Nem vágytam másra jelenleg, csak arra, hogy végre haza érjek és kisírhassam a párnámnak a szemem. Ahogy haza értem és felmásztam a tornácra, megpillantottam Elijaht a templom lépcsőjén ülni. Fejét az ég felé fordította, úgy kémlelte a messziséget. Nagyot sóhajtottam és összeszedve minden bátorságomat, némán leültem mellé. Én is az eget pásztáztam, de igazából semmi sem látszódott. Túl sok volt a fény, hogy bármin is megakadjon a szemünk.

– Ismerek egy helyet, ahonnan jobban látni őket – szólaltam meg halkan.

Elijah óvatosan rám nézett, majd én is rá. Kocsival hamar a South River-i világítótoronyhoz értünk. Egész úton egymáshoz sem szóltunk, ahogy addig sem, amíg elértünk a torony tövéhez. Mind a ketten leültünk és egyből az égre terelődött a figyelmünk.

– Szeretném, ha tudnád, hogy megértelek – szólalt meg hirtelen. Kíváncsian néztem rá, ám ő nem fordult felém. Továbbra is az égre meredve címezte nekem a szavait. – Ugyanakkor tudnod kell azt is, hogy nekem sem volt könnyű. Száznegyven éve nem volt egyetlen nap sem, hogy valamiről ne jutottál volna az eszembe. Te voltál egész életem során az egyetlen nő, akivel komolyan el tudtam volna képzelni a jövőmet. Annyira komolyan gondoltam veled az egészet, hogy nyolcszáz évem alatt először megfordult a fejemben a házasság gondolata. Mi több, ténylegesen percek választottak el minket attól, hogy összekössük az életünket. Nem volt könnyű, mon etoilé. Nem volt könnyű magadra hagyni téged – hajtotta le a fejét. – Vissza akartam érted menni, de hosszas gondolkozás után arra jutottam, hogy nem akarlak még egyszer olyan veszélynek kitenni, mint ami akkor ért minket – nyelt egyet és az ujjait szuggerálva beszélt tovább. – Én tényleg biztos voltam abban, hogy így lesz a legjobb. Kérlek értsd meg, hogy mindent érted tettem, a szerelmünk nevében.

     Egy pillanatra elgondolkodtam azon, amit mondott. Igazából volt értelme, de valahogy a tüske mégsem akart kipottyanni a szívemből. Talán már olyan régóta ott volt, hogy elmeszesedve, teljesen beágyazódott az izomszövetbe, makacsul kapaszkodva, hogy még véletlenül se tudjam kihúzni, bármennyire is el akartam tüntetni onnan. Túlságosan régóta hagytam, hogy felemésszen ez az egész és elutasítottam minden magyarázatot, amit az évek alatt összekombináltam magamnak.

– Kérdezhetek valamit? – meredtem magam elé.

Lassan felém fordította a fejét. Érdeklődve tekintett rám. Felhúzta a lábait és azon támasztva a kezeit, várta, hogy megszólaljak.

– Azt mondtad, hogy képes voltál velem elképzelni a jövődet.

Helyeslően bólintott.

– Mégis hogy tervezted? – néztem most már én is rá. – Mikor akartad volna elmondani, hogy vámpír vagy?

Félmosoly futott át az arcán.

– Bevallom töredelmesen, hogy nem teljesen gondoltam át. Csak azt tudtam, hogy Szeretlek és veled akarok lenni.

Az utolsó mondatára hatalmasat dobbant a szívem. Nagy nehezen elszakadtam a tekintetétől és a fodrozódó vizet figyeltem.

– Jól elcsesztük, nem igaz? – sóhajtottam.

Aprót nevetett.

– De igaz.

– Szöget ütött még valami a fejemben.

– Hallgatlak.

Megtekertem az ujjamon a gyűrűmet. A Hold fénye megtört a kék lapis lazuli kövön és az átlátszó, apró gyémántokon, amik körbe vették az ovális ásványt.

