Mindig megfontolt és megbízható embernek tartottam magam. A környezetem szerint én voltam az az ember, akinek, ha azt mondták, hogy legyen ott valahol reggel nyolcra, akkor már hat órakor felkelt, hogy a legjobb formába hozza magát és fél órával a megbeszéltek szerint szobrozott valahol.

Aztán most itt van az az énem, akit eddig nem ismertem.

Minden kimegy a fejemből, reggel öt perc alatt kellett elkészülnöm, mert elfelejtettem, hogy Ninával van találkozóm. Most pedig éppen estére készülődök, hogy megismerjem Ethan barátait. Pedig utálok új embereket megismerni.

– Siess már luvnya, mindjárt itt van Lucas.

– Jól van higgadj már le – motyogtam miközben az orromon tökéletesítettem a highlightert, aztán áttértem meggypirosra festett ajkamra is.

– Úgy nézel ki, mint egy diszkó gömb.

– Te is csini vagy – pillantottam rá szúrósan a tükrön keresztül, mire elvigyorodott. – Végre van rajtad némi szín.

Megigazította babakék ingjét magán, amihez csak egy fekete farmert vett fel.

– Lucas kedvenc színe.

– Miért nem vagyok meglepve – sóhajtottam teátrálisan, majd megigazítottam a hajamat és felálltam az asztaltól.

– Ne legyél bumziellenes.

– A feltételezés is sértő.

– Mi ez a leegyszerűsített Céline? – mért végig.

– A múltkor kidobáltam a ruháim nyolcvan százalékát és még nem voltam vásárolni – vontam vállat. – Miért? Gázul nézek ki? – pánikkal teli hangomra felnevetett.

– Ezt egy szóval sem mondtam. Csinos vagy, mint mindig.

– Akkor jó – sóhajtottam megkönnyebbülve.

Belé karolva indultunk el lefelé. Közben az összes tükörben végig mértem magam, ami mellett elhaladtunk. Egy egyszerű fehér spagettipántos toppot és egy farmert vettem fel, egy fehér magassarkúval. Hajam laza loknikban omlott a vállamra, még a sminkem is egyszerű volt magamhoz képest. Na jó, talán a highlightert tényleg túl toltam. De összességében elégedett voltam magammal.

Csak nem tudom, hogy akkor miért izgultam annyira, hogy egész nap egy darabban volt a gyomrom.

     Lucas egész jó fej, a maga túltolt melegségével együttvéve. Ő egyedül megtestesít minden sztereotípiát, amit a melegekre aggadtak. Ezen felül pontosan olyan szar humora van, mint Léonnak.

Imádom.

A kocsija hátsóülésén, az ujjaimat tördelve görcsöltem rá erre az egész estére. Bár magam sem tudom, hogy mi a fenéért. Ez csak egy egyszerű összejövetel. Ethan barátaival. Akiknek ha nem tetszem, akár le is beszélhetik Ethant rólam. Persze ez megoldaná az aggályaimat.

De akarom én, hogy így oldódjon meg?

A lesötétített ablakon át kitekintve zöldes árnyalatban úsztak a város fényei. Nem mentünk gyorsan, mégis úgy láttam, mintha csak apró rakéták hagynának maguk után színes fénycsóvákat. Egyik-másik célba vett, a szerelem tűzijátékait robbantották a fejem mellett.

Ahogy befordultunk az utcába, a gyomrom ökölnyi méretűről pingponglabdára zsugorodott. Arcomra önkéntelen, várakozó mosoly ült ki. Az ülésen is kijjebb csúszva figyeltem, hogy mikor pillantom már meg a lakást, ami meg is történt perceken belül. A zenét már lentről is hallottuk. Akaratlanul is eszembe jutott az idős alsószomszéd, akinél ezzel a bulival tuti kihúzta a gyufát.

Nem lennék a helyében holnap.

A lenti kapu nyitva volt, gyanítom azért, hogy ne kelljen telefonálgatni, ugyanis a ház régisége miatt a csengő sem működik, úgyhogy egyenesen felmentünk. Léon itt is jó barát módjára konkrétan maguk elé lökdösött, hogy törjem én az utat. A szívemmel a torkomban kopogtam be az ajtón, amit pár másodperccel később Ethan maga nyitott ki. Hatalmas mosollyal tárta szélesre az ajtót, hogy be tudjunk menni. Lesegítette rólam a dzsekimet és két puszival köszöntött. Új kölni volt rajta. Markáns, kissé óceános, borzasztó jól állt neki. Ahogy az egyszerű fekete pólója is a szokásos fekete farmerjével. Szerintem nincs is neki más színű nadrágja.

