néztem rá, aztán újra az útra terelődött a figyelmem.

– Köszönöm – szólaltam meg halkan.

– Ugyan mit?

– Azt hiszem erre szükségem volt. Bárcsak hamarabb elmondtad volna, akkor talán már korábban kijózanodtam volna.

– Nem – rázta meg a fejét. – Neked erre volt szükséged. Anyukádra és a húgodra, nem rám. Én csak megállapítottam valamit, ők voltak azok, akik felnyitották a szemedet és ezért örökké hálás leszek nekik.

Elmosolyodtam, de nem fordultam felé. Igaza van. Hirtelen mindent másképp láttam. Már nem csak a hófödte tájat láttam. Láttam a madarakat röppenni a fák ágain, az erdőből kikukucskáló állatkákat, szinte láttam a hópihék különleges, csodálatos alakját. Amint a városba értünk, nevetgélő gyerekeket véltem felfedezni az utcán. Boldogan hógolyóztak. Az ablakokon át családokat figyeltem, akik az otthon melegében filmet néznek, a kandalló körül forrócsokiznak. A szülőket, ahogy mesét olvastak a gyerekeknek. Anyukát, ahogy a kislányával sütött. Megcsapott a mézeskalács illat. Egyszeriben felmelegedett a lelkem. Minden változásnak van jó oldala.

     Mosollyal az ajkaimon kanyarodtam le a behajtó útra. Jó végre itthon lenni. A friss hó ropogott a kocsi kereke alatt. Inés összefűzött karokkal topogott a bejárati ajtó előtt. Szőrmés fehér kabátjában és ugyanolyan szőrmesapkájában úgy nézett ki, mint egy hógolyó.

– Idegesnek tűnik – suttogtam Léonnak, mintha az anyja hallaná mit beszélünk.

Felkuncogott.

– Ha tudnád!

Lassan álltam be a lépcső elé és mire leállítottam a kocsit, Inés már nyitotta is ki az ajtót nekem.

– De jó, hogy végre itthon vagy – ölelt magához szorosan. Hangja megremegett, a könnyeivel küszködött.

– Én is jól vagyok anya, köszi! Nem karamboloztam a jeges úton vagy bármi ilyesmi – dohogott mögöttem Léon, ahogy kiszállt az autóból.

– Látom-látom! Menj, vidd fel a csomagjait! Te meg gyere, kedvesem, főzök egy finom kamillateát, biztosan kimerültél. Manon már begyújtott a kandallódban és a fürdővizet is készítik, amint megittad a teád!

– Ó jaj, Inés, mit csinálnék nélkületek! – sóhajtottam és egy puszit nyomtam a halántékára.

– Hagyd el, lányom! – legyintett.

Magához szorítva indultunk befelé.

– Nekem is jut majd abból a teából? – hallottam meg Léont mögöttünk.

– Ha csinálsz magadnak, fiam, biztosan! – fordult hátra az anyja, mire elnevettem magam.

– Az ember kidolgozza a belét, erre ezt kapja... – morogta az orra alatt.

– Hű de megterhelő lehetett kocsikázni egyet – néztem rá kerek szemekkel.

Felmutatta a középső ujját és beült a kocsiba, hogy leállhasson vele a garázsba. Újabbat nevettem.

– Titeket, ha nem lennétek ki kéne találni – jegyezte meg bazsalyogva Inés.

Kuncogva megrántottam a vállam. Egyből a konyhába mentünk, ahol ő azonnal feltette a vizet a teának. Természetesen megint mindent el kellett mondanom, mi történt odaát, amiért meg is kaptam a magamét. De hát nem is vártam mást tőle.

     Amint megittam a teát elnézést kérve felmentem a szobámba. Nagyot sóhajtva csuktam magamra az ajtót. Nekivetettem a hátam és lehunyt szemekkel álltam ott egy darabig. A szobában hőség uralkodott. Kifejezetten zavart, hogy ennyire meg van pakolva a tűz. Sosem bírtam elviselni a meleget, se télen, se nyáron. A tarkómat masszírozva haladtam az ablakhoz, hogy kinyissam. Nagyot szippantottam, a friss, hideg levegő szétáradt a tüdőmben.

A fürdőbe érve egyből levetkőztem és beleültem az elkészített fürdővizembe. Teljesen elmerülve benne sóhajtoztam nagyokat. A magnóliás fürdősó illata keveredett a kintről bejövő téli levegővel, varázslatossá téve a fürdőzést.

Végre csend van.

