Hamar eltelt a hétvége, szinte észre sem vettem, mennyire hamar. Ethannek el kellett utaznia a szüleivel, de végig tartottuk a kapcsolatot. Nem szépítem, egész nap a telefonomon lógtam, ami miatt az én kedves drága Léon barátom halálra cikizett. Vasárnap este randira ment és a személyzet többi tagjának is szabad napja volt, mint általában minden Vasárnap, így teljesen egyedül voltam a birtokon. Unottan pörgetve a Facebookot áztattam egy teafiltert. Felugrott egy chatfej, ami éppenséggel Francishez tartozott.

Francis

Holnap akkor randi? :*

Céline

Naná! Hova menjek érted?

Francis

Talizzunk a pláza előtt.

Mondjuk kilenckor?

Akkor együtt is tudunk reggelizni,

ismerek egy szupi bisztrót.

Céline

Oké, megegyeztünk!

Francis

Mizujs egyébként?

Kibírtál a lovagod nélkül egy teljes hétvégét? :P

Céline

...

Nehezen, de igen :D

Francis

Helyes. Aludd ki magad, hosszú nap lesz a holnapi!

Céline

Jesszus mit tervezel, körbefutjuk hatszor a plázát?

Francis

Még az is lehet ;) Jó éjt, mon chéri

Céline

Jó éjt!

     A forró teával a kezemben masíroztam ki a hátsóajtón a kertbe. Zsebre vágtam a telefonomat és nagyokat kortyolva sétáltam a kivilágított ösvényen. Élveztem az éjszakai csendet, amit csak a murván csikorgó lépteim zaja tört meg, és a közeli erdőben élő állatok neszelése. Lágy szellő kapott a hajamba, játékosan megpörgette, majd hirtelen elengedte. Mélyet szippantottam a kellemes tavaszi levegőből. Sárga lepkék hada iramodott felém az egyik bokorról felszállva. Körbe táncoltak apró szárnyaikkal, nevetve vettem tudomásul, hogy itt van a húgom. Imádta a lepkéket, különösen ezeket a kis sárga szárnyú citromlepkéket. Fel kellett volna már szenteltetnem őt és anyát, ahogy megbeszéltük, de akárhányszor beszéltem ezügyben Gillyvel, folyton fura indokokkal kibújt ez alól, másban meg nem bíztam meg annyira, hogy ilyesmire kérjem. Nagyot sóhajtva túrtam a hajamba.

A pillangóraj mesés alakzatokba verődve tartott rögtönzött előadást. Mosolyogva figyeltem, közben megcéloztam az egyik márványpadot. Összehúzva magamon vastag kardigánomat leültem rá, amikor a telefon a zsebemben vad rezgésbe kezdett.

Ethan neve villogott a képernyőn. Elpirulva emeltem a fülemhez.

– Szia.

– Szia szépségem! Hogy telt a napod?

– Mintha nem tudnád – nevettem fel, arra célozva, hogy szinte mindenről beszámoltunk egymásnak.

– Attól még megkérdezhetem, nem?

Hangján hallatszódott, hogy vigyorog. Magam elé képzeltem azt a bugyileszaggató vigyorát, amit úgy imádtam.

– De. Jó volt, semmit sem csináltam. Mesélj te. Milyen Párizs?

– Szmogos – sóhajtott. – Alig várom, hogy haza induljunk.

– Mikor jöttök?

– Holnapután.

– Az már mindjárt itt van.

– Igen... – hallgatott el egy pillanatra. – Bárcsak itt lennél.

Megdobbant a szívem, ezzel együtt a gyomrom is furcsán összerezzent. A két rezgés összeütközött, megremegtetve ezzel összes szervemet, a csontjaimat, a lelkemet. A lepkék előttem hatalmas szív alakban álltak össze, amitől még jobban elpirultam. Ravasz mosollyal felkuncogtam.

– Azt akarod, hogy belefulladjak a szmogba?

Édes hangján felnevetett, a zajokból ítélve éppen a párnába huppantotta a fejét.

– Egészen más dolgok járnak a fejemben, édes...

– Na, és mik? – törökülésbe húztam a lábam. A lepkék újra körbetáncoltak, majd elrepültek az erdő felé.

Te is tudod, mikor kell magamra hagyni, húgi – mosolyodtam el.

