Klaus és Freya szó nélkül követtek kifelé a hatalmas, ódon épületből. Odakint, viszont a fiatalabbik Mikaelson megállított.

– Most mi volt ez az egész? Semmivel sem vagyunk előrébb!

– Ugyan, Klaus. Sokkal nagyobb stratégaként ismernek téged ennél.

– Csakhogy, most a lányomról van szó! Képtelen vagyok racionálisan gondolkodni.

– Sakkot adtunk. Most pedig várunk, hogy mit lép.

– Ajánlom, hogy kedvező legyen a számunkra.

– Klaus! Nincs más választása. Ezt ő is nagyon jól tudja. Freya ellen esélyük sincsen, Dahlia ellen meg aztán végképp nincs. Szükségük van ránk.

     Időközben visszaértünk a házba. Töviről hegyire elmondtam mindent, mi történt, mi hangzott el. Ezután Rebekah és Kol elmentek, hogy az egyik kórházból vért hozzanak el, a többiek beszélgettek, így én félrehívtam Dereket.

– Tudunk beszélni négyszemközt?

Derek bólintott és a szobámba mentünk.

– Oké, a lényegre térek – kezdtem, amint becsuktam az ajtót. – Volt még valami, amit Annie mondott tegnap este, a többiek előtt nem akartam elmondani, mire bejöttem, addigra meg már aludtál.

– Miről van szó?

– Nem szeretném, ha visszamennél anyádékhoz. Annie azt mondta, hogy miután elalszol, belemásznak a fejedbe és kinyernek minden olyan információt rólam, amire szükségük van.

– Mi? De hát ez nevetséges! Ilyet nem csinálnának! – csattant fel.

– Biztos vagy te ebben? Hiszen Christieről is hazudtak.

– Azt az ő érdekében tették.

Nagyot sóhajtottam.

– Derek, komolyan beszélek. Nem biztonságos.

– És az biztonságos, hogy idehoztad őket? – mutatott indulatosan kifelé.

– Lehiggadnál?

– Nem! Mert meg sem beszélted velem, hogy odaviszed a boszit a Mi helyünkre! Idehívsz, nem mondasz semmit, és már csak azzal szembesülök, hogy idejönnek ők is! Teljesen kifordultál magadból Julie, te nem ilyen vagy! Megjelenik „életed szereleme" – váltott gunyoros hangszínbe –, és egyszerűen beszélni sem lehet veled.

– Állj már le! Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy.

– Akkor nem is ismersz igazán – mondta érzelemmentes hangon.

– Derek. Megbeszéltünk valamit.

– Jaj, ne gyere nekem ezzel! Mintha az érzéseknek parancsolni lehetne. Akkor bezzeg jó voltam, amikor lelkitámasz kellett, vagy le kellett nyomozni a Mikaelson picsát!

– Na jó, azt hiszem elég lesz ebből mára. Majd szólj, ha lehiggadtál!

– Most elküldesz?

– Nem, de nem vagyok hajlandó beszélni veled addig, amíg ilyen vehemens vagy.

– Ch... Rendben – azzal se szó, se beszéd lelépett, becsapva maga után a bejárati ajtót.

     Nagyot sóhajtottam és kimentem főzni egy teát. Szinte lyukat égettek a hátamba a többiek pillantásai. Rebekah és Kol is visszatértek a veszekedésünk közben a tasakokkal, amiket beraktak a hűtőbe.

– Zűr a paradicsomban? – szólalt meg szemtelenül Kol.

– Megint kezded? – morogtam hátra sem nézve. Minden erőmmel koncentráltam a teafilter áztatására, de hallottam, hogy sugdolóznak mögöttem. – Ugye tudjátok, hogy én is vámpír vagyok, így mindent hallok?

– Tudjuk, és felettébb érdekelne, hogy is lehetséges ez – szólalt meg Elijah, mire csend lett az egész szobában, csak Hope boldog kacaját lehetett hallani, ahogy a macskával kergetőzött.

Megálltam a tea készítésében és megtámaszkodtam a pulton. Széthasadt a fejem. Jó lett volna pár perc nyugalom, távol ettől a kálváriától. Megfordultam és egyenesen a szemeibe néztem. Az arcán semmilyen érzelmet nem bírtam kivenni, viszont a szemei szinte sikoltottak. Túl sok minden volt benne. Aggodalom, bánat, kíváncsiság és még sorolhatnám napestig, mi minden kavaroghatott bennük. Nekem sosem tudott hazudni, nyitott könyv volt számomra. Egy-egy pillantásából tudtam, hogy mire gondol. Most viszont ugyanazt láttam benne, amit saját magamban éreztem. Zavarodottságot.

