Másnap nem találkoztunk, cserébe végig sms-eztük a napot. Illetve csak félig, mert mind a ketten rájöttünk, hogy jobb, ha a közösségi oldalon folytatjuk tovább. Szerencsére a barátja megúszta könnyebb sérülésekkel, csak egy éjszakára tartották bent megfigyelés alatt, úgyhogy már otthon lábadozik.

Én éppen a sütivásárra sütött sütiket pakoltam az autóm csomagtartójába, amikor a murván meghallottam egy másik autót is behajtani. Már éppen az utolsó ládát pakoltam, amikor nyílt a Mercedes ajtaja.

– Elkéstem?

– Nem-nem, korán is jöttél – csuktam le mosolyogva a csomagtartó ajtaját, addigra ő is idesétált és két puszival köszöntöttük egymást.

– Csinos vagy. Nos, megyünk azonnal?

– Még van egy kis időnk egy kávéra ha gondolod.

– Ittam otthon, de beköszönnék Inésnek.

– Ó, a kis szent – fűztem össze a karom.

Felnevetett.

– Na, gyere szentem – karolta át a vállamat, és elindultunk befelé.

A gyomrom egyből összeugrott, valahányszor becézett. Az első alkalommal megkérdezte, hogy zavar-e, én pedig pironkodva szinte azonnal rávágtam, hogy nem. Vágytam arra, hogy valaki újra így bánjon velem. Szomjaztam a kedvességére, a pozitív energiáira, amit felém árasztott. Végre valaki, aki nem lehúz, inkább felemel.

– Hogy van a haverod?

– Jobban, voltam nála az este. A szeme alatt sokáig meg fog látszódni a monokli, illetve a szemöldökén is lesz egy szép heg, bár szépen összevarrták neki.

– Arra gondoltam, hogyha végeztünk a gyermekotthonban, vihetnénk neki sütit. Inés összeállított neki egy kis csomagot.

– Imádom azt az asszonyt – sóhajtott fel mosolyogva. – Szóval találkozni akarsz a barátaimmal? – sandított felém.

Megvontam a vállam.

– Te már úgyis ismered az én egy szem barátomat...

– Benne vagyok, szívesen bemutatnálak, bár nem tudom mit fog szólni hozzánk – vakargatta meg a szemöldökét szórakozottan nevetve. – Mi lenne, ha Pénteken elvinnélek egy buliba? Jöhetnének Léonék, elhívnám a barátaimat is. Alapoznánk egyet a lakásban, hogy összesimuljon a banda... mit szólsz?

– Ez egy jó ötlet – fordultam felé mosolyogva.

Közben a konyhához értünk, ahol Inés már az ebédhez készülődött elő. Az illatokból ítélve a leves már bőven pötyögött a tűzhelyen.

– Micsoda illatok szállnak a levegőben – szippantott nagyot Ethan.

Inés ragyogó mosollyal fordult felénk és ide sietett, hogy lenyomjon két puszit neki.

– Hogy vagy fiam? – paskolta arcon.

– Köszönöm jól, csak be akartam köszönni, mielőtt elmegyünk.

Inés büszkén mosolyogva fordult felém.

– Te lány! El ne cseszd ezt! – bökött az oldalamba.

– Aú! – dörgöltem meg nevetve a bordáimat. – Nem állt szándékomban... – pillantottam pironkodva Ethan felé, aki egy alig látható kacsintást küldött felém. – Viszont mostmár mennünk kellene.

– Menjetek, aztán ügyesen!

Nyomtam egy puszit Inés arcára és kisétáltunk a kocsimhoz.

– Nem baj, hogy itt kell hagynod az autódat?

– Dehogy. Legalább lesz ürügyem visszajönni veled ide – vigyorodott el.

Felnevetve indítottam be az autót, ezzel egy időben maxi hangerőn megszólalt a Linkin Park, Papercut című száma, amit gyorsan lejjebb is vettem.

– Bocs, elfelejtettem lehalkítani.

