– Tudják, hogy jövünk?

Gilly szórakozottan harapdálta a szája belsejét, ahogy kíváncsian figyelt, miközben a tömegben próbáltunk előre haladni a Bourbon streeten. Elmosolyodtam.

– Ideges vagy?

– Mi? Miért lennék az?

– Rágcsálod a szádat.

– Én nem is... – halkult el. Megnyalta a szája szélét és elfordította a fejét rólam, hogy a kirakatokat bámulhassa.

– Egyébként nem. Csak Hayley és Freya. Úgyhogy okosan kell csinálnunk, hogy ne fussunk össze a többiekkel. Nem igazán szeretnék... – húztam el a számat.

– Előbb utóbb úgyis találkoznod kell vele.

– Inkább utóbb.

Halk sóhajt hallatott és zsebre tett kézzel bámult meg mindent, amit csak lehetett.

– Te jártál már Salemen kívül bárhol is valaha?

– Egyszer. Egy küldetés miatt, de akkor is csak a szomszéd városba küldött Agathe.

– Te jó ég, Gilly miért nem mondtad? Hát eljöhettél volna hozzám is.

– Nem tartottam fontosnak, hogy tudd – mosolygott rám.

– Na, jó, ha itt végeztünk, visszamegyünk Salembe, és haza jössz velem, nincs apelláta.

– Nem igazán tehetem ezt meg, az otthoniak...

– A boszik meg lesznek nélküled pár hétig. Ott van Raven is, meg a többiek, ne aggodalmaskodj már.

Bólintott és egy pillanatra elsötétült a tekintete, szótlanul meredt maga elé.

– Hé, minden rendben?

Válaszolni azonban már nem tudott, mert hirtelen két gyenge kar közé sétáltam, ami szoros ölelésbe vont.

– Hála istennek, hogy rendben ideértetek!

– Freya, halálra rémisztettél! – nevettem el magam.

– Gyertek, nincs sok időnk! – karon ragadott és elkezdett egy hatalmas épület felé húzni.

– Várj már! Ugye nincs itth–

– Nincs, nincs, Marcellel van a csontokat begyűjteni – hadarta, mintha tudná, hogy tudom, miről beszél.

– Marcellel? Hogy érted, hogy Marcellel?

– Céline, később megmagyarázom, de el kell mondanod mindent, amit tudsz!

     Bosszúsan fújtatva követtem őt a kovácsolt vaskapun át az épület belső udvarára. Lenyűgöző hely volt. Bár ez talán meg sem kellene, hogy lepjen. Igazi, régi, francia stílus jellemezte a helyet. Nyitott folyosók voltak végig két emeleten át, vaskorlátokkal, gyönyörű kovácsolt inda mintákkal díszítve azt.

Otthon éreztem magam.

Ahogy beszívtam az itteni levegőt, bűntudat mardosta a lelkem. Ha nem vagyok olyan makacs, akkor most nem csak látogatóként lennék itt.

De miért is kellene nekem szenvednem emiatt?

Ő is ugyanúgy odaköltözhetett volna hozzám, ahogy meg is volt beszélve. Manosque is az otthona volt egykor.

Persze, csak a családja nem lett volna vele.

Néha azt kívánom, bárcsak ne tették volna meg azt a hülye fogadalmat. Bár, ő akkor is mellettük állna. Apjuk helyett apjuk volt. Minden körülmény között védelmezné őket.

A ház legfelső szintjéig mentünk, egy padlástéri szobába. Az ablak előtt állt egy lány. Amikor beértünk, egyből megfordult.

– Keelin? – ösztönösen hátráltam egy lépést, mire Freya megfogta a kezem.

– Ne aggódj, tudja.

– Mi ez az egész, Freya?

Keelin Freya mellé állt és átölelte a derekát. Összemosolyogtak, majd mindketten rám néztek.

– Ó. Így már világos – mosolyodtam el.

Megláttam egy kanapét nem messze az ajtótól és egy nagy sóhajjal leültem. Gilly megállt az ajtóban, és kifelé nézelődött, gondolom azt figyelte, hogy jön-e valaki.

– Oké, szóval a lényegre térek.

Töviről hegyire elmondtam nekik mindent, amit a nagyanyámtól megtudtam. Sokatmondóan néztek egymásra.

– Szóval Davina igazat mondott – sóhajtott Freya.

– Davina? Ki az a Davina?

– Egy halott boszorkány. Marcel közeli barátja.

