Reggeli után áttelepedtünk a kanapéra és megkértem Clairt, hogy most már mesélje el, amit az este akart, csak nem hagytam neki.

– Szóval Annie-vel Manosque-ban ismerkedtünk meg, egy vérhold szeánsz alatt. Akkor volt terhes az édesanyáddal. Hamar kiderült, hogy van egy közös ismerősünk – mosolygott rá Magnusra, majd ismét felém fordult. – Jóban lettünk, attól kezdve folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Ott voltam a születésednél és a megkeresztelésednél is. Aztán el kellett költöznöm egy időre és már csak akkor tértem vissza, amikor hallottam a tragédiáról, de elkéstem. Addigra már eladtad a birtokot és eltűntél. A nagyanyád az előtt jött el hozzám pár nappal, mielőtt megtaláltál a templomnál. Arra kért, hogy vigyázzak rád. Mindig is jó emberismerő voltam, ezért amikor idehoztad Dereket, egyből éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Próbáltam jelezni feléd, azzal, hogy ellenségesen viselkedtem vele, de talán túl finoman fogalmaztam – nevetett egy aprót.

– Hát, most így visszagondolva tényleg árulkodó volt – mosolyodtam el. – Nagyon köszönöm, hogy időt szántál rám.

– Ugyan, chéri, Annie unokájának bármit – simította meg a felkaromat.

     Feltűnt, hogy Alec idegesen topogott a nappali ajtajában, ezért odamentem hozzá. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja a szokásosnál is kócosabbnak hatott.

– Minden rendben?

Szótlanul végig nézett a jelenlévőkön és megrázta a fejét.

– Magnusszal beszélgettünk az este, és ha igaza van, mindenképpen több segítségre lesz szükségünk.

– Miért, mit mondott Magnus? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

– Pár évvel ezelőtt volt egy kis incidensünk Edomban, ami úgy ért véget, hogy tulajdonképpen megsemmisült a pokol egy bugyra. Na most elméletileg a Shax démonoknak is Edom adott otthont, úgyhogy azon tanakodtunk, hogy Agathénak vagy már évek óta a tulajdonában voltak ezek a démonok, vagy sikerült megidézniük őket egy másik dimenzióból, de arra viszont sima boszorkány nem képes.

– Tehát segít neki egy boszorkánymester...

– Magnusnak van is egy sejtése, hogy ki lehet az. Ez persze addig a pontig csak feltevés, amíg meg nem tudjuk mi történt, de nem árt, ha valahogy szerzünk még segítséget.

– Küldtél Izzynek tűzlevelet?

Alec bólintott.

– Nem sokára érkeznek.

– Ez jó hír – sóhajtottam.

– Elmondod nekik? – bökött fejével befelé.

– Szerintem még várok vele addig, amíg Izzyék meg nem érkeznek. Felesleges lenne kétszer tépni a számat.

– Ez jogos.

     Csengetés szakított félbe minket, ösztönösen elindultam az ajtó felé, de Elijah hirtelen előttem termett.

– Inkább én – mosolyodott el. Bólintottam és karba font kezekkel megálltam az előtérben.

Nyílt az ajtó és a vörös hajú boszorkány alakja rajzolódott ki előttem. Megszeppenve, szinte remegve nézett az előtte álló férfire. Mögötte két, körülbelül vele egy idős boszorkány állt. Hezitálás nélkül Elijah mellé álltam. A lány rám emelte smaragd színű szemeit, amik megteltek könnyel és áradt belőlük a rettegés. Annyira ismerős volt. 

– Mi történt?

– Megszöktünk. Miután a barátaid elvittek, sikerült megállítanunk a démonokat, de rajtunk kívül senki sem élte túl, úgyhogy eljöttünk...

