Már lassan egy hete, hogy Minseokkal és Mr. Jeonnal mentem, s bekerültem ebbe az egészbe. Egy sötét szobába vagyok bezárva a négy fal közé. Egyetlen egy ablak van, de az se szélesebb 30 centinél és eléggé magasan van. Ha még ez sem lenne elég, rácsok is vannak rajta, tehát a szabadulásra gyakorlatilag esélyem se volt.

A szobám falai nem voltak lefestve. Az ágyam egy koszos matracból állt. Naponta csak egyszer kapok enni, csak ebédkor, s mellé még egy fél literes palackozott vizet. Ez elég arra, hogy ne haljak éhen, viszont abban biztos voltam, hogy egy-két kilótól megszabadultam.

Eleinte hozzá se mertem nyúlni semmihez. Féltem, hogy megmérgeznek, vagy bedrogoznak és eladják a szerveimet a francba. Érezhetően nem bíztam bennük, de ez fordítva is így volt. Ők sem bíztak bennem, ami valahol nem meglepő. Aki ilyen körökben dolgozik, az nem fog adni egy – még – kölyök szavára.

Az első egy-két éjszaka semmit sem aludtam. Egy szemhunyásnyit sem. Folyamatosan előttem volt, ahogy nem csupán ők, de én is vérrel mocskolt kezű lettem. Hiába nem volt jó ember, attól még lehetett családja, barátai, akik visszavárták. Én pedig megöltem.

Legszívesebben a hajamat téptem volna a füleimmel együtt, hogy hátha úgy nem hallom többé a hangokat, amik folyamatosan beszéltek hozzám. Hibáztattak, ujjal mutogattak, s azt kántálták egyfolytában; gyilkos.

Az lettem. Megöltem valakit.

Az őrület határán állva mégsem sírhattam. Menekülésre nem volt esélyem, legalább is itt bent nem. Túl kellett élnem, erősnek mutatnom magam, hogyha kiengednek innen, akkor elmehessek. Ha megbíznak bennem eléggé, akkor... Akkor sikerülhet. Már az sem érdekelt, ha börtönbe kerülök, hiába voltam kiskorú. Csak ismét a normális világban akartam találni magam, ahol a törvény keze teszi a mondat végére a pontot, nem pedig a rossz fiúk.

Tudtam, hogy ez az egész nem lesz egy leányálom, de nem bántam meg semmit. Megmenekültek, mindenki élve hazatérhetett. Viszont az aggasztott, hogy Taehyung miként vélekedik rólam? Barátjaként, aki feláldozva szabadságát és emberségét mentette meg, vagy egy gyilkosként, aki gyáva módon hódolt be a gonosznak. Nem akartam igazából hős lenni a szemeiben, ugyanakkor rossz sem. Csak... Ha egyszer lesz lehetőségem bocsánatot kérni, akkor fogadja el. Ő is és mindenki más.

Gondolataimat a nyíló az ajtó szakította félbe, ami meglepett, mert ma már megkaptam a napi adagomat. Minseok lépett be rajta, s a kezében egy bilincset tartott. Tudtam, hogy mit akar vele, így feltápászkodtam a koszos matracomról, bár majdnem vissza is huppantam. Gyenge voltam, nem ettem rendesen, a folyadékot is hiányoltam a szervezetemből, illetve a napfényt, amiből nagyon kevés jutott be ide.

Odasétáltam a férfi elé, s mindkét karom odanyújtottam, hogy tegye fel a kezeim szabadságát gátoló eszközt. Miután pedig kattant a zár, a hátamra fogva vezetett ki. Nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mert úgyis meg fogom tudni. Ha nem, az azért lesz, mert megölnek, bár titkon reméltem, hogy nem ez a tervük, s nem ezért tartottak fogva napokon keresztül.

Közel tíz percig sétáltunk, ezt pedig onnan tudtam, hogy félelmem csökkentése miatt számoltam a másodperceket. Egy kicsit romosabb épületbe mentünk be, melyet egy vasajtó zárt el. Semmilyen bútorzat nem volt ott, csak egy szék árválkodott. Meg is torpantam egy pillanatra, mert hirtelen eluralkodott rajtam a félelem, viszont ekkor a férfi lökött rajtam egyet, ezzel jelezve, hogy mozogjak.

Nagyot nyelve lépkedtem továbbra is, közelítve a székhez, melyre végül le is ültetett.

Minseok levette rólam a bilincset, de én nem tettem semmit, csak megdörzsöltem a csuklóimat. Nemsokkal később már nyílott is a nyílászáró, mely hangos csapódással jelezte, hogy belépett valaki. Mr. Jeon volt az, hosszú, magabiztos léptekkel jött felém.

