„Ilyen az élet! Öröm és fájdalom... remény és félelem... és főként változás. Állandó változás! Nem tehetünk ellene semmit. El kell engednünk a régit, és magunkhoz ölelni az újat... s meg kell tudnunk válni mindentől, amit valaha úgy megszerettünk. Bármily édes is a tavasz, át kell hogy adja helyét a nyárnak, a nyár az ősznek. Születés... nász... halál." - Lucy Maud Montgomery

Hangzik fejemben az idézet. Az emberek többségének ezek csupán üres szavak, mit sem törődnek velük, hiszen miért is tennék? Sőt... Jó, ha valaki nem lát a dolgok mögé, s gyermek marad igazi lélekkel. Mert a gyermek nem rossz, nem gonosz, s tisztátlan, mint ez a világ.

Jó, ha csak szemünket futtatjuk végig a betűkön bólogatva, s kurjongatva túljátszva az értelmiség szerepét, hogy ez az ember most nagyot mondott. Sosem voltam buta fiúcska, de én sem viselkedtem volna másképp. Akkor elismerően bólintottam volna, mosolyogtam, s dicsértem volna az írónőt, akinek a száját elhagyták az alábbi mondatok. Viszont mára... Talán a fejemet lehajtottam volna, s a somoly már nem a boldogság miatt kerülne az arcomra. Ajkaim közül egy lexéma sem távozik, egyedül egy magányos sóhaj hagyja el börtönét.

Igen. Ma már így reagálnék. Tudatosan, mélabúsan. Mert nem voltam én mindig tisztában a szavak mögött megbújó démonokkal. A jelentés régen csak egy fogalom volt, amit meg kellett tanulni az iskolában. Viszont egy nap a jelentés és a fogalom összeforrt.

A nevem Park Jimin, s 15 éves vagyok. Nagyon szeretek kirándulni, éppen ezért jelentkeztem egyre az osztályom többi tagjával együtt. Sok lehetőségem nem volt meglátni a szépet, s közelebbről megtekinteni a saját, vagy más kultúrát, az ilyen kiruccanások pedig minden hiányomat pótolták ezzel kapcsolatban.

Szeretem a művészetet, lehet ez az oka, amiért árgus szemekkel nézem a múzeumban lévő festményeket és a többi egyéb antik cuccot. Néhány diáktársamnak unalmas volt az egész, s csak azért jöttek, hogy ellóghassák az órákat, de engem különösképp érdekelt minden, ami itt volt.

- Ha balra néznek, akkor megpillanthatják Picasso kék korszakából lévő egyik festményt, melyért múzeumunk több milliót adott — mondta az idegenvezetőnk egy mosollyal az arcán, s mutatott az említett kép felé.

Mindenki az adott irányba fordította a tekintetét és volt, aki csodálta, valaki meg csak próbálta eljátszani, hogy tetszik neki, vagy legalább érdekesnek találja a látványt. Számomra például elég érdekfeszítő volt, hogy a képen szereplő nő egyik szeme betegnek tűnt, mintha vak lenne. Meg persze maga a színösszeállítás is. Való igaz, a művész talán egyik legnormálisabb művét láthattuk. Az absztrakt valamiért sosem vonzott igazán. Legalább is nem raknám ki a falamra.

Belemerülhettem rendesen a gondolataimba, mert csak annyira eszméltem fel, hogy legjobb — és egyetlen - barátom Taehyung lengeti előttem kezét.

- Hahó, föld hívja Jimint! — mondta megvillantva téglalap alakú mosolyát. — Menni kéne, te bamba — mondta még mindig mosolyogva, s szemét forgatva fogta meg a kezem és hurcolt a többiek után. — Te figyi... — szólított meg egy kis idő múlva, mire felé kaptam a tekintetem. — Vajon mennyit kapnánk, ha a miénk lenne az az előbbi firka és eladnánk? — húzogatta szemöldökét.

- Hát.. Öhm... — estem gondolkodóba, hiszen egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre. Őszintén, egy pillanatra bele is pirultam, amilyen hirtelen jött. Ám mielőtt válaszolhattam volna, valaki megtette helyettem.

