Damien's POV

Szürke felhők vonultak végig az égbolton, ritkán engedve látni a napot. Egész nap ilyen szörnyen szürke volt a z időjárás. Ilyenkor az embernek nincs életkedve semmihez sem. Kinéz az ablakon, vagy az autó szélvédőjén és minden életkedve elszáll.

Hideg márciusi nap volt ez is mint a többi. A tavasz lassan, ráérősen veszi át a stafétát a téltől. Már gyerekkoromban is szerettem emberekként elképzelni az évszakokat. Valahogyan közelebbinek éreztem, így mint csak szavakként.

Tél hosszú fehér szakállú öregember volt, bozontos szemöldöke szintén hófehér, csakúgy, mint hosszú haja. Görnyedt, morgós vén csontként támaszkodott egyenetlen, rücskös botjára. Semmi nem volt jó neki és mindig elégedetlen volt mindennel. Vastag fehér kabátot viselt, amit viszont sosem gombolt be, így mindent beterített és mindenre rásimult a szövet, akárhányszor csak elhaladt valami mellett.

Tavasz ezzel szemben karcsú fiatal lány volt, hosszú barna haja derekáig érve takarta el virágmintás tetoválásait. Indamintás varratok melyek fákat, virágokat és rügyeket ábrázoltak. Gyermeki kíváncsisággal járta a világot és hatalmas zöld szemeivel mindenre rácsodálkozott. Hempergett a fűben, pillangókat kergetett és fára mászott. Mint egy görög nimfa, hajából ezen időben virágok nyíltak melyeket a méhek előszeretettel szálltak meg, idegesítve ezzel Tavaszt.

Nyár erős, izmos fiatal srác volt. Rövid sötétbarna haját sokszor változtatta, hol hátra volt nyalva, hol oldalra. Néha előre volt fésülve, bele borostyán színű szemébe, néha teljesen lenyírva. Égetettszén színű barna bőre mindig víztől csillogott, mert nem volt hajlandó távol maradni a vízpartoktól. Úszkált, rohangált, vagy csak sétált, de sosem hagyta el a vizet és akárhányszor csak tiszta víztükröt talált, belenézett. Megvillantotta fehér fogait a tükörképnek, aki visszamosolygott. Boldog kedves srác volt ő, aki mindenkivel flörtölt és viccelődött ha tehette.

Ősz öreg, hajlott hátú vénasszony volt. Kendővel takarta el „ősz" haját és vastag kabátot viselt mindig. Főzött és mosott férjére, Télre. Gyújtóst cipelt hajlott hátán nagy kötegekben csak hogy főzni tudjon két kedvenc unokájának, Nyárnak és Tavasznak. Ő gondoskodott mindenkiről a családban, törődött minden egyes teremtménnyel a világon. Szabadidejében festegetett, hosszú nagy fehér vászonra festette fel kedvenc színeit, amiket unokáitól kapott ajándékba. Olyannyira szerette Nyár és Tavasz színeit, hogy mielőtt férje jött, gyorsan átfestette a fák leveleit. Aranybarnát, sárgát és vöröset használva a legtöbbet. Nem akarta megbántani Tavaszt ezért a tűlevelűeket az ő szép zöld színeivel festette meg.

Ezen gondolatok közepette éreztem eszméltem fel, mikor megállt a kocsi. A két fakabát hátra fordulva visszaadta az igazolványomat és szúrós szemekkel intett a fejével.

- Remélem nem fogunk többet találkozni. – Közölte szárazon, míg roppant értelmes társa csak egy „Jah!" szót fűzött hozzá a mondandóhoz.

- Nem fogunk. – Húztam el a számat és fordítottam el a tekintetemet. De nem hagyhattam ennyiben. – Hé, a bilincset megtarthatom? – Kérdeztem vigyorogva.

- Nah, még csak az kéne! Még egy szó és velünk töltöd az éjszakát a kóterben! – Szikrázott a szeme a rendőrnek. Nem a türelméről volt híres egyikük sem.

- Áá... nem vagytok az eseteim, bocs. – Vigyorogtam el magam olyan módon, hogy még a saját tükörképemnek is bevertem volna egyet, ha ilyen pofát látok. Rögtön kipattant a vezetőülésből és feltépve a hátsó ajtót elkezdett kirángatni a ruhámnál fogva.

- Te kis tetű! Majd én megmutatom, hogy hanyas a kabátod! Szétrúgom a se...- Köpködte vörös fejjel a fakabát és már szállt volna ki a „bütykös" taxiból de szerencsémre a rádió megszakította.

~32-es.....Megerősített 10:24-es van folyamatban pár házzal arrébb a jelenlegi pozíciótoktól!~

A vörösfejű társa rögtön a rádióhoz kapott. nem tudom mi lehetett a kód, amit használtak, de nyilván fontos, elnézve az ábrázatukból. Gyorsan kiestem a földre és miután felálltam, még futás közben lőttem egy vigyort a fakabátok felé.

Kicsit szomorú voltam, hogy egyik sem figyelt rám. A vörös rögtön visszaszállt és már bőszen beszélve a rádióba, indultak is tovább.

Hehe, a bilincs mégiscsak az enyém lett.

Gondoltam viccesen magamban. Elindulva a betonúton hazafelé vettem az irányt. Már a bejáratnál lehettem mikor eszembe jutott, hogy egyedül lakok.

Hogy a francban fogom levenni a bilincset?!

Gondolkodtam. Ösztönösen körbeforgattam a fejemet. Szemem megakadt egy nagy fehér házon.

Hmm.....egy próbát megér. A srác mindig otthon szokott lenni.

Töprengtem. 

Nagy nehezen átvergődtem a kerítésen, hátrabilincselt kezekkel. Halkan puffanva értem földet a friss, nyirkos fűben. Unott fejet vágva kiköptem pár fűszálat és folytattam tovább az utamat az bejárati ajtó felé.

Orrommal megnyomva a csengőt vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Kisvártatva egy fiatal, vékony srác nyitotta ki és elkerekedett szemekkel nézte földes, fűfoltos arcom és hajdan fehér pulcsim. Lenézve még mindig volt egy két fűszál bebújva a bőrdzsekimbe.

Vigyorogva visszanéztem a srácra. Fehér arca most vörösebbnek tűnt kicsit. Vagy a nevetés kerülgette vagy bejönnek neki a földes pasik. Mindegy is. Sötétzöld szemem belefúrtam az ő barna íriszébe. próbáltam olyan komoly lenni amennyire csak tudtam.

- Hali, Damien vagyok. Kéne egy kis segítség...