Elijahra néztem, aki ugyanúgy tanácstalanul figyelt engem, ahogy én, őt. Egy kis hezitálás után behívtam a lányokat és a kanapéra ültettem őket. Főztem nekik kamillateát és leültem velük szembe. A többiek némán figyelték az eseményeket, kivéve Klaust, aki bosszúsan topogott a zongorának dőlve. Válla feszülten görnyedt, szemeiben az aggodalom és a tehetetlenség szikrái kergetőztek. Nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, ha valami baja van, akkor majd elmondja. Végig néztem az előttem ülőkön, alig lehettek tizenhét évesek. Összeszorult a szívem. Ilyen fiatalon ennyi traumát átélni nem lehet könnyű. Reszketve emelték a forró teás csészét a szájukhoz.

– Hol éjszakáztatok?

– A nagyanyámnak van egy védett háza a közelben, amiről Agathe nem tudott, oda mentünk – szólalt meg a fekete hajú lány.

– Ő nem ment utánatok?

Szinte egyszerre rázták meg nemlegesen a fejüket.

– Még be sem mutatkoztam – mosolyodtam el kedvesen. – A nevem-

– Céline Toussaint – vágott közbe a vörös hajú. A hangjában, mintha izgatottságot hallottam volna. – Tudjuk. Ő itt Raven Bishop – mutatott a fekete hajúra –, Vivienne Lacey – mutatta be a barna hajút –, én pedig Gilly Moonstone vagyok – motyogta el a végét.

– Elnézést, azt mondtad, hogy Moonstone? – hajoltam hozzá közelebb, félénken felnézett rám és bólintott.

Jelentőségteljesen összenéztünk Magnusszal, majd újra a lány felé fordultam. Szólásra nyitottam a számat, de megelőzött.

– A nagymamád az én szépapám unokatestvére volt. Ő csak azért nem halt meg aznap, mert hűséget fogadott Agathénak. Nemzedékek óta szolgálja őt a családom, de én megelégeltem ezt. Mindenkivel mostohán bánt, de velem és az anyámmal különösen. Biztosan a rokoni szálunkhoz van köze.

Beszéde halk volt és megtört, de átjárta egy fajta büszkeség is. Lesütött szemei alatt bohókás foltban szeplő helyezkedett el. Kicserepesedett száját rágcsálta, egy két helyen sebeket szakítva fel vele.

– Hol van az édesanyád?

– Pár évvel ezelőtt meghalt. Agathe elküldte valahova, ahonnan már nem tért vissza.

– Részvétem... – sóhajtottam együttérzően.

Fájdalmasan elmosolyodott.

– Mindannyiónkat ért veszteség...

– Reméljük már nem sokáig.

Kíváncsian emelték rám a szemüket.

– Mi a tervetek?

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy megosszam-e velük, hiszen egyszer már megégettem magam egy Agathéhoz közel álló emberrel, mégis valahogy megbíztam bennük, de válaszolni már nem tudtam a feltett kérdésre.

– Toussaint!

– Igen, Klaus? – sóhajtottam unottan, felé fordulva.

– Ugye nem akarsz minden jött mentet beavatni?

– Minden segítségre szükségünk lesz, ha felül akarunk kerekedni Agathén! Túlságosan alábecsültük.

– Ezt hogy érted?

– Várjuk meg amíg ide ér pár barátom és akkor elmagyarázok mindent, csak kérlek, bízzatok bennem!

– Kezdem azt érezni, hogy nem is kellett volna ide jönnünk.

Nagyot sóhajtottam.

– Igen, valószínűleg igazad van. De mégis itt vagytok. Ennek oka van.

– Remélem tudod, hogy mit csinálsz!

– Őszintén? Fogalmam sincs mit csinálok – nevettem fel keserűen. – De én legalább csinálok valamit, ahelyett, hogy fognám magam és gyáván elbújnék az Isten háta mögé.

Klaus fél pillanat alatt előttem termett és fenyegetően fölém tornyosult. A társaságból többen is megmozdultak erre, de leintettem őket.

– Semmi baj – pillantottam el válla fölött. – Rajta Klaus. Csinálj velem, amit akarsz, de ne feledd, hogy ezek az emberek mind azért vannak itt, hogy a Te lányodon segítsenek. Még ha csak közvetve is.

