1917. április, Oak Park, USA

*

A reggeli napsütés melegen cirógatta Teo arcélét, aki élvezettel fordult a fák lombosodni kezdő ágai közt átszökő fénynyalábok felé.
- Imádom a tavaszt - mondta Gilnek, miközben a Forest Avenue-n sétáltak a Jung-Cook ház felé.
- Úgy látom, a tavasz is imád téged - mosolygott Gil, és most is elámult barátja vonásain. Ez a Teo egyre szebb lesz - gondolta magában.

Immár két hónapja volt, hogy átköltöztek Teo örökségébe, ami a városka északibb részén volt, a Taylor parkkal szemben. Tavaly, december utolsó napján Teo halkan elmesélte a történetét, és azt, hogy ha már van egy háza, nem akar a család terhére lenni, és amint lehet, költözni fognak Gillel. Mr. és Mrs. Jung-Cook megrebbenő szívvel hallgatták a fiút. Természetesen megértették, hogy a saját lábára szeretne állni, főleg úgy, hogy adódott egy ilyen lehetősége. Ugyanakkor nem tudták tagadni, hogy mennyire megszerették ez a két fiatalt, és hogy mennyire sajnálták a küszöbön álló távozásukat. „Ne költsetek tüzelőre, drága az ilyenkor. Majd tavasszal elmentek" - mondta Mr. Jung-Cook kissé rekedtes hangon.

Gil elmosolyodott magában az emlékre. Annyi kedvesség volt ezen szavai mögött a ház urának, melyet sosem remélt, hogy valaha megkaphatnak. Sajnálta egy kicsit a befogadó családját, de értette Teót is, hogy menni akart. És értette ezt a Jung-Cook házaspár is. Egyedül csak John úrfi nem értette, akinek kirobbanó dühét viszont fel nem foghatta Gil. Amennyire megenyhülni látszott a téli szünet első napjaiban, és Teo hevenyészett születésnapján, annyira kifordult magából utána. Annyi bántást nem kapott Teo az elmúlt években összesen tőle, mint abban a pár napban az új év elején, mielőtt visszament az iskolába. Ha belefutott Teóba a folyosón, leteremtette, hogy mit áll ott. Ha meg nem találta, akkor a nevét kiabálta, hogy hol lustálkodik egész nap. Ha valamit nem csinált meg neki elég gyorsan, rögtön a bénasága került a céltáblára John élesre fent nyilai előtt. Teo összeszorított szájjal, csendben tűrte a fiatal gazdája rázáporozó szidalmait. Mintha ő értette volna valahol, hogy miért kapja. Aztán Johnt visszaszólította a kötelesség Massachusetts-be, és lassan a tél szorítása is engedett, így a két fiú végül februárban elköltözött a Jung-Cook házból.

Most ismét ott álltak a Forest Avenue 401. előtt, mert nem felejtették azt a rengeteg segítséget és jóságot, amit itt kaptak, szóval menetrendszerűen megjelentek a tavaszi munkálatokat elvégezni a kertben.
- Jó reggelt, Mrs. Brown! - köszöntötték kórusban a verandán ácsorgó szakácsnőt, aki széles mosollyal, meg egy tálcán forró kávéval várta már őket.
- Gyertek, na - intette magához Gilt és Teót. - Há' könnyebb az a munka, ha az ember megiszik egy csupor kávét, no. Jó sok tejjel és cukorral csináltam - kacsintott rájuk Mrs. Brown, kerek arca csak úgy fénylett a tavaszi napsütésben.
A fiúk még mindig pironkodva fogadták el a kedves gesztust, de jól esett az éhes gyomruknak a melengető, energiadús ital.
- Gyerünk, kezdjünk neki, mert nem érünk rá naphosszat - ragadta meg Gil Teo karját, és a kis fészer felé vonta. Teo lelkesen bicegett utána.

Pár héttel korábban már elvégezték a szükséges munkálatok első fázisát, ami az ásást és a kapálást jelentette. Azért, hogy fellazítsák a télben meglustult földet, és kiirtsák a gyomokat, még mielőtt azok igazán magukhoz térhettek volna. Majd jóféle tőzeges marhatrágyával növelték a talaj termékenységét, jól megágyazva ezzel a szép bugásfejű hortenziáknak, melyek Mrs. Jung-Cook kedvencei voltak, és melyeket Teo különös gondossággal válogatott ki minden évben, hogy különféle színükkel a kert díszévé váljanak.
- Jó lesz, Gil! - nézett végig Teo a sötétbarnán húzódó ágyásokon. - Most jön a kedvenc részem - vigyorgott a barátjára, és a kis kosárhoz sétált, amit magával hozott. Majd a puha földbe szépen elkezdte beledugdosni a különböző virághagymákat, és elszórni a magokat a már meglévő bokrok és cserjék közé. - Gyönyörűek lesznek, ha elkezdenek virágozni - lelkesedett a munkájuk végeztével.

