Álmatlan alvásomból szabályosan kipattantak reggel a szemeim. Egy darabig szótlanul meredtem a plafonra. A tegnapi nap egy kicsit felkavart. Először Rebekah megjelenése, majd ez az új boszi, akit még sohasem láttam. Mintha a régi életem kezdene újra megtalálni. Úgy értem nagyon régen találkoztam más vámpírokkal és boszorkányokkal is csak ritkán. Egy személyt kivéve, aki a barátom volt. Hiába lakok Salemben, mára elég kevés boszorkány tartózkodik itt, akik pedig itt vannak, azokat is igyekszem elkerülni. Errefelé nem igazán szívlelik a vámpírokat, engem sem. Még akkor sem, ha a nagyanyám történetesen az egyik leghatalmasabb Salemi boszorkány családjába tartozott.

     Nagyot nyújtózkodtam és két kezemmel végig simítottam hófehér lepedőmön. Oldalra fordítottam a fejem, mintha hiányolnék valamit. Illetve valakit. A Mikaelson lány megjelenése túl sok sebet szakított fel bennem, amit régen eltemettem már magamban még úgyis, hogy csak nettó két percet töltöttünk el egymás társaságában. Egyszerűen nem megy ki a fejemből. Mit kereshet itt? Jó, az igaz, hogy száznegyven éve nem találkoztam velük, hála istennek, óhatatlan, hogy ennyi idő után összefutunk, de olyan rossz előérzetem lett hirtelen. De az is lehet, hogy csak bemagyarázom magamnak.

– Ahh... – nyögtem fájdalmasan, majd kipattantam az ágyamból. Muszáj összeszednem magam, nem félhetek örökké attól, hogy újra találkozom velük.

     Kimentem a konyhába, hogy csináljak reggelit. Két szelet kenyeret raktam az ősrégi kenyérpirítómba és füstölt lazacot vettem elő, krémsajtot meg tojást. Két tükörtojást sütöttem, közben bekapcsoltam a rádiót. Dúdolgatva tettem fel vizet a vízforralóba és egy teatojásba kamillateát adagoltam, amit aztán a bögrémbe helyeztem. Már el is felejtettem, amin reggel óta töröm a fejem. Olyan kellemes volt ez a reggeli napsütés és, hogy könnyed kis dalok szóltak a rádióból is. Lekapcsoltam a forralót és beletöltöttem a vizet a bögrémbe, majd letettem magam mellé és elkezdtem a pirítósokat megkenni a krémsajttal.

– And I've heard of a love that comes once in a lifetime, and I'm pretty sure that you are that love of mine – kezdtem énekelni a dalt, ami éppen a rádióban szólt, az egyik kedvencem. – 'Cause I'm in a field of dandelions*

Érdekes, hogy egy dal mit ki nem hoz az emberből. Érzéseket, vágyakat, vagy éppen emlékképeket. Velem is pont ugyanez történt, amint kimondtam azt az utolsó szót. Szinte kiesett a vajazó kés a kezemből, ahogy magához húzott az az egy kis emlék, amit az eszembe juttatott ez a dal.

1880. május 12. Manosque, Franciaország

A birtok melletti réten sétálgattam délelőtti elfoglaltság gyanánt, persze ez csak ürügy volt. Valójában találkozóm volt. Lehunytam a szemeimet és beszippantottam a langyos májusi szellőt, ami mint egy selyemsál végig futott az arcomon. A zöldellő fű között ezernyi pitypang hajladozott sárgán, amerre a szél terelte tömött pom-pom fejecskéiket. Megakadt a szemem az egyik közeli virágon. Egy lepke és egy méh küzdöttek a virágban megbúvó éltető pollenért. Végül a méh sikeresen elkergette a fehér szárnyú ellenségét, ezért az másik virágra szállt, így már békésen gyűjthette ő is az eleségét.

– Madmoiselle Toussaint, azt hittem el sem jön – hallottam meg magam mögött a randipartnerem mély, öblös hangját.

Megrezzentem, hiszen hirtelen tört rám, kiragadva a gondolataim közül.

Hátra fordultam és egy halvány mosoly kíséretében, apró hajlással üdvözöltem.

– Nem hagyhattam ki egy ilyen bájos felkérést monsiuer Mikaelson.

– Túlzás volt?

– Nem. Igazán szép gesztus volt, manapság nem használnak már postagalambot. A kis rózsaszín szalag is meggyőző volt a madár lábán.

