1880. Június 2. Manosque, Franciaország

Anyám egész hazafelé tartó úton egy szót sem szólt. Tudtam, hogy hatalmas fejmosást fogok kapni, amint hazaértünk, hogy hogy hagyhattam faképnél Hugot. Rebekah próbálta oldani a feszültséget, amiért hálás voltam, de anyám kimért, már-már tökéletes testtartása és vonallá préselt ajkai mindent elárultak.

Amint megállt a kocsi, anyám szinte kipattant, meg sem várta, hogy a kocsis lesegítse. Sylvie-vel egymásra néztünk, mind a ketten tudtuk, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Leszálltam a kocsiról és elindultunk befelé. Anyám az ajtóban topogott, le sem vetkőzött. Atyámék is bent voltak már, kedélyesen cseverésztek. Kissé görnyedt testtartással léptem be a házba. Anyám hátat fordítva elindult.

– Céline! A szalonba. Most! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Atyámra néztem, aki aggódva nézett vissza rám, majd Elijahra pillantottam, aki szintén szánakozva nézett. Kihúztam magam és emelt fővel távoztam nyomomban a húgommal, Rebekahval és atyámmal.

Anyám a hatalmas ablakok előtt állt, hátra sem nézett, de érzékelte, hogy beléptem a helyiségbe.

– Van fogalmad arról, mit tettél? – kérdezte olyan nyugodtan, hogy nem is hittem el, hogy ugyanaz a személy mondta, aki beparancsolt ide, pár perccel ezelőtt.

– Anyám... – kezdtem halkan.

– Céline! – förmedt rám, még mindig az ablakon kitekintve. – Türelmesek voltunk veled! Megbeszéltük, hogy várunk, de pár hónap múlva betöltöd a tizennyolcat, nem várhatunk tovább. Már ígyis vénlányként emlegetnek téged a felsőbb körökben. Hugo tehetős, jó családból való! A szülei befolyásosak, éppen ilyen férfira van szükséged.

– Persze, csak éppen bűnronda és gusztustalan! – csattantam fel, mire a húgom elengedett egy halk kuncogást. Anyám csak ekkor nézett felénk.

– Sylvie. Ha az emlékezetem nem csal, csak Célinet hívtam ide.

– De anyám... – kezdte, de anya egy pillantással elhallgattatta.

– Madeline – szólt lágyan atyám. – Én sem gondolom úgy, hogy Hugo lenne a tökéletes választás Céline számára.

Anyám felvont orral nézett végig hitvese alakján, aki szinte behúzta a nyakát.

– Akárhogy is, Grégory, megsértette monsiuer Auclairt! Ha ennek híre megy, soha, senki nem akarja majd elvenni.

– Asszonyom – lépett előre Rebekah. – Kérem, engedje, hogy szóljak néhány szót.

– Kedvellek Rebekah, de neked itt most nincs szavad.

Ekkor belépett Elijah az ajtón. Rákaptam a tekintetem, de ő még csak felém sem nézett. Jó pár méterrel előttünk megállt, hátra kulcsolt kezekkel, mélyen meghajolt anyám előtt.

– Madam Touissant – szólalt meg. – Kétségkívül szégyenletes, ahogyan viselkedtünk, de ne Juliettet okolja a történtekért, ez mind az én hibám volt.

– A bátyám csak segíteni akart – szólt közbe Rebekah, de Elijah leintette.

Anyám szinte remegett a dühtől.

– Van még bárki, aki bele akar szólni a családi ügyeinkbe? – emelte fel a hangját. – Gyerünk, szóljanak a többieknek is, jöjjön ide mindenki! – kiabálta. – Dicséretes öntől monsieur Mikaelson, hogy magára vállalja a hibát, de ezzel nem változtatja meg azt a tényt, hogy Céline elesett egy potenciális kérőtől.

– Jómagam úgy vélem, hogy monsieur Auclair egyébként sem lenne megfelelő a bájos és okos Juliette számára.

– Csakugyan? – kérdezte merő gúnnyal a hangjában. – És ki lenne megfelelő a lányom számára, talán maga?

– Minden bizonnyal – felelte egy félmosollyal az ajkain Elijah, majd felém fordult – Jó ideje ezen morfondírozok.

Teljesen ledöbbenve álltam előtte, ahogyan anyám is, de ő nem is hagyta annyiban a dolgot.

