A padlástéri szobában találtam magam, átizzadt felsővel. A fájdalom nem hogy eltűnt volna, csak még jobban kínzott. Valami hideg tapadt a homlokomra, amit próbáltam levenni, de minden egyes mozdulatom újabb és újabb fájdalmat okozott, nyílként a hátamba szúródva.

Az ablakon úgy sütött be a déli napsugár, hogy szinte felperzselte a bőröm.

Gyengéd simogatásra lettem figyelmes a vállamon. Nyögve próbáltam magam feljebb tornászni, de erőtlenül hulltam vissza a kanapéra, ami nyekkenve adott hangot nem tetszésének. A por ezzel egy időben szállt fel az ósdi ülésről, tündérporként csillogva a napfényben.

– Ne mozogj, úgy csak rosszabb lesz – Gilly lágy hangon beszélt hozzám, de még ez is úgy hangzott, mintha közvetlenül a fülem mellett kiabált volna.

Az érzékeim a fájdalom dacára csak jobban kiéleződtek. A ruha is zavart a testemen, a napról nem is beszélve. A gondolataim úgy cikáztak, mint egy Forma1-es pilóta a veresenypályán.

– Elijah... – nyögtem.

– Shh... Már keresik őt.

– Nem... nem hagyhatják, hogy... ne essen... baja... – minden szóért meg kellett küzdenem.

A levegő kiszorult a tüdőmből. A kétségbeeséstől eleredtek a könnyeim.

Nem akarom, hogy bántódása essék. Én pedig nem tudok rajta segíteni. A gerincem közepén baljós bizsergés kezdett egyre nagyobb mértéket ölteni. Felüvöltöttem fájdalmamban, mintha egy vastag kést kezdtek volna forgatni bennem.

– Elijah... – kezdtem el zokogni.

– Nyugalom, minden rendben lesz!

Gilly hangja akár nyugtatólag is hathatott volna rám, ha nem érezném ezt a szörnyű kínt. Nem is magam miatt aggódtam, habár fájt, ez eltörpült amellett a tény mellett, hogy valószínűleg Elijah is ezen a szenvedésen megy keresztül. Ráadásul élesben, nem közvetve. Látja, érzi, tapinthatja, amivel kínozzák. Azt is, aki kínozza. És nem tehet semmit ellene.

Nem tudnék ennél rosszabbat elképzelni.

     Az órák rohamtempóban teltek. A fájdalom hol jobb volt, hol rosszabb. A szám kiszáradt sivatagként terült szét az arcomon, de hiába akart Gilly itatni, futótűzként marta szét a torkomat a nyelőcsövemen leáramló folyadék. Könnyes szemeimen át egy kislány alakját pillantottam meg. Apró kezét a homlokomra simította, pár pillanatig megszűntetve szenvedésem. Megkönnyebbülten sóhajtottam, lehunyt szemekkel adva át magam az üdvözítő nyugalomnak, de ez sem tartott sokáig. Sósav marásaként kúszott vissza a kín a zsigereimbe, kiszorítva a vérem, hogy az ereimben is átvegye az irányítást. A vörös kis vértestek oxigén helyett már csak gyötrelmet és szenvedést szállítottak szerte a testemben.

A hangok tompultak körülöttem, buborékban éreztem magam.

Akartam valamit mondani, de az izmaim teljesen elernyedtek. Egyre gyengébb voltam. A végtagjaim tehetetlen kötélként lógtak, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.

A szívem egyre nehezebben pumpálta a vérem. A fülemben dübörgött. Vagyis csak akart. Erőtlenül próbálkozott, egyre nagyobb szüneteket hagyva két dobbanás között.

Elképzeltem, ahogy a karmazsinvörös vízesése egyre csak apad, a folyó, melybe lezúdul, egyre csak szűkül. Csermellyé változik. Csermelyből patak lesz, patakból ér, míg végül valahol utat nem talál a föld repedésein keresztül a semmibe.

Bamm-bamm.

Bamm-bamm.

Bamm.

Bamm.

Bamm.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

     Hideg.

Ez volt, amit először észleltem.

Hideg volt, nyirkos, és minden föld illatú.