– Hát, ha én azt elmondanám, vízeséssé válnál odalent.

Felnevettem.

– Túlságosan sokszor áradozol a lenyűgöző képességeidről, kezdek félni, hogy nem is igaz, amit mondassz.

– Alig várom, hogy meggyőzzelek az igazamról.

– Lassan a testtel, szépfiú, mire mi odáig jutunk lehet kiábrándulsz belőlem.

– Soha.

– Miért vagy ilyen biztos benne?

Csend.

Túl hosszú csend. Vajon mire gondol?

– Mert nem találkoztam még hozzád hasonlóval.

– Hazudni bűn.

– Akkor én valószínűleg egy szent vagyok.

– Vagy csak túl nagy az arcod – kuncogtam.

– Ezt sokan mondták már – nagyot ásított. Nem csodálom, már éjfél is elmúlt.

– Késő van már, miért nem alszol?

– Nem akartam addig, amíg nem hallottam a csilingelő hangod.

Elmosolyodva haraptam be az ajkam.

– Az biztos, hogy bókolni tud, monsieur Dufort... De ideje aludni.

– Nem akarok még – suttogta álomittas hangon. – Mesélj nekem valamit. Olyat, amit még nem tudok.

Szarvasbőgés hangja hallatszódott ki a sűrű erdőből, ami eszembe juttatott egy emléket.

– Kiskoromban sokszor elkísértem az apámat vadászni.

– Komolyan? Lőttél is?

– Igen. Tizenöt éves koromban egyszer elmentünk kettesben. Nem jöttek velünk a vadász barátai, csak mi voltunk, apa és lánya. Esett az eső, de ez sem tántorított el minket. Apa szerint szerencsénk volt, hogy esett, mert így a vad nem érezte az emberszagot. Órákon keresztül feküdtünk két szikla között a latyakos mohákon. Rém kényelmetlen volt. A tisztásról pont oda sodródott a víz, egyenesen bele a képünkbe. Apa bajusza csupa sár volt, még a szemöldöke is sárcseppekkel volt tele – nevettem aprót, ahogy a szemem elé tárult az a kép. – Megérte, mert egy borzasztóan hatalmas szarvasbika került elénk, soha nem láttam akkorát előtte. Egy lövéssel sikerült kilőnöm, az volt az első igazi áldozatom. Persze utána sírtam, egészen addig fel sem fogtam, hogy azok az állatok meghalnak, ha az ember lelövi őket. Tudom milyen butaságnak hangzik ez, de valahogy nem jutott el a tudatomig a dolog. Enni sem voltam hajlandó belőle, borzasztó bűntudatom volt. No meg az sem segített, hogy utána egy teljes hétig feküdtünk mind a ketten magas lázzal az ágyunkban – nevettem el magam újra, majd a nevetésem mosollyá szelidült. – Apának is bűntudata volt miatta, látta, hogy mennyire rosszul éreztem magam az eset után, így többet nem vitt magával vadászni. Ez még jobban fájt, mert ezek után már nem maradt semmi olyan dolog, ami csak a kettőnkké volt – a hangom elhalkult, szomorúan magam elé meredve piszkáltam egy kiálló cérnaszálat a ruhám ujján. Ethan felől halk, egyenletes szuszogás hallatszott, elaludt. Halványan elmosolyodva kitöröltem a szökni készülő könnyet a szememből. – Úgy hallom elaludtál – vártam egy kicsit, hátha rácáfol, de mivel továbbra sem hallatszott más a szuszogásán kívül, halkan szép álmokat kívántam és kinyomtam a hívást.

     Az éjjelt odakint töltöttem. Annyira lekötöttek az egymás után feltörő emlékek, hogy már csak arra eszméltem, hogy az ég alja narancsos, rózsaszínes árnyalatban tündökölt. A hajnali harmat összegyűlt az orrom hegyén, gyorsan letöröltem, majd óvatosan beosontam a hátsó ajtón. Megborzongtam, ahogy beléptem a kinti hűvösről a jó meleg házba. Vettem egy gyors zuhanyt és felöltözve lementem a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Teljesen felesleges lett volna arra a pár órára lefeküdni aludni. Egy nagy bödön kávé társaságában a dolgozószobába mentem, még volt egy kis papírmunkám, ami legalább eltereli a figyelmemet.