- Mi a neved? – kérdezte ridegen.

- Park Jimin – válaszoltam, s próbáltam én is felvenni a stílusát, hátha azzal javítok valamennyit az elég szar helyzetemen.

- Jimin... – ízlelgette a nevemet. – Sokat gondolkoztam azon, hogy mi legyen a sorsod. Láthatóan tökös srác vagy, ezért arra jutottam, hogy adok neked egy esélyt – sétált fel, s alá. – Tesztelni foglak. Ha kibírod, akkor bekerülhetsz a szervezetbe. Ha nem, akkor kénytelen leszek végezni veled – hajolt közelebb hozzám, én pedig próbáltam tartani vele a szemkontaktust, annak ellenére, hogy úgy éreztem, mindjárt meghalok a félelemtől. – Kezdhetjük? – kérdezte, én pedig beharaptam ajkaimat. Hiába kérdést tett fel, csupán egy válasz lehetett. Legalább is számomra. Ha élni akartam, azt kellett tennem és mondanom, amit hallani és látni akart. Éppen ezért is bólintottam, ő pedig elmosolyodott. – Helyes – pofozgatta meg az arcomat, s megfordulva intett egyet Minseoknak.

Értette a dolgát, ezért elhagyta a helységet. Csak ketten maradtunk, s egy szót sem szóltunk egymáshoz, csupán élveztük a csendet, ami körülölelt minket. Nyomasztó volt, legalább is részemről, viszont össze kellett szednem magam. Nincs itt az idő a sírásra és a könyörgésre, mert nem hatná meg.

Fogalmam se volt, hogy milyen megmérettetés várt rám. Csak remélni mertem, hogy nem ketrecharc, vagy bármi más, mert erő híján voltam. Amúgy se voltam túlzottan izmos fiúcska, inkább vékony, egy erősebb lány engem simán elgyepált volna. Most pedig egy kisgyerek is.

Később mintha dulakodást véltem volna felfedezni a vasajtó mögül, mire az nemsokkal később már nyílott is, s Minseok lépett be rajta egy nővel, aki próbált kiszabadulni, de mint láttam, az nem sikerült neki. Könyörgött, sírt, ígéreteket tett, aminek a felét nem is értettem, hiszen a folytonos ordibálás miatt kivehetetlenek voltak a szavai.

Rángatta maga után a szerencsétlent, majd mikor elég közel került, hátba rúgta a nőt, aki pont Mr. Jeon előtt esett el, s a férfi rálépett, nehogy fel tudjon kelni.

- Ő beépült hozzánk és információkat szivárogtatott ki. Később megpróbált lelépni, de mi csak az alkalomra vártunk. Itt nincsenek titkok és ezt már ő is jól tudja. Nem lehet mindent elhallgatnia egy élőnek – mosolygott, engem pedig kirázott a hideg.

A mondandója félelmet váltott ki belőlem. Beépült a nő, ki tudja, hogy meddig volt a szervezet tagja, s sajnos arra sincsenek válaszok, hogy ők mióta vannak tisztában a turpissággal. Az pedig csak jobban megrémített, hogy vártak.

Talán a várakozás az, ami a legrosszabbat hozhatja ki egyes helyzetekből. Lenyugtatja az embert az idő lassú járása. A nő a bizalmukba férkőzött, miközben észre se vette, hogy ők voltak igazán azok, akik elérték, hogy bízzon bennük.

Lábát felemelte, így az áruló felkelt, s futásnak eredt, egyenesen az ajtó irányába. A férfi sóhajtott egyet, s a plafonra emelte a tekintetét, mintha ott választ kapna a fel nem tett kérdésére. Ráérősen sétált az ajtót ütő, s könyörgő nőszemély felé, majd szőke, kócos hajkoronáját megmarkolva rántotta olyan erővel hátra, hogy háta a földdel találkozott.

A hideg futkosott a gerincem vonalán, a karjaim libabőrösek voltak, s nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne rázkódjak meg. Szinte már tehernek érezte azt, hogy utána kell mennie. Nem hatotta meg őt semmi. Sem a könyörgés, a sírás vagy bármi. Az imák egy olyan Istenhez, aki csak a hátát mutatja a fohásznak.

Kegyetlen volt, nem csupán az, ahogy bánt vele, hanem az is, ahogyan viselkedett. A jeges tekintet lehetett az, ami igazán rideggé tette a helyiséget. S mindezek ellenére mégis úgy éreztem, mintha a pokol tüze emésztene fel. Ez a kettősség pedig képes lett volna megölni engem.