Kinyitottam a szemem. Sötétség uralkodott. Lassan felültem és észre vettem, hogy egy tisztáson feküdtem. Körülöttem égig nyúló fák sorakoztak, vészjóslóan tornyosulva fölém. Csend volt, és minden annyira nyugodt. Valamiért mégis féltem. Hátborzongató volt ez a hely.

Lassan feltápászkodtam a földről, gondosan leporolgatva a ruhám. Látszott a leheletem, ahogy kifújtam a levegőm. A fák mögül egy ponton fényt láttam. Mintha molylepke volnék, úgy indultam el megbabonázva felé.

Ha lehet, az erdőben csak még jobban fojtogatott a félelem, ami libabőrként ült ki a testemre. Reszketve, magamat ölelve siettem a fény felé.

Talpam alatt ropogtak az elszáradt gallyak és levelek. Szél süvített mögöttem, forgószélként felkapva a szilánkos avart vezette ki a fák árnyékából, hogy valahol máshol szórja szét, mint ahogy gyászoló szórja ki szerette hamvait, örök megnyugvásra segítve őt.

     A fény egyre erősebb volt, a fák egyre ritkábbak, szinte éreztem a meleget, ami hívogatóan ölelte körbe a testem, minden lépésemmel közelebb érve a célhoz. Az erdő árnyékából kilépve ismerős helyen találtam magam. Az otthonom. Manosque.

De hogy kerültem ide?

Kíváncsian lépkedtem fel a lépcsőn és erőteljesen belökve léptem át a mahagóni ajtó küszöbét.

– Hahó?

Hangom visszhangzott az üres hallban. Bár égtek a villanyok, mégis tompa fény volt ez csupán. Mindennek olyan szürkés, sötét árnyalata volt. Mintha csak egy metró koszos ablakán át kémlelhettem volna ezt a világot.

A bejárat mellett ugyanúgy fogadott apám büszkesége, a szarvas, hatalmas agancsokkal, mit még azelőtt lőtt le, hogy a Mikaelson család felforgatta volna az életünket. Ha tudta volna, hogy az én nemes szarvasom, pár nappal később érkezik meg hozzám Elijah személyében...

– Céline? – rég nem hallott hang ütötte meg a fülem.

Teljesen lefagyva bámultam a hím szemén át a mögöttem elterülő lépcsősort, s a tetején egy ismerős alakot. Száznyolcvan fokos fordulatot véve pördültem meg a tengelyem körül.

– Anya? – szapora levegővétellel bámultam rá.

A könnyeivel küszködve kezdett lesietni a márvány garádicson, szintén így téve haladtam felé.

Ölelésünk szoros volt, megnyugtató és igazi. Annyi éven át nem éreztem ennyire biztonságban magam. Annyi idő eltelt, hogy utoljára érezhettem barack és vanília illatát, amit én mindig csak úgy emlegettem, hogy „anya illat".

– Anya... – suttogtam zokogva, egyre csak kapaszkodva belé.

– A testvéredet már meg sem öleled?

Felkaptam a fejem. Anyám mellett Sylvie lépdelt le a korlát mellett. Ruháján a selyem, angyal szárnyként lebegett mögötte. Szinte ragyogott. Nehezen, de elszakadtam anyámtól. Magamhoz vontam a húgomat, hogy szorosan megölelhessem őt is. Kiscicaként bújt hozzám, mint régen, vihar idején. Remegve simítottam arcának két oldalára a kezem, hogy megnézhessem magamnak. Semmit sem változott, mintha még mindig tizenhat éves lenne. Puszit nyomtam az arcára és újra karjaiba vetettem magam.

     Percekig, talán órákig is tarthatott, hogy nem tudtam elszakadni tőlük. Hol anyámat, hol a húgomat öleltem. A szemeim már égtek a könnytől, a tüdőm is belesajdult. Lassan elengedtem őket, s kettőjük közé állva kapaszkodtam a felkarjukba, mint egykoron, mikor így jártuk a piacot, vagy a tó melletti délutáni sétánkat töltöttük el hármasban. Csak anya és lányai. Néha Annie is becsatlakozott, régi történeteit elmesélve. Anyám mindig rosszallotta, hiszen Annie enyhén szólva sem tartozott a finom úrihölgyek köré, akikkel az évek során körbe vette magát. Bár le sem tagadhatta volna, hogy mulattatták az anyja történetei. Nem tudom, mikor savanyodott így be.

