Eljött a találkozó napja. Reggel mindenki egy kicsit feszülten, de azért jó kedvvel reggelizett. A leggondtalanabb talán Hope volt, bár észrevettük, hogy kereste a macskát, aki ugyebár Clair volt. Megmosolyogtatott a látványa. Volt idő, amikor nagyon el voltam keseredve, hogy nem lehet gyermekem. Rengeteget ábrándoztam azon, mi lett volna, ha nem így alakul az életem. Ha az esküvő meglett volna, ha Elijah nem lenne vámpír. Milyen lett volna a házasságunk? Milyenek lettek volna a gyerekeink? Egyátalán többen lettek volna? Abban biztos voltam, hogy Elijah borzasztóan jó apa lett volna, de magamat sosem tudtam elképzelni anyának. Vágytam rá, mindennél jobban, mégis valahogy megrémisztett a gondolata. Titkon még most is eljátszadozom néha a gondolattal, aztán mindig oda lyukadok ki, hogy jó ez így. Ki tudja milyen lettem volna anyaként, milyen szülői mintát hoztam volna magammal. De most őt látva és azt, ahogyan Elijah bánt vele, összeszorult a szívem. Ezért fogok mindent megtenni annak érdekében, hogy nyertesként jöjjünk ki ebből a csatából.

– Céline, elrabolhatlak egy kicsit? – mosolygott rám Izzy, a sporttáskáját markolgatva.

Bementünk a szobámba, Izzy lerakta a súlyos táskát az ágyra és szét zipzározta. Annyira tele volt tömve fegyverrel, hogy nem értettem, hogy nem szakadt szét még eddig. Beletúrt és az aljáról kihalászott egy köteg fekete valamit. Közben a különböző pengék és egyéb más fegyverek csörömpölve engedtek utat a lány kezének.

– Hoztam neked valamit – nyújtotta át egy széles mosoly társaságában.

Mikor átvettem tőle, akkor tudatosult bennem, hogy ezek ruhák voltak. Nem is akármilyen ruhák.

– Nem igaz! Megtartottad? – villanyozódtam fel egyből.

– Tudtam, hogy egyszer összefúj még minket a szél, gondoltam jól jöhet.

Azonnal széthajtogattam és egyesével felvettem a ruhadarabokat. Ezeket viseltem, amikor náluk tartózkodtam. Igazából mind Izzy ruhái voltak, de szerinte annyira jól álltak, hogy nekem adta őket. Egy sima, egyszerű, fekete trikó, testhez simuló, fekete bőrnadrág és egy bőrdzseki volt. Persze Izzy stílusához hűen, mind elég keveset takart. A trikónak mély kivágása volt, a dzseki pedig hiába volt olyan, mintha rám öntötték volna, mégsem lehetett összehúzni rajta a zipzárt, csak díszként volt rajta. A bőrnadrágon meg mit szépítsek, tökéletesen körbe vonta az alakomat. Gyorsan összekötöttem a hajamat és úgy éreztem magam, mint annak idején New Yorkban. Készen álltam megváltani a világot.

– Annyira köszönöm, Izzy! – ugrottam a nyakába boldogan.

Ő is hasonló öltözéket viselt, ahogyan Clary, Jace és Alec is. Ez ilyen íratlan szabály az árnyvadászok körében. Kizárólag csak bőr ruhában lehetnek. Ami persze nem igaz, de mást nem nagyon lát az ember rajtuk. Igaz, én csak tiszteletbeli árnyvadász vagyok, néha azért eljátszottam a gondolattal, hogy milyen király lenne.

     Lassan visszamentünk a nappaliba. Kicsit tartottam attól, hogy mit fognak szólni az öltözetemre. Alapvetően már láttak hasonlóan sokat sejtető ruhában a színpadon, de azért ez mégis más volt kissé. Főleg, hogy most már egészen más viszonyban vagyunk Elijahval. Éreztem, hogy ég az arcom, ezért meg is álltam az ajtóban, igyekeztem láthatatlan maradni. A többiek is készen álltak, még bőven volt másfél óránk a találkozóig, de hamarabb akartunk menni, hogy minden készen álljon. Igaz, csapdát nagyon nem kellett állítani, hiszen a túlerőnk maga volt a csapda. Magnusszal és a Mikaelsonokkal autóba ültünk, hogy a látszat meg legyen és a házhoz mentünk. Illetve Magnusnak látnia is kellett a helyet, hogy biztonságosan nyithasson egy portált. Persze ez veszélyes volt, mivel nem tudhattuk, hogy Agathe nem-e küldetett ide valakit kémkedni, de ezt most vállalnunk kellett. Sokkal kisebb bajt tudtak okozni, mint egy esetleges baleset a portállal. Gyorsan belibbentünk a házba és Magnus egyből ide is varázsolta a többieket. Clair és a fiatal boszorkányok borzongva néztek végig a helyen, ahogy Magnus is.