– Ezt a gyűrűt adtad nekem, amikor eljegyeztél.

– Igen. Meglep, hogy még hordod.

– Nincs más választásom – mosolyodtam el. – Ezt te is jól tudod.

Ravaszul elmosolyodott ő is.

– Eszedbe jutott valaha, hogy átváltoztatsz?

– Igazából csak elővigyázatosságból csináltattam neked napvilággyűrűt.

– Mindenesetre, hasznomra vált.

– Ennek örülök.

     Csend állt be kettőnk között. Nem volt kellemetlen, igazából eléggé nyugodtnak éreztem magam. Sok mindent sikerült tisztázni. Ez persze nem azt jelenti, hogy elfelejtettem a történteket. Egyszerűen csak jó volt megtudni olyan dolgokat, amik évek óta gyötörtek.

– Nagyon sok mindent át kellene még beszélnünk – szólalt meg egy idő után.

Egyetértően bólintottam.

– Csak ne most – mondtam halkan. – Olyan jó így, békésen itt üldögélni – hirtelen ötlettől vezérelve a vállára hajtottam a fejem, amit azonnal meg is bántam, de már kínos lett volna, ha felemelem.

A teste egy pillanatra megmerevedett és hallottam, ahogy a szíve szaporábban kezdett el verni. Éreztem, hogy ő sem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Lehunytam a szemeimet és beszívtam az illatát.

– Nézd! – szólalt meg hirtelen, miközben felmutatott az égre.

Odanéztem, ahova mutatott és elmosolyodtam.

– Draco – mondtam ki, amint felismertem a csillagképet.

Aprót bólintott.

– Ismered a történetét?

Nemlegesen megráztam a fejem, pedig igazából ismertem, csak hallgatni akartam a hangját.

– Ladónról kapta a nevét. A mitológia szerint Ladón egy kígyótestű, százfejű sárkány volt, aki a Heszperiszek kertjében őrizte azt a fát, amin az örök ifjúság és halhatatlanság aranyalmái termettek. Illetve Gaia, a Föld istennőjének gyermekei is az oltalma alatt álltak. A fát Héra kapta Gaiától nászajándékba, amikor hozzáment Zeuszhoz. Végül Ladónt megölte Héraklész, amikor azt a feladatot kapta, hogy el kell hoznia az aranyalmákat. A halálát követően Héra megajándékozta a lelkét azzal, hogy csillagképként örökre értelmet adott továbbra is a létezésének.

– Kik voltak a Heszperiszek?

Ezt is tudtam, de még hallani akartam, ahogy mesél. Teljesen magával ragadott, minden egyes szava. A tudása már annak idején is lenyűgözött, de most, ennyi év után úgy ittam mindent, amit mondott, mintha egy kiszáradt tölgy gyökere lettem volna, ami hosszú idő után végre újra vízhez jutott.

– A görög mitológia szerint nimfák voltak, akik Héra gyümölcsöskertjét, vagyis a boldogság kertjét őrizték. Egyes források szerint hárman, négyen, vagy heten lehettek, de a legtöbb helyen úgy hivatkoznak rájuk, hogy hárman voltak.

– Hmm... Pedig én azt hittem, hogy ezek csak egyszerű fényes pöttyök – mosolyodtam el.

Egy apró nevetéssel válaszolt a kijelentésemre.

     Újra csendbe burkolóztunk. Meg akartam szólalni, tényleg beszélgetni akartam vele, de nem mertem. Attól féltem, hogy ismét magába bolondít én pedig nem akartam ezt. Nagyot sóhajtottam és felemeltem a fejem a válláról.

– Mennünk kellene, késő van.

Halvány mosoly futott át az ajkain és bólintott, majd felállt. Kinyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen. Elfogadtam azt és belekapaszkodtam. Lágyan felhúzott. Tekintetünk összefonódott. Az ajkára tekintettem, majd a szemei fogságába estem újra. Ő is a számra pillantott, aztán a tekintetembe fúrta a sajátját. Beharapta az alsó ajkát, majd elszakítva a pillantását tőlem elindult a kocsi felé. Fogalmam sincs, hogy miért esett ez ennyire kibaszott rosszul. Összeszorult szívvel követtem és szótlanul a kocsiba ülve haza vezettem.