Most a metszőollót és a kis kézi hajtású fűnyírót szedték elő a fészerből. Utána Teo nagy gondossággal nézte végig a korábban elültetett növényeket, hogy valamelyik kidugta-e már a fejecskéjét.
- Lassan éledeznek - ragyogta a barátja felé, aki nekilátott már a fűnyírásnak, hogy a gyep szép, tömör legyen majd nyárra. Teo a metszőollóval vette kezelésbe a cserjék, bokrok ágait.
Már delelőre hágott a nap, mire végeztek. Teo még gyorsan a fémkannából kellő mennyiségű vizet csorgatott a földre, hogy lakói ne szomjazzanak az egyre melegebbre forduló időben.
- Mrs. Jung-Cook, asszonyom, meg volnánk mára - szólt be Gil a konyhaajtón, mire a ház úrnője már ki is lépett hozzájuk, majd megragadta a fiú kezét, és néhány dollárt próbált beletuszkolni a munkájukért cserébe. Gil meglepetten pislogott, majd lesütötte a szemét.

- Asszonyom, kérem. Nekünk nincs más, amit adhatnánk, csak a két kezünk munkája. Kérem - ismételte -, ne sértsen meg a fizetséggel. Amit mi köszönhetünk önöknek, az pénzben ki sem fejezhető.
Mrs. Jung-Cook megértette. Hiába szerette volna anyagilag is támogatni ezt a két árvát, azok mindig visszautasították az efféle segítséget. Így hát visszatolta a bankókat a szoknyája zsebébe, majd bekiáltott a konyhába.
- Mariah! Csomagolj a fiúknak egy kis elemózsiát, bizonyára nem főznek rendesen magukra - ezzel megfordult, és elindult a konyha felé, hogy rögvest ellenőrizze a készülő csomag tartalmát. Gil már sejtette, hogy egy hétre elegendő ételt fognak kapni.

Teóval elpakolták a szerszámokat a kis fészerbe, majd vetettek egy pillantást a kis házikóra, ahol az elmúlt éveiket töltötték. Az eddigi életük legboldogabb két évét. Gil vállon veregette a barátját, ami néma gesztusa volt annak, hogy: Látod? Végül minden rendbe jött. Majd visszasétáltak a nagy házhoz, közben elégedetten mérték végig a munkájukat, mely most egy szépen rendezett kert képében mutatkozott meg.
- Na gyere, Teo. Megígértem Mr. Simmonsnak, hogy délután beugrom hozzá. Vitrines szekrényt készítünk Orwelléknek, és az egy eléggé aprólékos munka - fogta meg a kosarukat Gil, amibe a virághagymák helyett már a Mariah által összepakolt ételcsomag pihent.
- Én is megyek Mr. Arkwrighthoz, a fényképek előhívását fogja megmutatni - tette hozzá Teo.
Érzelmes búcsút vettek a ház verandáján álló két asszonytól, majd nekiindultak a nap további feladatait ellátni. A Forest Avenue-ra kiérve Gil a kosárkával hazafelé vette az irányt, hiszen Mr. Simmons műhelye egy kőhajításnyira volt Teo örökségétől. Barátja pedig épp az ellenkező irányba indult, Mr, Arkwright délebbre dolgozott, a Scoville park közelében.

Teo lassan sétált az utcákon, az egész délelőttös kerti munka megfájdította a lábát. Persze ezt senki emberfiának sem vallotta volna be, főleg nem Gilnek. Aprókat szisszent néha, ha nem figyelt eléggé és rosszul terhelt a jobbjára. Szerencsére alig fél mérföldet kellett megtennie, így viszonylag hamar megszabadult a járás terhétől. Mr. Arkwright éppen egy fényképezőgép fölé volt hajolva, amikor Teo megérkezett.
- Á, Teo! - pillantott fel a fotós, ahogy meghallotta az ajtó csukódását.
Mr. Arkwright stúdiója igen jól felszerelt volt Oak Parkban. Ennek megfelelően nagyon népszerű is volt. Teo egyszerre viseltetett iránta csodálattal és egy pici irigységgel is. Hiszen a férfi pont azt a képet testesítette meg, amilyen ő is szeretett volna lenni. Egy elismert fényképészét.