Mielőtt felkelhetett volna, oldalba rúgta, s ezt egészen addig csinálta, amíg oda nem ért hozzám vele. Szájából a vér folydogált, s hasát fogva gömbölyödött magzatpózba. Mr. Jeon csupán megrázta a fejét, majd egy kést elővéve fogta meg a „játékszere" karját, s vágta fel annak ereit. Ordított a fájdalom miatt, de ez Jeont nem hatotta meg, míg én körmeimet a saját húsomba vájtam, hogy visszafogjam a könnyeimet. Sajnáltam őt, s ha lenne elég hatalmam hozzá, megvédtem volna a szerencsétlen szenvedőt. Ám nem voltam ehhez elég erős. Csak annyit tehettem, hogy csendben tűröm, s megnézem a haláltusáját. Ha élni akartam, ezt kellett tennem, még akkor is, ha már alig kaptam levegőt a torkomat fojtogató láthatatlan kezektől.

Másik karjával egészen mást tett. Egy holdat karcolt bele. Ruháját feltépve húzta végig az éles tárgyat a combjától egészen a medencecsontjáig. Ezt megismételte a másik oldalán is, majd talpra állította, s egy erőteljes rúgással a sípcsontjába törte el azt. Már egy hang se jött ki a száján, csak némán tátogott. Könnyei még mindig folytak az arcán, ami a következő lépése volt Mr. Jeonnak.

A törések miatt lábait nem tudta mozgatni, a kezével próbálta megakadályozni a további bántalmazást, de mielőtt tett volna akármit is, a férfi átlendítette lábát gyenge teste felett, majd rálépett a nő két kezére, ezzel lefogva őket. Hangszálai nem adták meg magukat, s ordítozni kezdett torka szakadtából. Ekkor a férfi egy erős jobbost adott neki, mire a nő elhallgatott egy pillanatra, s artikulálatlanul, csendesen könyörgött.

- Ezek a fránya könnyek – mondta az arcát kémlelve. – Nem hasonlítanak arra, amiket én elképzeltem – sötétült el tekintete, s kését ismét használatba vette. Végighúzta azt az alsó szemgödrétől egészen az állkapcsáig, majd ezt a másik oldalt is megismételte.

Felém fordult, de én csak a nőt bámultam még jó pár másodpercig. Végül felemeltem rá a tekintetemet. Szemei kicsit megrebbentek, s szemöldökét is feljebb húzta. Meglephettem, hogy nem sírtam, nem könyörögtem és segíteni sem próbáltam. Valószínűleg nem ehhez volt szokva, főleg nem egy fiataltól. De nem is volt baj. Amíg sikerül fenntartanom az álcámat, addig kevesebb aggodalommal kell szembenéznem. Talán kissé abszurd ezt mondani, de jelenlegi helyzetemben, amíg élek, addig nincs gond.

Viszont ez a meglepettség nem tartott csupán egy-két másodpercig.

- Jobban bírod, mint ahogy azt gondoltam – mondta, majd felkelt, s tett felém egy-két lépést. – Kemény legény vagy – bólogatott a kését nézve, amit egyszer csak átnyújtott nekem. Nagy szemekkel néztem rá. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy talán meg akar ölni, esetleg felkér, hogy harcoljak vele, de hamar megmagyarázta nekem tettét. – Fejezd be a munkát. Meguntam – fogta meg a karomat, s rántott rajtam egyet, minek következtében felkeltem. Majdnem orra is buktam, de még idejében megtartottam az egyensúlyomat. Hátranéztem a férfira, aki leült a székre, s intett nekem egyet. – El fog vérezni, ha nem sietsz – mondta, én pedig nyeltem egyet.

Remegő lábaimat próbáltam kontrollálni, s a kínlódó nőszemély felé sétáltam. Mikor a fejéhez értem vele szembe fordultam, s ő egy segélykérő pillantást vetett rám. Bennem látta az utolsó reményét. Bennem.

A szívem szakadt meg érte, s csak tátogva mondtam ennyit:

- Sajnálom, de élnem kell.

Ahhoz, hogy túléljünk, harcolnunk kell. S ha ellenséggel találjuk szembe magunkat, néha az a leghatásosabb, ha a saját fegyverét használjuk ellene. Talán ő ismeri önnön technikáját a legjobban, de az ellen is lesz a legnehezebb harcolnia. S ami a legfontosabb...