– Semmi baj. Nem gondoltam, hogy ilyen zenéket is hallgatsz.

– Ó, nagyon sok mindent nem tudsz még rólam – például azt, hogy vámpír vagyok.

     Az úton szinte be sem állt a szánk, folyton egymás szavába vágva akartunk a másiknak elmondani valamit, ami miatt egészen jó hangulatunk lett. Oldalra pillantgatva rá olyan természetesnek érződött minden. Mintha már évek óta ismernénk egymást. Régen éreztem magam ennyire jól. Felüdülés volt, ha vele lehettem, mint amikor belépsz egy klimatizált helyiségbe a negyven fokos hőségről.

Elgondolkozva figyelt kifelé a szélvédőn. Úgy járt a lába, mintha éppen a maratont futná le gondolatban. Arcán ideges szorongás bujkált, de még így is borzasztóan dögösnek tartottam. Nem tudom, hogy illendő-e ilyet mondani egy férfira, de egyszerűen bájosnak tartottam minden vonását.

És ez baj.

Mert a bájjal rendelkező férfi egy nagyon veszélyes dolog.

Elbűvöl, szép szavakkal becéz, és már csak azt veszed észre, hogy teljesen belehabarodtál. Szinte hipnotizál minden egyes mozdulata, minden szava, addig amíg már nem akarsz mást, csak azt, hogy egymás nevét sikítsátok a fülledt szobában.

Hosszú ujjaival hátra túrta a haját, irtó szexinek találtam. Képes lettem volna itt helyben az ölébe ülni. Szinte frusztráló volt az a szexuális feszültség köztünk, amit az első randink óta éreztem, ha vele voltam.

– Nos, itt is vagyunk – közöltem amint leparkoltam az árvaház előtt.

Tágra nyílt szemekkel figyelte az épületet.

– Ez egy templom volt?

Bólintottam.

– Elég sokáig tartott, amíg megszereztem, az egyházközösség nem akarta kiengedni a kezéből, de mivel hosszú évek óta csak romosan állt itt, a polgármester úgy döntött, hogy jobb lesz, ha a kezembe veszem, így ő mondta ki rá az Áment, csak hogy stílusosan fogalmazzak. Remélem nem érzed kellemetlenül magad emiatt.

– Viccelsz? Ez nagyon menő.

– Menő? – nevettem fel. – Már, ha egy gyermekotthont lehet annak nevezni.

– Jaj, nem úgy értettem! Hanem, hogy nagyon tetszik, hogy meghagytátok ezt a templomos hangulatot, közelebb hozza a fiatalabb generációt Istenhez.

– Vallásos vagy? – kérdeztem a bejárat felé sétálva.

– Nem feltétlenül fogalmaznék így, de van hitem.

– Akkor van bennünk még egy közös pont – mosolyodtam el kinyitva a bejáratot.

     Odabent már javába sürögtek-forogtak a gyerekek, rögtönzött pultokat alakítottak ki az asztalokból. Ahogy az ajtó megnyikordult, amikor becsuktam, minden szem ránk szegeződött. A gyerekek egy pillanatra megtorpantak Ethan látványára, de végül széles mosollyal az arcukon rohantak ide köszönni, mint minden egyes alkalommal. Nevetve köszöntöttem őket.

Megpillantottam Lilyt felénk jönni, arcán egy érdekes grimasszal mérte végig Ethant.

Hát ez nehéz lesz.

– Ez meg ki? – kérdezett kertelés nélkül, amikor megállt előttünk.

Ethan már lépett volna, hogy bemutatkozzon, de elé léptem.

– Egy barátom. Megkértem, hogy segítsen.

– Dugtok?

Hangja vádló volt és keserű. Tudtam, hogy így fog reagálni, fel voltam rá készülve, hiszen Elijahn kívül sosem hoztam ide senkit, kizárólag Léont és Inést ismerték rajta kívül.

