– Szerinted mi lenne az én állandó eposzi jelzőm?

Léon a dolgozószobám egyik könyvespolcánál pakolgatta a műtárgyakat, minden könyvbe belelapozott, majd unottan rakta vissza a helyére.

– Matató. Vagy lekoptathatatlan – dünnyögtem az orrom alatt, miközben legalább századjára írtam alá a nevemet a lapok alján a mai napon.

– Nem rossz, de én a szexire gondoltam. Vagy esetleg lebilincselő, vagy lehengerlő. Lehengerlő Léon – tett egy színpadias mozdulatot a kezével.

– Az már alliteráció is, nagyon ügyes vagy!

– Te mindig csak gúnyolódsz velem – fújtatott egyet.

– Nem is igaz. Amikor alszol, akkor nem szólok hozzád.

– Életem legszebb órái – sóhajtott fel.

– Mégis koslatsz utánam egész nap, mint a kiscsibék – kuncogtam.

– Mert unatkozoooom.

– Aha... meséld be anyunak.

– Mindjárt meg is mondalak neki.

– Azta! Nagyon félek. Ráküldöm Ethant, akkor úgysem foglalkozik majd velem – vigyorodtam el.

– Büdös boszorkány.

– Újabb alliteráció! – kiáltottam fel. – Nagyon ügyes vagy, jár a keksz.

– Pff... – forgatta meg a szemét.

– Mi van, nem kaptál kukit, vagy miért vagy ilyen feszült?

– Ma jönnek Ethan szülei, a ház úrnője miért nincs legalább annyira beparázva mint én?

– Mert a ház úrnője egész életében ezt csinálta.

– A csávói családját vendégelte meg?

– Nem – nevettem. – Gyerekkorom óta hívtunk meg mindenféle embereket, egyszer még az egyik legbefolyásosabb francia bárót is, nem ügy, hozzá vagyok szokva az ezzel járó stresszhez.

– Hozzá vagyok szokva – ismételt meg viccesen fintorogva. – Fogd be.

– Jaj, nyugodj már meg, persze, hogy izgulok! – sóhajtottam megtámasztva a fejem az asztalon.

 – Nem igazán volt eddig olyan fiúm, már ha nevezhetem annak Ethant, akinek találkoztam volna a szüleivel.

– Na! Ezt akartam hallani! Frusztráló, hogy te mindig mindenben a helyzet magaslatán vagy, jó látni, hogy van benned valami emberi.

– Köszi? Azt hiszem. Ez most egy bók volt? – nevettem el magam.

Léontól egy határozott bólintást kaptam válaszul. Egy pillanatra elgondolkoztam, azon, amit mondott. Vajon egy vámpírban mennyire maradhatnak meg ennyi év távlatában az emberi tulajdonságok? Természetes dolog, hogy változunk az évek során, formálódunk, hozzászokunk az újdonságokhoz, de az is az életünk velejárója, hogy minél tovább élünk, annál önzőbbek leszünk, annál inkább nem érdeklődünk semmi iránt, sokunk teljesen elvonul a külvilágtól. Mások egyszerűen csak élik az életüket semmivel sem törődve. Ha belegondolunk sok olyan dolgunk van, amit csak megszokásként hoztunk magunkkal, például az evés. Nincs szükségünk rá, nem tudunk vele jól lakni, sőt mondhatni finnyásak vagyunk, mert mindennek sokkal másabb íze lett, ahogy átváltozunk. A vér ivás olyan rutin lett, mint a reggeli kávé, amire szintén nincs szükségünk. Nem létfontosságú az alvás, bár érezhetjük magunkat fáradtnak, de az is inkább lelkileg és mentálisan ütközik ki, mintsem fizikálisan. Az érzelmeinket sokkal intenzívebben éljük meg, néha a lelki fájdalom fizikaivá alakul át, a testi sérülés viszont nem tart olyan sokáig, mint emberként. A testünk hamarabb gyógyul, mint a lelkünk. Sokaknak közülünk olyan traumákat kellett átélnie, ami rányomta a bélyeget az egész életükre. Ironikusan a legtöbbünk a Mikaelsonoknak köszönheti ezeket a traumákat.