Ránéztem Freyára, aki bólintott, ezzel jelezve, hogy a többieknek majd ő elmond mindent, én pedig biccentettem az ajtó felé Elijahnak és elindultam felé. Ahogy kinyitottam, kiléptünk a napsütésbe. Bár már a nyár végéhez közeledtünk, még mindig ezer ágra sütött a nap, felmelegítve ezzel sebzett, hideg lelkemet.

     Egy darabig szótlanul sétáltunk az Essex Street díszes házai között. Elijah zsebre dugott kézzel a cipőjét bámulva ballagott mellettem. A szemem sarkából végig néztem rajta. Mindig is volt szépérzéke a ruhák terén is, ez most sem volt másképp.

Nagyot sóhajtottam és kihúztam magam, majd összekulcsoltam hátul a kezeimet.

– Az esküvőnk napján, miután berobbant a kápolna, adtál a véredből. Sajnos addigra már annyi füstöt nyeltem, illetve egy nagyobb üvegdarab a bordáim közé fúródott átlyukasztva ezzel a tüdőmet, hogy a véred már nem tudott megmenteni. Meghaltam, miután a fűbe raktál és visszamentél a templomba. Mire felébredtem már csak a hűlt helyét találtam az épületnek és nektek is.

Elijah szemöldök ráncolva hallgatta a mondandómat.

– Én... Nem tudtam. Azt hittem megmentettelek – pillantott rám, majd újra a cipőjét kezdte bámulni.

– Valamilyen szinten ez így is történt.

– Nem – rázta meg a fejét. – Sohasem akartam neked ezt az életet... én azt hittem... – sóhajtott gondterhelten. – Azt hittem, hogy megmenekültél és leélted az életed a családod mellett, esetleg újra házasságra adtad a fejed, gyerekeid lettek, szép életed...

– A családom mellett? A családom szénné égett azon a napon, Elijah! - csattantam fel és meg is álltam előtte.

Elijah arcán döbbenet futott át.

– Az nem lehet! Visszamentem értük! Mindenkit kihoztam!

– Valóban? – nevettem gúnyosan, majd megfogtam a kezét és egy közeli mellékutcába húztam.

Mind a két csuklóját megragadtam és elvittem egy eltemetett emlékbe magammal.

1881. Szeptember 5. Manosque, Franciaország

Erős köhögés kíséretében tértem magamhoz. Olyan furcsán kótyagosnak éreztem a fejem, de betudtam a sok füstnek, amit sikerült belélegeznem. Lassan felültem a földön, de egyből az oldalamhoz nyúltam, mert belenyilallt a fájdalom. Egy óriási üvegdarabot húztam ki magamból. A szél feltámadt, kellemetlen bűzt hozva magával. Körbenéztem és a lélegzetem is elállt, amikor megláttam pár méterre mellettem a porig égett kápolnát. Pislogtam párat, égő szemeim megteltek könnyel és óvatosan az oldalamra szorítva a kezemet feltápászkodtam, hogy a hamuvá vált épülethez botorkálhassak. Az orrfacsaró bűz egyre jobban érződött, teljesen beülve az orrjáratomba. Óvatosan lépkedtem az itt-ott még füstölgő romok között. Magam sem tudom, hogy mit kerestem, de az az érzésem támadt, hogy körül kell néznem. Megpillantottam egy ismerős ruhadarabot az egyik megégett gerenda alatt.

– Ne... – súgtam magam elé és azonnal odasiettem.

Óvatosan leemeltem a törmelékeket és a szám elé kapva a kezem lerogytam a földre.

– Ne... Ne, ne, ne, ne – tört ki belőlem a zokogás, ahogy megláttam a húgom napsárga ruhájának foszlányait, rátapadva a szénné égett testére. A rothadó húsának szaga és látványa bele égett az orromba és a retinámba. Szinte a felismerhetetlenségig roncsolódott a teste, egyetlen kivétellel. Smaragdzöld szemei, világítva meredtek rám, megfeketedett arcáról. Remegve nyúltam felé, hogy megsimítsam, de félúton megállt a kezem. Képtelen voltam hozzá érni. Ezen a ponton inkább felálltam és körbe néztem. Zihálva pásztáztam a romokat, hátha találok valakit. Valakit, aki életben van még. Pár méterre Sylvietől megpillantottam több másik alakot is, így odamentem. Először Anniet, majd a szüleimet ismertem fel a rommá aszalódott testekben. Rendíthetetlenül folytak a könnyeim. A szag elviselhetetlen mértéket öltött, olyannyira, hogy kirohantam a romok közül és hangos öklendezés közepette kiadtam a gyomrom összes tartalmát.