– Lily! – szóltam rá erélyesebben, mire könnyekkel a szemében hátat fordított és elviharzott. Nagyot sóhajtva fordultam Ethan felé, aki értetlenül figyelt, miközben próbált a kis lurkókkal foglalkozni. – Ne haragudj, mindjárt jövök.

Idegesen haladtam Lily szobája felé. Valamilyen szinten megértettem őt. Úgy érezhette magát, mint egy elvált szülők gyereke, akinek az anyja új pasit hozott haza. Nagyot sóhajtva kopogtam be az ajtaján, persze válasz nem érkezett.

Mardosta a lelkem a bűntudat, pedig tudtam, hogy nincs okom ezt érezni. Jogom van szeretni és szeretve lenni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ő ne érezhetne úgy, ahogy.

– Lily, engedj be, kérlek.

Igyekeztem megértő lenni, éppen eleget sérült már a lelke neki is. Az ajtó zárja halkan kattant, Lily pedig résnyire nyitotta azt. A nyíláson keresztül szemeztünk pár pillanatig.

– Bemehetek?

Kelletlenül sóhajtva nyitotta nagyobbra és a kezeit összefűzve ült le az ágyára. Tekintete jeges tőrként hasította át a bőröm. Fogalmam sem volt, hogy egy tini tud ennyi gyűlölettel a szemében nézni.

– Nos? Ki ez a fazon?

– Ő Ethan. Nem régen ismerkedtünk meg, és igen, többet akarok tőle, mint egyszerű barátság.

Higgadtan feleltem neki, őszintén. Mind a kettőnknek így lesz a legjobb. Nem hülye ő, és nem is kell annak nézni. De attól még be voltam parázva. Teljesen abszurd, hogy egy tizenhét éves lánytól félek.

– Mondj valamit, kérlek – bukott ki belőlem.

Láttam a bánatot és a sértettséget a szemében. Elárulva érezhette magát.

– Miért nem szóltál róla korábban? Mikor legutóbb itt voltál elmondhattad volna.

Sóhajtva ültem le mellé.

– Hirtelen jött ez az egész. Jó pár napig örlődtem. Nem tudtam mit akarok, még talán most sem. Csak annyit tudok, hogy el kell engednem őt, ahogy neked is. Nem jön már vissza. Én pedig nem akarom megfosztani tovább magam a boldogságtól.

– Ő azzá tesz? Boldog vagy mellette?

Kíváncsi tekintete félelemmel párosult. Tisztában voltam azzal, hogy mi játszódik le az agyában. Amikor közöltem vele, hogy Elijahval vége, teljesen magába zuhant. El akart tűnni. Egész nap csak sírt és átadta magát a szorongásnak. Szabadulni akart tőle. Az érzéstől és Elijahtól egyaránt. Lelke végtelen Óceán volt, aminek nem parancsol senki. Ezt akarta. Pedig mindig is félt a víztől. Félt, hogy újra ez lesz.

– Nagy szavak lennének, tekintve, hogy ismerkedési fázisban vagyunk, de igen. Azt hiszem, boldoggá tudna tenni...

– Akkor jó. Szeretném megismerni.

– A mai napon lesz rá lehetőséged.

– Van valami, amit tudnom kell róla?

Megrántottam a vállam.

– Hagyni szeretném, hogy te magad alakíts ki róla egy képet, befolyásolás nélkül.

Két kezét a combjára támasztva felpattant, az ágy megnyikordult alatta.

– Akkor menjünk. Mert a kicsik még a végén megeszik reggelire helyettem.

Kuncogva álltam fel. Mielőtt kiléphetett volna, szoros ölelésbe vontam. Mély levegővétellel szívtam be az illatát, ami igazán csajos, édes virágillatú volt.

– Köszönöm.

– Mit? – nézett fel rám értetlenül.

– Hogy nem zárkózol el előle – pusziltam homlokon, majd elengedtem.