A szalonba sétáltunk. Minden ugyanolyan volt, mint régen. Nyoma sem volt az átalakításaimnak, mintha csak visszacsöppentem volna 1880-ba.

– Mi ez a hely? – törtem meg a csendet körbe vizslatva a helyiség minden szegletét.

– Purgatórium – mondta ki egyszerűen az anyám. – Ide kerülnek a természetfeletti lények, mielőtt békére lelhetnének.

– Tehát apa nincs itt.

Sylvie megrázta a fejét. Szomorúan hajtottam le a fejem és az ablakhoz sétáltam, hogy a távoli messzeség fekete vászonként táruljon elém.

– De hogyhogy ti itt vagytok? Nem kellett volna már régen Békébe mennetek?

– Majd később megbeszéljük – mosolyodott el a húgom. Tekintete elárulta, hogy valami nincs rendben, de nem firtattam, gondolom, majd úgyis elmondja. – Beszélgessünk arról, hogy miért is vagy itt? – mindent tudóan fonta keresztbe a karjait.

– Hé, mióta lettél te az idősebb testvér? – cukkoltam nevetve, majd leültem a párnázott ablakpárkányra.

– Céline! A húgodnak igaza van. Őrültséget csináltál, nem kellene itt lenned. Már annak idején is mondtam, hogy az a fiú, csak bajt hozhat rád!

– Várj, ti láttátok mit csináltam? – döbbentem le.

– Természetesen. Százötven éve figyeljük, mit csinálsz.

– Ó. Akkor biztosan nem vagy büszke rám – szívtam meg a fogamat.

Sylvie felnevetett és még anyám ajkain is megjelent egy szelíd mosoly.

– Tulajdonképpen a kis bujálkodásaidtól eltekintve büszke vagyok az én nagylányomra. Csodálatos, amit az emberekért teszel. Bevallom, az is tiszteletreméltó, amit férjed barbár családjáért művelsz. Csak hülye vagy.

– Anyám! – nevettem fel hitetlenkedve.

Szemei is mosolyogva figyeltek.

– Menjetek! Sétáljatok egyet – intett állával Sylvie felé.

Összeráncoltam a homlokom, nem értettem miért viselkednek ennyire furcsán.

Sylvie karon ragadott és el is indultunk a tágas folyosókon. Egy darabig nem szólalt meg. Én pedig nem tudtam mit mondhatnék.

– Butaságot csináltál – törte meg a csendet.

     Nagyot sóhajtottam. Időközben a szobájához értünk, szóval odabent folytattuk a beszélgetést. Az ágyán ülve figyeltem az arcát, de semmit sem bírtam leolvasni róla. Vidám falai most nyomasztottak. A szoba sárga árnyalatai megváltoztak, zöldesen csillogtak. Ez nem ő volt, nem illett hozzá.

– Mit vársz tőlem Sylvie? Hiszen szeretem őt.

– Tudom. Önmagában ezzel nincs is semmi baj. De... Hányszor kell még összetörnie a szíved, hogy rájöjj, nem méltó hozzád?

– Te ezt nem értheted, én-

– Én is voltam szerelmes, Céline! – fojtotta belém a szót. – Te tudod ezt a legjobban. A mai napig szeretem őt, de meghalni érte? Soha. Ostoba húzás volt, ezt te is tudod nagyon jól.

– Hogyne tudnám... – sóhajtottam. – De mégis mit kellett volna tennem?

– Hagyni, hogy megoldják maguk a gondjaikat.

– Te is tudod, hogy erre nem lennék képes, ha tudom, hogy segíthetek.