– Korán jöttünk? – kérdeztem, miközben elindultunk beljebb.

– Nem – mosolyodott el.

A konyhapulthoz érve találkoztunk azokkal, akik hamarabb jöttek. Antoine és Francis egy szerelmes pár, illetve Henri. Mindannyian Ethan osztálytársai voltak az egyetemen. Egyenként bemutatkoztunk, majd elkezdtem kipakolni a bort és a süteményeket, amiket hoztunk. Francis kapva kapott az alkalmon, hogy kettesben maradhasson velem, addig a fiúk már le is ültek pókerezni a nappaliban.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Ethan már annyit mesélt rólad, vártam ezt a pillanatot!

Kínosan elnevettem magam.

– Őszinte leszek, nem vagyok az az ismerkedős fajta, Léonon kívül nincsenek is barátaim, légyszi mondj valami bíztatót erről a társaságról.

Francis csilingelve felnevetett. Mézszőke tincsei a vállát súrolva libbentek hátra. Nyakán jókora, piros szerelemfolt volt látható. Mogyoróbarna szemei szinte csillogtak, ahogy segített kibontani az egyik üveg bort.

– Nos. Többnyire jó fejek vagyunk, van egy-két idiótánk, például Gabriel, de úgy tudom vele már találkoztál, akkor ott van Henri. Dögös, de buta, mint a segg. Valószínűleg jönni fog Gabriel húga is, ő egy igazi kígyó, de ne is törődj vele, mi sem bírjuk őt, csak Gabriel miatt kell elviselnünk. Őt meg túlságosan szeretjük, hogy bajba keverjük.

– Hmm, mit jelent pontosan az, hogy kígyó?

Kitöltöttem egy-egy pohárral a borból és letelepedtünk a pulthoz.

– Ő tipikusan az a fajta lány, aki szeret a középpontban lenni, a puncija többet jár, mint a szája, pedig az is nagy szó. Jó ideje próbálja felszedni Ethant, sikertelenül, hála Istennek, szóval egy jó tanács: tudjon róla, hogy a hálódba keveredett a mi kis Adoniszunk, különben nézheted, ahogy egész este rámászik.

– Ó, ettől nem kell félni – kortyoltam vigyorogva a poharamba.

– Máris kedvellek! Évek óta várom, hogy valaki végre megmutassa neki, hogy hol van a helye.

– Gabriel nem lenne mérges? Mégiscsak a húga.

– Szerintem még meg is köszönné, hogy nem kellene tovább magával hurcolnia mindenhova.

     Francisnek ezek után be nem állt a szája. Elmesélte, hogy ő és Ethan már az óvoda óta ismerik egymást, ahogy Gabrielt is, szóval igazán régre nyúlik vissza a kapcsolatuk. Rengeteg vicces vagy éppen szomorú történetet elmesélt róluk. Csak csacsogott és csacsogott, de nem bántam. Egyrészt mert így nekem kevesebbet kellett beszélnem, másrészt meg így legalább megtudtam egy csomó mindent Ethanről, amit nem biztos, hogy amúgy megtudtam volna, például azt, hogy allergiás a fügére és az avokádóra, vagy azt, hogy a kedvenc szuperhőse Vasember és a kedvenc sorozata a Gyilkos elmék. Általánosban borzasztó tanuló volt, de középsulira összeszedte magát, mert gyerekkori álma volt, hogy történész legyen. Sajnos, mire jelentkezett, az a szak betelt, így az Irodalom mellett döntött és úgy volt, hogy majd egy félév után átjelentkezik, csak annyira megszerette, hogy inkább ott maradt.

– Minden rendben lányok?

Ethan alig láthatóan végig simított az oldalamon. Az érintésére kinyílt a bőröm, olyan erős libabőrt vetve az egész testemre, hogy képtelen lettem volna bármivel is leplezni. Pír szökött az arcomra. Mire megszólalhattam volna, Francis már éppen azt ecsetelte neki, hogy mennyire kedvel. Meg sem bírtam szólalni, persze nem azért, mert nem hagytak volna szóhoz jutni, szimplán csak annyira megbabonázott ez a férfi előttem, hogy az agyam fel sem bírta dolgozni a látványát. Pedig csak szőlőt eszegetve hallgatta Francis áradozását valami új üzletről a plázában.

