2021. Augusztus 1. Salem, Massachusets, USA

     Lassan közlekedtem egyik teremből a másikba a Salem Arts Assocation nevű művészeti galériában. Magamhoz öleltem a mappámat és feljebb tűrtem a kamuszemüveget az orromon. Hogy miért hordtam egyátalán szemüveget, ha semmi baj sem volt a szememmel? Roppant egyszerű. Az amerikaiakat csak a külsőség érdekli. Nem lehetsz műkritikus szakadt farmerben, rózsaszín loknikkal a hajadban, ezt már megtanultam. Így aztán minden nap belebújtam a kamuszerelésembe. Felvettem a kamuszemüvegemet, a kamukosztümömmel, amit szívből gyűlöltem, és kamukontyba kötöttem a hajam kamuhajpánttal a fejem tetején.

     Megálltam egy festmény előtt és minden egyes részletét megvizsgáltam. Legalább egy órát eltölthettem ezen kép nézegetésével. Kinyitottam az irattartót és jegyzetelni kezdtem. Talán ekkor kelthettem fel Heather Meri Stewart művész és történetesen a múzeum igazgatójának érdeklődését.

– Elnézést, miss, nem akarom megzavarni, csak kíváncsi volnék, mit ír olyan serényen?

– Üdvözlöm, Margaux Toussaint vagyok! – mutatkoztam be mosolyogva, majd újra az írásba vetettem magam. – Műkritikus vagyok egy online újságnál.

– És éppen ezt a képet nézte ki magának? – kérdezte kissé szégyenkezve.

– Valami gond van talán?

– Igazán semmiség, csak az van, hogy ezt én festettem és nem hiszem, hogy olyan jó lenne, hogy kritikát fogalmazzanak meg róla... Vagy, pont ez lesz a kritika alapja? – kérdezte kétségbeesetten.

– Nyugodjon meg miss Stewart – mosolyogtam rá, mire kiült az arcára a döbbenet. – Régóta követem a munkásságát és be kell valljam, nagyon is szeretem azt, amit csinál.

– M-maga tudja, ki vagyok?

– Természetesen. Hetek óta járok ide.

– Tessék? – sipítozott és hirtelen megkapaszkodott az egyik szobor tartóoszlopában. Szaporán kezdte venni a levegőt.

– Nyugalom, miss Stewart – nevettem halkan és megfogtam a vállát, majd megsimítottam. – Nincs kedve meginni valamit? Közben beszélgethetnénk – mosolyogtam rá.

– Az jó lenne – erőltetett ő is egy mosolyt magára.

     Amíg az irodájába ment, gyorsan befejeztem a jegyzeteim írását és megigazítottam magamon királykék kosztümömet és a kirakatban a sminkemet is megnéztem, nem kenődött-e el.
Egy közeli bisztróba mentünk és leültünk a kinti részre. Augusztus lévén tikkasztó hőség fogadott minket, így újdonsült beszélgetőtársam egy jegeskávét kért én viszont egy pohár fehérbort.

– Na és melyik lapnak dolgozik? – tette fel a kérdését Heather és az asztalra könyökölve nézett rám kíváncsian.

– Az Apollo Magazinnál vagyok – mosolyogtam, mire elkerekedett szemekkel nézett rám.

– Nem mondja komolyan!

– De igen. Kérem, tegeződjünk! – kértem kedvesen.

– Hihetetlen, hogy az Apollonak dolgozol!

Halkan felnevettem.

– Pedig igaz.

Kihozták a rendelésünket, Heather egyből bele is ivott a szívószálon keresztül.

– Mm. És hogyhogy műkritikusnak álltál?

Elmosolyodtam és a száránál fogva forgatni kezdtem az asztalon a poharat.

– Édesapám nagy műrajongó volt. A házunk kész múzeum volt. Mindenhol festmények lógtak a falakon, minden kihasználatlan területre beszerzett valami szobrot, vagy másféle műalkotást. De ami még ennél is nagyobb örömmel töltötte el, az a borospincéje. Volt egy kisebb szőlőskertje és a pincénk tele volt a saját borainkkal és pezsgőinkkel – mondtam mosolyogva. Végig néztem, ahogy egy pára csepp lassan, gyöngyözve megindul a pohár kelyhén lefelé. Mielőtt földet ért volna, eszembe jutott egy emlék.

1880. Május 8. Manosque, Franciaország

– Mondja monsiuer Toussaint, mivel foglalkozik? – Tette fel vacsora közben Elijah atyámnak a kérdést.

– Igazából sok mindennel – kezdett bele miközben vágott egy falatot a szelet húsból, ami előtte volt. Gyorsan bekapta a falatot és két rágás között beszélni kezdett. – Van egy kis családi borászatom, a lányok esetleg majd megmutathatják a vacsora után, nekem sajnos mennem kell. Üzleti találkozóm lesz egy roppant háklis emberrel – legyintett. – De Céline lányom igazán sokat tud a borainkról, ha nincs ellenükre, hogy egy hölgy mutatja meg, biztosra veszem, hogy örömmel körbe vezetné Önöket.