– Hát ezt is elmagyarázhatnátok, hogy hogy lettetek hirtelen puszipajtások Marcellel...

– Nem igazán vagyunk azok, csak közös az ellenség

– Marcelt is megszállta a Sivár – folytatta Keelin – Ő és Klaus egy ideig meg akarták ölni egymást, mert mindkettejük Inadu igézete alatt állt. Marcel véréből még egy átkozott tüskebokrot is csinált, ami megölheti az ősvámpírokat is.

Gillyvel összenéztünk.

– Csak aztán a Sivár lelke beleszállt egy Marcel számára fontos személybe és félretettük az ellenségeskedést. Illetve csak valamennyien... Elijah... nem bízik benne.

Keserűen elmosolyodtam.

– Csodálkoztam volna rajta, ha magán kívül bárkiben is bízna...

Odalentről beszélgetés foszlányok ütötték meg a fülem.

– Azt hiszem megjöttek – állapította meg Freya.

Léptek zaja kúszott be a padlástéri szobába és csak reménykedtem benne, hogy nem Elijah az. Szerencsére Hayley alakja rajzolódott ki az ajtóban. Mosolyogva lépett felém és szorosan megölelt, amit viszonoztam.

– Örülök, hogy itt vagy!

– Nem sokáig maradok. Freyának elmondtam mindent, de úgy néz ki, már ti is tudjátok, amit én.

Hayley Freyára nézett, aki csak biccentett, mintegy megerősítésképpen.

– Mi történt, sikerült Klaust megmenteni? – kérdezte a Mikaelson boszorka.

– Hope megmentette – mosolyodott el Hayley. – Csodálatos kislány.

Összevont szemöldökkel néztem rá.

– Miért kellett megmenteni?

– Davina őt akarta feláldozni, hogy elzárhassa Inadut.

– Áhh... a nagy feláldozás.

Hayley bólintott.

– És akkor most mi lesz? Hogy vettek véget ennek?

Megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. Majd kitalálunk valamit.

Nagyot sóhajtva néztem a szemeibe. Megtörtség csillogott benne és némi elszántság.

– Ha bármiben tudok segíteni, szóljatok.

– Éppen eléggé belevontalak már ebbe, már megvan, amit tudnunk kell, nem akarlak még nagyobb veszélybe sodorni, ez nem a te harcod.

– Hope fontos nekem. Akármit megtennék azért, hogy biztonságban legyen.

– Tudom – ölelt meg. – Öhm, most lemegyek... kicsit össze kell pakolnom.

– Hope alszik már? Meglátogatnám.

– Szerintem még ébren van.

     Felálltam a kanapéról és elindultam megkeresni őt, nem is kellett sokáig kutakodnom, hamar megtaláltam. Közben megcsodálhattam a ház többi részét is. Kész labirintus volt. Kicsit azért féltem is, hogy nehogy idő előtt találkozzak Elijahval, pedig tudtam, hogy nem úszom meg a vele való beszélgetést. Már csak a bűbáj miatt sem.

Hope éppen serényen rajzolgatott valamit, amikor beléptem az ajtaján. Mosolyogva kopogtam párat az ajtófélfán, amire felkapta a tekintetét. Ragyogó mosollyal indult el felém én pedig a számra tapasztottam az ujjam, hogy jelezzem, ne buktasson le.

– Céline néni – bújt az ölelésembe.

– Hallottam, hogy ma nagyon ügyes voltál.

– Igen. Azt a szélbűbájt alkalmaztam, amit te adtál a mamád könyvéből.

– Nagyon ügyes vagy kicsim, és borzasztó bátor. Ez az én kis unokahúgom! – nyomtam egy puszit a fejére.

– Itt maradsz?

– Sajnos vissza kell mennem, de majd beszélek anyukáddal, hogy eljöhess hozzám.

Szomorúan bújt vissza a két karom közé.

– Most egy kicsit mennem kell, beszélnem kell valakivel, de majd még bejövök elbúcsúzni.

– Rendben.

Egy puszit nyomtam a feje búbjára és újra útnak indultam a hatalmas kúriában.

     Megláttam Elijaht az egyik szoba felé menni, már igyekeztem is volna bemenni, de a helyiségből kiszűrődő hangok miatt inkább megálltam az ajtó előtt. Hayley hangját hallottam az övé mellett.

– Mit gondoltál? Nem ígérhetsz nekem egy jövőt, majd áldozhatod fel magad! – mondta hűvösen Hayley.