– Nincs kedved eljönni velem? – szúrt oldalba hegyesre reszelt körmeivel Francis.

– Mi? – nyögtem felébredve a kábulatból.

– Hé, mit láttál, ami ennyire elvonta a figyelmed? – macskára emlékeztető széles vigyorral kapkodta köztem és Ethan között a tekintetét. – Na mindegy, csak azt akartam kérdezni, hogy nem jönnél-e el velem valamelyik nap a plázába?

– De, szívesen, úgyis most ajándékoztam el a ruhám nagy részét – mosolyodtam el.

– Nem is mesélted – könyökölt a pultra közelebb hajolva hozzám Ethan.

– Nem kell neked mindenről tudnod – vontam vállat.

– Pedig segíthettem volna szelektálni.

– Valóban? És ugyan mit értesz te a női ruhákhoz szépfiú? – vontam fel játékosan a szemöldököm.

– Nem mondtam, hogy értek hozzá, de azt meg tudom állapítani, hogy mi áll jól és mi nem.

– Ó, szóval még divatbemutatót is csinálnom kellett volna ő kegyelmének?

– Nyilván, hát hogy segítsek, ha nincs kiindulási alapom?

– Hát használd a fantáziádat...

– Azt inkább az ellenkezőjére szoktam használni – mért végig beharapva az ajkát.

Oldalra kaptam a tekintetem, de Francisnek már nyoma sem volt. Észre sem vettem, hogy mikor hagyott magunkra. Ez persze kapóra jött. Kacéran mosolyogva fordultam vissza Ethanhöz.

– Szóval rám gondolsz magányos estéiden?

– És nappalaimban, óráimban, perceimben, másodperceimben – elrévedve tűrte a fülem mögé a hajam, majd újra a szemeimbe fúrta tekintetét.

Ónix íriszében szinte meg sem találtam a pupilláját, ha nem vonná körbe egy vékony, arany színű árnyalat. Ilyen különleges szemeket sem láttam még.

– És miket szoktál gondolni? – kérdeztem rekedten. Nagyot kortyoltam a maradék borból.

Végig simított az állcsúcsomtól egészen az állkapcsomig, onnan elvezette ujját a nyakamon, végig a vállamig és visszahelyezte időközben lecsúszott ruhapántomat. Szólásra nyitotta a száját, de ekkor kivágódott a bejárati ajtó, amiben Gabriel hangosan kurjantva adta tudtunkra, hogy megérkeztek.

– Szavad ne feledd szépfiú – súgtam kettőnk közé, hogy a tudtára adjam, hogy mindent tudni akarok.

     Gabriel kitörő jó kedvvel táncolt beljebb a zene ritmusára. Két nagy szatyor rágcsálni valót és piát hoztak magukkal és lepakolta a már így is alkoholtól roskadásik teli lévő konyhapultra. Mögötte komótosan, ringó csípővel megjelent a kígyó. Vállig érő, hidrogénszőke hajának felét felül két kontyba fogta, mintha két pandafül lenne. Szikrázó kék szemét fekete, füstös sminkkel emelte ki. Szája vékony, vonal formáját szándékosan túlrajzolta a rúzzsal, hogy nagyobbnak tűnjön, viszont annyira bénán sikerült, hogy inkább volt nevetséges, mint csábító. Vörös pántnélküli croptopot és fekete rakott szoknyát viselt. Hosszú lábait kecsesen pakolta egymás után. Nyakát fekete nyakörv szerű nyakpánt ölelte körbe. Szájában flegmán csattogtatta a rágóját, fintorogva nézett rajtam végig.

Show time.

Elővettem a legragyogóbb mosolyomat és előzékenyen álltam meg felé nyújtva a kezem.

– Szia. Még nem találkoztunk, Céline Toussaint.

– Ja, hallottam. Charmain LaFleur.

Kezét éppenhogy csak hozzám érintette, egy visítással el is futott mellettem, hogy belekapaszkodjon Ethan nyakába és a szájához igen közel nyomjon egy puszit az arcára. Ethan bocsánatkérően pillantott rám, de csak mosolyogva vállat rándítottam. Gabriel is köszönt két puszival és be is vetette magát a pókerezők mellé, így én is ezt tettem. Pillanatokon belül megjelent a kanapén mellettem Ethan, egy pohár bourbont tartva felém.