     Automatikusan a szobámba vettem az irányt, semmi kedvem nem volt a Mikaelsonokhoz az est hátra lévő részében. Lefekvés előtt még megnéztem a telefonomat. Derek neve legalább nyolcszor megjelent a nem fogadott hívásoknál, de Freya neve is ott volt, illetve Tina is keresett. Nagyot sóhajtva ledobtam magam mellé az ágyra a készüléket és én is belezuhantam a puha takaróba. Úgy, ahogy voltam elnyomott az álom.

     Reggel hamar kiugrottam az ágyból és készülődni kezdtem. Nem akartam tétlenül várni Agathe válaszára és a műkritikusi munkámat sem hanyagolhattam el. Bár egy hónapban csak egyszer jelenik meg a magazin új száma, mire találok egy megfelelő műtárgyat, vagy festményt, hetek telnek el. Felvettem egy fekete kosztümöt, alá egy fehér blúzt. Kontyba kötöttem a hajam és egy halvány sminket tettem fel. Kibattyogtam hogy egy elviteles pohárba kávét főzzek. A többiek már a nappaliban beszélgettek, de mind elcsendesültek, amikor kiléptem a szobából. A konyha előtt megtorpantam, ugyanis Hayley a pultnak dőlve nevetett valamin, amit feltehetőleg Elijah mondott neki, mivel ott állt előtte, szintén nevetve. Túl közel álltak egymáshoz. Lehetetlen lett volna nem félre érteni a helyzetet. Persze mit is vártam, hiszen Freya említette, hogy volt közük egymáshoz. Mégis úgy fájt látnom ezt a jelenetet, mintha kést döftek volna a szívembe és leöntötték volna sóval a sebet. Szinte megfagyott a levegő a feszült csendtől, ami ránk telepedett. Ügyet sem vetve rájuk csináltam a dolgomat.

– El kell mennem egy kicsit, meglesztek? – fordultam feléjük, miközben a kulacsra csavartam a tetejét.

     Egyöntetűen bólintottak, így én is biccentettem, majd felkaptam a kulcsaimat és elindultam. Hosszas keringőzés után a városban megálltam egy eldugottabb kis utcában lévő apró galériánál. Lassan, elidőzve, minden apró részletet figyelve nézegettem a képeket, de egyik sem fogott meg igazán. Egy absztrakt festménynél álltam meg. A művész nagyon élénk, vibráló színeket használt.

– Sosem értettem a kortárs művészetet.

– Követtél, Elijah? – fordultam szemrehányóan felé.

– Igen – felelte kertelés nélkül. – Ez itt... őrültség – fintorodott el a képet vizsgálva. – Sosem fognak már olyan képeket festeni, amilyeneket a barokk művészek készítettek.

– Nekem az impresszionista festők művei sokkal jobban tetszettek mindig is.

Elijah félmosolyra húzta az ajkát.

– Mit is vártam a lánytól, akinek Claude Monet volt a keresztapja?

– Ez teljesen független Monet-tól. Ebben nőttem fel – válaszoltam továbbra is a festményt fürkészve. A szemem sarkából láttam, ahogy elfojtva egy mosolyt lehajtja a fejét.

– Hoztál el bármit is otthonról, amit ő festett?

Nemlegesen megráztam a fejem.

– Mindent eladtam a kúriával együtt.

Teljes testével felém fordult.

– Eladtad a házat? – kérdezte nem is leplezve döbbenetét.

– Mégis miből fedeztem volna 18 évesen azt, hogy világot lássak? – fordultam én is felé.

Elismerően felhúzta a szemöldökét, majd újra a festmény felé fordult.

– Szóval? Mit csinálunk itt?

– Én dolgozok, te pedig koslatsz utánam.

Apró nevetés hagyta el az ajkait.