– Tudom – simította együtt érzően a kezét az enyémre. – De megéri? Megéri, hogy folyton fájjon a szíved? Százötven éve élsz Céline, és még mindig egy olyan férfi után epekedsz, akit nem kaphatsz meg. Szeret téged, ez tény és való. Nem fogok hazudni, néha meglátogatom őt. Főleg álmában – kuncogta el magát. – Na, ne úgy vedd, nem kísértem, vagy ilyesmi, habár a halálunk után egy pár hétig kínoztam ezzel bosszúból... de sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem az ő hibája volt az egész. Ki volt készülve teljesen. Két teljes évig siratott. Elhagyta a testvéreit, kifordult magából. Egy gyilkológép lett belőle – elrévedve piszkálta az ágytakarója végét. – Borzasztóan sajnáltam őt, ahogyan téged is. Mind a ketten szenvedtetek. Akkor azt hittem, sosem leszel jól. Ami valamilyen szinten így is történt. Azután, azt hittem, hogy New Yorkban végre jól leszel, rátaláltál Raphaelre, örültem, hogy boldoggá tesz. Mégsem csillogott a szemed, úgy, ahogy Elijahra néztél. Ekkor megértettem, hogy ő is csak tűzoltás volt. Ettől függetlenül boldog voltam, hogy megerősödtél, mégis megmaradt a kedves természeted. Csakhogy a kedvességnek ára van, Céline – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Aki kedves, az magával is az. Az, aki nem lépi át másoknál a határt, másoknak sem kell megengednie, hogy megtegyék ezt. Ne hagyd, hogy a kedvességedet kihasználva megtapossanak! Te nem érdemled ezt meg! Csodálatos nő vagy és fogd fel végre, hogy igenis megérdemled a boldogságot!

Könnybe lábadt szemekkel hallgattam őt.

– Ez nem fair! Nekem kellene a bölcsebbnek lennem! – szipogtam.

Kedvesen elmosolyodott és az arcomra simította a kezét.

– Kérlek, fontold meg, amit mondtam. Válaszd végre a boldogságot a kín helyett.

– De hogyan? Olyan régóta vágyom már rá, hogy nem tudom hogyan legyek boldog nélküle.

– Majd segítek. Figyeld a jeleket. Csak annyit kérek, hogy ilyen butaságokat többé ne csinálj.

Szorosan magához ölelt. Sós könnycseppjeim eláztatták a finom anyagú ruháját. Felismertem. Ezt viselte az esküvőnkön. Mintha megállt volna az idő.

– Sylvie?

– Hmm?

Elszakadva tőle kerestem a tekintetét.

– Miért vagytok itt? Nem kellett volna már rég békére lelnetek?

Hosszan fújta ki a bent tartott levegőjét.

– De. Csak anya... Nem tudja elengedni az életet. Nem tud elengedni téged. Nem segít a helyzetünkön az sem, hogy nem vagyunk felszentelve. Így is tovább léphetünk, csak nehezebb. Engem hívogat, minden itt töltött idővel egyre jobban látom a fényt a stégen túl. Csak nem akarom egyedül hagyni anyát. Annie sincs itt, apa sincs...

– Nem tudod rávenni?

Szomorúan megrázta a fejét.

– Évek óta sikertelenül próbálkozok.

– És ha felszenteltetnélek benneteket? Az segítene?

Vágyakozva nézett rám és bólintott.

– Bizony, hogy segítene, nem is keveset. Akkor már elkerülhetetlen lenne.

– Akkor majd szólok Gillynek – gondolkoztam el.

– Csak adj egy évet, amíg felkészítem rá anyát. Jaj, erről jut eszembe! Az a kiscsaj haláli, de komolyan! El ne engedd a kezét! Van benne spiritusz bőven, igazi Moonstone.

Elvigyorodtam.

– Ugye? Az egész Agathés dolognak ő az egyetlen jó hozománya.

Mosolyogva bólintott.

– Örülök, hogy van valaki, aki betöltheti a szerepemet, bár... én pótolhatatlan vagyok – húzta ki magát vigyorogva.

Mind a ketten elnevettük magunkat és újra magamhoz szorítottam.

– Az biztos, kicsi húgom... az biztos...

– Menj, beszélj anyával, biztosan tiszta ideg már.

– Meg leszel?

– Eddig is megvoltam nem? – mosolyodott el a vállát megrántva.

– Nem tudom, hogy meddig leszek itt, de ha idő előtt vissza kellene mennem... Köszönöm Sylvie. Megfogadom a tanácsodat és büszke vagyok rád!

– Óh, én is rád, Cel! – ölelt meg könnyezve.

– Istenem, de rég nevezett már így bárki is – sóhajtottam.

– Cel?

– Hmm?

– Ő hogy van? Kol?

Elmosolyodtam.