- Rengeteget — mondta egy mély férfihang, mire felé fordult mindenki. Az úr szélesen, már mondhatni úgy vigyorgott, mint egy pszichopata, majd előkapta az övére erősített tartóból a pisztolyát.

Tágra nyílt szemekkel díjazta ezt mindenki. Csend honolt, de nem az a kínos csend, hanem az, mely a félelemtől jött. Ahol mindenki tudta, ha megszólal, avagy egy kisebb sikkantás is elhagyja az ajkait, talán az lesz az utolsó, amit kiejthet a száján.

- Minseok, meddig akarsz velük játszani? — szólt közbe ismét egy ismeretlen. Neki nem görbült felfele a szája széle, hanem teljesen nyugodt, ám mégis jeges tekintettel nézett végig a tömegen. Nyomasztóvá tette az eleve nem magaslatán álló légkört. — Jól figyeljenek. Mi nem vagyunk akárkik. Nem tudom, hogy mit mondd önöknek a Jeon név, de ha élve el is menekülnek, akkor biztos, hogy megjegyzik — mondta kemény hangon. — Tudtommal rengeteg értékes tárgy van itt, ami jól mutatna nálam. Mindezek mellett sok kihasználatlan golyó a tarsolyomban, amit most szívesen ellőnék. Nem hinném, hogy valaki innen kijut élve... De ne aggódjanak, szép sorjában mindenkit utolér a sorsa. Kezdjük is. Te!— mutatott a mellettem álló fiúra, aki remegve, szinte falfehéren bámult maga elé. - Mi a neved? — kérdezte.

Lelki szemeim előtt senki más nem lebegett, csak Tae. Szegény fiú nem tudta kontroll alatt tartani a testét, reszketett, iszonyodott. A levegőt egyenletlenül vette, s bár szapora szívverését nem hallhattam, biztos voltam benne, hogy az sem maradt ki.

- K... Kim... — dadogta félénket Taehyung, mire odament hozzá az egyik férfi, s hajkoronáját megmarkolva vetette hátra a sokkos állapotban lévő fiú fejét.

- Kérdeztek valamit, öcsi. Ha nem válaszolsz, egyetlen mozdulatomba telik és te egy lyukkal a fejeden üdvözlöd az égieket. — mondta, s Taehyunghoz helyezte a pisztolyát.

Ekkor valami megváltozott. Éreztem a szívem hevesebb, s hevesebb dobogását, a fülemben hallottam. A vérem csak úgy száguldozott az ereimben, az adrenalin pedig, mintha egy bomba robbant volna, szinte gázként lepte el minden egyes porcikámat. Dühös voltam? Igazából magam sem tudom. A düh eddig teljesen más fogalomként szerepelt nálam. Mérges voltam, ha valami nem sikerült. Feldúlt, ha annak a sikertelenségnek én voltam az oka. Ám most... Nem tudtam eldönteni, hogy mit érzek.

Ideges lennék valakire? Az előttem álló fegyveres férfiakra, akik bántani akarják a legjobb barátomat? Az egyetlent, aki kiállt értem, aki nem azt a pufók semmirekellőt látta bennem, mint régen mindenki más? Az okoskát, a félénk fiút, akitől könnyűszerrel megszerezhették a házi feladatot?

A düh után jön a felismerés. S a felismerés velejárta a csalódás. Én pedig nem akartam csalódni. Az rosszabb, mint az ingerültség. Főleg, ha az ember egy tükröt állít maga elé, s láthatja; tényleg másképp is cselekedhetett volna.

Nem hagyhattam, hogy valaki csak úgy elvegye tőle az életét. Ha tehetek valami, akkor... Akkor megteszem.

- Hagyja békén őt! – kiáltottam, s kaptam a fegyvere után. Alacsonyabb voltam, mint a férfi, így lábujjhegyen próbáltam valahogy csodát tenni, de ez koránt sem volt olyan egyszerű.

- Mit művelsz, te kis senkiházi?! – ordibált velem, s próbált valahogy ellökni, ami sikerült is neki, hiszen nem vagyok túlzottan erős. Viszont, mielőtt rendezhette volna a vonásait, én kirúgtam a lábát alóla, így egy nagy puffanással ért földet.

Azonnal a kezéből kiejtett pisztoly felé másztam négykézláb, s a szemem sarkából láttam, hogy a férfi is felküzdötte magát. Tehát sietnem kellett, ugyanis, ha eddig nem voltam bajban, most biztosan abban lehettem.

