Derek hosszú idő óta kínzott, különböző módszerekkel. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy az a személy, akit a barátomnak hittem most itt van és kegyetlenül bántalmaz.

– Ez így elég unalmas – szólalt meg egy idő után, de továbbra sem reagáltam semmit, ahogy az elmúlt órák egyetlen mozdulatára sem. – Nem úgy ismerlek, mint aki ilyen könnyen feladná.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam – mondtam, majd kiköptem egy adag vért.

– Nekem most mennem kell dolgozni, de ne aggódj, a többieknek majd azt mondom, hogy lebetegedtél – villantotta rám hófehér fogsorát, majd ott hagyott, előttem pedig elsötétült a világ.

     Jó pár órával később tértem magamhoz, de akkor sem önszántamból. Elviselhetetlen fájdalmat éreztem a combomban. Lassan kinyitva a szemeimet észrevettem, hogy egy zafírköves tőr állt ki belőle. Ösztönösen nyúltam volna érte, hogy kihúzzam, de elfelejtettem, hogy ki vagyok kötve, így mostmár a kezem is fájt a zsibbadástól.

– Azt hittem, már sohasem ébredsz fel.

– Nincs olyan szerencséje, Agathe – nyögtem erőtlenül és óvatosan kiegyenesedtem.

Megremegett a szája széle gúnyos mosolygása közben és kecses léptekkel közelebb jött. Szemrebbenés nélkül kihúzta a tőrt a combomból. Igyekeztem nem hangot adni a fájdalomnak, így csak egy apró morgás hagyta el a számat. Az arcom viszont nem bírta becsapni a nőt előttem, aki egy diadalittas vigyor kíséretében megragadta a combomat. Egyértelműen a határaimat feszegette. Mi több, ki akarta hozni belőlem, hogy a fájdalomtól üvöltsek, de nem adhattam meg neki ezt az örömöt. Felszívtam magam. Hiszen Céline Toussaint vagyok, Annie JulietteVeronica Moonstone unokája. Agathe nem fogja sárba tiporni újra ezt a nevet,nem hagyom.

– Nem fog megtörni, Agathe – nyögtem zihálva.

Bájos mosoly terült el az ajkain, majd hátat fordítva az asztalhoz sétált. Lerakta a tőrt a kezéből és visszafordult.

– Én nem a fiam vagyok – közölte.

– Tisztában vagyok vele.

– Őt még mindig elvakítják az együtt eltöltött idő emlékei. Túlságosan finoman bánt veled.

– Ha ezt annak lehet nevezni... – jegyeztem meg epésen, mire ismét elmosolyodott.

– Drágám, nem tudsz te semmit Derekről.

– Hát most már ezt is tudom.

– Jaj, ne legyél úgy letörve.

Egy félmosoly futott át az ajkaimon.

– Nem vagyok. Egyébként bátor dolog volt elengedni a bárba ma este.

Agathe összeráncolta szemöldökét.

– Ezt hogy érted?

– Van egy pár újonnan jött barátom, rémlik? – mosolyodtam el. – Maga szerint hol fognak először keresni, miután nem mentem haza?

– Mi köze van ennek a fiamhoz?

– Freyának vannak módszerei, amivel bárkiből kiszedhet bármit és biztos vagyok abban is, hogy a testvéreinek is lesz egy-két szava Derekhez.

– Ugyan, a fiam elég meggyőző tud lenni, nem gondolnám, hogy bárki gyanakodna rá.

–Az lehet, én viszont ismerem annyiból, hogy az önelégült mosolyát nem fogja tudni levakarni magáról.

