Hayley és Hope még aznap este visszaindultak New Orleansba. Freyán kívül nem tudott róla senki, hogy ide jöttek segítséget kérni. Jellemző. Mintha valami púp lettem volna a hátukon. Kol mondta jól még Salemben. Egy elfeledett francia cafka voltam, semmi több. Naivan elhittem, hogy mindent rendbe lehet hozni, de szembe kellett néznem egy aprócska, mégis hangsúlyos tényezővel. Mindenki pótolható. Egymás után dobáltam be a bőröndbe a ruháimat, ám megakadt valamiben a kezem az egyik fiókban. Lassan húztam ki a köteg borítékot. Gondosan össze voltak kötve egy spárga darabbal. Lassan végig simítottam a legtetején lévőn, majd magamhoz szorítottam és leültem az ágyra, az ölembe helyezve őket.

     A szám elé tartva a kezemet egy darabig csak figyeltem a cizellált betűkkel megírt címzést. Fogalmam sincs, hogy miért akartam magam ennyire kínozni, de valami ostoba késztetést éreztem arra, hogy beleolvasgassak. Sóhajtva kioldottam a spárgát és kivettem a levelet a legfelső borítékból. Ez volt az első levél, amit tőle kaptam. Akkor még minden rendben volt...

     Ma chère femme!*

Őrülten hiányzol. Reggel te vagy az első gondolatom, hiányzik, hogy nem szuszogsz mellettem, hiányzik az illatod a párnámról. Egész nap csak arra tudok gondolni, vajon hol vagy most, mit csinálhatsz ebben a pillanatban? Szinte semmirekellőnek érzem magam, annyira nem tudok másra koncentrálni, folyton az elmémbe férkőzöl. Biztos nem szorult beléd némi mágia? Csak mert ennyire még nem varázsolt el senki. A nap minden percében felsejlik előttem angyali arcod, duruzsoló hangod, ahogy engem szólítasz. Talán pár nap múlva el tudok szabadulni bosszantó családomtól és akkor végre magamhoz ölelhetlek.

     Je t'aime, mon étoile!**

Sokszor ölel, a te szerető férjed

     U.I.: Sosem fogom megunni, hogy a feleségemnek nevezhetlek

     Emlékszem mennyire bezsongtam és boldog voltam. Azonnal felhívtam telefonon és megkérdeztem, hogy mégis mi ez az egész, nem a múltban vagyunk. Azt felelte, hogy szerinte ez így sokkal romantikusabb. Ebben nem tévedett. Szerettem, hogy papírra vetette az érzéseit és szerettem azt is, hogy én is megtettem ezt neki. Remegő kezekkel csúsztattam vissza a papírlapot a helyére, majd beletúrva egy másikat vettem elő.

     Juliette!

Tudom, azt ígértem, hogy a hétvégén oda utazok, de a jelenlegi helyzetben ez sajnos nem megoldható. Bizonyára meg tudod érteni. Kicsit komplikáltabb ez a De Martel dolog, mint hittük. Remélem jól vagy.

Elijah

     Itt már egészen megromlott a kapcsolatunk, mi több, a szakítás szélén jártunk. Tudomásomra jutott a Hayleyvel való kapcsolata. Mármint az, amit mellettem folytatott le vele. Hetek óta húzódott a dolog, hogy eljöjjön és megbeszéljük, hogyan tovább. Végül fogtam magam és New Orleansba utaztam. Elvittem a válási papírokat, hogy írja alá és visszaadtam neki a gyűrűmet. A papírokat azóta sem kaptam vissza, tehát technikailag még mindig házasok voltunk, annak ellenére, hogy hónapok óta nem éreztem már úgy. A New Orleansból hazafelé tartó úton végig sírtam. Előttük sikerült a kemény csajnak mutatkoznom, akit nem rendít meg ez az egész, még csak nem is veszekedtem. Hűvösen, távolságtartóan beszéltem hozzá. Ha anyám látott volna akkor, biztosan büszke lett volna rám. De alig értem fel a repülőre, eleredtek a könnyeim és záporként hulltak az ölembe. Kijött belőlem minden érzés, hiszen én még mindig szeretem a fenébe is! Persze ez mindig is így volt. Én sokkal jobban kötődtem hozzá, mint fordítva. Nem hiába alakultak úgy a dolgok, ahogy. Visszacsomagoltam a leveleket és visszasüllyesztettem a fiókom mélyére. Felesleges tovább ezen emésztenem magam.

