35.

Skylar Grey - I Know You

Csöndesen zártam be az ajtót, és mentem vissza a másik szobába.

- Nah a spanyol lelkesen keféli már a barátnőd? – kérdezte Toto gúnyos mosollyal az arcán, miközben a kanapén terpeszkedett.

- Tudod mit, te szemét? Komolyan mondom rádumálom Annát, hagyja, hogy megdugd végre! Bármit, csak ne kelljen továbbra is azt az álszent dumád hallgatnom arról mennyire utálod, mikor igazából csak gerincre akarod vágni! Így megfelel? – replikáztam ingerülten tárt karokkal, és hozzávágtam az egyik vastag fehér damaszt kendőt, amit a jegesvödrökhöz hoztak. Döbbenten nézett rám, én meg kimentem a teraszra.

Pár pillanatig néztem a pazar látványt a Dunára, majd a könyököm megtámasztottam a magasított kőkorláton, és a kezembe temettem az arcon. Komolyan azaz érzésem lett, hogy Toto igazából Annába van beleesve engem meg pótléknak használ.

- Most mi a bajod? – szólalt meg mögöttem.

- Semmi. Fáradt vagyok... - dörzsöltem az arcom.

- Csak vicceltem...

- Nah persze... – támaszkodtam két kézzel a korlátra, de továbbra is a háttal álltam neki – Neked mindig minden fiatal húszas és harmincas szőke bige kell...

- Ez durva túlzás. – reagált szigorú hangon – Elmondod végre mi bajod?

- Mondtam. Fáradt vagyok. – fontam össze a karom magam előtt – Hosszú volt ez a nap...

- Maradjak? – mire megrántottam a vállam.

- Nem kell. Alonso itt van, ha baj lenne. A telefon meg mellettem lesz. -közöltem színtelen hangon.

- Lennél szíves rámnézni és elmondani mi van? – kérdezte élesen – Nem kérdezem többször. - mire megfordultam.

- Elintéztem mindent ne aggódj, az ügyeid rendben vannak. Pihenhetek végre? – az szeme az arcomat fürkészte, de ahogy megfogta a vállam reflex szerűen össze rezzentem, elhúzódtam, és szorosabbra vontam a karom a mellkasom előtt.

- Gyere...- lépett közelebb, át akart ölelni, én meg hátrébb húzódtam. Az arcán láttam, milyen morcos amiért nem akarom, hogy hozzámérjen.

- Hagyjál. – tartottam magam elé a kezem, és próbáltam arrébb lökni a kezét, mégis közelebb jött – Hagyjál! – támasztottam meg a kézfejem a mellkasán, mert a korlát miatt nem tudtam tovább hátrálni – Toto! – emelte fel a hangom, de mégis ákarolt, és magához húzott.

- Semmi baj... Én vagyok... Semmi baj... - morogta, és adott egy puszit a fejemre – Én vagyok... Itt vagyok... - szorosan ölelt, a tarkómat simogatta és a homlokom a vállának döntötte– Itt vagyok... Már nincs baj... Vége... - belőlem kitört a sírás, megmarkoltam az ingét, ő pedig felsóhajtott.

Nem tudom meddig bőgtem, de ő végig simogatta a hátam, a tarkóm, és óvatosan puszilgatott.

- Jobban vagy? - kérdezte csendesen, miközben letörölte a könnyeimet, válasz helyett a nyakába borultam, és újra zokogtam, miközben szorosan tartott.

- Ne engedj el... - suttogtam rekedten.

- Dehogy engedlek... - dünnyögte, és megpuszilta a nyakam.

- Jó...

- Itt maradok, rendben? – bólogattam.

- Kiment belőlem az adrenalin...- motyogtam a vállába.

- Tudom... És kiborultál...

- Én nem... - néztem fel rá, miközben a szemem törölgettem a pulcsim ujjával.

- Nekem ez annak tűnik... - mondta fürkészően, és közben óvatosan a hátam simogatta.

- A rossz emlékek felébredtek... - összeráncolta a szemöldökét.