A stúdióbantöbb elektromos reflektor is volt, és ez Teót különösen lenyűgözte, még jobban,mint a finom bársonyhuzatú kanapé, és a koloniál stílusú kisasztal, melyek azügyfelek várakozását hivatottak kényelmesebbé tenni. Pedig azok sem lehettekolcsó darabok. A hatalmas üvegablakokat is csodálta, és most már értette miértszükségesek, hiszen a természetes fényről éppen a múlt alkalommal beszélgetteka mesterével. Aztán ott voltak a derítőlapok és a diffúzorok is, azokba isszinte szerelmes volt Teo, alig várta, hogy kipróbálhassa őket. De igyekezettnem türelmetlenkedni, és Mr. Arkwrihgtra bízta a tananyagot.
- Gyere közelebb, nézd csak! - szólt hozzá a fotós, és Teo egy udvariasbiccentés után odalépett az asztalhoz, amin egy harmonikás részel is ellátottfekete kamera pihent, Mr. Arkwright pedig valamit molyolt rajta. - Ez egyGraflex - kezdte. - Nagy formátumú gép, a komoly fotósok eszköze. A filmlemeznagyobb, mint a modernebb, kisebb kameráké, így több részletet tudszmegörökíteni. Ezt fogod használni ma, de először beszéljünk a fényekről, mert agép maga csak eszköz, a jó fényképésznek látnia kell előre, hogy mit akar majda képen megmutatni.

***
Graflex RB kamera

Teo figyelmesen hallgatott, a mestere pedig folytatta.
- A legfontosabb, amit meg kell értened, az a fény iránya és intenzitása. Ha közvetlenül szemből világítasz, az arcok sápadtak lesznek, és az olyan unalmas is. Viszont például a Rembrandt-háromszög alkalmazása drámaivá teszi a képet. Nem kell más, csak egy fő fény a modell felett, aztán nagyjából hatvan fokos szöget zárjon be a kamera-modell-fényforrás háromszög. Ez az első technika, amit minden portréfotós megtanul.

Mr. Arkwright ekkor ellépet az asztalról és Teo nagy örömére bekapcsolta az egyik fényszórót.
- Nézd meg, milyen az árnyék, ha innen világítok - mondta, és leült a kis székre a lámpa alá, majd a saját arcán mutogatta el a fényes és sötét részek tudományát. Ezután a mester felállt, és egy lágyítót helyezett a fényforrás elé. Olyan volt mint egy szövetből készült ernyő, vagy még inkább, mint egy furcsa kalap egyenesen a reflektorra tervezve.
- Ez a softbox. Eloszlatja a fényt, lágyabbá teszi az éleket, így az árnyékok nem lesznek olyan kemények. Portrékhoz sokszor ezt használjuk, mert szebbé teszi az arcokat, kisimítja a bőr hibáit. Aztán az expozíció az egyik legfontosabb dolog, amit meg kell értened - folytatta az aprólékos magyarázást Mr. Arkwright. - A fénymennyiség, amit a kamera érzékel, meghatározza, hogy a kép mennyire lesz világos vagy sötét. A régebbi gépeken, mint ez a Graflex, a film érzékenysége adott. Ehelyett a zársebességgel és a rekesznyílással kell játszanod.
Teo teljesen belemerült a férfi mondandójába, minden szavát úgy itta, mint hideg téli reggelen Mariah forró csokiját, és igyekezett a lehető legtöbb tudást belevésni az elméjébe.
- És hogyan állítsam be a rekeszt? - kérdezte lelkes érdeklődéssel. Mr. Arkwright megmutatta neki a rekesz skáláját, majd elmagyarázta a zársebesség szabályozásának minden csínját-bínját is. Teo lassan bólogatott, ahogy kezdte megérteni a fényképész mondandóját.
- Szóval a fény, a zársebesség, és a rekesznyílás mind összefügg?
- Pontosan - válaszolt Mr. Arkwright, büszkén figyelve, ahogy Teo a csinos fejében összerakja a mozaikdarabokat. - Ez az úgynevezett expozíciós háromszög. Ha az egyiken változtatsz, a másikon is kell. Ahogy gyakorlod, egyre jobban megérzed majd, mi a megfelelő beállítás. De soha ne felejtsd el, a legjobb fénykép nem csak a technikán múlik. Az érzelem, a pillanat... ezek azok, amiket meg kell örökítened.