     Utoljára átfutottam a bőröndöm tartalmát és mivel minden meg volt, ami kellett, bezipzároztam.

– Madame Mikaelson, előkészítettem a kocsit.

– Léon, hányszor beszéljük még meg ezt a magázódást? – fordultam felé mosolyogva. – És ne hívj Mikaelsonnak – horkantottam fel.

Szemtelen vigyorgásával találtam szemben magam.

– De hát ez a neved. Legalább néha tegyünk úgy, mintha egy normális lakáj lennék.

– Még. Egyébként úgy mondod ezt, mintha bárki is látná, hogy hogyan viselkedünk egymással itthon.

A fiatal fiú megrántotta a vállát.

– Biztosan ezt akarod csinálni? Miért avatkozol bele?

– Hazudhatnék, de úgyis tudod a választ – sóhajtottam és leemeltem az ágyról a bőröndöt.

Egyből idesietett és ki vette a kezemből. Apró kuncogást hallattam.

– Ugye nem felejtetted el, hogy sokkal erősebb vagyok nálad?

– Meddig akarod még az orrom alá dörgölni? – forgatta meg a szemeit és elindultunk kifelé a szobából. – Különben is, mennyiszer kell még könyörögnöm?

– Verd is ki a csinos kis fejedből.

Bosszúsan fújtatott egyet.

– Mindegy, csak ígérd meg, hogy nem avatkozol túlságosan bele a dolgokba. Nem bírnám ki még egy hétig, ha úgy látnálak, ahogy pár hónappal ezelőtt.

– Nyugalom, odáig nem fog fajulni a dolog.

– Remélem is – húzta fel fitos orrát.

     Lassan haladtunk lefelé a lépcsőn, már nem is az utazásról beszéltünk. Léon rosszabbnál rosszabb faviccekkel fárasztott. Akkor ismertem meg őt, amikor ide költöztem. Rebekah nászajándéka volt, hogy visszaszerezte nekem a birtokot. Hihetetlen, de szinte minden dísztárggyal, minden bútorával együtt, amit annak idején itt hagytam. Minden le volt takarva fóliával és lepedőkkel, amikor először beléptem ide. A régi tulajok elmondása alapján, akik a leszármazottai voltak azoknak, akiknek eladtam annak idején, azóta két generáció nevelkedett itt, utána már csak porosodott a hely, a fiatalok elköltöztek nagyobb városba és az utolsó utód halálával be is zárták az épületet. Évek óta próbálták eladni, sikertelenül, szóval még örültek is, hogy megszabadulhattak tőle. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába, amint először sétáltam a kúria falai között. Keserédes mosollyal az arcomon, dübörgő szívvel néztem be mindenhová. Tagadhatatlanul túl nagy volt az új lakóknak, úgyhogy az épület több része is le volt zárva, így az a szárny is, ahol én és a húgom éltünk. A régi szobám úgy várt vissza, mintha el sem mentem volna. Ugyanaz az ágynemű fogadott, a szekrényben a ruhák még mindig ugyanúgy sorakoztak. Egy némelyik jó állapotban, mintha új lenne, úgy várakozott, de voltak olyanok is, amiket már csak a szentlélek tartott össze, megette az idő vasfoga. Sylvie szobájában, az éjjeli szekrényen ott tündökölt a nyakék, amit tőlem kapott az egyik születésnapjára. Bevallom jó pár napig alig mutatkoztam, egyik szobából a másikba vetettem be magam, és egyre csak sírtam. Mivel a régi szobám egészen messze volt a bejárattól, és igazából mindentől, birtokba vettem a szüleim hálószobáját. Ez a ház központi részén helyezkedett el, így mindenhez közel voltam. Itt háltuk el a hitvesi éjszakánkat az esküvő után. Ezek a boldog emlékek mindig velem maradnak.