– Köszönöm – mosolyodtam el.

– Nincs mit. Jól érzed magad?

– Aha.

– Bocsi ezért a kis közjátékért.

– Nincs miért bocsánatot kérned.

Charmain lehuppant Ethan mellé és nemes egyszerűséggel az ölébe vetette a lábait. Ethan kényelmetlenül sóhajtva letolta magáról a lábakat, majd a combomra simította a kezét. Alatta kellemes bizsergés futott végig rajtam.

– Nos Céline, vagy mi is a neved, hol ismerted meg Ethant?

Elmosolyodva ügyet sem vetettem az egyértelmű sértésnek szánt „eljátszom, hogy nem is tudom, mi a neved, közben meg már rég lecsekkoltalak a Facebookon" színjátékra. Ethan vállára simítva a kezemet, majd arra rátámasztva az állam válaszoltam.

– Egy helyen éneklünk.

– Énekelsz? Sosem hallottam még a neved. Miért nem futottál még be?

– Mert nem akarok – vontam vállat.

– Ilyet csak azok a vesztesek mondanak, akik tudják, hogy vesztesek.

– Char!

– Hagyd csak Gabriel. És te mivel foglalkozol Charmain?

– Van egy kis butikom a belvárosban, de neked biztosan nem tetszene, nem árulunk nyanyás dolgokat.

– Tulajdonképpen Hétfőn megyünk megnézni az új boltot a plázában, ugye Céline? – kotyogott bele Francis is.

– Igen, majd nézek valami olyan ruhát, amiben úgy nézek ki, mint valami utcaszéli – vezettem végig rajta látványosan a tekintetem.

– Ethan! Hallod ezt? Most kurvázott le! – sipította a mellette lévő fülébe.

– Én ilyet nem hallottam – dünnyögte visszafojtott nevetéssel.

– Gabriel!

Hangjától szívesen kidobtam volna a taccsot. Egyszerűen irritált az egész lénye. A hangjától kezdve a hat kilogramm tömény vattacukor illatú parfümjén át a szilikoncsöcséig mindene zsigeri taszítást váltott ki belőlem.

– Ki akar tequilázni? – pattant fel Antoine felismerve a kínos csendet.

Mind hevesen bólogattunk, így pár perccel később már éppen legurítottuk a torkunkon az égető italt. Majd még egyet, és még egyet.

     A hangulat egyre jobb volt, a póker után előkerült valami társasjáték, de annyira nem kötött le egyikőnket sem, hogy végig játszuk, szóval az egész újabb tequila körökbe és fergeteges beszélgetésekbe torkollott. Persze Charmain továbbra is próbált inzultálni, de sikeresen lepattintottam minden alkalommal a hűvös, de velős visszaszólásaimmal. Ethan egyre közelebb araszolt, már nem csak a combomat simogatta. Volt, hogy csak simán átkarolt, volt, hogy én bújtam hozzá. Ilyenkor keze a derekamon landolt és úgy simogatott, mintha véletlenül simítaná a fenekemre az ujjait. Ügyes csel volt.

– Üvegezzünk! – kurjantott Henri, mire többen morogni kezdtek a társaságból.

– Már megint? Tudod, hogy abból semmi jó nem sül ki – dorgálta Francis, de az ötletgazda csak legyintett.

– De most többen vagyunk! Légyszi Fran.

– Ne engem kérdezz, nekem mindegy – sóhajtott.

– Többiek?

Reménykedve nézett végig mindannyiunkon.

– Na? Van kedved? – súgta a homlokomra Ethan majd egy apró puszit hintett rá.

Keze a derekamon pihent, az enyém a vállán, amire ráhajtottam a fejem. Lábai széles terpeszben, néha meg-megmoccantak, legyező mozdulatot téve.

– Mi baj lehet? – emeltem mosolyogva a tekintetem rá.

– Tőlünk mehet – fordult Henri felé.

– Mi az, hogy tőlünk? Már egybe kell titeket számolni, vagy mi a fasz? – vihogott Charmain.