     A régens arca eltorzult dühében és egy csuklómozdulattal elérte, hogy kibírhatatlan fülzúgást érezzek. Éreztem, ahogy folyik belőle a vér, de próbáltam nyögésen kívül semmi más hangot kiadni. Hirtelen abba maradt a fájdalom és Agathe kétségbeesett arcát láttam magam előtt. Az ajtó felé fordult, ekkor hallottam meg én is , amire felfigyelt. Dulakodás hangja ütötte meg a fülemet. Kíváncsian és bizakodva egyenesedtem ki. Hirtelen átjárt az adrenalin és minden fájdalmam elmúlt. Még mindig kétségbeesetten fordult felém a fogvatartóm, majd hirtelen az asztalhoz futott és ismét a kezébe vette a zafírköves tőrt. A hátam mögé kerülve megragadta a hajamat, hátra feszítette vele a fejemet, a másik kezével pedig a nyakamnak szegezte a tőrt.

– Ne gondold azt, hogy innen élve kijutsz – suttogta a fülembe.

Nagyot nyeltem. Komolyan megrémültem, de valami megmagyarázhatatlan reményt is éreztem és akkor belépett az ajtón Ő. Akaratlanul is egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat.

– Engedje el! – rivallt rá Elijah Agathére.

– Eszemben sincs – nevetett gúnyosan.

– Eressze el, vagy esküszöm, hogy megbánja!

Elijah szemei körül megjelentek a sötét erek és lassú mozdulatokkal lépett felénk.

– Fiacskám, fogalmad sincs, hogy kivel húztál újat. Maradj ott, vagy elvágom a lány torkát!

Elijah mögött megjelent a többi Mikaelson is Freyával az élen, aki megelőzve bátyját varázslásra készen állva nézett az idős boszorkányra.

– Engedje el! – sziszegte elszántan.

Agathe hirtelen elengedett és hátrált egy lépést. A többiek megkönnyebbültek én viszont tudtam, hogy valamire készül. Rémülten néztem az előttem álló családra. Elijah már tudta, hogy valami nem stimmel. Aggódva tett pár lépést előre.

– Kérem, mrs. Vexx! Ne csináljon őrültséget!

– Őrültséget? – nevetett fel. – Az volt őrültség, hogy annak idején életben hagytam – megéreztem a tőr hegyét a lapockáim között. – Egy jó okot mondja arra, hogy miért ne öljem meg itt és most!

Elijah magabiztosan elmosolyodott és zsebre tette a kezeit. Ismertem ezt a nézést. Valamit kieszeltek.

– Mondja, tudja, hogy hol van most a fia?

Klaus és Rebekah összemosolyodtak a háta mögött. Azonnal leesett, hogy úgy volt, ahogy gondoltam. Egyből a clubba mentek, amikor nem mentem haza és valószínűleg el is fogták Dereket. Első perctől fogva nem bíztak benne. Utáltam beismerni, de igazuk volt.

– Mit tettetek Derekkel?

Agathe hangja egészen elkeseredetté vált és egy kicsit beljebb nyomta a kést, ami pont két csigolyám között helyezkedett el. A fájdalomtól hirtelen csillagokat láttam és egy apró nyögés hagyta el az ajkaim.

– Engedje el Juliette-t és nem esik bántódása a fiának. Vagy játszadozhatunk még egymással, de Ön is nagyon jól tudja, hogy négy ősvámpír ellen, na meg Freya ellen semmi esélye sincs.

     Elijah egy kissé megremegett, de továbbra is elszántan nézett a boszorkány szemeibe. Agathe hosszú ideig fogta még a felkaromat és szorította a fegyvert a gerincemnek. Végül elengedett és előrébb sétált. Teljesen eltakarta a kilátást, semmit és senkit nem láttam tőle.

– Hajlandó vagyok tárgyalni a fiam épségéért.

– Csak engedje el Juliette-t és elhozzuk Dereket.

– Ugye nem gondoljátok, hogy így belemegyek ebbe? Hozzátok el Dereket és visszakapjátok a lányt ­– mondta a régens és az asztalhoz lépett, lerakta rá a tőrt.