– Azt gondoltam, pont az fogja elrettenteni. Sosem láttam még Önt rózsaszínben.

– Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem, csak nem áll jól.

Elijah elmosolyodott és mellém lépett. Akkor láttam meg a kezében egy kis kosarat.

– Talán piknikezni hívott ide?

– Mi másért jöttünk volna egy rétre? – nézett rám egy huncut mosoly kíséretében. Kivett egy pokrócot a kosárból és leterítette elém. – Kérem, foglaljon helyet!

Eleget tettem a kérésének és a fűző miatt ugyan elég nehezen, de letelepedtem a barna plédre. Elijah is letérdelt és elkezdte kipakolni a kosár tartalmát. Csodálkozva néztem a finomabbnál finomabb étkeket.

– Remélem nem bánja, de megkérdeztem a konyhalányoktól, mi az, amit szeret és elkészíttettem Önnek.

Kicsit elpirulva, mosolyogva lesütöttem a szemem, majd felnéztem rá.

– Nem, igazából nagyon figyelmes Öntől.

– Mondja, mivel foglalkozik, ha éppen nem a borokról tanul az édesapjával? – kérdezte és bekapott egy camembert falatot.

– Olyan átlagos dolgokkal, amiket a korombéli fiatal hölgyektől elvárnak. Lovagolni szoktam, illetve énekelni.

– Az édesanyjától úgy hallottam, hogy nagyon is jól énekel! Szívesen meghallgatnám egyszer.

– Nem igazán szoktam közönségnek énekelni – vallottam be őszintén.

– Talán szégyenlős?

– Fején találta a szöget – mosolyodtam el és a távolba meredtem. – Nézze csak! – mutattam a közeli erdő felé, ahonnan éppen egy őz kukucskált ki a fák közül.

– Nagy állatbarát hírében áll.

– Csakugyan?

– A húga mesélte, hogy egyszer kimenekített két nyulat a szakács kése alól.

– Meglehetősen sokat tud rólam, monsiuer Mikaelson – néztem rá gyanakvóan, mire elmosolyodott.

– Bevallom kérdezősködtem Ön után. Kérem, ha magunk között vagyunk, szólítson Elijahnak.

Újra elpirulva bólintottam. Az őz egy idő után visszament az erdőbe, addig mi is elcsipegettük a kosár tartalmát.

– Nem eszi az epret? – kérdezte az édes gyümölcs felé bökve.

– Nem szeretem – fintorodtam el. – Az eper, nekem olyan hogy is mondják... mint az amant**, mellékes. Nem amour***, ha érted mire akarok kilyukadni.

– Természetesen értem – bólintott. – És mi az, amire azt mondja olyan, mint a szerelem?

– Az őszibarack. Lágy és édes, kicsit savanykás itt-ott, de mégis élvezhető. Ellenben az eper tele van apró magokkal, ami bosszúságot okoz, mint egy szerető, nem beszélve a levelekről, amit mindig rajta hagynak, hogy kerülgetni kelljen és a végén rengeteg része úgyis a szemétben landol.

Elijah elmosolyodott.

– Ezt az eszembe vésem.

A nap már bőven lefelé haladt, amikor összepakoltunk és elindultunk visszafelé.

– Köszönöm, hogy megtisztelt a társaságával madmoiselle Toussaint.

Egy darabig gondolkozva sétáltam mellette, majd egy aprót sóhajtottam és elmosolyodva fordultam felé.

– Kérlek, tegezz te is, ha magunk vagyunk.

– Megtisztelsz, Juliette – biccentett.

Összevont szemöldökkel, de még mindig mosolyogva és kíváncsian fürkésztem az arcát. Egy pillanatra megállt.

– Ebből nem szeretnék engedni. Ez jobban illik a személyiségedhez.
Bólintottam és beszélgetve tovább haladtunk a kúriához.