     Visszatérve Léonra, amikor Elijah visszament New Orleansba, hirtelen nagyon egyedül éreztem magam ebben a hatalmas házban és rá kellett jönnöm arra is, hogy egyedül nem fogom tudni takarítani, fenntartani a ház szépségét, úgyhogy személyzetet kerestem magam mellé. Először csak pár takarítónőt, majd úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy szakácsot is. Az egyik takarítóm ajánlotta Inést. Franciaország nyomornegyedében egy befuccsolt vendéglőt vezetett akkoriban. Meglepetésszerűen betértem hozzá egyszer és a főztje azonnal levett a lábamról. Magas fizetést ajánlottam neki, ha hajlandó hozzám költözni és nekem főzni. Egy feltétellel bele is ment. Ha hozhatja magával a fiát is. Itt kanyarodik vissza a történetünk Léonra. Inés és ő ugyanis anya és fia voltak. Mivel akkoriban már az elmémbe férkőzött a Tulipán alapítvány létrehozásának gondolata, úgy döntöttem, hogy nem ártana egy lakáj is az üzleti találkozók, esetleges jótékonysági bálok miatt. Léon és én szinte azonnal egymásra hangolódtunk. Nekem kellett valaki, aki ennyire fel tudott vidítani a béna vicceivel, neki meg kellett valaki, aki elviseli, hogy ezekkel fárassza, az anyja ugyanis nem volt vevő erre. Nagy meglepetésemre egyébként Inés azonnal kiszúrta, hogy mi vagyok. Később kiderült, hogy boszorkányok utódja, de már több nemzedék óta nem öröklődött bennük a mágia. Őket nem zavarja, hogy mi vagyok, sőt. Léon hosszú idő óta könyörög, hogy változtassam át, persze az anyja iránt érzett tisztelet miatt eszemben sincs ezt megtenni. Amikor először felvetődött benne ez a gondolat, Inés összeomlott. Hiába nem féltek tőlem, nem érdekelte őket, hogy vámpír vagyok, azért a fiának nem akarta ezt az életet. Jó családot szeretett volna neki, ezért is fogadta el azonnal amikor állást ajánlottam nekik, ki akart törni a nyomornegyedből, hogy a fia jobb életet élhessen. Aztán nem sokra rá az is kiderült, hogy nem nagyon várhat unokákat tőle, ugyanis meleg, mint a kályhacső. Ezt mondjuk kevésbé fogadta rosszul, mint azt, hogy át akart változni.

     Leérve a lépcső elé, Inés könnyes, aggódó szemivel találtam szembe magam.

– Vigyázz magadra, jó? Csak annyira avatkozz bele, amennyire muszáj!

– Nem vagytok, ti véletlenül rokonok? – forgattam meg a szemeimet.

Megragadta mind a két vállam és szeretetteljes tekintettel nézett a szemeimbe. Sokszor anyáskodott felettem még akkor is, ha tudta, hogy sokkal idősebb vagyok nála. A vámpírság átka. Még mindig tizennyolc évesnek néztem ki, így hát sokszor úgy is kezeltek, mint egy gyereket.

– Csak ígérd meg, hogy nem lesz bajod!

– Megígérem.

Szoros ölelésbe vont.

– Próbáld meg jobb belátásra bírni azt a fiút – súgta a fülembe.

– Jajj, anya hagyd már!

– Ugyan miért hagyjam? – fordult Léon felé.

– Elijah döntött. Tényleg azt akarod, hogy megint összetörjön? – bökött felém az állával.

– Az a fiú nem tudja, hogy mit akar, különben már rég visszaküldte volna azokat az átkozott papírokat.

– Az a fiú ezer éves és ez a lány nem hajlandó újra beengedni az életébe – sóhajtottam, majd nyomtam egy puszit Inés pirospozsgás arcára. – Remélhetőleg csak egy hétig leszek távol, addig tiétek a birtok – Léon felé fordultam. – Ha bulit rendeznél, nyugodtan, a bálterem a rendelkezésedre áll, csak kérlek a műtárgyakra figyeljetek oda – húztam el a számat.

– Nyugodj meg Céline, nem lesz itt semmilyen buli, igaz? – nézett szúrósan a fiára Inés.

