Fájdalmasan felüvöltöttem.

– Meddig akarja még ezt csinálni? – kiabáltam az ég felé a régensnek címezve, ám feleletet nem kaptam. Hiába vártam volna, hogy bármit is mondjon, nekem kellett rájönnöm, hogy mi az, amit el kell pusztítanom ahhoz, hogy kijussak innen végre.

Levegő után kapkodva, a könnyeimmel küszködve rogytam a földre szórt murva takaróra és elveszítve a józan ítélőképességemet zokogni kezdtem. Elfáradtam. Nem akartam több emléket, nem akartam újra érezni, újra szerelmesnek lenni. Ez nem volt helyes, mert már rég volt, már nem kellett volna ezt éreznem. Agathe tudta ezt, ezért is kínzott ezekkel a képekkel. Ha máshoz nem is, a kegyetlenkedéshez értett. Nem kellett volna megadnom neki azt az örömöt, hogy így lásson, de nem tudtam uralkodni már magamon. Fájt. Minden egyes emlékkel közelebb kerültem ahhoz, hogy egyszerűen csak feladjam és ne keressem tovább a kiutat.

     Erőt véve magamon felálltam és leporoltam a ruhámat. Körbenéztem és realizáltam, hogy kint vagyok a hátsó kertben a rózsabokrok mellett. A virágok édes illata kérdés nélkül tódultak be az orromon keresztül a tüdőmbe. Egyelőre nem tudtam, hova hozott ez az emlék, de megpillantottam a rejtett pavilonban Elijaht, ahogy intett egyet és eltűnt a rózsával körbefuttatott fatákolmányban. Azonnal elindultam felé, a lábaim maguktól vittek oda, akármennyire is akartam volna tiltakozni ellene. Ahogy beléptem a szaletlibe, Elijah azonnal magához vont és egy hosszú csókkal köszöntött.

– Annyira hiányoztál, örülök, hogy végre láthatlak, egész nap erre vártam – vont szoros ölelésébe.

Bármennyire is meghatott ez a jelenet, igyekeztem emlékeztetni magamat, hogy ez csak egy régi fantazmagória. A szavak viszont automatikusan hagyták el az ajkaimat.

– Annyira elegem van ezekből a lopott pillanatokból, mon soleil* – suttogtam az ajkaira. – Vigyél el magaddal. Szökjünk meg. Hagyjunk magunk mögött mindent – néztem a szemeibe, mire elmosolyodott és végig simított az államon.

– Nincs semmi, amit jobban szeretnék ennél, de helyesen akarom csinálni.

Nagyot sóhajtottam és hozzá bújtam.

– Ments meg kérlek ettől az őrülettől. Anyám kitalálta, hogy meghívja az Auclair családot újra.

– Tessék? – lépett hátrébb egy lépést.

Szomorúan bólintottam.

– Azt mondta, hogy hajlandóak elfelejteni a múltkori fiaskót, abban az esetben, ha a ma esti alkalommal hűséget fogadok Hugonak.

– Ezt nem tehetik meg! – állkapcsa megfeszült. – Azonnal beszélek az édesanyáddal!

– Elijah, várj! – futottam az időközben nagy léptekkel meginduló férfi után.

Nem tudtam lépést tartani vele, sokkal hamarabb a kúriába ért, mint én. A szalon felé vette az irányt, fogalmam sem volt róla, hogy honnan tudta, hogy ott van az anyám.

– Madame Toussiant, beszélnünk kell! – szólalt meg azonnal, ahogy beért az ajtón.

– Monsieur Mikaelson minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte negédesen az anyám, ami hatalmas bajt jelentett. Általában, amikor így beszélt, valamit tervezett, fölényben érezte magát.

– Nem teheti meg ezt Juliette-tel, nem adhatja hozzá Hugohoz, hiszen Ön is tudja nagyon jól, hogy nem illenek egymáshoz!

– Monsiuer Mikaelson, jobban tenné, ha megválogatná, hogyan beszél velem!

– Ezen a ponton már az sem érdekel, ha lefejeztetne. Szeretem a lányát és feleségül akarom venni, kerüljék bármibe!

– Drágám, talán megfontolhatnánk... – kezdett bele félénken az apám.

– Hallgass, Grégory!

– Nem, te hallgass Madeline! – emelte fel a hangját az atyám, ami rettentő mód meglepett. – Elég volt ebből a dacoskodásból! Fogalmam sincs, mi bajod van ezzel a fiúval, de keresve sem találnánk jobbat a lányunknak! Nézz már rá Céline-re, azt Isten szerelmére! Ez a lány szerelmes. Hagynád, hogy olyan emberhez menjen hozzá, akitől undorodik, csak azért mert neked nem felel meg az, akit ő választott?

Az anyám teljesen ledöbbenve állt az apám előtt, aki viszont kihúzva magát, büszke testtartással nézett a szemeibe, majd Elijah felé fordult.