– Csak vigyázz Toussaint! Még egy hiba és nem érdekel, hogy éppen mi van köztetek a bátyámmal, vagy mi nincs, hamarabb találkozhatsz elhunyt szeretteiddel, mint ahogy azt gondolnád.

– Niklaus! – dörmögte Elijah és közelebb lépett, ám az említett egy gúnyos félmosoly kíséretében visszaállt a helyére.

Gyáva.

Nagyot sóhajtottam és a konyhába mentem, hogy igyak egy pohár vizet. A feszültség még mindig tapintható volt. Rosszul esett, hogy Klaus ennyire ellenséges velem. Sohasem voltunk ilyen rossz viszonyban. Mindenféleképpen beszélnem kell vele majd négyszemközt. Persze nyilvánvalóan csak félti a lányát, de meg kell értenie, hogy most nem ronthatunk csak úgy rá az ellenségre, kell egy terv.

     Hamarosan a nappali közepén újra megjelent egy fényes örvény, izgatottan léptem közelebb. Négy alak lépett ki rajta. Kettőt felismertem közülük, így széles mosollyal mentem feléjük. Jace egy félmosollyal az arcán szorosan magához vont, álláig érő, szőke haja megcsiklandozta az orrom. Elengedve őt, Izzy nyakába ugrottam. Édes illata eszembe juttatta a New Yorkban töltött időket.

– Jó újra látni titeket! – néztem rájuk mosolyogva, majd a mögöttük álló két idegenre tévedt a tekintetem. Jace-re néztem, aki azonnal kapcsolt és megköszörülte a torkát.

– Hoztunk egy kis erősítést is. Hadd mutassalak be egy új Árnyvadász társunknak, ő itt Clary Fairchild.

A vörös hajú lány előrébb lépett, megsimítva Jace vállát, ezzel mintha sugallta volna, hogy együtt vannak. Talán féltékeny lenne? Magamban kuncogtam egyet, majd a kezemet nyújtottam felé.

– Céline Toussaint – mutatkoztam be illedelmesen.

– Sokat hallottam rólad, az elmúlt napokban – mosolyodott el és kezet fogtunk, majd a másik idegen fiú felé fordultam. Őt Izzy mutatta be.

– Ő pedig itt Simon Lewis, vámpír.

A fiú idegesen, vagy inkább izgatottan lépett előrébb. Barna haja göndörödve ágaskodott. Szemei olyan kíváncsian figyeltek, hogy szinte lyukat égetett a bőrömbe.

– Nagyon örülök – fogtunk kezet. – Az árnyvadászok szerint igazi legenda vagy, boldog vagyok, hogy megismerhetlek, nem sok vámpírért vannak ennyire oda New Yorkban, szóval tök jó, hogy találkoztunk! Raphael is sokat mesélt rólad, igazán kedvel téged, sajnálja, hogy nem tud itt lenni. Olyan, mintha éppen Batmannel fognék kezet! Túl sokat beszélek, igaz? Szokásom, hogy be nem áll a szám, de olyan jó végre még egy alvilágival találkozni, akit szeretnek ezek a mogorva alakok – hajolt közelebb, Jace-re többször is rá pillantva.

– Simon! – szólt rá nevetve Izzy, mire én is elnevettem magam.

– Igazán örülök, Simon Lewis!

Jace körbenézett a szobában, Alecnek és Magnusnak intett egyet, a többieket érdeklődve méregette. Mindenki bemutatkozott az újonnan érkezőknek. Izzy elismerően vigyorgott rám, amikor Elijahval kezet fogott. Sokat meséltem neki róla az Intézetben tartózkodásom alatt, így volt róla fogalma, hogy ki is ő.