Sokan közülünk bosszút állnának rajtuk, én mégis azt mondom, hogy ezek a traumák kellettek ahhoz, hogy ma azok lehessünk, akik vagyunk.

Ez persze nem teszi megbocsáthatóvá egyes tetteiket.

     Ethanék pontosan érkeztek. Nem szerettem volna, ha ma Léon nyit ajtót, azt akartam, hogy úgy nézzenek rám és Léonra meg Inésre, mint egy családra. Mert nekem ők voltak a családom. Idegesen simítgattam magamra a fekete ruhámat, a tenyerem izzadt, a torkomban gombóc növekedett. Azt hiszem most ragadt rám Léon izgalma. A kintről jövő beszélgetés egyre hangosabb volt, így kinyitottam a mahagóni ajtót, és mosolyogva álltam ki elé. Hátul kulcsoltam össze a kezeimet, ezzel kihúzva magam. Régi berögződés még édesanyámtól.

Ethan éppen az anyjának magyarázott valamit a lépcsőn felmasírozva, de amikor nyílt az ajtó, felemelte a fejét. Szeme még a sötétben is úgy csillogott, mintha egyenesen a napba nézne. Halvány mosollyal kacsintottam rá, leplezve, hogy mennyire izgulok.

– Hát itt van! – sietett fel ragyogó mosollyal az anyja. – Milyen gyönyörű vagy! Jean! Nézd meg, milyen gyönyörű! – Fordult hátra a még mindig a lépcsőn vánszorgó férjéhez. Kezébe fogta a kezeimet, mélyen a szemembe nézett, aztán szorosan magához ölelt. – Örülök, hogy végre megismerhetlek! A fiam ódákat zengett rólad, már értem miért.

– Maman! – sóhajtott bosszúsan Ethan, de csak kuncogtam egyet.

Az apjával együtt értek fel, aki egy kissé gyanakvóan mért végig. Tétován lépett közelebb és felém nyújtotta a kezét.

– Jean Pierre Dufort! – mutatkozott be.

Hangja kimért volt, de nem modortalan.

– Üdvözlöm, Céline Toussaint! – erőteljesen fogtam vele kezet, ahogy apám tanította.

Halvány mosoly jelent meg az ajkain.

– Kérem, kerüljenek beljebb!

Azzal elálltam az utat, hogy bemehessenek az ajtón. Ethan hátul maradt, hogy a végén oda léphessen hozzám. A derekamra simítva a kezét puszilt arcon.

– Jó látni, gyönyörű vagy! – súgta az orcámra, ahol egyből felpezsdült a vérem, piros foltot hagyva maga után.

– Mondja a félisten – súgtam én is neki egy csókot hagyva az arcán.

A szülei után siettem, ott hagyva a lefagyott udvarlót a gangon. Pár pillanat múlva követett minket, becsukva maga után az ajtót.

– Gyönyörű ez a szarvas! Ki lőtte? – figyelte az ajtó mellett kiállított darabot Jean.

– A szép apám, Gregory. Értesülések alapján 350 kilogrammot nyomott.

– Szép, nagy példány volt.

– Az bizony. Gregory minden vadászatáról készített naplóbejegyzést. Ezt itt lőtte a kúria melletti erdőben, de van egy vadászszoba, ahova összegyűjtötte az összes agancsot, a szarvas méretét és minden tudnivalót róla.

– Bizonyára nagyon érdekes, szívesen megnézném.

– Én pedig szívesen megmutatom a vacsora után, ha gondolja. Érdekli a vadászat? – puhatolóztam.

– Vadásztam is.

– Ethan nem is mondta – mosolyogtam az említettre, aki csak megrándította a vállát.