- Elmondod? – megráztam a fejem – Tudok segíteni? -legyintettem, mire az állam alá nyúlt és a szemembe nézett – Szeretnék segíteni, és ezt most nem azért mondom, mert kiakarom használni a helyzetet vagy téged. Nem szívességet gyűjtök, vagy bármi ilyen szar. – közölte komolyan.

- Tudom... - tettem a kezem a mellkasára.

- Aggódtam érted... És most is aggódom... -simogatta az arcom.

- Tudom. – mondtam halványan mosolyogva – Feltűnt, és nem csak nekem. Alonso meg sem mert szólalni a liftben. – mire felnevetett és átölelt.

- Nagyon megijedtem, amikor megláttam, hogy az az állat fojtogat téged. – puszilta meg újra a fejem, és szorosan tartott – Attól tartottam, komoly bajod lesz...- erre felpillantottam az arcára, ideges volt, és a homlokát meg a szemöldökét ráncolta – Ne csinálj többet ilyen ostobaságot. Ígérd meg...

- Toto... - kezdtem volna, de a számra tette a mutató ujját és nagyon komoly lett.

- Ha baj van azonnal szólj nekem, érted? Akárhogy is állnak köztünk éppen dolgok, nem számít, ha baj van szólj, és jövök. Oké? Ne kockáztass egyedül, szólj nekem.

- Toto... - sóhajtottam fel.

- Szólsz nekem, érted? Ígérd meg. – és meresztgette a szemét.

- Oké. Ha gáz van hívlak. – dünnyögtem.

- Angel... - csúsztatta az ujjait az álkapcsomra és a tarkómra – Ígérd meg...

- Ígérem. – néztünk farkasszemet.

- Jó. – sóhajtott fel, és kaptam egy homlokpuszit.

- De te is ígérd meg, hogy legközelebb nem próbálod meg tatárbifsztekké verni az ellenfelet...

- Elvesztettem a kontrollt, többet nem fordult elő. Hidd el. - bizonygatta.

- Elhiszem. – simogattam az arcát – Elmondod miért gurult el a gyógyszered? Azon kívül, hogy amúgy is idegroncs vagy.

- Bántott téged. – motyogta mintegy magának.

- Sokkal rosszabbak is történtek velem az évek alatt, mint a mai este.

- Nem érdekel! – csattant fel, mire gúnyos pillantást vetettem rá.

- Kössz. – akartam eltolni, de nem hagyta, és finoman felemelete az állam, hogy ránézzek.

- Azoknál az alkalmaknál nem voltam ott, de most igen, és megvédelek.

- Engem nem... - kezdtem felháborodva, és megint a számra tette az ujját.

- De igen, meg kell, és én meg is tudlak... - döbbenten néztem rá.

- Ne merészelj engem áldozatként kezelni... nem vagyok az... - suttogtam dühösen – Nem vagyok egy tehetetlen kislány! – és éreztem, hogy a könnyeim végig folynak az arcomon, próbáltam lerázni magamról a kezét, de az arcom a kezei közé fogta – Meg tudom védeni magam egyedül is! – veszekedtem rá.

- Fontos vagy nekem, és megakarlak védeni! – nézett a szemembe – Nem vagy egyedül... - mire elfordítottam a fejem.

- Nem lehet...- suttogtam.

- Miért nem? Mi a fenéért nem? – csattant fel.

- Nem engedhetek még egy férfi az életembe, hogy aztán őt is elveszítsem. – pillantottam rá.

- Nem fogsz elveszíteni... Hinned kell ebben! - erre a mondatra felzokogtam.

- Miért te nem fogsz meghalni? – kérdeztem sírva, mire Toto megmerevedett – Olyan sok csalódás, fájdalom és keserűség ért, mire megtaláltam azt, aki őszintén szeretett... Aztán hírtelen elvesztettem, és vele a reményt is eltűnt... És te nem vagy olyan, mint ő... Kicsit sem vagy olyan... A pokolba is... Benned nem lehet megbízni... - beszéltem rekedten, és közben már szinte nem is láttam a könnyeimtől.

- Nem akarlak bántani... - suttogta.

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De mégis mindig azt teszed... álladóan... – ráztam meg a fejem, elengedtem, otthagytam az erkélyen, és visszamentem a szobába.