Engedelmesen fejet hajtottam atyám előtt. Mikor újra felnéztem, összetalálkozott a szemünk Elijahval. Egy félmosollyal és egy biccentéssel köszöntött én pedig gyorsan lesütöttem a szemem és bekaptam egy falat borsót a tányéromról.

Vacsora után egyből kimentem a ház tornácára és a kerítés márványpárkányának támaszkodva vártam a Mikaelsonokat, akik kisvártatva Sylvie társaságában meg is érkeztek. Hátul összekulcsolt kezekkel, szótlanul elindultam az udvar végében található pincelejárathoz. Egy rövid ismertető után kitöltöttem mindenkinek a legfinomabb borunkból egy kis kóstolót. A húgom kíséretében a vendégeink elindultak megnézni a hordókat, én addig elpakoltam a poharakat.

– Honnan tud kegyed ennyi mindent a borokról? – hallottam meg magam mögött Elijah mély baritonját.

– Atyám révén. Sokszor elkísértem az üzleti tárgyalásaira – fordultam vele szembe.

Elijah közelebb lépett.

– És most hogyhogy nem vele van?

– Tudja, lassan tizennyolc éves leszek. Eladósorba kerültem, így a szüleim szerint már másra kellene koncentrálnom és tudni illik, egy nőnek semmi keresnivalója az üzleti világban.

– Szerintem ez butaság. Ha ezt szeretné csinálni, járja ki az atyjánál.

– Maga nagyon nem tudja, hogy működnek ezek a dolgok, igaz, monsieur Mikaelson? – engedtem el egy félmosolyt, mire ő is elmosolyodott.

– Tudom a menetét a dolgoknak, csak nem értek egyet velük. A nők is vannak olyan dörzsöltek, hogy megállják a helyüket az efféle helyeken is, sőt... – tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Kezével megtámaszkodott a bortartó asztalon, pár centiméterre az enyémtől. Teljesen elmerültem mélybarna szemeiben.

– Margaux? – elmerengésemből Heather hangja ébresztett.

– Tessék? Elnézést elbambultam egy pillanatra.

– Csak annyit kérdeztem, hogy Franciaország melyik részén éltetek?

– Miből gondolod, hogy francia vagyok?

– Hát a neved árulkodó volt – nevetett halkan. – Plusz van egy kis Francia akcentusod.

Elmosolyodtam.

– Manosque-ban laktunk.

– Sosem hallottam erről a városról.

– Egészen kicsike, tényleg, de gyönyörű hely! Egyszer mindenképp el kell menned oda!

Lassan kortyolgattam a bort, miközben hallgattam Heathert mindenféléről cseverészni. Főleg művészetről természetesen.

– Uhh, így elszaladt az idő? – tekintett idegesen az órájára. – Ne haragudj, de mennem kell! – kihúzott a táskájából egy névjegykártyát és elém csúsztatta. – Kérlek, hívj fel, ha megjelent a kritika!

– Természetesen – mosolyogtam rá. – A kávéra pedig a vendégem voltál!

– Köszönöm – mosolyodott el ő is, majd elindult.

     Néztem a körülöttem lévő embereket, ahogy sietős léptekkel haladtak az útjukra. Hátamat melegítették a már lefelé haladó napkorong sugarai. Nagyot szippantottam a levegőbe és felálltam az asztalról, hogy bemenjek fizetni. Egy kisebb sor volt a kassza előtt, ezért várakozás közben szétnéztem a bisztró belső légterében. Megakadt a szemem egy szőke hajzuhatagon. Borzasztóan ismerős volt, de háttal ült, így az arcát nem láttam. Megrándítottam a vállam és várakoztam tovább a soromra.
Miután fizettem, kifelé vettem az irányt, de beleütköztem valakibe.

– Elnézést – szabadkoztam és felsegítettem a földről a nőt. Amikor megláttam az arcát kishíjján hátast dobtam.

– Céline? Céline Toussaint? – szegezte nekem a kérdést.

– Tessék? Szerintem összetéveszt valakivel – nevettem halkan, majd kikerülve kisiettem a bisztróból egyenesen a házam felé tartva.

Mi a fenét keres itt Rebekah Mikaelson? És vajon vele vannak a többiek is? Istenem csak ne kelljen velük soha többé találkoznom... Szerintem egy pár napig inkább otthon maradok, még véletlenül sem akarok újra összefutni vele. Vagy a testvéreivel... Főleg nem Elijahval... Kár, hogy ezt nem tehetem meg, ugyanis éjszaka egy bárban dolgozok, mivel a műkritikából jelenleg még nem élek meg olyan jól.