– Gondoltam jó kis téma lehet köztetek.

– Ön is vadászik? – fordult felém meglepetten Jean.

– Vadásztam – helyesbítettem. – Nagyon rég fogtam puskát utoljára a kezembe.

– Van a házban olyan állat, amit Ön lőtt?

Bólintottam.

– Egy van. De most már menjünk enni, mert az én drága Inésem, már tűkön ül, hogy megismerhesse Önöket – nevettem halkan. – Tudják nagy rajongója a fiuknak.

– Máris kedvelem őt – mosolygott anyai szeretettel fűtve Camille.

Előttük haladtam a kezeimet tördelve, hogy mutassam az utat. Kifújtam a fáradt levegőt, amit eddig bent tartottam.

Eddig jól haladunk.

     Inés az asztal mellett járkált, görcsösen szorította a szoknyáját. Nem az egyenruhájában volt, hanem egy nagyon elegáns blúzban és fekete ceruzaszoknyában, fekete harisnyával és lakkozott cipővel. Őszülő haját kontyba kötötte, halvány sminket is tett fel. Sosem láttam még így, de megmelengette a szívem. Léon szintén idegesen toporgott mellette. Annyira aranyosak voltak.

Amint megláttak minket, mind a ketten ide sereglettek és hagyták, hogy bemutassam őket.

– Hadd mutassam be csodás házvezetőnőmet, aki inkább olyan nekem, mint a második anyukám, és a fiát Léont, aki szintén nekem dolgozik. Nekem ők a családom – mosolyogtam rájuk.

Inés arca kipirosodott és szeretetteljesen megszorította a kezem, majd a két fél bemutatkozott egymásnak.

Camille és Inés rögtön megtalálták a közös hangot, brandyt kortyolgatva tervezték az esküvőnket. Léon és Ethan is valami videójátékról beszélgettek, így ketten maradtunk Jeannal. A szám belső részét rágcsáltam idegességemben. Kicsit emlékeztetett az apámra, csak sokkal magasabb és vékonyabb volt. Ethan a szemét tőle örökölte. Idősebb és tapasztalt szemmel, kissé ráncosan, de az ő tekintetét láttam benne. A morcos külsőt kezdte levetkőzni magáról, ahogy a feleségét bámulta. Elsöprő szerelem cikázott a szemében.

– Nem kér egy italt? – Fordultam felé.

– Köszönöm nem, én vezetek haza. Hagyom a fiamat érvényesülni – kuncogott aprót, én is elmosolyodtam.

– Akkor megnézem a vacsorát.

Ma kivételesen elküldtem a személyzetet, nem akartam, hogy úgy lássanak, mintha egy elkényeztetett nő lennék. Inés ugyan mindent előkészített, mielőtt befejezte a főzést, de megeskettem, hogy ma nyomja el magában a házvezetőnő énjét, amit vonakodva bár, de megígért.

Óvatosan bevittem mindent. Camille áradozott az étel minőségétől, mindenki jó ízűen falatozott. Ethan mellettem ült, velünk szemben a szülei, Camille mellett Inés, míg Ethan mellett Léon. Szándékosan nem ültem az asztalfőn, ahogy szoktam.

Ethan néha óvatosan a combomra simította a kezét, miközben fesztelenül beszélt a szüleivel.

Vajon hányszor játszotta már ezt el velük?

Látszólag ők ebből semmit sem vettek észre, de az is lehet, hogy csak nem akarják összetörni a fiúk egóját. Jean ugyanis sokszor elrejtve a mosolyát sütötte le a szemét. Valamit azért csak sejt az öreg.

A vacsora után rögtönzött tárlatvezetést tartottam nekik, Ethan is most látta a kúriát teljes egészében, és most hallgatta végig először mindazt, amiket a látogatóknak szoktam mesélni.

– Mi ez a sok lepkemotívum? – kérdezte Camille, amint a lépcső fakorlátjának végén lévő faragott lepkén simított végig.