Elijah hátra nézett Kolra, aki bólintott, majd elsuhant. Pár perc múlva visszatért Derekkel, akinek a szája is meg volt kötözve és a csuklói is. Szeme alatt vörös foltok éktelenkedtek és a szájából is vér folyt. Megtörtnek látszott és olyan volt, mintha... félt volna. Akármi is történt, valahogy megsajnáltam őt. Talán még mindig nem hittem el, hogy ő végig megjátszotta magát. A sérülései arról árulkodtak, hogy a Mikaelsonoknak jól meg kellett dolgozniuk, hogy bármit is mondjon, nem adta könnyen magát, amitől viszont megint gombóc nőtt a torkomban. Eszében sem volt segíteni megmenteni. Tehát valóban nem jelentettem neki az égvilágon semmit.

– Mit műveltetek a fiammal? – sziszegte Agathe.

– Ó, mi csak kiszedtük belőle az információt, amire szükségünk volt – mondta továbbra is higgadtan Elijah, de többször is aggódva felém nézett. Talán valamit a fejébe vett.

Minden erőmet összeszedve kiegyenesedtem és óvatosan bólintottam, mikor újra rám nézett, biztosítva, hogy készen állok bármilyen eshetőségre. Halvány félmosollyal nyugtázta és lassan közelebb jött Agathéhez, aki egy lépést hátrált.

– Mi a baj? A régens boszorkány fél egy koszos vámpírtól?

– Csak engedjétek el Dereket és távozhattok.

Elijah hátra fordította a fejét, így Kol kelletlenül, de előrébb lökte az említettet, aki lassan ugyan, de előre araszolt, még mindig megkötözve. Amikor Elijah mellé ért, Agathe is eloldozott és a tarkómnál fogva lökött a Mikaelsonok felé. Elijah azonnal mellettem termett és óvatosan megtámasztott. Derek is az anyjához mászott, aki egyből eloldozta. Megállapodásunknak eleget téve elindultunk a bejárat felé, de az ajtó hirtelen becsapódott előttünk. Egy emberként fordultunk vissza.

– Ugye nem gondoltátok, hogy ennyire könnyű lesz? – vigyorgott szenvtelenül a régens.

– Megegyeztünk! – csattant fel most már elég idegesen Elijah.

Agathe rándított egyet a vállán.

– Csak annyit mondtam, hogy távozhattok, de azt nem mondtam, hogy mikor és hogyan – csettintett egyet, mire kinyílt egy hátsó ajtó és kilépett rajta Driscilla, oldalán egy tucat boszorkánnyal.

Dühösen húztam ki magam.

– Elég ebből Agathe! – léptem előrébb.

– Nem elég! ­– kiabálta szinte hisztérikusan. – Addig nem lesz vége, amíg a föld alatt nem tudlak téged!

– Tehát erre megy ki a játék? Mit gondol, ha én nem leszek, ha a Mikaelsonok elmennek, el tud egyedül bánni Dahliával?

– Már az sem érdekel, csak tűnj el innen! Elég ideje tűröm, hogy a városomban szívd a levegőt.

– Tudja Agathe, eddig csak azért szóltam ebbe bele, hogy segítsek nekik – mutattam Klausékra –, de innentől személyes az ügy – mondtam higgadtan. – Addig nem nyugszok, amíg el nem törlöm a Vexx családot a föld színéről – közeledtem felé, mire csak egy gúnyos mosolyt kaptam válaszul.

Újabbat csettintett. A boszorkányok egyszerre kezdtek varázsigét kántálni, de szerencsére Freya gyorsabb volt és egy falat húzott körénk, de mivel túl sokan voltak ellene, hamar remegni kezdett a keze. Megragadtam az egyiket, hogy abból szerezzen magának plusz erőt. Elijah követte a példámat és a nővére másik kezébe kapaszkodott. Klaus és Kol pedig elindultak a boszorkák ellen. Jó párral sikerült végezniük, de nem igazán állt jól a szénájuk, így elengedtem Freya kezét és a segítségükre siettem, ám Elijah megragadta a karom.

– Elintézzük – mondta lágyan.