Teo, mint egy kiskutya, úgy követte a mesterét mindenhova a műteremben. Mr. Arkwright fogta a Graflexet és egy faállványra helyezte. Majd egy festett hátteret is előhúztak Teóval. Elé pedig egy széket tettek, rá egy művirág csokrot.
- Ma Lisa lesz a modellünk, őt fogjuk lefotózni, és begyakoroljuk amiket az előbb elmagyaráztam neked - ahogy kimondta a mondatát, az említett leányzó meg is érkezett, aki nem volt más, mint Mr. Arkwright saját gyermeke. Egy fényképész vagy festő családtagjai gyakran váltak a művész modelljévé. Így történt ez most Lisával is. A lány helyet foglalt, először enyhe unottsággal az arcán fogott a feladatba, de aztán végigmérte apja új segédjét, és sokkal mosolygósabban ragadta meg a művirág csokrot.

Mr. Arkwrightnak határozottan jó látása volt, ami nyilván nem volt hátrány fényképészként, úgyhogy éppen határozottan jól látta, amilyen szemeket meresztgetett a lánya a karcsú segédfiúra. Mr. Arkwright azt is látta, hogy bizony Teo szép teremtménye a jóistennek, és valahol kedvelte is a szegény fiút (meg Mr. Jung-Cook pénzét sem vetette meg), de most mégis rosszallotta Lisa gyakori és szerinte indokolatlan szempillarebegtetését.
Teót viszont egyáltalán nem érdekelte a lány, annyira belefelejtkezett a zársebességek és egyéb dolgok beállításába, hogy csak annyira pillantott rá, amíg a fényhatásokat felmérte. Mr. Arkwright azon kapta magát, hogy míg ő magában morgolódik Teo szinte mindent egyedül csinál. De ha már így alakult, hát hagyta fiút próbálkozni, immár kíváncsivá vált, hogy mit tud kihozni az eddigi ismeretekből. Tisztában volt vele, hogy még sok mindent nem mondott el neki, nem is várt tőle tökéletes munkát.

Teo ekkor Lisához lépett.
- Bocsánat, Miss Arkwright, de megtenné, hogy kissé erre biccenti a fejét? Köszönöm. A virágcsokrot meg emelje feljebb, így. Szerintem ez nagyszerű lesz.
Majd a softboxos reflektort is arrébb húzta egy kicsit, és visszaállt a kamera mögé. Nézett, figyelt, állítgatott, majd feltartotta az ujját. - Figyelem, Miss Arkwright, most készül a kép - bársonyhangja bezengte a stúdiót, és mosolya pont a legjobb pillanatban fakasztott pírt a lány arcán. Teo gyorsan kattintott egy párat, hogy legyen közte legalább egy megfelelő. Majd mesterére pillantott.
- Megpróbáljunk egy másik beállítást is, Mr. Arkwright?
A mester csak legyintett, ráhagyta a fiúra, hogy próbálkozzon csak, ő inkább letelepedett a szófára és szúrós tekintetekkel próbálta nevelni a lányát. Aztán talán picit be is szundított a nagy gardedámoskodásba. A lánya ébresztgetésére tért magához.
- Apa! Teo befejezte a képeket!
Ahá, szóval már csak így Teo! - futott át hirtelen a még kótyagos agyán, de aztán megtartotta magának a gondolatait.
- Jól van, Lisa, menj anyádhoz, mi meg megyünk a sötétkamrába.
- Köszönöm a segítségét, Miss - hajolt meg felé Teo, és ezt Lisa a szíve mélyén nagyon elragadónak találta.
- Gyere Teo, megnézzük az előhívás folyamatát, és hogy hogyan sikerültek a képek.

Teo széles vigyorral követte a mesterét, egészen izgatottá vált, hogy életében először a saját maga által készített képet hívhatja elő. Ahogy beléptek a laboratóriumba, a helyiség különleges, vegyszerszagú levegője azonnal megcsapta őt. Polcokon sorakoztak különböző üvegedények, csipeszek, valamint óvatosan elrendezett fémlemezek. Az egész helyiség lágy, vörös fényben úszott, hogy elkerüljék a film idő előtti megvilágítását.
- Ez itt a sötétkamra, ahol a valódi varázslat történik - kezdte Mr. Arkwright. - Az első lépés, hogy a filmet előhívó oldatba helyezzük. Most bromid alapú oldatot használunk, amely érzékenyíti a filmet.
A filmet előhívó tartályba helyezte, lassan forgatta az edényt, hogy az oldat egyenletesen érintse a felületet.
- Ezt hívjuk agitálásának. Ezzel biztosítjuk, hogy az oldat minden részét érje a filmnek, és ne legyenek foltok vagy egyenetlenségek - Teo közelebb lépett, és figyelte, ahogy a mester az előhívott filmet óvatosan kiveszi, majd hideg víz alatt öblíti le. - Ez a stop fürdő. Lemosod az előhívó vegyszereket, hogy megállítsd a reakciót.