– Ó, ez egy jó téma – mosolyodtam el. – A ház úrnőjének Madeline-nek az édesanyja, Veronica Monnstone, a hiedelem szerint salemi származású boszorkány volt. Az ő családi címerük egy holdsarló volt a tetején egy lepkével. Madeline ragaszkodott ahhoz, hogy a házban mindenhol fellelhető legyen ez a motívum, ezzel tisztelegve a gyökerei előtt.

– Miért pont lepke?

– A körforgás miatt. A Moonstone-ok hittek abban, hogy a természet a válasz mindenre. Legendák szerint sosem nyúltak fekete mágiához, csakis a természeti elemeket használták varázslásra. A lepke szimbólum számukra a természet közelségét jelentette és azt, hogy az élet rövid. Egyes boszorkányok fekete mágiával hosszabbították meg az életüket, de a Moonstone-ok úgy gondolták, hogy ez természetellenes cselekedet és ha a lepkék képesek úgy élni, hogy tudják, hogy imágóvá érésük után a legkülönlegesebb fajok is maximum pár hónapig élnek, akkor a boszorkányoknak sincs joguk meghosszabbítani az élettartamukat.

– Ön hisz abban, hogy boszorkányok voltak?

Camille kérdése váratlanul ért és szinte sokkolt. Volt valami a tekintetében, amit nem tudtam mire vélni. Miután összeszedtem magam annyira, hogy el tudjak mosolyodni megszólaltam:

– Akkoriban azt is boszorkányságnak vélték, hogy a nők véreznek.

Camille is elmosolyodott, de az a tekintet ugyanúgy megmaradt. Bölcsesség, valaminek a tudása, de képtelenség lenne, hogy tudnák az igazságot, azt megérezném. Valószínűleg csak beképzelem magamnak.

Ezután a vadászterembe mentünk, ahol Jean egyből feloldódott. Mint egy kisgyerek, csodálta végig az összes kiállított puskát, minden agancsot, az összes kitömött állatot. Bevallom a legkevésbé kedvelt helyiségem az ez.

Ahhoz a szarvasbikához mentünk, amit apával lőttem. Az első és egyetlen áldozatom.

– Szép, nagy példány! – dicsért meg Jean. – Milyen puskát használtál?

– Büszke vagyok a vadászpuska gyűjteményünkre, meg is tudom mutatni, hogy mivel lőttem – tereltem a puskák felé. Óvatosan leemeltem a súlyos darabot, végigborzongtam, nagyon rég volt a kezemben. – Ez egy 1796-os Jägerstützen német kovás puska – felé nyújtottam, örömmel vette át, hogy megcsodálhassa.

– Egyszer szívesen elmennék veled vadászni. Mármint Önnel.

– Ó, nyugodtan tegezzenek csak! Szívesen elkísérném vadászni, de lőni már nem szeretnék – mosolyodtam el szelíden.

Biccentett egyet, majd visszaadta a puskát én pedig a helyére raktam.

Maradtak még egy italra, amit a hátsókerti pavilonban ittunk meg, aztán hazamentek. Azt hiszem, hogy jól sikerült, a végére Jean is teljesen feloldódott. A személyisége kísértetiesen hasonlított apáéra. Nem tudtam, hogy ennek most nagyon örülök, vagy nagyon nem. Mindenesetre egy kicsit enyhített a fájdalmamon, hogy olyan emberrel beszélhettem, aki hasonlított rá.

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

     Vörös rúzst kentem az ajkaimra, az orcámon megigazítottam a highlightert és utolsó mozzanatként húztam egy cicás tusvonalat a szememre. Eljött a buli estéje, éppen egy héttel a vacsora után. Vártam már ezt az estét, kíváncsi voltam, hogy mennyire bulizós típus Ethan.