– Nem, persze, hogy nem – morogta az orra alatt Léon én pedig elengedtem egy halk kuncogást.

– Igyekszem vissza – mosolyogtam rájuk, majd a bőröndömet magam után húzva kiléptem az ajtón, egyenesen az autó felé masírozva.

     Léon elrobogott mellettem kinyitva a kocsit és beült a vezetőoldali ülésbe. Összevont szemöldökkel néztem rá, majd beraktam a bőröndömet a csomagtartóba és beültem mellé.

– Hát te?

– Gondoltam inkább elviszlek, hogy ne kelljen ott hagyni a kocsit. Ha jössz haza, majd szólsz és kimegyek érted. Legalább addig is tudunk beszélgetni.

– Öhm, oké – mosolyodtam el. – Miről akarsz beszélni?

– Hát feltett szándékom volt, hogy lebeszéllek erről az őrült dologról, de mivel túl jól ismerlek, tudom, hogy erre esélyem sincs, szóval csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy? Mit érzel ezzel az egésszel kapcsolatban? Félsz-e vele újra találkozni, szóval mindent tudni akarok. Tudom, hogy anyám előtt úgysem mondanál igazat, nehogy véletlen szívinfarktust kapjon aggodalmában – horkantott fel.

Oldalra fordítva a fejem figyeltem őt. Szemei görcsösen az utat figyelték, pedig ha csukott szemmel kellene vezetnie, akkor is tudná az utat a nizzai repülőtérre. Valami bántotta őt.

– Gyerünk, ki vele! Mi a baj?

Rám pillantott, de nem szólalt meg, továbbra is meredten bámult ki a szélvédőn.

– Haragszol rá, igaz? – sóhajtottam.

Kezeivel szorosan rámarkolt a kormányra, ajkai vonallá préselődtek.

– Persze, hogy haragszom rá – szűrte ki a fogai közül a mondatot. – Hetekkel ezelőtt megmondtam, hogy képes lennék megfojtani őt azért, amit veled tett.

– Léon... Ez az élet rendje. Szeretünk, majd nem szeretünk, élünk és egyszer meghalunk.

– Mondja ezt a halhatatlan – morogja.

– Nem vagyok halhatatlan. Könnyű szerrel megölhetne bárki, ha akarna. Sőt, akkor is meghalhatok, ha Elijah valamilyen oknál fogva meghal.

– Hogyhogy? – nézett rám őszinte döbbenettel.

– A kötelékünk miatt. Ő változtatott át, ha ő meghal, az egész vérvonala, akiket átváltoztatott, vele együtt távozik.

– Ezt eddig nem is tudtam.

– Most már tudod. Még ha nem is élek veszélyes életet, ő igen, ezért fel vagyok rá készülve, hogy egyszer én is elmegyek.

– Nem lehet ezt a köteléket megszakítani valahogy? Nem az van, hogy minden varázslatban van egy kiskapu?

– Mondd, mennyit beszélgetsz te Freyával? – tettem csípőre a kezem.

Behúzott nyakkal pillantgatott rám.

– Baj?

– Nem – nevettem el magam. – Nagyon nem akarsz te boldogan élni, mint egy normális fiatal férfi, ugye?

– A szó szoros értelmében sosem voltam normális. Attól, hogy nincs varázserőm, folyton a közelemben volt a mágia, születésem óta. Ezért még nehezebb elfogadnom azt, hogy... hogy átlagos vagyok.

– Hidd el, kicsit sem vagy átlagos – mosolyogtam rá kedvesen. – És most mesélj, mi a helyzet Tinderföldön?

Kényelmesen hátra dőltem az ülésemben és vártam, hogy meséljen. Meggyőződése, hogy azon a fertő applikáción fogja megtalálni a szerelmet. Nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem én sosem fogom megtalálni az igazit.

– Hát a Tinderen biztos nem...

– Nem azzal van a baj. Szerintem túl magasak az elvárásaim. Van egy srác... tök kedves, nagyon jókat beszélgetünk, de valami miatt mégsem akarok vele találkozni és nem tudom miért. Pedig elhívott már vagy háromszor randizni. Két napja nem is beszélünk, mert megsértődött, hogy ismét nemet mondtam.