– A túléléshez áldozat kell!

– Mindig van más megoldás, Elijah!

– Nem volt idő másra!

– Hope most kapta vissza a családját és szüksége van rád!

– Az apjára van szüksége!

– Nekem pedig rád. Szeretlek. Valahogy meg kell oldanunk, hogy küzdjünk, nyerjünk miközben valahogy egy jó életet is éljünk.

Egy darabig feszült csend uralkodott a szobában.

– Rebekah megkérdezte tőlem, hol lennék a legboldogabb. Újrakezdeném. Manosque. Ez egy... gyönyörű falu dél-Franciaországban... vidéken. És amikor ennek vége lesz... márpedig véget vetünk ennek... odaviszlek. És... megígérem, hogy helyre fogom hozni.

– Kezd azzal, hogy ezt Marcelnak adod.

Hallottam egy csókot elcsattanni, majd lépteket. Gyorsan letöröltem az időközben kisarjadó könnyeimet és megpróbáltam úgy állni, mintha nem hallgattam volna végig ezt az egészet. Hayley jelent meg előttem. Megtorpant, majd bűnbánó arccal intett, hogy kövessem. Kifacsart szívvel mentem utána a szomszéd szobába.

– Céline, én...

– Semmi baj, Hayley – mosolyodtam el. – Nem volt jövőnk. Téged szeret, és ezt tiszteletben tartom.

Hayley megrázta a fejét.

– Nem láttad az arcát. Nekem beszélt, de nem hozzám, nem rólam. Céline, hidd el, hogy még mindig ott vagy a fejében, a szívében, ahogy én is. Csak éppen harcol az érzéseivel.

– Nem játszhatjuk ezt a végtelenségig!

– Félreállok, ha ezt szeretnéd.

– Te is tudod, hogy ezt nem kérném tőled, Hayley. Ő téged választott! A családotokat! Nem foszthatom meg Hope-ot tőle és Őt sem Hope-tól. Te is tudod, hogy ha visszajönne hozzám, mindig lenne valami ürügy, ami miatt a közeletekben akarna lenni. Elengedtem a kezét és a szívét is.

– Nem értelek. Egyikőtöket sem.

– Nem is kell. Én... – sóhajtottam. – Utoljára beszélek vele. Ennél többet ne kérj tőlem.

Hayley bólintott, majd elindult kifelé.

     Nagyot sóhajtva néztem körbe a helyiségben. Egy kisebb dolgozószobának tűnt. Két hatalmas polcrendszer volt a fal mentén, tele mindenféle régi, bőrkötéses könyvvel. Végig simítottam az egyik gerincén.

Alexandre Dumas - Monte Cristo grófja.

Annyira ismerős ez a kötet, de honnan?

Aztán leesett. Kinyitottam, ahol az első lapon a saját kéziratommal találtam szembe magam.

,,Az egyetlen férfinak, akit örökidőkig szeretni akarok.

Avec beaucoup d'amour; Céline. [Sok szeretettel; Céline.]"

     Magamhoz szorítva a könyvet hátráltam pár lépést és körbe kémleltem a szobában. Egyelőre semmit sem találtam, ami utalt volna a szoba tulajdonosára és nem is igazán akartam kutakodni, hiszen nem ezért vagyok itt. Visszaraktam a könyvet a helyére, amikoris megpillantottam a másik polcon egy nagyméretű, ismerős borítékot.

– Annak örülnék, ha beszélnénk – hallottam meg Elijah baritonját mögöttem.

Kifújtam a benntartott levegőmet.

– Hallgatóztál?

– Csak annyira, mint te – meglepetten fordultam felé. – Megéreztem a parfümöd illatát – vont vállat.

– Úgy – mosolyodtam el. – Szóval így akartad tudatni velem, hogy hogyan döntöttél?

Elmosolyodott és a piros fotel háttámlájának támaszkodott az ajtó mellett. Másik kezét a zsebébe rejtette.

– Más lett a hajad. Jól áll.

– Jó meglátás. Tíz pont a Mardekárnak – forgattam meg a szemem.

– Lehetne, hogy fél pillanatig ne lennél ennyire szarkasztikus?

– Lehetne, hogy egyszer az életben egyenesen beszélnél velem?

– Sosem hazudtam neked. Mindig őszinte voltam, ezt te is tudod, csak a fájdalom beszél belőled.