Úgy egy óra múlva kivágódott az ajtó, megrezzentem, teljesen belemerültem a munkába.

– Hát itt vagy! Tűvé tettem érted az egész kúriát.

– Pedig van telefonom – motyogtam az orrom alatt.

– Mi bajod? – huppant le az egyik fotelba Léon, átvetve lábait a karfáján.

– Mi lenne? – bámultam rá értetlenül.

– Fura vagy.

– Te vagy fura – sóhajtottam és lapoztam egyet. – Milyen volt a randi?

– Csodás! – ragyogott fel az arca. – Voltunk piknikezni, aztán moziban, aztán meg úgy kipucolt alulról, hogy alig bírok járni.

Felnevettem.

– Kösz, az értékes infót.

– Te kérdezted – vont vállat. – Téged mikor pucolnak már végre ki? A bulin eléggé összemelegedtetek, amíg Gabriel be nem okádott.

– Hát nem tagadom – mosolyodtam el. – De nem gondolnám, hogy hamar a dolog lényegi részéhez érnénk.

– Miért?

– Nem tudom – vontam vállat. – Még csak randizgatunk, nem akarok semmit sem elsietni.

– Ha a helyedben lennék, én már rég meglovagoltam volna – nyúlt végig a fotelben, a tarkója mögé téve a kezeit.

– Mázli, hogy nem vagy a helyemben – kuncogtam. – Mikor találkoztok Lucasszal?

– Este elviszem vacsizni.

– Szuper – mosolyogtam rá. – Örülök, hogy egymásra találtatok.

– Neked mi a terved mára?

Az órámra pillantottam, majd elkezdtem összepakolni az asztalomon.

– Fél óra múlva találkozok Francisszel

– Shoppingoltok?

– Aha.

– Vegyél pár szexi fehérneműt is, mamabugyi.

Elegánsan felmutattam neki a középső ujjamat, majd elhaladva mellette összeborzoltam a haját.

– Tedd inkább hasznossá magad és nyald ki a seggem.

– Majd Ethan megteszi helyettem – vigyorodott el.

Egészen a kapuig kísért, miközben hülye viccekkel traktált. Bár őrülten fáradt voltam, valahogy sikerült felébresztenie, így jókedvűen indultam el a plázába.

     Francis kitörő jó kedvvel és egy erős öleléssel köszöntött a parkolóban. Belém karolt, majd elindultunk befelé, egészen a tetőig haladtunk, ahol egy kiülős bisztrót alakítottak ki. Francis csak beszélt és beszélt, mindenféle dologról. Engem meglepett a nyíltsága, az, hogy annyira természetesen mesélt el bármit, ami csak eszébe jutott. Én talán még Léonnal sem tudnék ilyen bizalmas lenni. Irigyeltem őt ezért.

Két pohár narancslé mellett vártuk a megrendelt ételt. Feltűnt, hogy Francis lába idegesen ugrál az asztal alatt, úgy meredt maga elé, mióta megkaptuk az italunkat.

– Minden rendben?

Az ajkába harapva pillantott rám, majd megköszörülte a torkát.

– Szerettem volna beszélni veled valamiről – kihúzva magát, kissé keményebb arckifejezéssel nézett a szemembe. – Kedvellek Céline. De most elsősorban úgy hívtalak ide, mint Ethan barátja. Nem tudom, mennyit tudsz a múltjáról, és nem is akarok túlságosan belebonyolódni abba, hogy mit oszt meg veled és mit nem, de... Ethannek volt egy nagyon rossz kapcsolata, aminek a súlyát a mai napig hordozza. Ethan egyik legjobb barátjaként kötelességemnek éreztem, hogy megkérjelek, hogy ne törd össze a szívét – hangja elhalkult, szomorú tekintete a szívemig hatolt. – Nem mutatja, de annyira törékeny. Nagyon kedvel téged Céline, egyetlen egyszer láttam rajta azt a boldogságot, mint amit akkor látok, ha a közeledben van. Talán úgy tűnhet, hogy ő tipikusan az a skalpvadász pasi, ami részben igaz is rá. Az után az incidens után nem akart többé szeretni, de melletted... – mosollyal az ajkán sóhajtott fel. – Visszakaptam miattad a gyerekkori barátomat és ezért hálás leszek neked örökké, csak ne bántsd, kérlek – óvatosan simította a kezét az enyémre, ami az asztalon pihent.