Miután az öblítés befejeződött, következett a következő lépés: a rögzítés.
- A fixáló oldatba merítjük a filmet, hogy stabilizáljuk a képet. E nélkül a kép idővel eltűnik, vagy elsötétül - Teo figyelte, ahogy a film először halványan, majd egyre tisztábban mutatta a képet.
- Hmmm... - hümmögött Mr. Arkwright. Ugyan a filmek még teljesen más módon adták vissza a készülő fotót, szakértő szeme azért már észrevett ügyes részleteket.
- Meddig kell a fixálóban tartani? - kérdezte Teo érdeklődve, lassan tűkön ült, hogy láthassa már a művét.
- Általában tizenöt perc elegendő, de sosem szabad sietni. Ha végeztél, akkor még egyszer át kell öblíteni.
Teo csodálattal figyelte a mester mozdulatait, miközben óvatosan felakasztotta a nedves filmet egy csipeszre, hogy megszáradjon.
- A száradás az egyik legidegőrlőbb rész, de türelemmel kell várnod.

Miután a film megszáradt, Mr. Arkwright a nagyítógéphez lépett.
- A következő lépés a kontaktmásolatok készítése. Ez az, ahol a képeket papírra visszük. A filmet a fotópapírra helyezzük, majd egy rövid ideig megvilágítjuk. Ahogy a fény áthatol a filmen, a kép átkerül a papírra. Természetesen itt is figyelni kell az expozícióra.
Teo figyelte, ahogy a mester a fotópapírt is végigvitte a korábbi előhívó folyamaton. Lassan, ahogy a képek megjelentek a papíron, Teo előtt egy teljesen új világ tárult fel.
- És ez az utolsó lépés - mosolygott Mr. Arkwright. - Most már csak ki kell szárítanod a képeket, és kész is vagy.

Teo csendben állt, de dobogó szívvel figyelte, ahogy a képek lassan kirajzolódtak a papíron. Mr. Arkwright már nem is tudta, hogy csodálkozzon-e. A képeken szinte tökéletes volt a beállítás.
- Ez igen, Teo! Egy őstehetség vagy - veregette vállon a segédjét a fényképész, aki persze belepirult a dicséretbe.
- Mr. Arkwright... Az egyiket hazavihetném emlékbe? Ez az első saját képem - ragyogott Teo sötét írisze a sötétkamra piros fényében.
Teo ekkor persze nem tudta, sőt, később sem, hogy Lisa Arkwright élete végéig őrizgette a képet, amit apja szép segédje készített egykor róla. Teo csak hazaindult, kezében a képpel és lelkében hatalmas boldogsággal.

*

Közben Gil Oak Park másik felében az általa már jól ismert műhelybe nyitott be. A gyalult fa friss, átható szaga megült az orrában, és máris mosolyra késztette. Egyszerűen imádta megmunkálni a fadarabokat, és új életet, új funkciót adni nekik.
- 'Napot, Mr. Simmons - köszönt be rutinosan az idős asztalosnak. Tekintete önkéntelenül siklott körbe, pedig már jól ismerte a falak tartalmát.
Körben különböző szerszámok lógtak, amelyek mind-mind más célt szolgáltak. Volt ott gyalu, amelyet Mr. Simmons mindig tökéletesen élesre fent, kézi fűrészek, amelyek recsegve haraptak bele a fába, ha nem tartották helyesen, vésők sorakoztak egy tartóba akasztva, mindegyik különböző méretű és formájú. Gilt apró nosztalgia szállta meg.