– Megkapjátok az áldásomat. Most azonnal lemondom a vacsorát a márkival.

Azzal ki is sietett a helyiségből, anyám pedig utána iramodott. Szaporán véve a levegőt néztem a szerelmemre, aki mosolyogva fordult felém, majd felkapott és megpördült velem. Óvatosan lerakott és egy hosszú csókot hagyott kiszáradt ajkaimon.

– Mondtam, hogy megoldom – búgta és egy újabb csókot lopott. Boldogan bújtam a szorításába.

Hangos cipőkopogásra lettem figyelmes, majd arra, hogy valaki elkezdett kihúzni a szerelmem karjai közül.

– Nem engedem, hogy egy vámpír karjai között végezd! – sziszegte az anyám, ezzel pedig felébresztett újra a révedésemből. – Sokkal jobbat érdemelnél! Miért akarod szándékosan elrontani az életed? – üvöltött. Nem válaszoltam, ugyanis teljesen tisztában voltam vele, hogy felesleges. – Egy normális férjet sem tudsz fogni magadnak! Semmirekellő vagy! Nincs benned mágia! Nincs benned semmi különleges! Végeznem kellett volna veled, amint kiderült, hogy nincs varázserőd! Hosszú nemzedékek óta te voltál az első, aki nem örökölte a képességünket! Mit gondolsz, milyen fényt vetett ez ránk, boszorkány körökben? – minden egyes mondata újabb kés volt a szívemben. 

Persze tudtam ezeket mind. Folyamatosan éreztem, hogy egy csődtömeg vagyok, egy selejt. Könnyek szöktek a szemeimbe és csak hallgattam a szidalmakat, amiket az anyám a fejemhez vágott. Tudtam, hogy ez a jelenet nem történt meg, mégis úgy fájt, mintha ez is csak emlék lett volna. 

Végül megértettem. 

Én vagyok az oka a saját poklomnak. 

Én vagyok a vírus, ami szépen kiöl maga körül mindent. A szemeimmel egy éles tárgy után kutattam. Megpillantottam egy levélkést az egyik asztalon. Lassan odasétáltam és a kezembe vettem a díszes tárgyat. Végig simítottam az ezüsttel körbevont barokk mintákon, szorosan megmarkoltam és egy határozott mozdulattal a szívembe döftem.

     Zihálva tértem magamhoz. Fájt minden porcikám. Kinyitva a szememet észrevettem, hogy valószínűleg egy kriptában vagyok. Ha tippelnem kellene, a Vexx család sírboltjának vendégszeretetét élvezhettem. Körülöttem rengeteg gyertya égett és különböző gyógynövények illata keveredett a dohos, nyirkos szaggal, ami a falakból áradt. Meg akartam mozdulni, de nem tudtam. A kezeim lánccal a plafonhoz voltak rögzítve, így mind a kettő a levegőben lógott. Iszonyatosan el voltak zsibbadva, már az is fájt, ha csak a kisujjamat megmozgattam.

– Azt hittem hamarabb rájössz majd.

Felkaptam a fejem a hang irányába. Agathe állt az ajtóban és lassan felém lépkedett. Összeszedve minden erőmet felálltam a térdelésből, így már a kezeim sem lógtak annyira.

– Mit akar tőlem, Agathe?

– Csak nem gondoltad, hogy össze fogok veled és a koszos vámpír barátaiddal állni? Inkább meghalok Dahlia kezei által, de nem fogom hagyni, hogy ujjal mutogassanak rám emiatt.

– Hmm, minden a hírnév, nemigaz?

Agathe elmosolyodott.

– Tudod, látom benned Annie-t. Ő is ugyanilyen pimasz volt, ugyanígy dacolt mindennel. De látod, nem sokra vitte vele.

– Legalább nem bujkált élete végéig egy ostoba döntés miatt.

– Ez is lett a veszte – ravasz mosoly futott végig az ajkain, majd egyre közelebb jött. – De ne aggódj kedvesem, hamarosan követheted őt.

Felemelt egy kést a mellette lévő asztalról. Belemártotta valami folyadékba és a bal kezemet megragadva felkarcolta vele a Vexx címert. Üvöltöttem a fájdalomtól. Ha tippelnem kellene verbénába mártotta, azért fájt ennyire.

– Engem megkínozhat, de ettől még nem szűnik meg a fenyegetettség, amit Dahlia jelent – ziháltam, amikor végzett.

– Az lehet, de legalább a barátaid elmennek, ha már nincs miért itt maradniuk.

Erőtlenül felnevettem.

– Azt hiszi, miattam vannak itt? Hát nagyot téved. Fogalmuk sem volt arról, hogy egyátalán élek.

A régens bosszúsan megragadta az államat, belemélyesztve a körmeit az arcomba. Szemei tömény gyűlölettől szikráztak. Alattomosan elmosolyodott.