Megforgattam a szemem, amit Francis egy apró kuncogással reagált le. Végül mindannyian bele mentünk és egész jó kis hangulatot teremtett ez a béna kis játék. Mindenki sorra került már legalább kétszer, most éppen Gabriel pörgetett és Ethanön állt meg az üveg szája.

– Felelsz, vagy mersz, töki?

– Merek.

Gabriel ajkán ördögi mosoly terült szét.

– Igyál meg egy feles tequilát, de a sót Céline nyakáról kell lenyalnod.

Ethan torkára akadt a szó, Charmain pulykaként felfújódva vörösödött el, a többiek közül meg többen próbálták a vigyorukat leplezni.

– Haver! – Ethan hangja kissé megremegett, mire felkuncogtam.

– Várjatok! – egyenesedtem ki. – Jobb ötletem van. Nyalja le a hasamról.

Az összes szem rám szegeződött, Ethan még nyelt is egy hatalmasat, míg Charmain rágólufija hangos csattanással terítette be az arcát.

Elégedetten dőltem hátra a kanapén, várva, mi lesz ebből.

Ethan beharapva az ajkát vigyorodott el és töltött ki magának egy feles tequilát. Egy szelet citrommal a kezében fordult felém.

– Csússz lejjebb, hercegnő!

Egyenesen a szemeibe fúrva a tekintetem araszoltam le a kanapén. Óvatos mozdulatokkal, ujjaival végig simítva az alhasamon emelte feljebb a felsőmet, libabőrt varázsolva a bőrömre. A hideg citrom végig hintette az egész alhasamat, majd rákerült a só. Ethan még rám nézett, mielőtt lehajolt és érzéki lassúsággal nyalta végig a só csíkot. Ha nem bámult volna rám ennyi szem, bizisten felnyögök, annyira jól esett ez az érintés. Néhol játékos nyelvkörzéssel szakította meg a monoton mozdulatot, amitől az idegszálaim tűzijátékként akartak felrobbanni. Lehúzta az italát és újra a szemembe nézve, éhes vággyal a tekintetében kapta be a citromot. Kacéran felvontam a szemöldököm, de mire megszólalhattam volna, Charmain hangja húzott ki a pillanat markából.

– Most akkor megyünk bulizni, vagy bohóckodunk még ilyen dedós játékokkal?

Ó, jaj, sikerült kiverni nála a biztosítékot. De sajnálom. Ja, nem.

– Ahj nekem nincs kedvem, öreg vagyok én már ahhoz – nyavajgott Francis.

Antoine mellette sűrűn bólogatott, Léon vállat vont, míg a többiek is inkább nemmel szavaztak az ötletre, csak Henri állt fel, hogy közelebb lépjen Charmainhez.

– Én támogatom a bulis ötletet.

– Szuper. Legalább egy valaki – forgatta meg csattogtatva a rágóját és se szó se beszéd elindult kifelé.

Henri hűséges pincsikutyaként követte, sőt még a kabátját is ráterítette és úgy hagyták el a lakást.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm – csapódott be a másik oldalamra Gabriel szorosan a nyakamba borulva.

Szórakozottan felnevettem és úgy döntöttem inkább nem kérdezek rá, hogy mit köszön. Végül is sejtem, hogy mi áll a háttérben.

Ezek után a hangulat sokkal oldottabb lett, Léonon is láttam, hogy jól érzi magát, nem volt rajta a szokásos szorongása, ami általában ott volt vele, ha új közösségbe kerül és én is úgy viselkedtem, mintha ezer éve barátok lennénk. Az ital úgy fogyott, mintha muszáj lett volna az egészet meginni ez alatt az este alatt.

– Emlékeztek, amikor Ethan húga ránk nyitott, mikor megnéztük azt a szar horrot, ahj nem is emlékszem a nevére és Gabriel úgy felsikított, mint egy öt éves kislány? – nevetett a könnyeivel küszködve Francis, mire mindenkiből kitört a nevetés, csak én fordultam érdeklődve Ethan felé.

– Van egy húgod?

– Aha, de nem sokat találkozunk.

– Hogy-hogy?

– Ő Párizsban él, egy hónapban egyszer utazik haza.

– Miért nem mondtad eddig?

– Nem jött fel szóba – vont vállat.

– De nem vagytok rosszba vagy ilyesmi?

– Jaj, nem dehogyis! Minden héten beszélünk, csak eléggé elfoglalt, ritkán ér rá.