– Tudok harcolni! – rántottam ki a kezemet az övéből és Kolékhoz siettem.

     Driscilla gyáván megfutamodott és az anyja mögül nézte, ahogy a társait mészároljuk. Megragadtam egy vöröshajú fiatal boszorkányt és a hasába térdeltem, majd a hajába kapaszkodva magamfelé fordítottam az arcát. Szemeiben csak rettegést láttam. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ők is csak rá voltak kényszerítve erre. Megesett rajta a szívem és elengedtem. Hitetlenkedve nézett rám a földön ülve. Egy kósza könnycsepp folyt le az arcán. Körbe néztem és csak azt láttam, ahogy a boszorkányok egyre csak fogynak. Hiába nem volt bennem mágia, ők mégiscsak valamilyen szinten hozzám is tartoztak. A boszorkány vérvonalak kifürkészhetetlenek, egy-kettő a rokonom is lehet akár.

– Elég! – kiáltottam el magam és Agathe felé fordultam. – Ennyit jelentenek magának a Salemiek? Ennyit jelent magának a régens szerep? Ennyit jelentenek ezek az ártatlan boszorkányok? Csak feláldozható katonákat lát bennük?

– A legkevésbé sem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen kérdéseket tegyél fel nekem.

– Szarok rá, milyen helyzetben vagyok, ezt nem teheti! Nézzen már körbe! Ezek az emberek felesküdtek magára, de csak félelemből!

– A félelem a hatalom vele járója gyermekem – mosolyodott el. – Végezzetek velük – intézte a boszorkányoknak a szavait, de azok egy tapodtat se mozdultak. Dühösen nézett végig a szobán. – Azt mondtam öljétek meg őket!

A vörös lány felállt mellettem és mélyen a régens szemébe nézett.

– Nem.

Agathe arca szinte paradicsom színűre színeződött, majd ismét csettintett, amivel egy másik ajtót nyitott ki. Egy darabig nem történt semmi. Egymásra néztünk a vörös hajúval, majd meghallottam valamit. Mintha bogarak lábainak kopogása lenne, aztán szárnyak zizegését.

– Jaj ne... – nyíltak ki a szemeim, ugyanis felismertem a hangot. Nagyon régen hallottam ezt utoljára és a legrosszabb rémálmaimban sem akartam újra hallani.

Hátráltam egy lépést és füleltem, hogy honnan jöhet a hang, de túl sokan voltak, mindenhonnan hallottam őket. Végül kijöttek az árnyékból és felénk rontottak. Kisebb kutya méretű rovarszerű lények özönlötték el a termet. Zöld kitin páncéljuk ragyogott a gyeretyafényben és csattogó pofával közelítettek meg minket.

– Ne hagyjátok, hogy megszúrjanak benneteket! – kiáltottam oda a többieknek, majd felkaptam egy kést az asztalról és amint a közelembe ért egy, kettészeltem vele.

A Mikaelsonok elé vetettem magam és hátrálni kezdtem velük. Freya előre ment és varázslattal próbálta kinyitni az ajtót. A többiek is magukhoz vettek egy-egy tőrt és követték a példámat, bár láttam rajtuk, hogy össze vannak zavarodva és nem tudják mik lehetnek ezek a lények. Agathe és a gyerekei eltűntek, de a többi boszorkány itt maradt és segített nekünk.

– Megvan, kinyitottam! – kiabált Freya, mi pedig azonnal elindultunk felé, de valahogy elém keveredett egy példánya a lényeknek és már nem tudtam védekezni, belém döfte hegyes fullánkját. A hangok tompán érték el a fülemet, azután elveszítettem az eszméletem.

☾✩☽☾✩☽☾✩☽☾✩☽

Sziasztok! :)

Mivel ma jó kedvem van, hoztam nektek egy meglepi fejezetet :D Tudom, még mindig utáltok, mert ennek is pont jókor lett vége, bocsiiii :D Azért puszi nektek <3