A kezemet nyújtottam, de ő megragadta a hajamat, s úgy húzta vissza a fejemet, miközben folyamatosan káromkodott. Nyálával fröcskölt, s ahogy közelebb húzott magához, megremegtem, de azonnal cselekedtem. Egy kattanó hangot hallottak, a férfi pedig megdermedt. Tincseim kihullottak kezei közül, én pedig hevesen véve a levegőt fordultam felé, s fenéken csúszva kúsztam hátrébb.

- Ne csináld, öcsi – mosolyodott el erőltetetten, miközben mindkét kezét felemelte. Remegtem, hangját pedig alig hallottam a saját szívdobogásom miatt. A vérem folyamatosan pulzált, ez pedig megőrjített.

- J-Jimin... Tedd le a fegyvert – szólalt meg az egyik tanár is, aki egész végig csak csendes szemlélő volt. Viszont én meg se mertem mozdulni. Tudtam, hogy kibiztosítottam, az a kattanás az lehetett, ezért ijedt meg a férfi is.

- Jól mondják. Tedd csak le. Nem gyerekeknek való – közelített ismét, mire ijedten kiáltottam fel.

- Egy lépést se közelebb! E... Engedjenek ki minket – nyeltem nagyot, hiszen az izgalom miatt még a nyáltermelésem is beindult.

Ekkor viszont lépteket hallottam magam mellől, viszont nem voltam elég gyors. A férfi kikapta a kezemből a fegyvert, s a galléromra fogva húzott fel. Már emelte is az öklét, hogy megüssön, de egy mély hang mindezt félbeszakította.

- Várj, Minseok – mondta, s egy félmosollyal közelített. – Tűzről pattant fiú vagy és még a pisztolyt is ki tudtad biztosítani. Pedig nem akárkikkel állsz szemben – állt meg előttem, az a Minseok, vagy ki, aki bántani akart, most a hátam mögé lépkedett, hogy ott le tudja fogni a kezeimet, ám a férfi, aki beszélt éppen, csak biccentett neki egyet, ő pedig el is engedett. Ő lenne a főnök? Biztos vagyok benne. – Kíváncsi vagyok, hogy meddig vagy képes elmenni. Mit szólnál hozzá, hogyha nekem dolgoznál? – döntötte oldalra a fejét, én pedig csak nagy, rémült szemekkel néztem rá.

- Jimin! Jimin, bele ne menj, hallod?! – kiabált Taehyung, s ekkor a mögöttem lévő Minseok megindult felé.

- Ne! – kaptam felé, a férfi pedig elmosolyodott.

- Tehát csak egy kis motiváció kell – nézett a beosztottjára, bólintott egyet, ő pedig felemelve a fegyverét azonnal lőtt egyet. Mindenki sikítozni kezdett, összehúzták magukat, volt, aki a földre feküdt, vagy eltakarta látókáit, hogy semmit se lásson az eseményből. Nagyra nyílt szemekkel néztem, ahogy a fiú összegörnyed, s a karjára fog, amiből karmazsin vére folydogált. Megremegtek az ajkaim. Nem ölte meg. – Ejnye, Minseok... Nem szokásod az efféle véletlenek – nevetett, de az utolsó szót megnyomta, s felém is fordult közben, hogy azt üzenje; most még türelmes velem. – Mond, még mindig döntésképtelen vagy? – kérdezte ezúttal nyugodtabban, s jeges tekintetét felvette.

A gondolataim ezer felé cikáztak. Menni akarok? Egyértelműen nem, viszont...

Ha ezzel segíthetek, ha megmenthetek valakit, akkor...

Már épp szóra nyitottam volna a számat válaszadás miatt, mikor Taehyung beelőzött a hozzám intézett szavaival.

- Ji...Jimin. Ne! Ne menj! – szólalt meg a fiú könnyeivel harcot vívva, karját szorongatva, s közben mégis engem nézett.