– Régóta nem beszéltem vele, de tudtommal most Rebekahval él valahol, végre Nik gondnoksága nélkül.

– Ennek örülök – mosolyodott el ő is. – Na, menj!

Nyomtam egy puszit az arcára és beszívtam az illatát, elraktározva magamba.

     Anyát ugyanott, a szalonban találtam. Kihúzva magát állt az ablak előtt, kémlelve a hajladozó fákat. Idegesen markolgatta kezeit. Nyeltem egy nagyot és kopogtattam párat az ajtófélfán. Megrezzenve fordult hátra. Lassú léptekkel oda álltam mellé.

– Itt mindig ilyen sötét van? – törtem meg a csendet.

Egy darabig csak állt és nézte az arcom.

– Többnyire – bökte ki, és ő is kitekintett a hatalmas üvegen.

A vállára hajtottam a fejem lehunyva a szemeimet. El akartam raktározni magamnak ezeket a pillanatokat, mert tudtam, hogy úgysem maradok itt sokáig. Egyébként is ki tudja, hogy milyen ütemben halad itt az idő?

– Anya?

– Igen, kicsim?

– Elszúrtam a dolgokat ugye?

A hajamat kezdte simogatni és a homlokomra adott egy puszit.

– Sok mindenben nem értettünk egyet apáddal veled kapcsolatban. De abban igen, hogy talpra esett vagy. Már gyerekkorodban is látszott, hogy nem kell téged féltenünk. Ebben Annie-re ütöttél. Nem is kívánhatnék csodálatosabb gyermeket magamnak. Tudnod kell, hogy sosem akartalak tiltani tőle. Tulajdonképpen kedveltem őt, csak... Annie és én tudtuk az igazságot velük kapcsolatban. A nagyanyádnak volt egy kis afférja annak idején Kollal.

– Tessék? – lázadtam fel, hitetlenkedve nézve a szemeibe.

Aprót kuncogott.

– Sosem volt egy visszafogott teremtés.

– Hát azt most már el is hiszem. Na, de várjunk! Akkor ezért nem bírt vele meglenni egy légtérben ugye? Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy miért utálja őt ennyire – simogattam az államat elgondolkodva.

– Mindenesetre... Elijah egy remek ember, mindannak ellenére, hogy az ezer éve alatt miket tett, de úgy gondolom, hogy eleget szenvedtél már miatta.

– Tudom... – súgtam magam elé. – Sylvie-nek is megígértem, hogy igyekszek változtatni. Igazatok van. Éppen elég ideje kergetem ezt az álmot, miközben pontosan tudom, hogy sosem lehet az enyém.

– Látod? Mondtam én, hogy talpraesett vagy.

Szorosan ölelt magához, mintha félne attól, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek. Igazából így is volt. Egyikőnk sem tudta, hogy meddig leszek itt.

– Anya?

– Igen?

– Nem vagytok felszentelve. Innen bárhova elmehettetek volna, miért maradtatok itt?

Jó darabig feszengve figyelt. Lesimította hátul az abroncsos, méregzöld szoknyáját és leült a párkányra.

– Ez az otthonunk. Ketten építettük apáddal. Én nem ismerek ezen kívül más helyet és nem is akarok.

Lágy félmosolyt engedtem el. Kintről halkan kúszott be a kabócák éneke, ami igazából meg is lepett.

– Nem hittem volna, hogy a Purgatórium ennyire hasonló lesz a kinti világhoz – szólaltam meg.

– Ezt hogy érted?

– Minden este ki szoktam menni az erkélyre a kabócákat és az erdőben vadászó állatokat hallgatni. Mint régen te és apa. Nem hittem, hogy itt is hallhatom őket.

– Drágám, annyi minden van még, mit fel kell fedezned ebben a világban.

– Tudom... Éppen ezért még valamit meg kell tennem, amíg itt vagyok, ha nem bánjátok...

Sylvie ebben a pillanatban libegett be napsárga ruhájában.

– Mi volna az? – kérdezte kíváncsian.

– Szeretném meglátogatni Dereket.

Anya kisebbet szusszantott. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötletem. Nem is csodálkozom rajta, tulajdonképpen be kell merészkednem az oroszlán barlangjába. Vagyis ők ezt hiszik. Én viszont ismertem Dereket annyira, hogy tudjam, koránt sincs mindig a temetőben. Volt egy titkos helyünk. A házon kívül. Nem is volt igazán titok, de sokszor jártunk oda megnyugvást keresni.