     Mindenki leült ott, ahol éppen talált helyet. Túl kicsi már ez a lakás ennyi személyre, de jelenleg nem lenne okos döntés a városban mászkálni. A spalettákat így is mindenhol becsuktam, hogy még az ablakon át se kémkedhessen senki. Tudtam, hogy megfigyelik a házat. Agathe nem hagyja ennyiben a dolgot, ebben biztos voltam.

– Nos, mivel mindenki itt van, elkezdhetünk komolyabban beszélgetni a jelenlegi helyzetről. Magnus szerint nagyobb a baj, mint hittük. Ezek a démonok, amiket tegnap ránk küldtek, elméletileg már nem kellene, hogy létezzenek, mert ahol eddig éltek, az a hely megsemmisült pár évvel ezelőtt. Ez azt jelenti, hogy két opció van. Vagy már évek óta Agathe tulajdonában voltak, vagy egy másik dimenzióból hívták őket ide. Az utóbbi nagyobb baj, ugyanis arra enged következtetni, hogy egy, vagy több boszorkánymester is segítheti őt. Nagyon meg kell fontolnunk, hogy mit és hogyan csinálunk. Sokan vagyunk ellenük, de ez nem jelenti azt, hogy előnyben is vagyunk. Én elkövettem azt a hibát, hogy alábecsültem őket, most okosabbnak kell lennünk. Szerencsére van itt olyan személy, aki ismeri őt, többé-kevésbé – pillantottam fel Magnusra, aki meglepetten nézett vissza rám, majd összeszedve magát, közelebb jött.

– Hát az már nagyon régen volt, de igen, ismerem őt. Már gyerekként is dörzsölt volt, ennyi év távlatában pedig elképzelésem sincs, hogy mi mindenre lehet képes azért, hogy megszerezze, amit akar.

– Bármire – szólalt meg Gilly.

Mindenki rászegezte a tekintetét, amitől egy kicsit összébb húzta magát, aztán folytatta, amit elkezdett.

– Nem jártok messze az igazságtól. Agathénak két boszorkánymester is segít, bár ők sem önszántukból. Nem tudom, hogy mivel, de sakkban tartja őket. Rajtuk kívül, már csak a gyerekei vannak, mi vagyunk az utolsók, akik a keze alá dolgoztunk. Salem többi boszorkánya egy héttel ezelőtt elhagyta a várost, nem kívántak segítséget nyújtani neki tovább. Nekünk, akik maradtunk, nem sokat árult el a terveiről, csak annyit, hogy le kell titeket győznünk, de Raven hallott egy beszélgetést közte és Derek között.

– Agathe arra kérte a fiát, hogy keresse fel Dahliát – vette át a szót a fekete hajú kis boszorka. – Ajánlatot akar neki tenni, hogy segít a kislányt megszerezni, abban az esetben, ha Christie-ről lemond.

Bosszúsan felsóhajtottam.

– Valahogy meg kell előznünk Dahliát.

– Azt sem tudjuk, hogy igazat mondanak-e – bökött fejével Klaus a három boszorkány felé. – Mi van, ha csapda?

– Mi van, ha nem? – fordultam felé.

– Ne már, most komolyan rábízzuk Hope életét valakire, aki azt sem tudja mit csinál? – fordult a testvérei felé, akik leszegett fejjel meg sem mertek szólalni. Elijah csak kapkodta a fejét köztünk.

– Igazad van, nem tudom mit csinálok, hiszen még sohasem volt ekkora fenyegetettségben részem!

– Na, azért a démonvadászat se minden napi dolog – vágott közbe Alec, de egy pillantással elhallgattattam, mire védekezően felemelte a kezét. – Jól van, jól van, csak mondtam – motyogta alig hallhatóan.

– Van jobb ötleted, Klaus? – fordult felé Hayley is. – Ha tetszik, ha nem, jelenleg ez az egyetlen esélyünk – nézett vissza rám.

Klaus hitetlenkedve nézett gyermeke anyjára, majd a testvéreire, akik még mindig szótlanul állva figyelték az eseményeket.

– Lásd be, hogy nincs más választásunk. Láss túl egy kicsit a büszkeségeden – szólalt meg Rebekah is.