– Befejezhetnéd, hogy folyton analizálsz.

Feszülten rágcsáltam a szám belső felét, ujjaimat ösztönösen ropogtattam, egyszer-kétszer a farmeromba csípve velük. Izzadt a tenyerem és a pulzusom is szaporább lett. Nem hozhatja ki ezt belőlem valahányszor összefutunk. Meg kell tanulnom uralkodni az érzéseimen és elengedni őt.

De miért ilyen nehéz?

– Egyébként Hayleynek igaza volt. Neki mondtam, amit hallottál, de nem róla beszéltem.

Felnevettem.

– Aha. Még szánalmasabb vagy, mint gondoltam. Hogy vagy képes tükörbe nézni? – néztem végig rajta fintorogva. – Itt van Hayley, tisztában vagy az érzéseivel és játszadozol vele!

– Ez nem igaz. Szeretem őt, miképp téged is.

– Itt az ideje választanod – hirtelen a polc előtt termettem és megfogtam az ismerős sárga borítékot. Bontatlanul porosodott a könyvek tetején. Odadobtam elé a kisasztalra és egy tollat is ráhelyeztem. – Kezdhetnéd azzal, hogy végre aláírod a válási papírokat.

– Tudod, nem sokban különböztök. Te és Hayley. Mind a ketten megpróbáljátok megmondani, mit tegyek.

– Ez csak egy tanács részemről.

– Tanács?

Bólintottam.

– Végre legyél tökös és döntsd el, mit akarsz!

Elmosolyodott és összefűzte karjait.

– Miért akarod? Miért írjam alá?

– Mert már nem szeretjük egymást? – vontam fel a szemöldökömet.

– Komolyan ezt érzed?

Felnevettem.

– Legalább tíz okot fel tudnék hozni, hogy miért utállak teljes szívemből, Elijah Mikaelson! – üvöltöttem az arcába, elvesztve a kontrollt az érzéseim felett.

– Gyerünk, hadd halljam! – emelte fel ő is a hangját.

– Önző vagy, nem bízok benned, megcsaltál, te vagy a legostobább ember, akivel valaha találkoztam–

– A legostobább? – nevetett fel belém fojtva a szót. – Ha ostoba lennék, össze sem jöttél volna velem! – tárta szét a karjait.

– Igazad van! És tudod mi az, amit a legeslegjobban gyűlölök benned? Hogy még mindig kibaszottul Szeretlek!

Könnybe lábadt szemekkel, levegő után kapkodva néztem a szemeibe. Egy pillanat alatt előttem termett és ajkait az enyémekre tapasztotta. A mellkasára helyeztem a kezem, hogy eltoljam magamtól, de mégsem tettem meg. Helyette gyenge módon visszacsókoltam. Neki nyomott a falnak és hevesen csókolta szerte a testem. Kezei feltérképezték minden részem.

– Ezt nem kéne – súgtam.

– Tudom – lehelte a nyakamra, és óvatosan beleharapott.

Apró nyögés hagyta el az ajkaim. Forró levegője bizsergette a bőröm, megnyitva ezzel minden utat a szívem felé. Erőszakosan tuszkoltam vissza rakoncátlan szervemet az acélajtó mögé, amit gondolatban aranylánccal vontam körbe és súlyos lakattal zártam le, elhajítva a hozzátartozó kulcsot.

– Elijah – sóhajtottam. – Megláthat valaki.

Végre lett bennem annyi lélekjelenlét, hogy eltoljam magamtól.

– Miért jöttél ide? – hangja kétségbeesettnek érződött. – Miért kísértesz, ha nem akarsz már?

– Én nem akarlak? Én kísértelek? Nem én dobtalak el magamtól! Nem én akartam ezt az egészet! Házasok vagyunk, Elijah! Papíron hozzám tartozol, még akkor is, ha te máshogy döntöttél!

Lehajtott fejjel, remegő kezekkel túrt a hajamba a fülem mellett, és összedöntötte a homlokunkat.

– Mindent meg akartam neked adni. Mindennél jobban szeretlek, de... én... Nincs mentségem rá. Nem tudom, miért tettem ezt.

Szemei mindent elárultak. Bánatosan csillogva figyeltek. Bele akartam ugrani, hogy elnyeljen és soha többet ne szabadulhassak tőle. Egy kisebbet sóhajtottam.

– Csak ne játssz az érzéseivel. Itt az ideje, hogy dönts.