– Egek, de hiányzott ez.

– Mármint mi? – pillantottam felé.

– Ez... Hogy művészetről beszéljek, ezek a régies szavak... – láttam, hogy akart volna még valamit mondani, de inkább lenyelte a mondata végét.

Csendben nézegettük továbbra is ezt az egyértelműen béna, festménynek csúfolt paca halmazt.

– Van kedved sétálni egyet? – szólalt meg hirtelen.

Egyből összeugrott az amúgy is kicsire összezsugorodott gyomrom. Esküszöm, hogy nem ezt akartam mondani, de valahogy ösztönösen kijöttek a szavak.

– Van, mehetünk.

     Elindultunk a járdán. A nap a legmagasabban járt, így alig voltak az utcákon, zavartalanul sétálgathattunk, a gondolatainkba mélyedve. Egyszerűen nem tudtam elszakítani magam a reggeli incidenstől. Folyamatosan előttem volt a kép, ahogy Hayleyvel nevetgéltek és basszus őrülten féltékeny lettem. Rosszul esett és nem tudtam túl lépni rajta. Ugyanakkor bennem volt az a gondolat is, hogy nem várhatom el senkitől, hogy száznegyven évig várjon egy olyan valakire, akiről azt hitte, hogy rég meghalt. Végül nem bírtam már magamban tartani, így feltettem a kérdést.

– Nos, te és Hayley...?

Meghökkenve nézett rám.

– Freya mondta, hogy van köztetek valami – motyogtam halkan, amikor már sokadik perce vártam, hogy megszólaljon.

– Ez bonyolult.

– Vagyok annyira intelligens, hogy megértsem – húztam fel az orrom.

– Ezt nem kétlem – mosolyodott el, de újra a csendet választotta.

– Csak mond el Elijah – sóhajtottam.

Ő is elengedett egy sóhajt és a cipőjét bámulva belekezdett.

– Nem tagadom, hogy sokáig kerülgettük egymást. Talán még most sem zártuk le teljesen, de Halyeynek férje van, akit szeret és ezt tiszteletben tartom.

– De ha nem lenne, akkor együtt lennétek?

– Juliette...

– Csak szeretném tudni.

– Min változtatna az, ha elmondanám? – emelte fel a hangját bosszúsan megszorítva az orrnyergét.

– Mindenen – feleltem halkan.

– Igen. Valószínűleg együtt lennénk.

– Értem – mondtam egy fájdalmas mosoly mögé bújva.

– Mon étoile... – sóhajtott és megállt egy pillanatra.

– Semmi baj Elijah – álltam meg én is a szemeibe nézve.

Közelebb lépett és az állam vonalára csúsztatta a kezét.

– Ne! Ezt ne! – hátráltam egy lépést dühösen fújtatva.

– Kérlek, csak beszéljük meg – lépett újra közelebb.

Szemei fogságában tartott, úgy, ahogyan annak idején. Apró, meleg mosollyal üdvözölt, amitől ugyan megugrott a szívverésem, de egyúttal fellobbant bennem a méreg is.

– Mégis mit képzelsz magadról? – keserű dühvel köptem felé a szavakat. – Nem egy szelet torta vagyok, amit kedvedre majszolgathatsz, Elijah Mikaelson! Nem egy marionette bábu, akit ide-oda rángathatsz, nem egy kibaszott játékszer! Est-ce que tu comprend ce que je te dis? [Érted, amit mondok?]

– Parfaitement, mon étoile. [Tökéletesen, csillagom]

– Ne m'appelle pas comme ça! Tu as perdu ce droit il y a bien longtemps! [Ne nevezz így! Régen elveszítetted a jogod rá] – rivalltam rá és faképnél hagytam. 

A könnyeimmel küszködve, sietős léptekkel fordultam be a sikátorba, ahol az autómat hagytam. Az arcomat törölgetve kerestem a kulcsomat, de hirtelen éles fájdalmat éreztem a tarkómnál és elsötétült előttem minden.