Klaus gondterhelten sóhajtott.

– De akkor valaki itt marad megvédeni őket!

– Maradok – vágta rá egyből Clair.

– És én is – lépett előre Kol is. – Ennyien már tudunk vigyázni rájuk. Agathe úgyis el lesz foglalva veletek.

– Akkor tehát meg van a csapat – csaptam össze a tenyereim. Az órára pillantottam, egészen késő délután volt már. – Valami tervet ki kellene eszelnünk.

– Agathe túl dörzsölt – szólalt meg félénken ezúttal a barna hajú boszorkány, Vivienne. – Ellene egyszerűen nem tudunk mit tenni. Nincs olyan dolog, amire ne lenne felkészülve. Talán a meglepetés ereje... – gondolkodott el. – Vagy esetleg egy olyan helyre hívni, amit nem ismer annyira.

Freyával egyből összenéztünk, amikor az utolsó mondat elhangzott.

– A ház – szólaltunk meg egyszerre.

– Oké, eszembe jutott valami – folytattam. – Van a ház, ahol a halott boszorkányok vannak. Oda fogjuk hívni őket, attól a helytől eleve ódzkodnak, csak Derek ismeri a házat, viszont van egy nagy előnyünk velük szemben, méghozzá a szellemek. Ők biztosíthatnak plusz energiát nekünk, amit meg is fognak tenni, ebben biztos vagyok. Holnap fel fogom hívni és lebeszélek vele egy találkozót a ház mögötti részen. Én és a Mikaelsonok ott fogunk rá várni, a többiek, akikről nem tud, hogy itt vannak, a házban fognak várakozni, ahogyan ti is – néztem a fiatal boszikra. – Amint elfajul a helyzet, ti kijöttök hátul és megpróbáljuk valahogy rajtaütés szerűen legyőzni őket. Csak egy esélyünk lesz, okosan kell csinálnunk – néztem végig rajtuk. Mindannyian egyetértően bólintottak.

Megállt a tekintetem Elijahn. Egy hamiskás mosoly húzódott az ajkain és alig láthatóan biccentett a fejével a szobám felé.

– Öhm... nem tudom, hogy hogy fogunk ennyien elférni ebben a házban, maximum összehúzzuk magunkat – mosolyodtam el és az időközben láthatatlanul eltűnő Elijah felé indultam.

– Semmi baj, portállal átmegyünk Raven nagyanyjának a házába egy páran – szólalt meg Clair, mire sűrűn bólogattam.

     Megvártam, amíg mindenki beszélgetni kezdett, majd a szobámba mentem. Halkan becsuktam magam után az ajtót és a szoba közepe felé fordultam, ám hirtelen szembe találtam magam Elijahval, aki egyszerűen csak magához vont és szenvedélyesen megcsókolt.

– Imádom, amikor ilyen vagy – suttogta az ajkaimra, majd újra birtokba vette őket. Belemosolyogtam a csókba.

– Mármint milyen?

Elhúzódtam, hogy a szemeibe nézhessek. Szándékosan húztam az agyát. Ne higgye azt, hogy a tegnapi nap után csak vele fogok foglalkozni.

– Ilyen... elszánt – mosolyodott el.

– Hát muszáj annak lennem – rántottam vállat.

Elijah újra ráhajolt volna az ajkaimra, de nem hagytam neki. Összezavarodva nézett rám, mire elnevettem magam.

– Nyugi, Romeo. Előttünk az egész élet, csak éljük túl ezt a banyát.

Egy gyors puszival zártam le a beszélgetésünket és hátra kulcsolt kezekkel az ajtó felé indultam. Elijah lefagyva állt a szoba közepén.

– De ja vum van – fordultam hátra hozzá és széles vigyorral kérdeztem meg azt, amit a legelső találkozásunkkor a futórózsák alatt. – Most akkor nem jössz?

Elijah is elmosolyodott és szó nélkül követett kifelé a többiekhez.