– Ne aggódjatok, tudom, hol kell keresnem őt. Csak azt nem, hogy hogy jutok el oda...

Anya szólásra nyitotta a száját, de Sylvie megelőzte.

– Csak gondolj erősen arra a helyre, ahol lenni akarsz.

Hálásan mosolyogtam rá. A szobában szinte tapintható volt a feszültség. Láthatatlan energiaként kötött össze hármunkat. Elképzeltem, hogy milyen színe lenne. Anyám méregzöld aurája, az én királykékemmel és Sylvie napsárga ragyogásával olyan harmóniát teremtett, mintha az ég a földdel egyesült volna, hogy aztán a nap, melegséggel ruházza fel. Ezek voltunk mi. Anyám a sűrű erdő, a maga hűvösségével, én a szabad ég, és a húgom, aki csak egy szavával is melegséggel itatta át mindkettőnk életét, akár a nap. Már csak egy valaki hiányzott. Apa, aki számomra a levegő volt. Láthatatlanul lebegett körülöttünk. Élettel, vidámsággal telítve meg a mindennapjainkat.

Sylvie gondolt egyet és ide rohant. Ősrobbanásként egyesültünk. A boldogság és a hála, szomorúsággal keveredett, hogy aztán tomboló vihar képében érjen el minket, a szeretet esőcseppjeivel eláztatva a bőrünket. Tudtam, hogy ezek után nagyon sokáig nem érezhetem majd őket. A testük melegét, a bőrük illatát, ezért ládikákba csomagoltam, hogy magammal vihessem, ha visszatérek, hogy bármikor elővehessem és ebből szívjak erőt magamnak.

– Szeretlek titeket – fújtam ki reszelősen a levegőmet.

– Mi is téged, Cel! – sóhajtott a húgom.

– Vigyázz magadra, mon petit papillon!* – anya az orcámra hintett egy puszit, szipogva engedett el és megsimította az arcom. 

Pár percig még fogtuk egymás kezét, majd lehunytam a szemeimet és a helyre képzeltem magam, ahova menni akartam.

     Pár pillanat múlva sós levegő furakodott az orromba. Elmosolyodtam és kinyitva a szemem, már a South River-i világítótorony sétányán álltam. A víz most nem morajlott, mintha egy helyben állt volna, szinte nem is hullámzott a felszíne. Az égen nem voltak csillagok. Tintakék kihaltsággal fogadott. Még a Hold sem foglalt helyet rajta, csak az utcalámpák adtak némi kékes fényt. Annyira más volt minden. Nyugodtság helyett most a félelem járta át a testem, de azért elindultam a torony felé, aminek árnyékában egy férfi alakja körvonalazódott ki. Azonnal megismertem. Minden lépésemmel felvertem a sétány közepén elhelyezkedő fűsávban szunyókáló szentjánosbogarakat, rajként röppentek fel, ezzel magamra is vontam a férfi figyelmét.

Ahogy megpillantott, fel is pattant a földről, és közelebb lépett.

– Jules? – szólalt meg hitetlenkedve.

– Élő egyenesben, baby – tártam szét a karom mosolyogva. – Mármint gyakorlatilag nem, de mindegy is – nevettem fel.

Derek is nevetett egy aprót, majd megiramodott és felkapott, hogy megpördülhessen velem, és ahogy letett a földre, szorosan megölelt.

– Mi a szart keresel itt? – nézett összezavarodva.

– Hát... asszem' csináltam egy hülyeséget.

– Valahogy meg sem lep ez a dolog – forgatta meg a szemeit. – Mi történt?

– Hát, amikor itt jártam Salemben, beszéltem Annie-vel... azt mondta, hogy valami rosszat érez Elijahval kapcsolatban, és hát... én... összekötöttem az életem az övével, hogy vissza tudjuk hozni, ha bármi történik – motyogtam el a végét, lehajtva a fejem.

– Tessék? – hördült fel. – És az a paraszt belement ebbe? Komolyan Julie, hogy szeretheted ezt az egoista, nem törődöm, hülye hólyagot?