Léon kivételesen nem legyeskedett körülöttem, ugyanis Lucas egész nap itt volt, szóval most vagy éppen egymást öltöztetik, vagy még mindig mandulavizsgálatot tartottak egymáson. Végig mértem magam az állótükörben, miután mindennel kész voltam és magamhoz véve a táskámat lementem a hallba. Nem tévedtem sokat, Léon és Lucas éppen az ajtó előtt nyalták végig egymás gigáját. Megköszörültem a torkomat, mire pipacsvörösen rebbentek szét. Felnevettem.

– Melyikőtök vezet?

– Lucas.

– Gondolhattam volna – forgattam meg a szemem. – Néha hagyhatnád őt is inni.

– Ő nem akarja, szereti a részeg Léont.

– Őt ki nem? – pusziltam az arcára, majd elindultunk, hogy felvegyük Ethant.

Kis idő múlva már Ethan navigálásával kerestük a diszkót, ahova elakart minket vinni. Kis utcában találtunk parkolóhelyet. Ethan le sem vette rólam a szemét, öt percenként dicsérte meg a ruhámat, a hajamat, az egész kinézetemet, velem pedig madarat lehetett volna fogatni, annyira boldoggá tett.

A hangos zene egészen idáig elhallatszott, kígyózó sor volt a bejárat előtt, de Ethan karon ragadva terelt előre minket, ahol Henri-val találtuk szembe magunkat, aki lepacsizott a fiúkkal, engem két puszival köszöntött és soron kívül beengedett.

– A kis protekciós – hajoltam közel Ethanhöz megpróbálva túlharsogni a zenét.

Vigyorogva vállat rándított és egy elkerített boxhoz terelt, ahova a Dufort név volt kitűzve egy kis szalagra.

– Ez igen, nagyon felkészült volt, monsieur.

– Neked a legjobb ellátás jár, hercegnő – puszilt arcon. – Mit kértek?

Léon máris sorolta a számomra ismeretlen nevű koktélokat, én közöltem, hogy csak egy whiskeyt kérek, ő pedig eltűnt a tömegben.

Le sem bírtam volna törölni a vigyort a képemről. Egyszerűen nem hittem, hogy egyszer ezt megélem. Annyi mindent kaptam tőle ez alatt az idő alatt, mióta találkozgatunk, mint ami egész százötven évem alatt nem sikerült senkinek. Tényleg megszerettem, és nem lehetek elég hálás a sorsnak, hogy az utamba terelte őt.

Miután visszatért egy tálcával, kiosztotta mindenkinek az italt, a whiskeym mellé egy színes koktélt is csúsztatott.

– Sex ont he beach – húzogatta vigyorogva a szemöldökét.

– Disznó – forgattam meg nevetve a szemem.

Hamarosan a többiek is megérkeztek, így belevetettük magunkat a tömegbe. Ethan mozgása abszolút nem lepett meg. Istenien táncolt, ha kellett érzéki volt, ha kellett magához húzva lassúztunk, de a pörgősebb, bulisabb zenéknél is nagyon jól mozgott. Gabriellel sokszor állatkodtak, játékosan ugratva egymást pörögtek a zenére.

Úgy éreztem, hogy végre tartozom valahová.

Váltott a zene és meghallottuk Justin Bieber hangját a hangszóróból. Kissé érzelmesebb, de igazi pörgős szám volt ez, amit nem ismertem, de ahogy észrevettem Ethan igen. Magához húzott, a kezeimet átfűztem a nyakán, a zene ritmusára dőlöngéltünk. Ő a nyakamba fúrta a fejét, apró puszikkal elárasztva. Illata elbódított. Nem bírtam megállni, hogy ne csókolgassam én is a finom bőrét, bár harcolnom kellett újfent magammal.

Egy ponton felemelte a fejét és közel hajolva hozzám elkezdte énekelni a szöveget.