Egy darabig meg sem bírtam szólalni, a szám belsejét rágcsálva figyeltem a bárpultot, majd lassan elmosolyodva fordultam felé.

– Nekem is meg van a saját keresztem. Túl vagyok egy hosszú úton, egy kudarcba fulladt házasságon. Tudom milyen a szerelem fájdalma. Eszemben sincs bántani őt. Az, hogy megismertem, az életem egyik legnagyobb ajándéka.

Rászorított a kezemre és a bíztató mosolya hatalmas vigyorrá szélesedett.

– Akkor hát, ezen is túl vagyunk!

– Ha ez megfélemlítés akart lenni, nagyon béna volt amúgy – húztam pimasz vigyorra az ajkaim.

– Majd legközelebb jobban igyekszem.

– Szavadon foglak.

Mind a ketten felnevettünk, ezek után pedig sokkal felszabadultabban beszélgettünk. Mintha egy nehéz kő gurult volna le a szívemről, hogy ezt elmondhattam. Talán az agyam is kezdi felfogni, hogy ez nem egy múló románc.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

     A hetek rohamtempóban teltek, pikk-pakk és eljött a Május. Ethannel egyre többet voltunk együtt, egyre jobban megismertük egymást. A tavasz beköszöntével a természet mellett a szívem is ébredezni kezdett. A Februárban elültetett apró kis boldogság mag mostanra szikár, de erős facsemetévé alakult. Ethan öntözte, gondosan ápolta szép szavaival, és ami még ennél is fontosabb; tettekkel. Nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna. Volt, hogy csak úgy meglepetésként eljött ebédidőben, hogy együtt ehessünk, volt, hogy egy csokor virágot küldött. Apróságok, de minduntalan közelebb vont magához. Lassan kiismertem, tudtam, mikor bántja valami, vagy esetleg csak rossz napja volt, ahogyan ő is megérezte, ha valami bajom volt. A Péntek estéket hivatalos randi-nappá nyilvánítottuk, ilyenkor vagy ő szervezett valamit, vagy pedig én. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne csak ő vigyen el ilyen-olyan helyekre, hanem én is. Az is előfordult, hogy dupla randiztunk Léonékkal, vagy éppen Francisékkel, vagy csak simán összeültünk Ethannél iszogatni.

– Ráérsz este, papillon? – az utóbbi időben így hívott, de nem akarta megmagyarázni, hogy miért.

– Péntek van, tudod, hogy igen.

Ethan felnevetett a vonal túlsó végén. A mappámat magamhoz szorítva, sietős léptekkel haladtam közben a kúria bejárata felé. A cipőm hangosan kopogott a márványpadlón.

– Sietsz valahová?

– Van még egy csoport, akiket körbe kell vezetnem, aztán végeztem mára, csak késésben vagyok – pillantottam le az órámra.

– Téged ismerve maximum egy perc késésről lehet szó.

– Egy és fél.

Újra meghallottam a nevetését, ami annyira tetszett, hogy legszívesebben beállítanám csengőhangnak.

– Jól van, Cel, akkor majd megyek érted este. Étterem-csini legyél.

– Vettem. Puszi.

Kinyomtam a hívást és még sietősebb tempóra váltottam. Már tudta, hogy pontosabban fogalmazzon, mert nem szerettem, ha rébuszokban beszél. Ez is egy olyan tulajdonsága, ami miatt csak még jobban kedveltem őt. Ragyogó mosolyt felvéve köszöntöttem a csoportot, amikor eléjük értem.

     Eljött az este, én pedig mint minden alkalommal majd egy órát készülődtem ennek örömére. 

– Milyen napod volt? – fordultam Ethan felé a kocsiban.

– Dolgos. Tegnap behoztak egy autót, rutin dologról lett volna szó, de amint elkezdtem szétszedni, újabb és újabb hibákat láttam, szóval egész nap azon ügyködtem. Na és neked?

– Volt három csoportom, holnap meg az irodában leszek valószínűleg.

– Sok a papírmunka?

– Az mindig sok – sóhajtottam.

– Nem kéne neked egy titkárnő?

– Áhh, nem. Léon szokott néha segíteni, de jobb szeretem én magam csinálni ezeket.

– Miért nem vagyok meglepve – vigyorgott, miközben leparkolt egy elegáns étterem előtt.