– Te félsz.

– Ugyan, dehogy – nevetett fel. – Mitől félnék, a répától? Hidd el, több faszt fogtam már, mint kilincset.

– Igen, de ez most más. Ezt most nem egy éjszakásnak tervezed, igazam van?

Fél szemmel rám sandított.

– Tudod, nagyon utállak ilyenkor.

Egy diadalittas vigyort küldtem felé.

– Eltaláltam? Végre szerelmes vagy?

– Ahj, muszáj kimondani?

– Muszáj – bólogattam hevesen. – Ízlelgessed csak, mert ez az oka a hezitálásodnak. A neten lehetsz akárki, te meg félsz megmutatni a valódi énedet.

– Te sosem akartál pszichológus lenni?

– Dehogy – legyintettem. – Csak veletek okoskodok, hiszen látod, hogy a saját életem romokban hever – nevettem fel.

– Mihez kezdesz most?

– Mihez kezdenék? Elmegyek Gillyhez, megpróbálok segíteni, közben valahogy ráveszem Elijaht, hogy írja alá a papírokat és haza jövök. Legalábbis ez a terv.

     Hosszú percekig némán vezetett. Napbarnított bőrén megcsillant a visszapillantóból a fény. Szeplői táncot jártak az út rázkódása miatt. Idegesen beharapta dús ajkait és hosszan, reszelve fújta ki a bent tartott levegőjét.

– Tudom, hogy nem tisztem beleszólni, és bár nagyon haragszok rá, de... biztos ezt akarod? Eldobni mindezt, ami kettőtök közt van? Nem tudjátok megbeszélni?

– Megcsalt, Léon... nincs már miről beszélnünk.

Megrázta a fejét és idegesen fújtatott egyet.

– Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért csinálta. Hiszen annyira szeret...

– Szeretett – javítottam ki.

– Nem, ez más. Hidd el, én látom, kívülről ez... nem tudom megfelelően kifejezni magam, de látszott rajta, hogy az életénél is jobban szeret, Céline. Csak fontold meg, oké? Nem hiszem, hogy ezt nem tudnátok helyre hozni, hiszen te is szereted őt.

– Persze, hogy szeretem... mindig szeretni fogom – motyogtam el a végét.

– Akkor?

– Éppen ezért fogom elengedni őt. Mellettem úgy néz ki, hogy nem volt boldog...

– Ez hülyeség és te sem gondolod komolyan.

– Ejthetnénk ezt a témát? – sóhajtottam megadóan és az ablakon támaszkodva figyeltem a tájat, ami mellett elhajtottunk.

Az Alpok tetején már csillogott a fehér hótakaró. Pont annyi kedvem volt itt hagyni Franciaországot és találkozni vele, mint meginni egy egész üveg Abszintot egyedül. Tehát semennyi. De sosem bocsájtanám meg magamnak, ha Hope inná meg a levét, mert nem voltam képes megtenni egy apró szívességet. Lehunytam a szemeimet. Kirajzolódott előttem az a meleg, barna tekintet, amibe azonnal beleszerettem és ami olyan erővel húzott magához, hogy egyszerűen nem akartam anélkül élni tovább. A biztonságot jelentette számomra és puha takaróként fonta körbe átfagyott lelkemet. 

Kár, hogy minden egyes hibájával lyukat ütött rajta, így a hideg újra bekúszott a szakadásokon keresztül, folyamatosan kiszorítva belőle a meleget.

* Ma chère femme - Drága feleségem
**  Je t'aime, mon étoile - Szeretlek, csillagom

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

Sziasztok! :3

Itt is van a következő rész, hogy tetszett? 

Azt eddig nem is mondtam, hogy ez a kötet végig fogja kísérni a sorozat 4.-5. évadát. Úgy tervezem megírni, hogy amolyan "akár ez is történhetett a háttérben". Igyekszem mindent úgy írni, hogy az kapcsolódjon a tényleges eseményekhez, de előfordulhatnak benne bakik, ezek miatt elnézést kérek. 

Sok puszi és ölelés <3