     Egy darabig még magam előtt merengve emésztettem az emléket, majd leültem a pulthoz és üveges tekintettel, gépeisen megreggeliztem és lassan kortyolgatva ittam az időközben kihűlt teámat. Egészen délig fel sem tudtam ocsúdni, csak csináltam a délelőtti teendőimet, hogy megpróbáljam elfoglalni magam és a gondolataimat. Beágyaztam, beraktam egy mosást és leszedtem a szárítóról az egy hete ott felejtett ruhákat. Lassú mozdulatokkal hajtogattam össze. A kosztümöket vállfára raktam, és a gardróbba vittem mindent. Az időközben lejárt mosógépből kiszedtem a tiszta ruhákat és az összehajtogatottak helyére terítettem. A dolgozószobába mentem, hogy elkezdjem írni a kritikát Heather alkotásáról, de egyszerűen nem jöttek a szavak. Bosszúsan megszorítottam az orrnyergem, majd előkapva a telefonomat írtam egy sms-t Freyának, hogy találkozzunk egy belvárosi étteremben. Magamra kaptam egy sötétkék topot és egy magasderekú farmernadrágot. A hajamat kiengedtem, amiben még a tegnapi hullámok egész szépen megmaradtak, az ujjaimmal fésültem meg, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy pudli, és kihúztam a szemem, majd felvettem egy fekete sarut, magamhoz vettem a táskámat és miután bezártam a lakást, elindultam kocsival a hely felé.

     Pont volt egy parkolóhely az étterem előtt, így leparkoltam és kiültem a terasz részre. Még volt vagy negyed óra a megbeszélt időpontig, úgyhogy addig kértem egy kávét és a napszemüvegem alól kémleltem az elhaladó embereket a járdán. Igazából elég éhes is voltam, mivel tegnap meghiúsult a vacsorám. Majd a találkozó után letudom ezt is.

– Bocsi, nagyon sokat késtem? – huppant le Freya a szemben lévő székre.

– Dehogyis, én jöttem korán – mosolyogtam rá. – Hogy vagy? Jól sikerült az estéd?

Féloldalasan elmosolyodott és megrázta a fejét.

– Nem volt kedvem már azok után hozzá.

– Elnézést – szívtam meg a fogam.

– Felejtsük el – legyintett. – Viszont nagyon kíváncsi volnék Rád.

– Milyen értelemben?

– Hát úgy tudod, minden értelemben. A családomon kívül még nem találkoztam barátságos vámpírokkal.

– A családtagjaid vámpírok? – Döbbentem le egy kicsit.

Freya bólintott.

– Eléggé őskövületek – nevetett halkan.

– Hmm... – mosolyodtam el. – Hát, nem is tudom hol kezdjem... Száznegyven éve változtam át Franciaországban. Tizennyolc éves voltam. Az esküvőm napján berobbant a kápolna a szertartás alatt. Akkor tudtam meg, hogy a vőlegényem vámpír volt. Megpróbált megmenteni, adott a véréből és az egyik ablakon keresztül kijuttatott és visszament, hogy megmentse a családomat, de annyira sok füstöt nyeltem, hogy elveszítettem az eszméletemet és vámpírként ébredtem... a kápolna porig égett a családommal együtt. A vőlegényemet és az ő családját azóta sem láttam... – tegnapig. Tettem hozzá magamban.

– Milyen tragikus, sajnálom – nézett rám szánakozva.

– Régen volt már, nem is szeretnék erről beszélni, lapozzunk. Inkább mesélj te.

– Heten voltunk testvérek. Én vagyok a legidősebb és két fivérem sajnos már nem él. A többiek mind vámpírok. Nem rég találtunk egymásra, ugyanis engem kiskoromban anyám nővére magával vitt és álom bűbájt szórt ránk, így csak száz évente egy napra ébredtünk fel, azóta ezt a bűbájt meg bírtam törni, így a családunk újra egyesülni tudott.

– Hú, az kemény... és itt kötöttetek ki Salemben?

– Nem. New Orleansban. Itt most csak szórakozni vagyok a húgommal. De majd a fivéreim is jönnek pár nap múlva, csak van egy kis elintézni valójuk.

– Értem – bólintottam. – Azért vigyázzatok magatokra, az itteni boszik nem nagyon tűrik a betolakodókat, főleg, ha azok vámpírok.

– Te mégis itt vagy.

– A nagyanyám salemi boszorkány volt annak idején. Csak ezért tűrnek meg, mert az egyik legősibb helyi vérvonalhoz tartozok, de nem tartom egyikükkel sem a kapcsolatot. Megtűrnek, de ennyi.

– Mesélnél erről bővebben? Mármint a nagyanyádról.

– Huh... Ez elég hosszú és múltba nyúló történet.

– Van időnk – mosolyodott el, mire én is így tettem és mesélni kezdtem.

*dandelion - pitypang [angol szó]

**amant - szerető [francia szó]

***amour - szerelem [francia szó]