Néha félre kell dobnunk az emberségünket ahhoz, hogy győzzünk. Ha a tét pedig maga az élet, akkor mindenki kegyetlenné válik.

Eldobtam a kést, amit kaptam a férfitól. Összeszorítottam az ökleimet, az egész testem megfeszült abban a pillanatban, ahogy találkoztam valami újjal. Valamivel, ami eddig végig fojtogatott, ami innentől én leszek. A kegyetlenséggel. Mert olyanná kell válnom, mint ő, ha élni akarok.

Egy nagy lendülettel arcon rúgtam. Megállás nélkül rugdostam a fejét, már nem is tudom, hogy mennyi ideig. Talán több perc is eltelhetett addig, amíg már felismerhetetlenségig össze nem zúztam a koponyáját. S közben mintha minden fájdalmát én is átéltem volna. A fülem zúgott, a látásom egyszerűen... Furcsa volt. Másra sem tudtam koncentrálni, csak az előttem lassan kimúló hölgyre. Őt is biztosan várta haza valaki, aki szerette. Aki miatt élni szeretett volna. De őszintén szólva, nem kellett más személynek lennie ahhoz, hogy valaki élni akarjon. Mert ez az, amink van, a legnagyobb kincsünk. Én pedig ezt elveszem tőle.

Sajnálom... Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom. Tudom, hogy fáj, s azt is, hogy talán már egy ideje nem érzel semmit. De mióta? Mióta lehet, hogy a testeden kívüli véreddel együtt te magad is elkezdtél kihűlni?

Sajnálom, én... Tudom, hogy nem ezt érdemelted volna.

Az én hibám.

Egy szörnyeteg vagyok.

Egy szörnyeteg lettem.

Viszont élnem kell. Mert ahhoz, hogy önző módon megtartsam az egyetlent, ami maradt nekem, másnak az életlámpását kellett kioltanom.

Ismét megöltem valakit. A cipőm véres lett, melyet a hulla – valamennyivel – tisztább ruhájába töröltem. Csak néztem. Bámultam őt, a már... Már nem is emberi valamit. Voltak végtagjai, volt teste, de az arca eltűnt. S ez az élettelen test egy hatalmas vértócsában feküdt. Talán egyszerűbb lett volna elvágni a torkát. Talán megszabadíthattam volna a szenvedéstől, de féltem. Féltem, hogyha az egyszerűbb utat választom, akkor nem látom a holnapot.

Egy kéz fogta meg a vállamat, én pedig megrezzentem egy pillanatra. Mr. Jeon közelebb hajolt hozzám.

- Ügyes voltál – dicsért meg, de én nem éreztem, hogy megérdemeltem volna ezt a bizonyos dicséretet. Ügyes voltam...? Azért, mert megöltem valakit? – Ez a teszt senkinek sem ment úgy, mint neked. Eddig Minseok bírta a legtovább, de ő 23 évesen csatlakozott. Te viszont lenyűgöztél – sétált elém, s nézett le rám. Magasabb volt tőlem a férfi, talán másfél fejjel is. – Már csak egy lépés van hátra. Gyere velem – indult az ajtó felé, én pedig eleinte csak néztem utána. Hátra is fordult, s miután kitárta a falapot, kezével jelezte, hogy előre enged.

Ekkor vettem erőt magamon, hogy remegő lábaimat egymás után pakolgatva elinduljak felé. Azt kellett, hogy mondjam, elfáradtam. Ez pedig nem csupán a testi fáradtság volt, hanem mintha a lelkemet is megerőltettem volna. Márpedig ez így is volt.

A bilincset nem rakták rám, s végig szóval tartott engem a férfi. Minseok jött a hátunk mögött. Biztos voltam benne, hogy ő a jobbkeze a főnöknek. Hűséges talpnyalónak tűnt, aki bármikor képes ugrani, legyen szó bármiről.

Akkor figyeltem fel igazán, amikor kiléptünk az épületből. A napfény szinte bántotta a szememet, ahogy hirtelen megcsapott. Ugyanakkor kellemes volt, mikor éreztem kedves kezeit, amint az arcomat simogatja fénysugaraival. Majdnem el is érzékenyültem, ahogy egyetlen gondolat járt a fejemben:

Anya, apa, kijöttem.

Nem voltam ugyan szabad, mégis ennyi idő után látni a rendes fényt, nem csak egy szűk ablakból, rendesen elégedettséggel töltött el.

Hátam mögött egy rozoga ház állt. Onnan jöttünk ki. Nem volt kifestve, a fal itt-ott omladozott, s ténylegesen ócska volt.