Erre már nem válaszolt, de nem is kellett. Belém karolva sétáltunk vissza a közösségi szobába. Már messziről hallottuk a gitár hangját és Ethan rekedtes énekét. Megdobbant a szívem. Minden idegszálam egyszerre zsibogott fel és siettetett, hogy minél hamarabb a közelébe érjünk.

     Ethan a szoba közepén, törökülésben gitározott, körülötte az összes gyerek ugyanígy ülve, csillogó szemekkel figyelte, ahogy az Ah les crocodiles-t énekelte vicces grimaszokkal fűszerezve. Fogalmam sem volt, hogy gyerekdalokat is ismer. Miért is ne ismerne, mind ezeken nőttünk fel. A szám elé raktam a kezem, eltakarva a széles mosolyt, amit az arcomra csalt. Szinte már idegesítő volt, hogy folyton mosolyognom kellett mellette. Ónix szemét rám emelte, ami feketelyukként ölelt körbe, lassan magába szippantva, hogy senkit ne érezzek magam körül, csakis őt.

A szemében hömpölygő csillagok kivetültek, mintha egy obszervatóriumban lennénk és az írisze lenne a világmindenség. Tekintete volt a tejútrendszer, amiben szívesen megfulladtam volna, hogy aztán elporladva, csillagpontokként kerüljek fel az univerzumára.

Nem a barátja akartam lenni. Az akartam lenni, akit büszkén mutogat a barátai előtt. Akire ráadja a pulcsiját egy hűvös éjszaka. Akivel összegabalyodva fekszik a tengerparton. Akivel addig csókolózik, míg végül el nem fogy a levegője, de még akkor sem akar tőle elszakadni. Akartam, hogy felforgassa az életem az Ethan hurrikán. Akartam, hogy az ő teste melegítsen fel egy átszeretkezett éjszaka után. Hogy életemnek becézzen, virágot vegyen nekem. Moziba akartam vele járni, nyálas filmeket nézni. Mindent akartam. Mindent, ami ő volt.

Csakhogy a kétség méregfoga megkarcolta a bőrömet. Mély vágást ejtett rajta, ami azonnal fertőzni kezdett. Sejtenként ölte ki minden reményemet, idegzsábaként, hullámokban tört rám. Egyre kevesebbnek éreztem magam ebben a történetben, mintha homokban sétálnék, de nem látszódna a lábnyomom.

     Annyira elmerültem a gondolataim hullámán, hogy már csak azt vettem észre, hogy Lily a kezét nyújtotta Ethan felé és bemutatkozott neki. Halvány mosoly jelent meg a szám sarkában. Egész nap figyeltem őket. Lily ugyanis kitalálta, hogy majd ők ketten lesznek az egyik pultnál. Szórakoztatott, hogy Lily mindenféle hülye feladatot bízott rá, egész nap szívta a vérét, de le a kalappal Ethan előtt, mert egy fikarcnyi jelét sem mutatta annak, hogy zavarná a dolog. Sőt, talán még élvezte is.

Olyan hamar eltelt az idő, hogy észre sem vettem, már pakolhattunk is össze. Ez volt az első alkalom a mai nap, hogy végre kettesben lehettem Ethannel, amikor kipakoltuk a ládákat az autóba.

– Na, hogy érezted magad? – sandítottam felé. – Lily nagyon kiakasztott?

Felnevetett. Istenem miért ilyen szexi még a nevetése is?

– Nem. De rendesen megizzasztott, az tény. Mi ez az egész köztetek?

Leültem az autó csomagtartójára és elmosolyodva nyújtóztam egyet.

– Hát... Lily nagyon fontos a számomra. Szinte lányomként szeretem őt, nagyon szoros kapcsolatunk van. Ahogy a volt férjemmel is szoros volt a viszonya. Ő tanította meg zongorázni, miatta jelentkezett Párizsba egy elit egyetemre. Csak aztán ugye jött a válás, és azóta nem hoztam ide magammal senkit. Szóval potenciális „ellenséget" – karcoltam macska karmokat a levegőbe – látott benned. Kamasz... Gyermekotthonban van, stresszes a felvételi miatt, aztán most jöttél te is, mintha Elijah helyébe akarnál lépni, szóval egy kicsit kiakadt.