Az első napokat főként a szerszámok megismerésével töltötte. Mr. Simmons azt tanította neki, hogy a fa megmunkálása nemcsak erő kérdése, hanem türelemé is. Egy régi gyaluval kezdett dolgozni, amelyet a mester még apjától örökölt. Ahogy Gil először fogta kézbe, érezte a szerszám súlyát, és az időt, amit már a fa szolgálatában töltött. Mr. Simmons elmagyarázta neki, hogy a gyaluval nem szabad sietni. "Minden mozdulatnak célja van" - mondta az öreg mester. Gil megtanulta, hogyan kell a fát „olvasni", hogyan metsszen bele a vésővel úgy, hogy a fa természetes erezetét kövesse. Gil egyre ügyesebb lett, ahogy megtanulta a fűrészelés, gyalulás és vésés apró trükkjeit. Mr. Simmons azt is megmutatta, hogyan kell különféle illesztéseket készíteni, hogy az asztalok lábai szilárdan álljanak, és hogyan használjon finom ragasztókat a biztosabb rögzítéshez. De ennek ellenére az öreg mesternek az volt a filozófiája, hogy az illesztés legyen olyan szoros, hogy az ragasztó nélkül is tartson. Az idő telt, és Gil keze egyre biztosabbá vált. Mr. Simmons örömmel látta a fejlődést, és egyik nap, amikor Gil egy csipkés mintázatú faragást fejezett be hibátlanul, a mester csak annyit mondott: „Már nem csak a kezed dolgozik, hanem a szíved is."

- Vártalak már Gil - szólt most hozzá.
- Tudom, Mr. Simmons. Siettem, ahogy tudtam - akasztotta Gil a kabátkáját az egyik szögre, és felvette a kötényét, majd rutinos mozdulatokkal körbekötötte a derekán a madzagját. Közben megállíthatatlanul beszélt. Amennyire magának való volt az élet más dolgaiban, annyira megszerette az asztalosmesterség világát. Itt igazán otthon érezte magát. Ezért lelkesen fecsegett a mesterének. - Megérkeztek az üvegek a vitrin ajtajához? Tegnap, mielőtt elmentem még leellenőriztem a keretek méreteit, és a korpusz illesztését is. A csapokat faragasztóval is megerősítettem, és úgy láttam rendesen megszáradt már az is. Úgyhogy szerintem neki is láthatunk... - ekkor nézett fel az idős emberre, aki egy kis sámlin ült, és mosolyogva figyelte őt, meg a lelkesedését.
- Tudtam, hogy te leszel a megfelelő ember - mondta rejtélyesen.
- Megfelelő? Mi-mire? - pislogott Gil meglepetten.

Az öreg mestere mozgása lassabb és fáradtabb volt az utóbbi hónapokban, arcán a szokásos barázdákat valami csendes lemondás húzta mélyebbé, és a hangjában is érezhető volt a fáradtság, amikor megszólalt. Gil figyelmét nem kerülte el a változást, de egyszerűen a kor velejárójának tartotta.
- Gil, ülj le egy percre - mondta Mr. Simmons halkan, és egy másik sámlira mutatott a műhely sarkában. Gil furcsán érezte magát, ahogy leült. Sejtette, hogy valami fontos következik, és az aggodalom lassan kezdett a mellkasába kúszni. Mr. Simmons mély lélegzetet vett, majd beszélni kezdett.
- Tudod, a műhely mindig az életem része volt. De az utóbbi időben már nem tudok úgy dolgozni, ahogy régen. Az orvosok azt mondják, nem sok időm van már hátra. A lányom már évek óta próbál rávenni, hogy költözzek hozzá New Yorkba, de eddig nem akartam elhagyni ezt a helyet.
Gil szíve összeszorult. Nem tudta, mit mondjon, de Mr. Simmons folytatta, mintha megérezte volna a fiú aggodalmát.
- Azért mondom ezt most, mert azt szeretném, ha te vennéd át a műhelyt. Tudom, hogy fiatal vagy, és talán nem érzed magad késznek, de már láttam, hogyan dolgozol. A szíved a helyén van, és a kezeid már most olyanok, mint az enyémek voltak egykor. Ez a műhely neked való.

Gil megdermedt. Az ajánlat hirtelen és megható volt, és az érzelmek kavalkádja öntötte el a lelkét.
- Mr. Simmons, én... nem tudom, mit mondjak... é-én nem tudnék egy műhelyt vezetni - nézett aggodalommal a mesterére. - Én csak a fát szeretem, Mr. Simmons.
- Pontosan ezért akarom neked adni, Gil. Nem kell egy nagy összeget fizetned érte, jelképes lesz, épp csak annyi kell, hogy elutazhassak a lányomhoz, és valamennyivel támogatni tudjam az unokáimat. De tudom, hogy te megbecsülöd majd. Nem hagyhatom ezt az örökséget olyanra, aki nem érti a fát. Erre vártam, hogy valaki érdemes vegye át a helyemet. Ha már saját fiúval nem áldott meg a jóisten, Gil, megáldott veled. És én nagyon hálás vagyok ezért neki. Gondolkozom a dolgon egy ideje, de most már elég tudás van a birtokodban, hogy nekivághass.