– Ugyanmár, ismeri alig egy hónapja és feleségül venné?

– Tudtommal Hugoval ma találkozott először, mégis szó nélkül hozzáadná a lányát.

– Mert tudom, hogy ott jó élete lenne. Anyagi biztonsággal, a felső körökben mozoghat, az Auclair család támogatná mindenben.

– Csak éppen beleszólása nem lenne semmibe és valószínűleg elnyomásban élne. Juliette nem ezt érdemli – nézett a szemeimbe, mire elvörösödtem és egy büszke mosoly futott át az ajkaimon.

– És mit tudna maga neki nyújtani?

– Okiratokkal tudom bizonyítani a vagyonomat, a birtokaimat, ami nagyobb, mint ami az Auclair családnak valaha is lesz. Számos országban befolyással bírok, a közügyektől kezdve a politikáig, minden területen – mondta szenvtelenül anyám szemeibe nézve. – A szállásra csak addig lett volna szükségünk, amíg a saját portánk el nem készül.

– Ez igaz drágám – lépett előrébb atyám is.

Anyám megsemmisülve állt előttünk, majd összeszedte a gondolatait és kihúzva magát megszólalt.

– Nem adom magához a lányomat. Ha kérhetem, a jövőben tartsa magát távol tőle – mondta határozottan, majd ott hagyott minket.

Könny szökött a szemeimbe, kérlelőn néztem atyámra, aki szomorúan tekintett vissza rám. Levegő után kapkodva néztem körbe a szobában, ahol mindenki engem figyelt. Megállt a tekintetem Elijahn, aki egy meleg mosollyal üdvözölt, de szemei szomorúságtól csillogtak. Megfogtam a szoknyámat és szó nélkül kirohantam a helyiségből, egyenesen az ajtóhoz. Felszakítva azt, kirohantam a sötétségbe. A hold fényesen ragyogott, megcsillanva záporként potyogó könnyeimen.

     Zihálva pattantak ki a szemeim és egyből fel is ültem az ágyban. A hajamba túrva próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Megéreztem a hátamon Derek hatalmas kezét.

– Jól vagy Jules? – kérdezte álmosan.

– Jól... – súgtam halkan.

Csípőmnél és kezemnél fogva óvatosan magához húzott, csupasz mellkasára feküdtem és üveges tekintettel próbáltam összeszedni magam.

– Vele álmodtál?

– Vele.

Derek sóhajtott és belepuszilt a hajamba. Apró köröket rajzolgatott a derekamra és ujjaival cirógatta hasán pihenő kezemet.

     Egyszercsak Lune ugrott fel az ágyra és dorombolva kettőnk közé kucorodott, tisztes távolságot tartva Derektől. Most tudatosult csak bennem, hogy ez alatt a pár nap alatt mennyit nőtt ez a macska. Simogatni kezdtem a kisállatot. Akár ilyen életem is lehetett volna. Derek akár lehetne most Elijah is. Feküdhetnék az ő mellkasán, simogathatnám a közös kiscicánkat. Ehelyett itt fekszek a barátom mellkasán, akivel néha érzelmektől mentesen kihasználjuk egymás testét, de egyébként boldogtalanul tengődök, élve a rám kényszerített életet. Nagyot sóhajtottam, majd rápusziltam Derek mellkasára és felültem az ágyban.

– Dolgoznom kell. Ma van a határidő az új cikkem leadására és még hozzá sem kezdtem.

– Akkor menj, írd meg, addig csinálok valamit enni – könyökölt fel az ágyban.

Bólintottam egyet és kiszálltam az mellőle. Magamra kaptam egy melegítő nadrágot a fehér trikómra és a laptopommal a kezemben kiültem a kanapéra. Derek is felkapott magára egy pólót, majd a konyhába ment és lefőzött egy adag kávét.

     Jó darabig csak meredten bámultam a laptop képernyőjét és kerestem a szavakat. Derek idehozta a kávémat, majd újra a konyhába ment. Leütöttem pár billentyűt, de nem tetszett, úgyhogy kitöröltem. Kinyitottam a mappámat és átolvastam a jegyzeteimet. Mintha megszállt volna valami, gyors mozdulatokkal gépeltem ki magamból a gondolataimat. Körülbelül 15 perc alatt kész voltam az egész cikkel. Még egyszer átolvastam, javítottam a hibákat és elküldtem a főnökömnek, aki szinte azonnal írt egy válasz email-t.