– Igazad van – lépett egyet hátrébb, továbbra is tekintetével az enyémet keresve. Nem akart elengedni. – Nos? Miért jöttél?

Egy darabig a szemeibe nézve hallgattam. Nem tudtam elmondjam-e, de úgy voltam vele, hogy Hayley talán megbocsájt, ha elárulom.

– Hayley hívott ide – egyenesedtem ki. – Meglátogattak Hope-val. Segítséget kért. Elmentem Salembe, hogy megkérdezzem az ottaniakat, tudnak-e valamit a Sivárról. Ez minden, amiért itt vagyok.

– Tehát nem miattam jöttél – hátrált még egy lépést.

– Nem. Nem miattad – halkultam el a végére. Borzasztó nehéz volt ezt kimondanom, főleg, hogy részben hazugság.

– Értem – sóhajtott. – Akkor... én azt hiszem, megyek is – indult ki a szobából.

– Várj még! Van még valami, amiről tudnod kell.

Megállt az ajtóban és visszafordult.

– Anniék figyelmeztettek valamire. Nem tudták pontosan megmondani, hogy mit, de valami rosszat éreznek veled kapcsolatban. Azt mondták veszélyben vagy. Ezért úgy döntöttem, hogy megteszem az egyetlen logikus dolgot, amit megtehetek.

Összevont szemöldökkel nézett rám és közelebb lépett.

– Mit tervezel, Juliette?

– Össze fogom kötni az életemet a tiéddel, így van esély arra, hogyha bármi történik is veled, az nem lesz visszafordíthatatlan.

– Na, ez az eszedbe se jusson! – jött közelebb indulatosan. – Megmondtam, hogy nem akarlak újabb veszélynek kitenni, erre vállalnád, hogy meghalj értem, ha úgy adódik?

– Természetesen – bólintottam. – Te is megtennéd.

– Az más! Én...

– Te férfi vagy, tudom – forgattam meg a szemeimet. – Ahhoz képest, hogy feminista vagy, elég bigott ez a felfogás.

– Juliette én ebbe nem megyek bele, tudod, hogy nem kényszeríthetsz!

– Sajnálom, de ez nem kívánságműsor.

Megköszörültem a torkom, mire megjelent az ajtóban Gilly és Freya. A vörös boszorkány egy csettintéssel térdre kényszerítette Elijaht, míg Freya elkezdte összekészíteni a hozzávalókat a varázslathoz.

– Freya... – nyögte. – Kérlek... ne tedd... ne tedd meg.

– Sajnálom, bátyám. Te is tudod, hogy a családomért mindent megteszek. Örökkön örökké.

Odamentem Freyához és megvágtam a tenyeremet, hogy belefolyasszak az előtte lévő tálba a véremből, addig Gilly megtette ezt Elijahval is, aki tehetetlenül térdelt a padlón. Freya elmormolt pár varázsigét, mire végzett vele, addigra Gilly elengedte az ősit.

– Fogalmatok sincs, mit tettetek ezzel – nyögte elhalón, majd fogta magát és kiviharzott. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

– Köszönöm Freya.

– Én tartozom köszönettel – bólintott.

– Mikor akarsz menni? – lépett közelebb Gilly.

– Minél előbb. Csak még elbúcsúzom Hopetól.

     El is indultam az unokahúgom szobája felé, magamban szitkozódva, hogy azok az átkozott papírok ismét üresen maradtak.

Mikor fogja már fel végre, hogy nincs más választása? Nem játszadozhatunk tovább egymás és Hayley érzéseivel.

Már javában rajzolgattunk Hope-val, amikor furcsa érzés kerített a hatalmába. A gerincem közepénél szúró fájdalmat kezdtem érezni, ami egyre jobban és jobban fájt. Végigáradt az egész gerincemen és minden közeli szervemre kihatott.

Halkabbat nyögtem, amit Hope is meghallott.

– Céline néni! Minden rendben?

– Szólj... szólj Freyának, kérlek – nyögtem. 

A testem elernyedt, ahogy a legkisebb Mikaelson kisietett a szobából.

Eddig bírtam tartani magam. A fájdalom elviselhetetlenné vált, már a homlokom is verejtékezett, a szemeimet pedig nyitva sem tudtam tartani. A földön kúszva igyekeztem az ágyhoz, hátha fel tudom húzni magam rá, de esélyem sem volt, így csak magamra rántva az ágytakarót, összekuporodva reszkettem az ágy lábánál.