Ethan lassan leült mellém, mellkasán összefűzte a karjait és kinyújtóztatta hosszú lábait.

– Megértem, nem lehet neki könnyű.

– Senkinek sem az. Ezeknek a gyerekeknek annyi teher nyomja a lelküket, annyi rejtett és nem rejtett komplexusuk van, hogy el sem hinnéd – sóhajtottam keserűen.

– De hála istennek van egy ilyen csodás tündérkeresztanyjuk, aki segítő kezet nyújtott feléjük.

Megragadta a mellette pihenő kezemet és a szemembe nézve csókolt a kézfejemre. Kipirulva, szapora lélegzetvétellel vesztem el a tekintetében, ami most úgy lángolt, mintha magát az istenek tüzét csiholnák benne.

– Öhm... Be kellene mennünk elköszönni – nyögtem ki, miután sikerült összeszednem magam.

Sötét, szinte ragadozó tekintettel bólintott egyet. Komolyan azt hittem itt és most felfal.

     Jó tíz perc múlva már az anyósülésen ültem, hagytam, hogy Ethan vezessen a barátjához. Egy pittyenés után a telefonomra néztem, ahol egy üzenet fogadott Lilytől „áldásom adom rátok". Levakarhatatlan mosollyal fordultam kifelé az ablakon. Mintha egy pillanatra szerepet cseréltünk volna... De végeredményben örültem neki, hogy kedveli őt. Mert nála ez bizony azt jelentette.

– Öhm, lenne egy kérdésem a haveroddal kapcsolatban.

– Mondd csak szivi – mosolygott egy pillanatra rám.

– Hogy kellene viselkednem?

– Mármint? Ezt hogy érted?

– Hát, hogy tudod... randizgatunk... és mivel fel akart szedni, biztos rosszul érintené, ha leesne neki.

– Bárhogy is viselkedsz, egyből le fogja vágni és nyugi, nem egy sértődős fajta – vigyorodott el. – Maximum, majd ha kettesben leszek vele, megpróbál kinyírni.

– Akkor majd kérlek, ne hagyd magad – haraptam be az ajkam.

Elmosolyodva pillantgatott rám, közben leparkolt egy négyemeletes panel előtt.

– Ó... – hagyta el a száját, amikor meglátott egy ismerős autót az enyém mellett.

– Mi az?

– Ja, nincsen semmi, csak úgy látom, pont itt vannak a szülei is.

– És az baj? – vontam össze a szemöldököm, mire elnevette magát.

– Nem, nem, dehogy. De felkészítelek, hogy kapni fogunk kínos kérdéseket.

– Az nem baj, azokat jól kezelem – rántottam meg a vállam egy szemtelen vigyorral karöltve. – Legfeljebb mindent rád fogok.

Megforgatva a szemét nevetett fel, azon az édes hangon, ami pillangókat költöztetett a hasamba. Vadul verdeső szárnyaik csiklandoztak belülről. Kivettük a csomagtartóból a fonott kosarat, és felcsengetés nélkül – Ethan simán beírta a kódot –, fellépcsőztünk a negyedik emeletre.

– Mindig meg tudsz lepni – kopogtatott be nevetve.

– Miért?

– Hát a legtöbben simán kifulladnának, ha ennyit kellene lépcsőzniük.

Megvontam a vállam, most erre mit mondhatnék? Jó formán meg sem kottyant. Nyílt az ajtó és egy ötven év körüli asszony nyitott ajtót.

– Mon garçon! [Fiam] – üdvözölte ragyogó mosollyal és két puszival, majd rám terelődött a figyelme, amitől apró pír szökött az arcomra, de igyekeztem magabiztosan mosolyogni. – Ki ez a dekoratív hölgyike?