Gil könnyeivel küszködve nézett a mesterre. A gondolat, hogy Mr. Simmons, aki olyan sokat tanított neki, ilyen bizalommal fordul hozzá, teljesen felkavarta. Az öreg kezei reszkettek, ahogy a saját térdére fogott. Majd a kunkori faforgácsokat kezdte bámulni a padlón.
- Ne utasíts vissza, fiam. Nehéz szívvel hagyom itt ezt a helyet, de tudom, hogy nálad jó kezekben lesz.
- Mr. Simmons... me-mennyit szeretne a műhelyért, uram?

*

Gil gondterhelt arccal húzta be maga után a nemrég beépített üvegajtót. Hallotta Teo szöszmötölését a hátsó kis szobából, komótosan sétált arrafelé. Nem kerülhette el a beszélgetést a barátjával, de próbálta elodázni még addig a néhány pillanatig, amíg lassan odaért. Nem szólította meg a fiút, csak nekidőlt az ajtófélfának. Úgy nézte barátját, aki lázasan pakolászott valami fényképezéshez szükséges vackokat. A nyakára kunkorodó sötét tincseit figyelte, a csinos alakját, a kacska lábacskáját. Biztos volt benne, hogy a jóisten csak azért adta Teónak ezt a hibát, mert enélkül túlságosan tökéletes lett volna.

Teo megérezte, hogy figyelik, homlokába hulló tincsei alól pillantott fel a még mindig a szobaajtóban álldogáló Gilre.
- Mi újság, hm? Mit állsz ott?
- Teo... - suttogta, majd a barátja felé tett néhány tétova lépést. Teo érezte, hogy valami nyomja Gil lelkét, ezért a csuklójára fogott, és a szoba sarkában lévő heverőhöz húzta, leült, és Gilt is maga mellé ültette.
- Na, ki vele, mi bánt?
- Mr. Simmons el akarja adni a műhelyt - sóhajtotta Gil.
- Ó - kerekedtek el Teo szép ajkai. - De kinek? És maradhatsz ott dolgozni? - aggódott máris.
- Ne-nekem akarja... elmegy a lányához New Yorkba, vagy hova, és azt akarja, hogy én vigyem tovább... - motyogta maga elé Gil.
- De hát ez nagyszerű! Minek lógatod akkor az orrod?
Gil a barátja mandulaszemeit kereste, majd olyan aggódással nézett bele, mintha a világvégét készülne közölni.
- Ezer dollár, Teo... ennyi pénzt összesen nem láttam életemben... - csuklott el a hangja.

Teo csendesen figyelt maga elé. Latolgatta a lehetőségeket. Arról szó sem lehet, hogy segítséget kérjenek Mrs. Jung-Cooktól. Tudta jól, hogy kifizetné az a jó szívű asszony, de még a nyál is megkeseredett a szájában, ha erre a lehetőségre gondolt. Egyszerűen már így sem tudta feldolgozni, amit tőlük kaptak. Nem, ezt semmiképp. Akkor marad az öröksége. Nyilván a házat nem adja el, hiszen ez lesz a műterme, majd szép lassan. De szerencsére a szobákba az anyja egykor mindenféle lomot felhalmozott. Talán ő is tartalékként gondolt rá, talán egyszer ebből a halom ingóságból akart új életet kezdeni... Hát most ők fognak ebből saját lábra állni.
- Ott van az a szőnyeg, meg az a szőrmekabát a szekrényben, az ezüst a kredencben, és a porcelánok... - kezdte sorolni az emlékeibe ugró értékesebb darabokat.
- De nem akarom, hogy kipucold a házad az én kedvemért! - csattant fel rögtön Gil.
- De kipucolom... fiatalok vagyunk Gil, lesz még elég időnk kacatokat gyűjteni - mosolygott Teo a barátjára. Kis szíve megtelt örömmel, hogy a poros tárgyak Gil műhelyévé válhatnak.

Egyáltalán nem bánta volna egyik bútort sem, melyek nem jelentettek számára semmit, talán most éppen néhányszáz dollárt. Picit kezdett is annak örülni, hogy a házat lassan a saját lomjaival töltheti meg ezek helyett, amik mindig emlékeztették őt arra, hogy egykor nem kellett ennek a családnak. Habár valahol a lelke mélyén érezte, hogy nem mindenki gonosz ebben a történetben, az anyja emlékével már szinte meg is békélt, az apjával kapcsolatban valahol elismerte a próbálkozását, de haragudott rá, amiért nem volt kitartóbb, és csak az idegen hangzású vezetéknevét hagyta rá. Még a nagybátyjával kapcsolatban is voltak halvány pozitív érzései, végül is segíteni akart, pont ezzel a házzal, melyben éppen ült. Mégis leginkább a tiszta gyűlölet árasztotta el a fiatal szívét, ha az Edwards családra gondolt. És a bútorok és egyéb vackok is csak rájuk emlékeztették őt.