– Cupid ain't a lie, Arrow got your name on it. Don't miss out on a love, And regret yourself on it. Open up your mind, clear your head, Ain't gotta wake up to an empty bed. Share my life, it's yours to keep, Now that I give to you all of me. [Ámor nem hazudik, felvéste a neved a nyilára. Ne hagyd ki ezt a szerelmet, ne bánd meg a döntésed. Nyisd ki az elméd, ürítsd ki a fejed, nem kell hogy üres ágyban ébredj. Megosztom veled az életem, a tiéd, ha akarod, mindenem neked adom.]

Ajkaink szinte összeértek, közéjük súgta minden egyes szavát. Akartam, hogy megcsókoljon.

– When it comes to you, There's no crime. Let's take both of our souls, And intertwine. [Ha eljön érted, itt nem lesz bűcselekmény. Tegyük össze a lelkünket és hagyjuk, hogy összeolvadjanak.]

Mégjobban a nyaka köré fontam a karom, lehunyt szemmel vártam, hogy végre megcsókoljon, ő is akarta, éreztem. Minden megszűnt körülöttünk, csak őt éreztem magam körül. Az illatát, bőrének simogatását, védelmező karját a derekam körül. Minden érzékszervem, minden porcikám akarta őt. A fülemhez hajolt, oda suttogta tovább a szöveget.

– When it comes to you, Don't be blind. Watch me speak from my heart, When it comes to you. [Ha eljön érted, ne legyél vak. Figyeld, ahogy a szívemmel beszélek hozzád, ha eljön érted.]

Óvatosan simogatta a derekamat, minden szőrszálam nyújtózkodott érte, nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, de éles váltásban megszólalt egy másik, sokkal bulisabb zene, így szétrebbentünk. A hangulat továbbra is vitt magával, nem bírtam nem őt nézni, nem bírtam csillapítani a bennem szunnyadó vágyat.

     Hajnalban indultunk utunkra. Ethant megkértem, hogy aludjon nálunk, szó nélkül belement. Persze nem lepődtem meg rajta a bulin történtek miatt, mégis izgultam, ahogy beléptünk a szobámba. Itt még nem járt. Zsebre tett kezekkel nézett körbe. Halvány mosoly jelent meg az ajkain.

– Mi az? – Álltam meg tétován a szoba közepén.

– Semmi, csak pont így képzeltem el.

– Na persze – nevettem el magam.

A fésülködő asztalhoz léptem, hogy megszabadítsam magam a súlyos fülbevalóktól és a többi ékszertől, addig Ethan a könyvespolchoz lépett és a kezébe vette az egyetlen képet, amit kint hagytam, amin Elijah is szerepel. Az esküvői képünket. Feszélyezve rakta vissza a helyére, amikor mellé léptem.

– Szóval ő az exférjed.

– Ő – bólintottam.

– És ez az esküvőtökön készült.

– Igen.

– És nem vettél észre semmit?

– Ugyan mit? – vontam össze a szemöldökömet, érdeklődve figyelve az arcát.

– Nézd meg ezt a képet. Fogja a derekad, de csak mintha... nem is tudom, nem tűnik meghittnek, és ki az a csaj, akit figyel? – mutatott rá a lényegre, ami eddig elkerülte a figyelmem.

A másik asztalnál Hayley és Klaus mosolygott a kamerába. Elijah viszont nem a fotóst nézte, hanem egyenesen Hayleyt. Elakadt a lélegzetem. Ennyire elvakított volna a rózsaszín köd?

– Hát... köszi, hogy rámutattál... – heherésztem kínosan, majd lehajtottam a képet, hogy ne is lássam.

– Ne haragudj, néha előbb jár a szám, mint ahogy belegondolnék mit mondok – nézett rám bűnbánóan, tényleg megbánta a dolgot, de csak elmosolyodva nyomtam puszit az arcára.

– Felejtsük el. Segítenél? – hátat fordítottam neki jelezve, hogy húzza le a zipzárt a ruhámon.