– Lottie, ő itt Céline! – mutatott be, én pedig egy kissé feszengve, de közelebb léptem és a kezemet nyújtottam felé.

– Üdvözlöm, Céline Toussaint vagyok! – mutatkoztam be mosolyogva.

A nő, azonnal magához rántott és Ethannek címezve a szavait, szinte kinyomta a levegőt a tüdőmből, úgy ölelt.

– Tudtam én, hogy egyszer valaki végre elviseli a bohókás természetedet, hadd nézzelek kicsi lány! – eltolt magától és ragyogó mosollyal nézett rajtam végig. – Tényleg illik hozzád a neved, egy igazi kis angyalka vagy!* Louis! Gyere ide, nézd meg kit hozott ez a pernahajder!

– Mit beszélsz már megint, he? – morogva csoszogott ide egy eléggé jól szituált férfi. Meglepődve jártatta köztem és Ethan között a tekintetét, majd megállapodott a szeme Ethanön. – Ejha!

– Na ne ácsorogjatok odakint gyertek beljebb!

Szórakozottan álltam meg a férfi előtt és neki is bemutatkoztam, majd levettem a dzsekim és a cipőm.

– Szólíts csak Lottie-nak és Louis-nak minket, drágám! Ó jaj, hát ilyen öröm is régen ért! – szorosan markolgatva a vállam terelt beljebb a nappaliba, ahol Ethan barátja nagyban videójátékozott, fel sem nézve a hangzavarra.

Magam elé vetve a kosarat, két kézzel kapaszkodtam belé és megálltam az ajtóban. Ethan óvatosan végig simítva a derekamon terelt beljebb.

Jaj nekem, ettől a perzselő tűztől!

– Gabriel! Tedd már le azt az átkozott masinát, vendégeid vannak!

– Mindjárt maman**, ezt még had játszam le, úgyis csak Ethan az!

– Gabriel! – csattant fel az asszony, az említett fiú pedig a szemét forgatva, duzzogva állította meg a játékot. Rám emelte szikrázó kék szemeit, és szinte megfagyott körülötte a levegő. – Na, ne csak ülj ott! Mutatkozz be!

– Azt a rohadt... – nyögte ki, mire az anyja fejbe kólintotta. – Aú! – dörzsölte meg a kobakját, majd villámokat szóró szemekkel nézett Ethanre, aki csak elvigyorodott.

Szerintem ezzel nem segített a helyzetén.

Hogy oldjam a feszültséget – legalábbis az volt vele a szándékom –, közelebb léptem és az egyik kezembe át dobva a kosarat, a másikat felé nyújtva mosolyodtam el.

– Szia! Céline Toussaint vagyok, de amint hallottam, már találkoztunk – vigyorodtam el.

– Gabriel LaFleur – nyögte ki és kezet fogott velem.

– Ezt neked hoztuk – nyújtottam felé a kosarat. – Remélem már jobban vagy.

– Hát... Látnád a másikat! – vigyorodott el leküzdve a döbbenetét.

     Az elején egy kicsit feszült volt a hangulat Ethan és Gabriel között, de az anyjáék ebből mit sem vettek észre. Teljesen lefoglalta őket valami más. Én. Nem mondom, hogy nem feszélyezett a helyzet, de hál istennek nem maradtak sokáig, eleve indulni készültek, amikor megjöttünk. Ethan felvetette a péntekre szóló ötletét Gabrielnek is, aki szíves örömest benne volt.

– Hozom a húgomat is, nem baj? – kérdezte kissé feszülten. Ethan megvonta a vállát.

– Ha kordában tudod tartani, felőlem.

– Tudod milyen – forgatta meg a szemét. – Ha összeülünk és neki nem szólunk róla letekeri a fejem.

– Miért kell kordában tartani? – kérdeztem egy szőlőszemet bekapva az időközben kipakolt kosárból.

Egyszerre röhögtek fel, ami miatt összevontam a szemöldököm.

– Hát... Majd megtapasztalod te is, nem venném el a meglepetés erejét tőled – vigyorgott szemtelenül Ethan.