– Ja értem – mosolyogva támasztottam meg az államat a vállán. – Annyira szép a szemed – sóhajtottam.

Zsibogott a fejem, mintha ez a sok ital hirtelen a fejembe szállt volna. A szívem hevesebben kezdett el verni, tekintete a boldogság szikráival telítődtek meg, amiket apró, elektromos kisülésekként adott át. A környezetünk hirtelen eltűnt, belevesztem a sötét tekintetébe, mely most egy fantáziavilágba rabolt el magával. Én voltam a tündehercegnő, míg ő a lovag, aki elrabolta a szívem. Orkokkal, hatalmas erdőbéli lényekkel harcolt, amelyek a kétségeimet voltak hivatottak metaforába foglalni, csak azért, hogy elnyerje a szívem. Ha ez egy J. R. R. Tolkien regény lenne, én lennék Thranduil régen elveszett lánya és ő lenne a messzi földről érkező ismeretlen, daliás tündeherceg, aki végig bandukolt a Megyén keresztül, Gundabadon át Völgyzugolyig a kegyeimért harcolva.

– Mi lementünk cigizni, jöttök? – állt meg mellettünk Antoine.

Gabriel hangját már a lépcsőházban lehetett hallani, ahogy teli torokból énekli a La Marseillaise-t. Felnevettem.

– Én most nem megyek – felelte Ethan.

– Céline?

– Én pedig nem cigarettázok – mosolyogtam rá kedvesen, mire egy mindent tudó mosollyal intett és a többiek után ment, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

– Hát, ketten maradtunk, hercegnő.

– Ketten – biccentettem oldalra a fejem. – Francis mondta, hogy Charmain rád van kattanva.

– Jaj, gondoltam, hogy be nem állt a szája – nevetett fel. – Char hogy is mondjam... Nem tudja elfogadni, hogy én csak a húgomként szeretem őt. Henri húzogatja, egy időben Antoine-nal is kavart, amíg Frannel össze nem jöttek, kicsit zavarja, hogy engem nem sikerül rá szednie.

– Hát azt vettem észre.

– Féltékeny vagy? – vigyorodott el.

– Én? Ugyan kérlek – sóhajtottam szintén vigyorogva, majd egyszerűen beleültem az ölébe, vele szembe fordulva. – A csajnak csak meg kellett mutatni hol a helye.

Alkoholmámoros tekintettel vigyorodott el. Hüvelykujjait beakasztotta a farmerem hátsó övtartóiba, ezáltal kissé beljebb csúsztam az ölében, mire alattam megmozdult a nadrágja. Pír szökött az orcáira, az én vigyorom, viszont sokkal szélesebb lett. A háttérben felcsendült egy igazi retró szám, Eric Carmen-től a Hungry Eyes, amit nagyon is ismertem.

– Hallgasd csak ezt a zenét. Fogadjunk ezt hallgatod, amikor rám gondolsz.

– Ó, ha tudnád, bébi – hangja reszelősen csengett, tekintete elhomályosodva révedt el a vonásaimban, egyre lejjebb haladva. Mellkasomon megálltak egy pillanatra. Kihúztam magam, hogy nagyobb betekintést kapjon. Érezhettem volna magam valami olcsó kurvának, de egyszerűen nem bírtam magammal. Szétfeszít ez a perzselő tűz, mintha máris a pokolban égnék, ahová magammal hoztam őt is.

– Bébi? Mikor jutottunk el a hercegnőtől a bébiig?

– Az elmúlt két és fél percben.

– Ó, és mitől változott a hangulat? – csusszantam még beljebb rajta.

Nem nyögött fel, de egy pillanatra bent ragadt a levegője.

Nekem ez nem elég.

Lassan a füléhez hajoltam, kezemet a nyaka másik oldalára fektettem.

– Mi az Ethan baba, beléd fagyott a szó? – súgtam a fülébe, majd ráharaptam a fülcimpájára.

– Mondd ki még egyszer a nevem – bökte ki rekedten, egyenesen a nyakamon csattantak a szavai. Forró levegőjétől megborzongtam.

– Ethan – súgtam a lehető legérzékibben a fülébe.

Ujjait még jobban beakasztotta az övtartókba, tenyerét óvatosan a fenekemre simította, aprót belemarkolt, de ez is elég volt ahhoz, hogy teljesen megszüntessük a távolságot közöttünk. Férfiassága keményen ütközött a vénuszdombomra, amitől mind a ketten felnyögtünk. Ez volt az utolsó cérnaszál, ami tartott köztünk egy kis távolságot. Vadul estem a nyakának, ahogy ő az enyémnek. 