– Érzem őt – sóhajtott fel Clair. Tudtam, hogy Annie-re gondolt.

– Mint sokan másokat – mosolyodtam el és körbenéztem, bár tudtam, hogy úgysem látok semmit.

Magnus csendesen kémlelt körbe minden helyiséget.

– Segítsetek – mormolta halkan, majd végig simított az egyik falon. Ahogy hozzáért, vörösen felizzott a fal a tenyere körül.

– Most mit csinál? – súgtam Clairnek.

– Segítséget kért a halottainktól. Mágiát kapott tőlük.

Elismerően néztem a koncentráló Magnust és áldottam az eszem, hogy ide hívtam őket. Ez valószínűleg senkinek sem jutott volna az eszébe rajta kívül. Nagyot sóhajtottam. Clair elköszönt és egy portált megnyitva visszament Hayleyékhez.

– Oké, akkor tisztázzuk mi is fog történni – szólaltam meg. – Én, és a Mikaelson fivérek kint fogunk várakozni rájuk.

– Mi pedig idebent a megfelelő pillanatra – bólintott Alec. – Vigyázzatok azért magatokra.

– Úgyis látni fogtok idebentről – mosolyodtam el.

A hátsókertre a konyhából lehetett kilátni. A spaletták be voltak csukva, így az ablakon át nem tudtak figyelni, de Magnus egy igézéssel láthatatlan lyukat varázsolt a falra, hogy szemmel tudjanak tartani minket.

     Fél óra volt még délig, ezért kimentünk a konyhában lévő ajtón. A száraz gaz ropogva tört el a talpunk alatt, ahogy haladtunk előre. A ház mögött már nem volt semmi, így a kert egybe olvadt egy végeláthatatlan mezővel. Valahol arra volt a temető is, és ha az ösztöneim nem csalnak, márpedig nem igazán szoktak, Agathe és csatlósai egyenesen onnan fognak eljönni ide. Lemaradva baktattam a többiek után, mellettem Elijah bandukolt.

– Egyébként gyönyörű vagy. Ma is – sandított rám elpirulva, de nem fordította felém a fejét.

Szintén elvörösödve mosolyodtam el. Ezek után már nem igazán beszélgettünk. Ki járkált, ki csak egy helyben topogott. Én leültem a fűbe és tépkedtem a körülöttem lévő száraz növényeket. Néhol előbukkant egy-egy szöcske, máshol hangyák vonultak, gondosan, nagy ívben kikerülve a lábam. Negyed órája elmúlt dél, de a Vexx család még mindig sehol sem volt. Már éppen bosszúsan szitkozódtam volna egyet, amikor a távolból megláttam a sziluettjüket felénk közeledni. Felálltam és leporoltam magam. A többiekkel egymás mellé álltunk és úgy vártuk őket. Elijah egy utolsót szorított a kezemen bátorítólag, majd elváltunk egymástól.

– Áhh, látom, mind itt vannak! – mosolygott negédesen Agathe. – Még szerencse, hogy mi is hoztunk erősítést.

Azzal kilépett mögülük két alak, gyanítottam, hogy ők lehettek a szóban forgó boszorkánymesterek, de sajnos egyikőjüket sem ismertem.

– Nem harcolni jöttünk – szólalt meg Elijah, de a régens belé fojtotta a szót.

– Arcátlan vámpír! – rivallt rá. – Senki mással nem vagyok hajlandó tárgyalni, csak a lánnyal.

– Szóval még van magában némi tisztelet, ez jó hír – mondtam közömbösen.

– Szó sincs tiszteletről. Csupán ajánlatom lenne a számodra.

– Szerintem ezen már túl vagyunk. Nincs abban a helyzetben, hogy ilyenekkel dobálózzon.