– Jaj, de kedves – mosolyodtam el a szememet forgatva.

– Tudom, hogy az vagyok – vonta meg a vállát. – Na, de menjünk, hagyjuk a hadi rokkantat gyógyulgatni.

– Holnap már megyek dolgozni – motyogta teli szájjal. – Jesszus, ez kurva jó! Te sütötted? – bökött felém a mogyorós keksszel.

– A házvezetőnőm.

– Házvezetőnő... Ki vagy te, a kibaszott Csipkerózsika?

Felnevettem.

– Sokkal inkább Mavis a Hotel Transylvaniából – mosolyodtam el sejtelmesen.

– Neked is van egy koporsód a pincében, vagy mi?

– Nem, én csak szívom az emberek vérét.

És még csak nem is hazudtam.

Ethan a pultnak dőlve, összefűzött karokkal, mosolyogva figyelt. Valami volt a tekintetében, amit nem tudtam megfejteni. Olyan volt, mintha pontosan tudná, hogy nem képletesen értettem.

De ez lehetetlen ugye?

– Na gyere, menjünk – lökte el magát a pulttól és ismét a derekamra simítva a kezét terelt maga elé.

Gabriel bosszankodva szusszantott egyet, amint meglátta ezt a jelenetet, kuncognom kellett és elhaladva mellette a vállára simítottam a kezem.

– Bocs a múltkoriért, de felcseszted az agyam, remélem a gatyádból kijött a whiskey.

– Spongyát rá, de nincs egy hasonlóan csinos barátnőd, aki eljönne veled Pénteken?

Felnevettem.

– Csak egy meleg barátom, de ő is a pasijával jön. Talán bevesznek harmadiknak – vigyorodtam el.

– Na jól van későre jár, tényleg mennetek kéne.

Ethannel egyszerre nevettünk fel, ami olyan boldogság hormonokat szabadított fel bennem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek.

A műszerfali órára pillantva észrevettem, hogy tényleg későre jár már az idő, úgyhogy egyenesen haza vezettem, pedig szívesen töltöttem volna még az időmet vele. Olyan gyorsan hazaértünk, hogy szinte csalódottan szálltam ki az autóból. A hűvös levegő libabőrt hintett a testemre. Nappal már egész jó, dzsekis idő volt, de estére igazán lehűlt a levegő.

Ethan úgy döntött, hogy ilyen későn már nem zavarná Inést, úgyhogy még idekint elbúcsúztunk egymástól. Szoros ölelésbe vont. Készséggel bújtam hozzá. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig álltunk így, de azt tisztán éreztem, hogy a szíve úgy járt, hogy attól féltem, újra kell majd élesztenem. Persze ezzel nem volt egyedül.

– Köszönöm a segítséget, Ethan – motyogtam a mellkasára.

– Ezer örömmel tettem angyalom – csókolt bele a hajamba. Gyere lejjebb, kérlek.

Felnéztem rá, egy apró mosollyal a homlokomra is hintett egy csókot, majd egy finomabbat az arcomra. Utoljára még megszorította a kezem, majd elköszöntünk és beszállt az autójába.

Alighogy befeküdtem az ágyba, megpittyent a telefonom.

Ethan

Szép álmokat, tündérkeresztanyu

Elmosolyodva haraptam be az ajkam.

Céline

Jó éjszakát, drága.

Elvörösödve hajítottam magam mellé a készüléket és a kezeim közé temetve az arcomat rejtettem el az üres szoba elöl is a vigyoromat. Egyszerűen kiborít, hogy ennyire imádom, hogy azt hozza ki belőlem, amit azt hittem elvesztettem. Azt a cserfes, mindennel dacoló, a szerelmet kereső énemet, amit százötven évig márványtáblák közé temettem.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

* A Céline név Mennyországot, eget jelent franciául (megjegyzem, totál véletlen esett erre a névre a választásom XD)

** maman - francia becézés az anya-ra