Egy darabig tétovázott, lassan mögém állt és végig simított a két karomon, majd egy óvatos csókot nyomott a tarkómra. Hűvös ajkaitól megborzongtam és ösztönösen csukódtak le a szemeim. Lágy mozdulatokkal húzta le a gerincemen a ruha zipzárját én pedig szó nélkül a fürdőbe vetettem magam, hogy átöltözhessek, ő addig egy pólóra és az alsó nadrágjára vetkőzött.

– Hát, remélem nem feszélyez téged, ha így alszok, ha tudom, hogy itt maradok éjszakára, hoztam volna magammal valamit.

– Nem zavar – mosolyodtam el az ágy felé lépdelve, követte a példámat és bebújt a másik takaró alá.

Ugyanúgy feküdtünk, ahogy az első randink után nála. Itt viszont csend helyett bekúszott az ablakon át az erdei állatok neszelése. Nyugodt voltam, és örültem, hogy itt van. Mégsem jött álom a szememre. 

Ő már biztosan alszik. 

Nagyot sóhajtva fordultam a másik oldalamra. Ethan megmozdult mögöttem és közelebb araszolt. Azonnal megugrott a szívverésem. A paplanon keresztül simította a hasamra a kezét és a hajamba puszilt.

– Mit tettél velem te nő... – suttogta a hajszálaim közé, majd újabb puszit nyomott a fejem búbjára és elhúzódott.

– Gyere vissza – súgtam. – Ölelj át... – kérleltem, de ő nem mozdult.

A vállam fölött néztem hátra, hogy nyomatékosítsam benne, hogy komolyan gondolom. Kezemmel felbillentettem a takarót. Azt akartam, hogy mögém bújjon. Ő pedig készséggel megtette ezt. Szorosan a hátamhoz simulva ölelt át. Vállamra hintett egy csókot, majd az arcomra és végül a fülem mögé.

– Szép álmokat, papillon!

Teljesen mögém bújva, szorosan ölelt, amitől megnyugodott a lelkem és pillanatok alatt elaludtam.

     Reggel a mellkasán feküdve ébredtem. Lábaink kibogozhatatlan gordiuszi csomóként fonódtak össze. Fogalmam sincs, hogyan kerültünk ilyen pozícióba, de tetszett. Egyik karja a derekamon pihent, míg a másikkal az enyémet fogta a mellkasán. Nyugodt arca meg-megrezzent, álmodik. Óvatosan kisimítottam a haját az arcából. Vajon miről álmodhat? Boldog, vagy inkább szomorú? Vajon Isten tudja, hogy mekkora csodát hozott létre? Vagy éppen nem figyelt, mert elmerült a pusztulásban, amit mi alkottunk a Földre? Megrezzenve szorított aprót a tenyeremen, kezét jobban a derekam fonta, mintha félne, hogy elveszek, pedig ez már megtörtént. Elvesztem az ő két, ónix színű íriszében. Ölelése az otthon volt. Nyugodt légzése a kandalló melege, mely átmelegít egy fagyos éjjelen. Félek, hogy ez egyszer megszűnik. Hogy majd rájön, hogy nem tudok az lenni, akire vágyott. Pedig nekem ő már az örök csillag az égen. Néha csak megpihennék a karjaiban, hagynám, hogy elnyeljen az ölelése és hiányolnám, amikor nincs velem. Mellkasa egyenletesen mozgott, nyugodtá vált, mintha álmában valami gyönyörű helyen járna. Reméltem, hogy vele vagyok, hogy ketten sétálunk a Szajna partján. Most enyém ez a perc. Egy perc csupán, csak egy pillanat, csak egy másodperc a világmindenségben. Meg akartam állítani az időt. Szerettem volna az lenni számára, amivé ő vált nekem ezidő alatt. Ő szikla volt, míg én a szélben szálló pitypang magja, mi megpihen az árnyékában. Ott marad, ott bújik ki, a lehető legközelebb hozzá, tudván, hogy ott nem érheti baj.