- Nem érünk rá egész nap. Minseok – mondta ki a nevét a férfinek, aki lőtt, s talált. Ismét sikítozni kezdtek, hiszen ezúttal tényleg megöltek valakit. Az idegenvezetőnk élettelenül, fejében egy lyukkal esett össze. Megölhette volna Taehyungot is, de nem tette. Tudták, hogy vele tudnak irányítani, hogy befolyással lehetnek a döntésemre. Ez pedig pontosan így volt.

Lehajtottam a fejem, s halkan megszólaltam.

- Engedjen el mindenkit – kértem ezt, mint feltétel.

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Engedjen el mindenkit élve és... Akkor magukkal megyek – ismételtem meg magam, ezúttal pedig fel is néztem rá. Széles mellkasa emelkedett, majd süllyedt. Nagy levegőt vett, s homlokát ráncolta.

- Elég sokat kérsz...

- Ezek a feltételeim – nyeltem nagyot. Nem tudtam, hogy mennyire vagyok alkuképes, de legalább egy próbát megért. – Ha azt akarja, hogy menjek, akkor mindenkit élve juttasson ki.

- Legyen – ment bele, majd elmosolyodott. – Viszont nem úgy mennek a dolgok, hogy felveszünk akárkit. Cserélned kell valakivel – nézett a szemeimbe, s előkapva a fegyverét lőtt. A férfi, akivel az elején küzdöttem, összegörnyedt, s a lábára fogott remegő kezekkel. Felém nyújtotta a pisztolyt. – Egyszerű az egész – jött mögém, fogott a vállamra, s a fülembe suttogott. – Minél kevesebben vannak előtted, annál többen a hátad mögött. Ha el akarsz érni valamit, akkor tenned kell érte. Ha a csúcsra akarsz törni, akkor el kell tüntetned azokat, akik előtted vannak – mondta, én pedig nagyot nyeltem, s miután felkeltem, remegő kezekkel tartottam a pisztolyt.

Tudtam nagyon jól, hogy mit akar ezzel. Túl sokat kértem, ő pedig nem kockáztat. Ha most nem lövök, akkor mindenkit megölnek. Ha pedig megölöm ezt az embert, de mégis meggondolnám magam, bűnös lennék. Sarokba szorított, s nem engedett. Olyan választás elé állított, ahol én nem lehettem jó mindenki szemében.

- Jimin! Ne tedd! – hallottam meg Taehyung kétségbeesett hangját, mire felé fordítottam a fejem. A tanár és pár diák lefogta őt, s a száját is próbálták valahogy befogni. Féltek, hogy tovább bőszíti az erőszaktevőket, s ezúttal a tömegbe fognak lőni. – Ez nem te vagy, Jimin! Kérlek, kérlek ne! – sírt. A szívem szakadt meg érte.

Éreztem, hogy a gombóc, ami a feltörekvő sírás miatt keletkezett a torkomban, fojtogatni kezd. De most nem lehettem az a gyenge fiúcska, aki mindig voltam.

A jövőbeli „főnököm" felé fordultam.

- Engedje el őket. Élve – mondtam, hogy emlékeztessem, milyen alkut kötöttünk. Még utoljára Taehyung felé fordultam, s egy kellemes, nyugodt mosollyal ajándékoztam meg őt. Végül újból megszólaltam, szavaimat pedig ezúttal neki intéztem. – Bocs, haver. Úgy tűnik, hogy itt elválnak az útjaink – suttogtam, s ezek után próbálva minden hangot kizárni, ami a fiú felől jött, vagy az éppen nekem könyörgő férfitől, aki csak élni akart; meghúztam a ravaszt.

✖️✖️✖️

Hello Sütikék! Boldog új évet kívánok mindenkinek🥂🥳♥️♥️♥️

Közel 1 év után elkészültem a könyv javításával! Érdemes elolvasni, ugyanis néhány dolgon változtattam az eredetihez képest😌 Mai fejjel azért mégis másképp látom a dolgokat, mint anno, 14 évesen😌😌

Bár a teljes javítással nem készültem el, lassan feltöltögetem a részeket. Itt ne számítsatok hetente updatere, mivel a jelenleg futó könyveimmel kell elsősorban haladnom. Viszont ez egy jó emlékeztető legalább nekem is, hogy ne hanyagoljam el az első általam írt Jikook könyvet🥺😌

Hányan kapták fel a fejüket az értesítést látva?🥰♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd le a véleményed! ^^

xoxo: SanKook