– Sosem voltál kíváncsi, hogy került oda Mikael az esküvőtök napján?

Tagadni sem bírtam volna a döbbenetet, amit ez a mondat okozott. Elengedte az arcomat, majd hátrált egy lépést.

– Azzal már tisztában vagyok, hogy tudod, hogy miattam halt meg Annie családja, de tájékoztatásul közlöm, kedvesem, hogy a te szüleid vére is az én kezemhez tapadnak.

Fortyogó düh borította el az elmémet.

– Hogy mondja?

– Jól hallottad. Amikor megtudtam, hogy Annie megmenekült, úgy döntöttem, hogy annyiban hagyom a dolgot. Megvártam, hogy családot alapítson, megkapjon mindent, amire vágyott, hogy aztán megfoszthassam tőle.

– Maga egy szörnyeteg...

– Ó és ez még nem tudsz mindent – vigyorodott el. – A drága jó Margaret, a szobalányod az egyik leghűségesebb katonám volt, ha fogalmazhatok így. Mindig, mindenről tudósított. Amikor elmondta az esküvőtöket, tudtam, hogy ez lesz a tökéletes alkalom.

– Nem... Ne akarja ezt bemesélni nekem – szöktek könnyek a szemembe, mire felnevetett és az arcomra simította a kezét, ezzel egy újabb emlékben találtam magam. Ezúttal az övében.

     Margaretet láttam, ahogy mindenről beszámolt Agathénak egy varázstükör segítségével. Összetört szívvel figyeltem a nőt, aki végig velem volt, születésem óta. Aki végig védelmezett, a bizalmamba férkőzött és második anyámként tekintettem rá. Váltott a kép és már az a látvány tárult elém, ahogy Agathe és Mikael a kápolna melletti erdőben várakozik, míg az esküvő zajlott. A férfi előre ment és amikor az ajtóhoz ért, a régens egy varázslattal berobbantotta az ablakokat és felgyújtotta a padokat. Újra végig néztem, ahogy Elijah mindenkit kihozott és eltűnnek a testvéreivel a messzeségbe. Ahogy ez megtörtént, Agathe kényelmes tempóban a testekhez sétált, mindenkit megnézett egyesével, hogy lélegzik-e még. Amikor Anniehez ért, csalódottan annyit mondott, hogy milyen kár, majd egy csettintéssel mindenkit visszavarázsolt az égő templomba, engem kivéve. Hozzám is odajött és nyugtázta magában, hogy át fogok változni. Intett a többi boszorkánynak, aki velük volt és távoztak Mikael testével együtt.

Ravasz mosollyal figyelte a reakciómat, amikor visszatértünk a valóságba. Fájdalmasan nyögtem egyet. Nem a fizikai fájdalomtól, hanem a lelkitől. Túl sok volt egyszerre mindez.

– Csak öljön meg... – könyörögtem gombóccal a torkomban.

– Az túl egyszerű lenne drágám.

Léptek zaja ütötte meg a fülem. A hang irányába fordulva a lélegzetem is elakadt. Megsemmisülve figyeltem a fekete fiút, ahogy a régenshez sétált.

– Anyám, hívattál.

Derek felém sem nézett.

– Kérlek tedd felejthetetlenné a vendégünk itt tartózkodásának idejét.

– Ahogy kívánod – bólintott.

Agathe elhagyta a helyiséget, Derek pedig felém fordult. Megsemmisülve rogytam térdre. Már a fájdalom sem érdekelt, mert amit belül éreztem, sokkal jobban kínzott.

– Végig kettősügynököt játszottál? – szegeztem neki a kérdést, mire elmosolyodott.

– Ugye nem gondoltad, hogy tudnék szeretni egy vámpírt? – nézett végig rajtam fintorogva.

– De... Annie azt mondta, hogy...

– Nem tudsz te semmit – nevetett fel. – Azt hiszed, hogy nem éreztük a jelenlétüket? Minden csak színjáték volt. Azt aláírom, a szexet élveztem – vigyorodott el.

Hagytam, hogy a könnyek távozzanak a szememből. Már nem érdekelt, hogy bárki is gyengének lát, mert az voltam. Nem akartam erősnek látszani, nem akartam saját magamnak is lódítani. Minden, amit tudni véltem kiderült, hogy hazugság és ezt jelenleg nem tudtam feldolgozni. Feladtam. Feladtam, hogy bárkit is meg akarjak menteni. Hogy is tehetném, ha saját magamat sem tudom? Feladtam, hogy bármit is megértsek. Feladtam, hogy valaha is viszontláthatok bárkit is. Feladtam az életet. Kész voltam átlépni a másvilágra. Jelenleg úgy éreztem, hogy a pokol tornácának legszélén álltam és már csak egy lökés hiányzott, hogy Lucifer karjaiban találjam magam és végleg elnyeljen a sötétség.