     Elengedtem Elijah kezeit, ezzel véget vetve az emlék újra játszásának. Levegő után kapkodva fordultam el tőle, szaporán törölgetve a könnyeket az arcomról. Dühösen néztem vissza rá. Volt képe azt hazudni, hogy kimentette őket. Mit gondolt?

– Az nem lehet – nézett rám döbbenten és egy kósza könnycsepp elhagyta az ő szemeit is. – Mon étoile, esküszöm, hogy kimentettem őket! Hadd mutassam meg! – nyújtotta ki felém a kezeit.

Kihúzva magamat néztem rá.

– Elijah. Nincs semmi, amivel meg tudnál győzni. Láttam, amit láttam. A családom mind benn égett a tűzben.

Ellentmondást nem tűrve elkapta a csuklómat és visszatértünk ugyanoda, ahonnan pár perccel ezelőtt eljöttünk.

Elijah éppen az esküvői fogadalmát mondta. A díszes ólomüvegen át beszűrődő napfény, pirosan világította meg mosolygó arcát, földöntúli szépséget ajándékozva neki. A szeretet, ami a szemeiből áradt, megmelengedte a szívem. Ahogy a gyűrűt az ujjamra húzta, berobbant az üveg a pap mögött, olyan erővel, hogy több métert csúsztunk a kápolna márványpadlóján. A fa padok azonnal lángra kaptak, ahogy a templom falai is. Akkor fel sem fogtam, mennyire szürreális ez az egész.

– Niklaus! – mennydörögte egy ismeretlen hang. – Niklaus, te fattyú, mutasd magad!

– Mon étoile – súgta Elijah fölém hajolva. – Juliette? Hallasz engem? – hangja aggodalomtól csengett. Nem tudtam megszólalni, de remegve bólintottam.

Elijah megharapta a csuklóját és felém tartotta.

– Kérlek, igyál! – elborzadva néztem rá, de megtettem, amit kért tőlem, közben dulakodás hangját hallottam és a tűz ropogását a háttérben, ahogy termeszként pusztítja a fából készült épületet. Miután ittam a vérből, Elijah felnyalábolt és egy pillanat múlva már kint is voltunk a templom melletti mezőn. Lefektetett a fűbe, de itt már elveszítettem az eszméletem.

– Talán egy másik életben találkozunk, mon étoile – súgta a homlokomra a könnyeivel küszködve és csókot lehelt rá, majd összedöntötte a sajátjával. Remegő kezével végig simított az orcámon.

Ott hagyott és visszament az épületbe. A lángokkal dacolva kettesével menekítette ki a családtagjaimat. Mindannyiójuk eszméletlenül, elernyedt testtel feküdt Elijah vállán. Utoljára Anniet vitte ki.

– Bátyám, mennünk kell! – hallotta Klaus kiáltását, ahogy lerakta a fűbe Sylvie mellé a nagyanyám testét – Elijah! Kiütöttük, de magához térhet!

– Megyek! – kiáltotta vissza Elijah.

     Újra a valóságban találtam magam. Hitetlenkedve néztem egykori szerelmem szemeibe.

– Megmondtam – mondta halkan. – Biztonságba helyeztem őket.

Közelebb lépett hozzám és kisimított egy kósza tincset a homlokomról. Szemei azonnal magával ragadtak, úgy, ahogy annak idején. Mindennél jobban vágytam arra, hogy a karjaiba zárjon, de túl nagy volt bennem a sértettség, ezért erőt véve magamon hátráltam egy lépést.

– Ezzel nem teszed semmissé azt a tényt, hogy ott hagytál – szóltam szomorúsággal telt hangon, majd a vámpírgyorsaságomnak köszönhetően pár másodperccel később a házam kocsibeállóján álltam és az autómba szállva elhajtottam.

Magányra volt szükségem. Meg kellett emésztenem ezt az egészet. Az igazság az, hogy azt kívántam, bárcsak ne lenne igaz, amit Elijah mutatott. Gyűlölni akartam őt. Nem akartam visszaengedni az életembe, hogy aztán újra összetörjön.