– Ó valóban? És ha azt mondanám, hogy van arra mód, hogy megszabadítsam ettől a szörnyű átoktól?

Összezavarodva tekintettem rá, ezért folytatta.

– Mit szólnál, ha segítenék neked újra emberré válni? Hiszen te is erre vágysz, nem igaz?

– Mi... Miből gondolja?

A pulzusom a duplájára nőtt és az arcom is kipirult egy kicsit.

– A fejedben jártam, kedvesem. Mit gondolsz mi történt addig, amíg a vadászszobában rohangáltál kiutat keresve? Mindent tudok rólad. A vágyaidat, az emlékeidet. Tudom például, hogy volt idő, amikor gyengédebb érzelmek fűztek a fiamhoz, a gyermekről való ábrándozásaid, a gyűlölet, amit saját magad iránt érzel. A mindent elsöprő szerelem ezért a... – fintorodva nézett Elijahra – szörnyetegért. A vágy a normális életre. Csak egy szavadba kerül és könnyű szerrel megszerezhetem az ellenszert.

– És mit nyerne ezzel maga? Hol a csapda?

– Ó igazán egyszerű. Csupán arra kérlek, hogy állj át mellénk.

Egy igazi, szívből jövő, harsány nevetés tört fel belőlem. Agathe arca meg sem rezzent, ám mindenki más döbbenten figyelt.

– Hát ez jó – törölgettem a kicsordult könnyeimet még mindig nevetve. – Ha járt az elmémben, pontosan tudja, hogy soha nem lennék képes elárulni őket.

Az idős boszorkány sunyin elmosolyodott.

– Persze, tudom jól. Csak azt hittem, hogy bölcsen döntesz és életemben legalább egyszer láthatok egy Moonstone ivadékot helyesen dönteni. Mert te kedvesem. Ma meg fogsz halni.

Lustán elmosolyodtam.

– Ne vegyen erre mérget. Kevesen vannak ahhoz, hogy legyűrjenek.

Erre a mondatra mintha elszakadt volna benne valami.

– Ezt utálom bennetek. A mérhetetlen arroganciát! Azt hiszitek, hogy mindent tudtok, hogy erősek vagytok, hogy nincs nálatok fennköltebb teremtmény a Földön, hát nagyon tévedtek! Léteznetek sem kellene! – szinte hisztérikusan fröcsögte a szavakat egymás után. – Undorító, elfajzott részei vagytok a természetfeletti közösségnek. El kellene törölni benneteket a föld színéről!

– Mondjon valami újat, Agathe. Tudjuk, addig nem nyugszik, amíg ez így nem lesz. Tegyük fel, sikerülne. Nem lennének tovább vámpírok, na de utána mi lesz? A vérfarkasokat fogja megtámadni talán? Addig amíg, nem lesz más csak a boszorkányok? Tudja, hogy ez lehetetlen, ugye?

– Nincs lehetetlen, csak tehetetlen, drágám – közölte nyájasan. – Persze azt már úgysem fogod megtudni, mit teszek azután, hogy végzek veletek!

Intett egyet, mire az eddig sóbálványként mellette álló két gyermeke megmozdult és valami varázslattal készültek, de Freya gyorsabbnak bizonyult, ám nem sokáig tartott az előnye. A két boszorkánymester is becsatlakozott és a Mikaelson boszorkány szinte összeesett a ráirányuló mágiától. Ezek után elszabadult a pokol. Klaus és Elijah megcélozta a Vexx gyerekeket, akik könnyűszerrel kitértek a támadások alól. Rebekah igyekezett Freyát talpra állítani én pedig még mindig szemeztem a régenssel és próbáltam kitalálni mire is gondolhat. Kizárt, hogy csak így idejönne, ennyire védtelenül. Valamit forgat a fejében, amiről elképzelésem sincs mi lehet. Agathe szenvtelenül nézett a szemeimbe, sunyi félmosoly bujkált az ajkain, amitől még veszélyesebbnek tűnt. Azt hiszem itt az ideje előállni a farbával és kihívni az erősítésünket. Klausra pillantottam, mint egy engedélyt kérve. Bólintott és hátra néztem a mögöttünk tornyosuló épületre. Az ajtó szinte azonnal kivágódott és egymás után siettek ki a bent lévők.