Bizsergett a bőröm, ahogy hozzám ért.

Többet és többet akartam. Illata elbódított. A tüdőmből szétáradva, morfiumként bénította le minden idegpályámat.

Bőre íze a legfinomabb volt, amit eddigi életem során éreztem. Belé akartam vájni a fogaimat, csak egy kicsit, csak pár csepp vérét had érezzem. Küzdöttem a bennem élő fenevaddal. Ki akart törni a ketrecéből, vadul rángatta a rácsokat. Szomjazott. Vért akart. Ethan csábító vérét, mely olyan vadul zubogott egész testében, mintha egy sebes sodrású folyó lenne. Lubickolni akartam benne, azt akartam, hogy lehúzzon a mélybe és soha többé ne jöjjek fel onnan.

Ínyem belesajdult, kínzó fájdalommal akarta kijjebb tolni a szemfogaimat, uralkodtam rajtuk, de a szememen nem tudtam. Éhesen figyelte a nyakán kidülledt vénát. Bamm-bamm, bamm-bamm, bamm-bamm. Ritmusossága egy dobversenyre emlékeztetett.

Egyik keze bekúszott a felsőm alá, puha ujjai táncra perdültek a gerincemen, ez zökkentett ki. A vérre szomjazó szörny puha kis szőrgombolyaggá vált, majd a vágy dögös kis ribancává változott. Arra az énemre, aki Lilith mellett voltam.

Jó sztori, majd egyszer elmesélem.

Nyakát végig csókolva tértem át az arcára, minden csókkal egyre közelebb kerülve az ajkaihoz. Pár milliméter hiányzott csak, amikor kivágódott az ajtó, mi pedig mint megzavart tinédzserek szétrebbentünk.

Ködös tekintettel, zihálva néztük egymást. Szemei szinte lángba borultak. Zeusz perzselő villámait láttam bennük. Az idilli légkört egy orbitális nagy büfögés törte meg, ami mint kiderült egy kis rókát is tartalmazott nyomokban. A nagy csattanás ugyanis Gabriel volt, aki szó szerint beesett az ajtón, majd kiadta a gyomra összes tartalmát a földre.

Mind a ketten felpattantunk, hogy segítségére legyünk.

– Jól vagy haver? – segítette fel Ethan, addig én odatartottam egy tálat.

A legjobb döntés volt, máris teli töltötte egy újabb adag hányással.

– Lehet nem ártana egy kis hideg zuhany neki – szólaltam meg.

Ethan és Antoine felnyalábolták a barátjukat és a fürdőbe terelve kezelésbe vették. Fran és én feltakarítottuk az előszobát. Ajkaim még mindig bizseregtek, a pulzusom továbbra sem volt hajlandó megnyugodni, főleg akkor nem, amikor valahogy a látóterembe került Ethan.

Akartam őt. Nagyon akartam.

De úgy néz ki, hogy Isten sem akarja, hogy elsiessem a dolgokat.

Miután Gabrielt sikeresen ágyba dugták a srácok, úgy döntöttünk, hogy ideje feloszlatni a bulit, így mindannyian összeszedtük a cuccainkat és Ethan kíséretében lementünk az autóhoz. Lucas nem ivott, így bevállalta, hogy elvisszük Franciséket is, hogy ne kelljen taxit hívni. Már csak én maradtam a kocsin kívül, egy utolsó búcsúpuszit nyomott az arcomra.

– Legközelebb nem menekülsz, szépségem – suttogta a fülembe. A pillangók feltámadtak a gyomromban, olyan erővel rebbentek szét, hogy majd elestem.

– Most már legalább lesz mire gondolnod magányos perceidben.

– Megőrjítessz.

– Tudom – vigyorodtam el.

Nyomtam még egy utolsó utáni puszit közvetlenül a szája sarkához és sietősen a kocsiba pattantam.

Az utat végig vigyorogva tettem meg, szerencsére amúgy is jó hangulat volt bent, nem volt feltűnő, hogy úgy néztem ki, mint egy túlméretezett szájú Halloween-i tök.

Alig várom a következő alkalmat, hogy ennyire kettesben legyünk.