Kiszállt és az én oldalamra futva kinyitotta nekem az ajtót. Mosolyogva fogtam meg a kezét, amit felém nyújtott. Összekulcsolta őket, majd bevezetett az étterembe.

Hangulatos hely volt. A vörös és az arany színek domináltak inkább, míg az asztalokon hófehér abroszok voltak, közepén egy szál vörös rózsával és gyertyával. Ethan lovagiasan kihúzta nekem a széket és megvárta, amíg leülök, csak utána foglalt helyet velem szemben. Irtó jól nézett ki ma is. Egyszerű fehér inget viselt, fekete öltönynadrággal. A pincér már fel is vette a rendelésünket, így volt legalább tíz percünk, hogy csak egymásra koncentrálhassunk.

– Gyönyörű vagy – jegyezte meg mintegy tényként.

– Te is eléggé fess vagy – mosolyodtam el.

Az asztalon a kezemre csúsztatta az övét, hogy finom köröket írjon le hüvelykujjával a csuklómon.

– Gondolkoztam azon, hogy jövőhéten elmehetnénk bulizni, mit szólsz? – támasztotta meg az állát a kezén.

– Jól hangzik. Tudsz egy jó helyet?

– Csak azt tudok – vigyorodott el.

– Többiek is jönnek?

– Jöhetnének persze.

– Akkor majd mondom Léonnak.

Megérkezett az első fogás, falatozva beszélgettünk tovább.

– Gondoltad volna, hogy Gabriel nem volt mindig ilyen? Annyira önbizalomhiányos volt, hogy sokszor rossz volt hallgatni.

– Hát ezzel tudok azonosulni.

– Tessék? – nézett döbbenten rám.

– Mai napig előfordul, hogy nem vagyok biztos magamban. Tele vagyok kétségekkel – nevettem szórakozottan.

– Végeredményben annyira nem vagyok meglepve – dörzsölgette meg az állát elgondolkodva.

– Nem?

– Nem. Amikor először megláttalak, nagyon magabiztosnak tűntél, de ahogy egyre jobban figyeltelek, és megismertelek, sokszor kirajzolódik az az éned. Rengeteg olyan mozdulatodból látszik, de azt hittem, csak rosszul következtetek.

Lágyan elmosolyodva kaptam be az utolsó falatot a tányéromról.

– Hát, az egész életemet végig kísérte ez a bizonytalanság és a körülmények sem nagyon adtak okot az ellenkezőjére.

Egy darabig elgondolkodva figyelte az arcvonásaimat. Szórakozott mosollyal dörzsölte meg a tarkóját, majd megszólalt.

– Tudod a pillangók nem látják a szárnyaik színét, de mi emberek látjuk, hogy milyen szépek. Pont, ahogy te is úgy gondolod, hogy nem vagy elég másoknak. De ők látják, hogy milyen különleges és elképesztő vagy.

– Ezért hívsz papillonnak?

Finoman elmosolyodva bólintott.

– Ezért is.

Nem is tudnám megfogalmazni, hogy mit éreztem abban a pillanatban. Vágytam arra, hogy bókoljon, hogy simogassa a lelkem kedves szavaival. Éreztem, hogy ezeket nem csak úgy mondja, csak azért, hogy megvegyen magának. Komolyan is gondolja. Már négy hónapja randizunk, de egy-egy lopott ölelésnél, vagy simogatásnál, összekulcsolt kezekkel való sétáláson kívül semmi sem történt köztünk, még egy csók sem. Hát ki a franc bírna ki ennyit, ha csak megfektetésről lenne szó?

Megszólalt a telefonja, amit kelletlenül sóhajtva emelt fel.

– Ne haragudj, ezt fel kell vennem, az anyám az, szóval, ha kinyomom, megkerget a szobapapuccsal.

– Csak nyugodtan – nevettem fel.

– Bonsoir, maman! – köszönt mosolyogva. – Nem igazán alkalmas most, majd holnap felhívlak, jó?... Maman!... Mert randin vagyok... Igen, vele... – pillantott rám mosolyogva, majd nagyot sóhajtott. – Nem hiszem, hogy... De, maman! – csattant fel, összevont szemöldökkel figyeltem kemény vonásait, majd egy fáradt arckifejezéssel felém nyújtotta a telefont. – Veled akar beszélni.