Éppen ideje volt.

Egy sóhajjal nyugtáztam és lecsaptam a készülék tetejét. Hátra dőltem a kanapén és lehunyt szemekkel megszorítottam az orrnyergemet. A csengő hangja szakította félbe az itthoni csendet. Egymásra néztünk Derekkel és úgy döntöttünk az lesz a legjobb, ha ő nyit ajtót. Én megálltam egy olyan helyen, ahol a hívatlan vendég nem láthat meg, de én látom őt. Derek, úgy ahogy volt egy szál pólóban és alsónadrágban ment ajót nyitni. Freya alakja rajzolódott ki a lépcsőn állva.

– Öhm... helló – köszönt megilletődve.

Derek lazaságot erőltetve magára az ajtónak támaszkodott.

– Helló – biccentett mosolyogva.

– Margaux itthon van?

– Ki keresi?

– Freya.

– Vezetékneved is van? Mármint ha ő kérdezné vagy ilyesmi.

– Tudni fogja, hogy ki vagyok – mosolyodott el magabiztosan.

– Oké, te tudod – emelte fel a kezeit, majd hátra fordult és bekiáltott. – Marge, valami Freya keres! – szemeivel jelezte, hogy közel marad, én pedig karba font kezekkel helyet cseréltem vele.

– Szia! – köszönt mosolyogva.

– Szia.

Freya benézegetett az ajtón, kezével szorongatva táskájának vállát.

– Mit szeretnél? – kérdeztem.

– Bemehetek?

Nagyot sóhajtottam és arrébb álltam az ajtóból.

     A kanapéra ültünk, Derek pedig megtámaszkodott a nappaliban porosodó Kawai típusú fehér zongorámon.

– Öhm, beszélhetünk négyszemközt? – pillantott a fiúra, majd rám.

– Előtte nincsenek titkaim.

Freya kelletlenül bólintott.

– Azt hiszem igazad volt a boszikkal kapcsolatban. Tegnap volt egy furcsa érzésem, miután elmentél a clubból. Nem értelek el telefonon, aztán úgy éreztem, mintha... nem is tudom megmagyarázni, hogy hogy... de természetfeletti érzésem támadt.

Egymásra néztünk Derekkel, majd Freya felé fordultam.

– Megpróbálom kideríteni mi történhetett – mosolyogtam rá, miközben pontosan tudtam, hogy Derek tegnapi varázslata okozhatta azt a furcsa érzést benne.

– Köszönöm – bólintott. – Egyébként mi történt tegnap?

– Keveset ettem mostanában... – hazudtam, azt úgysem venné be, hogy rosszul lettem, hiszen mitől is lehetnék rosszul.

– Szóval ezért van itt ő? – biccentett Derek felé, mire az említett felhorkantott és leülve mögém a hasamra simította a kezét.

– Nem vértasak vagyok, hanem a barátja – mondta nyugodt hangnemmel, mire elfojtottam egy mosolyt. Végül is jó ötlet beadni ezt a kamu dumát, bármilyen eshetőségre felkészülve. Nem tudhatjuk, hogy ő mit tud. Talán elér Elijahoz az információ és meggondolja magát az idejövetel kapcsán.

– Értem – bólintott Freya. – Egyébként a testvéreim holnap érkeznek. Egy pár napig valószínűleg nem leszek elérhető, de lehet, hogy benézek majd a clubba – mosolygott rám kedvesen.

Én is egy mosolyt erőltettem magamra, annak ellenére, hogy újra forogni kezdett velem a világ, ennek tudatában.

– Most mennem kell, majd beszélünk és Margaux... vigyázz magadra – nézett rám aggódva, majd szó nélkül felállt és elhagyta a lakást.

Jó darabig meg sem tudtam szólalni és Derek sem szólt semmit.

– Fogalma sincs arról, hogy ki vagyok – néztem rá hátra.

– Szerintem sincs.

– Egyébként jó ötlet volt ez a kamubarát sztori – mosolyogtam rá, mire elvigyorodott ő is.

– ­Legalább ennyi hasznom legyen.

– Ne mondj már butaságokat – forgattam meg a szemeimet. – Már csak azt kell valahogy elintéznem, hogy ne fussak össze velük – sóhajtottam.