– Hé! Nem ment bele. Rákényszerítettem.

– Hát te hülye vagy! – csattant fel. – Legyen már eszed, bassza meg!

– Azt hiszem, hogy már mindegy...

Kezei közé fogta az arcom, hogy a szemeibe nézhessek. Csordultig volt szomorúsággal. Apró puszit hintett a homlokomra.

– Ki csinálta a bűbájt?

– Gilly és Freya.

Megkönnyebülten felsóhajtott és bólogatni kezdett.

– Jó. Akkor jó kezekben vagy. Reméltem, hogy nem vagy annyira istentelenül idióta, hogy valami zöldfülűvel csináltattad volna – forgatta meg a szemeit.

– Hé! – csaptam karon. – Ne beszélj csúnyán!

– Régen szeretted – húzogatta a szemöldökét kajánul vigyorogva.

Most én forgattam meg a szemeim.

– Barom.

Karon ragadott, hogy leülhessünk a torony tövébe.

– Mindenképpen akartam veled beszélni, azért is jöttem el hozzád. Nem tudom, hogy meddig maradok itt, de akartam, hogy tudd, hogy nem haragszom rád.

Nagyot nyelve nézte a tükörsima óceánt. Mennyire abszurd látvány ez, mintha itt nem működnének rendesen a fizika törvényei...

– Én viszont igen. Mondhattam volna nemet anyámnak. Ott hagyhattam volna őket.

– Christie miatt tetted. Lépj túl ezen, én sem tettem volna másképp.

– Jules... – nyögte megtörten. – Bántottalak. Ezt nem tudom megbocsájtani magamnak...

– De én igen.

Lágy vonásokkal figyelte az arcomat és rásimította a kezét.

– Annyira szerettelek, és szeretlek még most is... Mindig előttem van az arcod. Az az elszántság, az az erő. Kínoztalak, mégis úgy néztél rám, mintha a megváltód lennék – csuklott el a hangja. – Pedig egyenes út voltam a halálba. Ha egy kicsikét jobban igyekeztem volna anyám kedvére tenni, sokkal hamarabb idekerültél volna. És a legrosszabb az egészben, hogy annyira haragudtam rád Elijah miatt, hogy... hogy talán meg is tettem volna.

– Mégsem tetted. És végső soron ez az, ami számít nem igaz? – mosolyogtam rá.

Döbbenetét le sem tudta volna tagadni.

– Tudtam, hogy nagy szíved van, Céline Toussaint. De ez azért már túlzás, nem? – nevette el magát.

– Végül is, a hülye férjemnek is megbocsájtottam, hogy megcsalt. Ez az én átkom. Túl nagy szívvel áldott meg a teremtőm – mosolyodtam el pimaszul.

Kitárta a karjait, hogy az ölelésébe bújhassak. Olyan megszokottá vált ez az érzés. Rég nem tapasztaltam már meg ezt. Hogy egy ölelésnek ekkora hatalma is lehet. Lehunyva a szemeimet sóhajtottam egy nagyot. Oldalról kisebb villanás kúszott be csukott szemeim alá. Egy szőke nő állt pár méterre tőlünk. Kender színű hosszú ruhája volt, mintha egy másik időből jött volna ide. Kezében csörgő láncos lámpást tartott. Derekre pillantottam. Csodálkozó arcán felismerés szikrája gyúlt. Lassan nézett le rám, én pedig értetlenül figyeltem őt.

– Készen állsz? – kiáltotta ide a nő, egyenesen Dereket nézte.

– De, hogy...?

Mosolyogva bökött rám az állával.

– Mi folyik itt, Derek? – bújtam ki az öleléséből.

Felállt és leporolta magát, majd a kezét nyújtotta nekem, hogy felsegítsen. Hosszú ideig nem szólalt meg, csak görcsösen kapaszkodott a kezembe. A nőre pillantott, majd vissza rám. Nyelt egyet és egy puszit nyomott az arcomra.

– Köszönöm – súgta a fülembe.

– De mit? Mi történik?

– Ő... Ő a Révész, aki segít átkelni. Úgy tűnik, hogy erre volt szükségem. A te megbocsájtásod volt a kulcs ahhoz, hogy én is meg tudjak bocsájtani magamnak és békére lelhessek.