Egy kocsiba ültünk be. Minseok mellettem ült, illetve Mr. Jeon. A sofőrnek pedig csupán annyit mondtak, hogy a telepre megyünk. Nem értettem, hogy ez mit jelentett, de nem is tudtam foglalkozni vele. Annyi minden történt, hogy már fájt maga a gondolkozás is. Minden energiámat leszívta az, hogy az elmúlt napok képei szinte cikáztak a fejemben.

Nem tudom, hogy mennyi ideig mehettünk, csak az ablakból tűntek fel szépen lassan házak. Egy kisebb faluba értünk, ahol, akik kint voltak az utcán, mint meghajoltak. Biztos voltam benne, hogy ez lehet az a bizonyos telep.

Az egyik ház előtt álltunk meg, s mindkét férfi kiszállt. Én is velük tartottam, s mivel Mr. Jeon tartotta nekem az ajtót, az ő oldalát választottam. Magabiztos léptekkel indult a bejárat felé, én pedig csupán követtem őt. Mögöttem Minseok tartotta az iramot.

Amint beléptünk, egyből megcsapott az erős dohány szag, emiatt elfintorodtam. Nem tudtam, hogy kihez jöttünk, de volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan ez kiderül. A mögöttem lévő férfi picit meg is lökött, jelezve, hogy mozogjak bámészkodás helyett, én pedig nem álltam ellen. Inkább Mr. Jeon után igyekeztem.

Erősödött a bűz, s már tudtam, hogy kitől jött. Egy férfi volt bent, aki elnyomta a csikket, mikor meglátta, hogy ki látogatott el hozzá. Egy trikó volt rajta, így láthattam, hogy mindkét karja tele volt tetoválásokkal.

- Mr. Jeon – hajolt meg tisztelettudóan. – Miben segíthetek? – kérdezte.

- Kéne rá a jel – biccentett felém, s a férfi egyből erre nézett.

- Újonc? – kérdezett rá, amit az úr csupán helyeselt. Valamit matatni kezdett, s közben érdeklődött, ide se nézve. – Hova menjen neki? – vett elő valami gépet, s onnan már tudtam, hogy mit akarhat.

- Legyen a bal lapocka. Jó nagy legyen – adta az utasítást, majd egy bólintást követően otthagyott. Minseok maradt velünk, aki helyet is foglalt.

- Mi a neved, kölyök? – pillantott rám, miközben sterilizálni kezdte a helyet.

- Park Jimin – válaszoltam, ő pedig elmosolyodott.

- A főnök csíphet téged, ha ilyen nagyra akarja a jelet. Jiyong vagyok, tetoválok, de szerintem ezt már leszűrted. Vedd le a pólódat és feküdj ide hasra. A biztonság kedvéért lemoslak. Kétlem, hogy megadta neked a lehetőséget ez a paraszt, hogy fürödj.

- Csak a dolgomat végeztem – kuncogott Minseok, s mellkasa előtt összefonta a karjait.

- Ez csak egy gyerek. Nem kellett volna ilyen szigorúan bánnotok vele. Ráadásul tinédzser. Egyébként nem kell tartanod. Ha jól viselkedsz, nem lesz itt semmi baj – mosolygott Jiyong-hyung, s bár viszonoztam a gesztust, valahogy nem tudtam hinni neki. Olyan abszurd volt ez a kijelentés... Nem lesz baj egy ilyen helyen?

Tetoválást kaptam a bal lapockámra. Egy hatalmas hold volt rajta. Mikor kiléptem az ajtón, Mr. Jeon ott állt, s kezet nyújtott nekem. Megmarkoltam azt, ő pedig megrázta, majd így szólt:

- Mától hivatalosan is a maffiám tagja vagy, Park Jimin – mondta egy mosoly kíséretében.

✖️✖️✖️

Hello Sütikék! Boldog karácsonyt kívánok♥️♥️♥️

Remélem nem baj, hogy nem a legmeghittebb😂 Ajándék lónak ne nézzük a fogát, szokás mondani🥹🤌🏻

Karácsonyi ajándék 1/2, holnap érkezek egy shameless updatevel, illetve hétvégén egy Minsunggal is (végre🤌🏻🤌🏻🤌🏻)

Sajnos, mivel én karácsonykor is dolgozom (jaj de jó), ezért nem sok időm van. Viszont igyekszem azért tartani magam az ajándékokhoz, amit minden évben hozok nektek🥰

Hogy vagytok kedveskéim? Hogy telt a karácsony eddig?🎄♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd le a véleményed! ^^

xoxo: SanKook