Halkan kuncogtam egyet, aztán megköszörülve a torkom vettem el tőle a készüléket.

– Tessék, itt Céline Toussaint!

– De jó hallani a hangod, kedvesem, Camille vagyok, Ethan édesanyja. Olyan sokat hallottam már rólad! Hogy, s mint?

– Köszönöm, jól vagyok. Önök? Milyen volt Lyon? Úgy hallottam ott töltötték a hétvégét.

– Áhh, csak egy újabb francia nagyváros, jobb itthon! Remélem a fiam jól viseli magát!

– Ó, ne aggódjon, Ethan egy igazi úriember – mosolyogva kacsintottam az említettre, aki szintén mosolyogva megforgatta a szemét. – Lenne kedvük jövőhét Szombaton nálam vacsorázni? Szívesen megmutatnám a kúriát.

– Micsoda remek ötlet! Természetesen ott leszünk! Na, de nem is zavarom tovább a randevút, érezzétek jól magatokat, kedvesem, puszilom Ethant.

– Átadom. Au revoir!

Kinyomva a hívást adtam vissza a telefont a gazdájának, aki döbbenten nézett rám.

– Most mi az?

– Te meghívtad a szüleimet magadhoz?

– Persze! Miért? Baj? – félve néztem rá, valahogy rossz ötletnek tűnik már az egész, de nagy megkönnyebbülésemre elnevette magát.

– Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar meg akarod ismerni őket.

– Miért is ne? – vontam vállat. – Persze csak a pucérseggű babafotóidra fáj a fogam – vigyorodtam el.

– Megmutathatom most is a pucér seggem, ha akarod.

– Disznó – forgattam meg a szemem. – Amúgy anyud puszil.

– Ezt muszáj volt itt és most közölnöd, miután a pucér seggemről beszéltünk?

Ártatlan tekintettel néztem rá.

– Most mi a baj? Valószínűleg ő látta a legtöbbször – kuncogtam fel, mire megborzongott.

– Hát a hangulatnak asszem' hivatalosan is lőttek.

A kelleténél kissé harsányabban nevettem fel, kaptam pár szúrós pillantást a körülöttünk lévőktől, így nyugalmat erőltetve az arcizmaimra kortyoltam az előttem lévő italba.

– Akkor így a jövőheti buli ugrott?

– Majd bepótoljuk – kacsintottam rá.

– Még mindig nem hiszem el, hogy meghívtad a szüleimet vacsorára.

Felnevettem.

– Ismersz, mindig olyat teszek, amire nem gondolsz.

– Na, az már biztos.

A vacsora végeztével sétáltunk még egy nagyot levezetésképpen, majd hazafelé vettük az irányt. Minden találkozásunknál egyre nehezebben engedtem el, buta ürügyekkel toltam ki az együtt töltött idő utáni búcsúzást. Hosszas ölelkezéssel, pár elejtett búcsúpuszival húztuk az elkerülhetetlent. Késznek éreztem magam arra, hogy egy magasabbra szintre emeljük a kapcsolatunkat, valamiért mégis volt bennem egy gát. Ő türelmes volt, és bár szeretett zavarba hozni a néha túlságosan szexuális töltetű megjegyzéseivel mégsem akarta elsietni.

Várt a megfelelő pillanatra, várta a jelet, hogy léphessen és tulajdonképpen én is vártam, mégsem tudtam volna megmondani, hogy miért nem adtam meg az indító jelet.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

Megjegyzések:

Sziasztoook!

Nem ez lett életem fejezete, nem jöttek a költői képek és kicsit összecsapottnak is hat, de lehet, hogy csak nekem ^^'

Nektek hogy tetszett?

Most már aztán igazán megismerhettük Ethant, de még így is sok a kérdés körülötte. Nektek szimpatikus? Mit gondoltok, esetleg ő is valamilyen természetfeletti lény, amit Céline nem szúrt ki? Vajon mi történhetett vele múltban, ami miatt Francis így aggódik érte? 

Igyekszem a jövőheti résszel, már a negyede meg van írva, nagyon vártam, hogy eljussunk ahhoz a részhez, mióta belépett Ethan a történetbe megfogalmazódott egy jelenet vele, remélem sikerül, majd úgy átadnom, ahogy terveztem ^^ 

Puszi nektek és szép hétvégét, a jövőhéthez sok kitartást! <3