Nincs körülöttem senki, elmerülhetek a gondolataimban. Az igazság az, hogy nem teljesen vagyok nyugodt. Elijah hívásai abba maradtak. Tudtam, hogy előbb utóbb ez be fog következni, mégis mardosta a lelkem, hogy ilyen hamar eljött ez az idő. De közben azt is tudom, hogy így lesz a legjobb. Bevallom egy kicsikét hazudtam Léonnak. Nem teljesen üres az a szoba. Érzem, hogy ott van. Az atmoszférában. Figyel, a falakon át. Ő a porszem, ami elhalad a fény előtt. Az illata ott kering, tudtomra adva, hogy sosem fog onnan kiszabadulni. Nem is akartam, hogy végleg kitöröljem. Amit neki mondtam az igaz volt. Szükségem volt arra az érzésre, ami mellette körülvett. Emlékezni akartam arra, hogy ahogy először megláttam belépni a mahagóni ajtón, beleremegett a hasfalam a látványára. Emlékezni akartam arra, hogy mennyire zavarba tudott hozni a bókjaival. Arra, hogy mennyire intelligensnek tartottam őt. Hogy mennyi mindent megtanított nekem. Olyan könyvekkel, írókkal, költőkkel és költeményekkel ismertetett meg, amiket magamtól nem olvastam volna el és basszus mennyire kár lett volna! Emlékezni akarok azokra az éjszakákra, amikor a kúria melletti mezőn néztük a csillagokat. Minden egyes kósza pillanatra, amikor szemeink egybeforrtak.

Olyan sok mindent láttam abban a tekintetben. Láttam benne magam, a jövőnket. Helyszíneket, érzéseket, vágyakat. Nyitott könyvvé vált előttem. Úgy olvastam benne, ahogy ő olvasta nekem éjszakákon át a Rómeó és Júliát. Vicces, most úgy érzem, mintha a mi szerelmünk is egy elcseszett változata lenne ennek a műnek. Emlékezni akaraok a közös zongorázásainkra. Sosdem hallottam még ennél szebben játszani valakit. Megszámlálni sem tudom, mi mindennel ajándékozott meg engem.

És vajon én mit adtam mindezekért cserébe? Néha eltűnődöm ezen. Adtam neki valami maradandót? Amit sosem felejt, amit csak hozzám fog kötni? Örök rejtély marad, mit csak az ő szíve ismer.

Egy kósza könnycsepp indult meg egyenesen az államig. Meg kell gyászolnom ezt a kapcsolatot, mielőtt beleugranék egy újba. Itt rontottam el mindig is. Nem adtam esélyt magamnak a boldog életre, mert egy hang mindig azt súgta, hogy ő az igazi, és nem találok nála értékesebb embert magam mellé. De az igazság az, hogy megszámlálni sem tudom, hogy hány olyan embert sodort az utamba a sors, aki jobban kiérdemelte volna a szerelmemet és a rajongásomat, mint ő.

A gyásznak öt szakasza van, azt szokták mondani. Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás.

Tagadtam, amikor azt hittem az első esküvőnk után, hogy vissza fog értem jönni. 

Dühös voltam hosszú éveken keresztül, amikor ez nem történt meg. 

Alkudoztam, amikor újra berobbant az életembe és hagytam, hogy magával ragadjon.

Depresszióba estem, amikor megtudtam, hogy eldobott egy mocsári farkasért. 

Most el kell fogadnom, hogy ennek vége. Készen állok rá.

Céline Margaux Juliette Toussaint vagyok. Százötven éve élek ezen a bolygón. Megérdemlem a boldogságot.

Lejjebb csúsztam a kádban. Majd még lejjebb és még lejjebb, míg végül a víz teljesen el nem lepte az arcom. A fürdősó csípte a szemem, de nem érdekelt. Ezzel a tettemmel végleg lezárom a múltamat és főnixként fogok újjáéledni. Éreztem, ahogy a tüdőmből kiszorul a levegő. Hallottam a vérem áramlását, a szívem heves tempóját és az idegpályák mozgását. Idővel minden lelassult. A szememet már nem csípte a víz. Teljesen üresnek éreztem magam. Egy utolsó dobbanás és végre szabaddá váltam. Szárnyaltam az eltemetett emlékeim között, míg végül nem maradt más csupán, csak a semmi.

     Hatalmas lélegzetvétellel emelkedtem ki a vízből, miután magamhoz tértem. Egy darabig kapkodtam a levegőt, előre görnyedve, majd egy mélyről jövő, boldog kacajt hallattam.

– Megcsináltam – súgtam magam elé.

A tenyerembe temettem az arcom és megdörgöltem a szemeimet. Kiszállva magam köré tekertem a törölközőmet. A kandallóban már csak pislákolt a tűz. Rádobtam pár vékonyabb fát. Úgy, ahogy voltam, mezítláb, egy szál törölközőben mentem ki az erkélyre. A talpam fázott, leheletem jégvirágként távozott a számból. Megragadtam a korlátot és felnevettem.

– Szabad vagyok! – kiáltottam az éjszakába. – Szabad vagyok, bassza meg! – nevettem újra.

Megkönnyebbülten támaszkodtam meg, tényleg jól éreztem magam. Soha többé nem hagyom, hogy ez a férfi megbolondítson. Itt és most ennek vége lett és jelenleg úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb a Földkerekségen.