– Ó, Derek – mosolyodtam el és magamhoz vontam egy újabb ölelésre. – Vigyázz magadra – sóhajtottam. – Menj, ne várasd meg!

Puszit nyomtam az arcára. Nehezen, de elengedett és lassan elindult a nő felé. Sajgott a szívem, hogy itt hagy, de boldog voltam, hogy nem kell tovább az anyja mellett lennie. Tudom, hogy neki is nehéz volt. Egy idő után már olyan messze jártak, hogy a lámpás is csak egy volt a rengeteg szentjánosbogár között.

     Visszaültem, hogy megemészthessem és elgondolkozzak mindazon, ami most történt velem. Sylvienek igaza van. Le kell zárnom ezt az egészet. Nem hagyhatom, hogy megmérgezzen, és még jobban beleőrüljek. Fájt, mert Elijah volt életem nagy szerelme. Talán soha nem is leszek kész elengedni őt, de meg kell próbálnom, hogy tiszta lappal indulhassak. Nem akarok még több évet elpocsékolni, a szerelmet kutatva, ami sosem lehet az enyém. Annyi lehetőséget elszúrtam miatta. Ha egy kicsit is tovább látok az orrom hegyénél, talán Derekkel sem történt volna meg mindez. Ha kicsit is megnyitnám a szívem, talán találnék valakit, aki igazán nekem adná azt, amire vágyok és én is kiadhatnám azt a rengeteg szeretetet, amit eddig annak szántam, aki nem akarta elfogadni.

Mélyen belélegeztem a sós levegőt, ami szétáradt a tüdőmben, felszabadítva minden elfojtott érzelmemet. Képzeletben lebontottam a falat, amit az évek során felállítottam magamban és lakattal zártam le, Elijah nevét felírva rá. Egészen idáig azt hittem, hogy ő lesz az egyetlen, aki lerombolhatja majd ezt bennem, de minden tettével csak újabb téglát pakolt rá, mintha ő sem akarná, hogy tovább lépjek.

Önzőnek kell lennem. Egyszer végre hallgatnom kellene másra is, magamon kívül. Mindvégig azt hittem, hogy tudom, mi a jó nekem. Naivan hittem az évszázados szerelemben, abban, hogy egyetlen egy ember van, akit a sors nekünk szánt és ő, egyedül ő tehet mérhetetlenül boldoggá. De rá kellett jönnöm, hogy ha valaki ennyi ideig él, több emberöltőnyi időt leélve, nincs olyan, hogy sírig tartó szerelem. Mindenki csak egy állomás az életben, ki jót hozva magával, ki rosszat. Mindennek és mindenkinek van értelme, csak meg kell találnunk, hogy mit akar sugallni vele az élet. Készen állok elengedni a múltat és beleugrani a számomra ismeretlenbe. Újabbat szippantottam, magamba gyűjtve annyi oxigént, hogy szinte belesajdult a fejem. Ki akartam nyitni a szemem, de valami nem engedte.

Egy ismeretlen erő húzott örvényként magával. Ringlispílként kavarogtam időn és téren át, legalábbis ezt éreztem. Amikor a szédülés abba maradt, végre a szemem is kibírtam nyitni. Újra a padlástéri szoba poros kanapéján találtam magam, de a fájdalomnak már nyoma sem volt. A fülem zúgott, egyetlen hang sem érte el a fülemet, pedig Gilly pont a fejem fölött beszélt. Segített felülni és a kezembe nyomott egy tasak vért, amit hálásan fogadtam el, és azonnal kiittam az egészet.

– Jól vagy? – hallottam meg a hangját.

Aprót bólintottam. Az ajtón szinte beesett egy csapzott, öltönyös alak. Elijah kétségbeesetten nézett rám.

– Hál' Istennek! – nyögött fel.

Egyenesen hozzám sietett és szorosan magához ölelt. Lehunytam a szemeimet és az ölelésébe simultam. Tudtam, hogy ez az ölelés az utolsók között van. Hamarosan kimondom, hogy vége, örökre el kell válnunk. De ez nem baj. Ez a változás jó.

Csak még egy kicsit ki akarom élvezni a nemes szarvas figyelmét.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

* mon petit papillon - én kicsi pillangóm [francia kifejezés]