- Egyáltalán nem bánom, ha megszabadulhatok ezektől - fejezte be a gondolatmenetét hangosan a barátjának. - A pianínó is csak arra volt jó, hogy megcsináltathattuk az árából az ablakot, meg az üvegezett ajtót. Sokkal csinosabb így, nem?
- Maga a tökély, Teo. Már csak szépen rá kéne festened a neved, megy hogy fotóstúdió. Szép fehér betűkkel, azok már messziről látszanának.
- Szerintem ez egy nagyszerű ötlet, meg is fogom csinálni. Csak előbb itt bent kell mindent kialakítani. Jaj, Gil, Mr. Arkwrightnak annyira csodás stúdiója van. Mikor lesz nekem olyan?
- Látod, hát arra kellene inkább költened...
- Gil Young! - kiáltott rá Teo. - Te is tudod, hogy ez több, mint nagylelkű ajánlat. Imádod az asztaloskodást, itt van velünk szemben a műhely. Ennél jobbat keresve sem találhatnánk. És hát... csak nem élhetünk örökké együtt - pirult bele Teo a gondolataiba.
Gil elnevette magát. Míg ő nemigen érzett efféle vágyakat senki iránt, imádta Teo könnyen szerelembe eső lelkét. Már csak azt remélte, hogy egyszer valaki olyan iránt lángol fel, aki megérdemli ezt a csodálatos fiút. Valahogy úgy érezte, hogy a belőle hiányzó tüzet a jóisten Teóba oltotta bele, így is kiegészítve egymást egy egésszé.
- Biztos nem bánnád? - engedett benne a feszültség.
- Gil, tán a füleden ülsz? - pattant fel a heverőről Teo. - Gyere! Hozz egy papírt meg ceruzát, nézzük meg, mennyit lehet kihozni ezekből a kacatokból.
Teo, mint hegygerincen áttörő hadvezér, úgy indult előre a nyikorgó falépcsőn, Gil kapkodva utána.

Felérve az emeletre két szobaajtó előtt találták magukat. Teo benyitott az egyiken, és sorba kezdte venni a berendezést.
- Ez az álló óra biztos sokat ér, nem, Gil? Majdnem olyan szép mint Mrs. Jung-Cook nappalijában.
Nemigen értettek a csecsebecsék áraihoz, nem sokszor volt eddig gondjuk rájuk, de az, hogy egykori asszonyuknál is hasonlót láttak, számukra egyértelművé tette, hogy értékes darab.
- Talán ér egy százast, meg itt van egy szőnyeg is...
Körbejártak, tanakodtak, jegyzeteltek.
- Ez egy tömör dió asztal, ez ér legalább kétszázötven dollárt, a kredenc is szép munka, az is lehet kétszáz körül - jelentette ki Gil szakértő módon. Teo kuncogott.
- Milyen jó, hogy legalább ehhez értesz - majd kinyitotta a kredenc fiókjait és ajtajait. - Porcelán és ezüst étkészlet - forgatott meg egy-egy darabot a hosszú ujjai közt. - Hm, talán az egészért kaphatunk szintén vagy kétszázat... látod, Gil? Mindjárt meg is van az az ezres, és ha még a ruhásszekrényt is kipakoljuk, akár a sötétkamrámra is elég lesz.

Át is mentek a másik szobába, és Teo szélesre tárta a szekrény nehéz ajtaját. Női ruhák sorakoztak benne főként.
- Itt a szőrme, arról fogalmam sincs, hogy mennyi lehet, de egy ötvenest csak megér... - motyogta, majd ujjai egy szép, világossárga selyemruhára szaladtak. Megfogta a szoknya szélét, és kijjebb húzta a fény felé. Egy ideig nézegette, furcsa szomorúság ülte meg a lelkét. Ujjai közt fogta a ruhát, ami az anyja egykori karcsú lányalakjára simulhatott. Talán pont az apja varrta neki. Talán pont efölött a selyem fölött estek szerelembe.
- Nem kell nekem semmi - sóhajtotta. - Talán képzeljem el, hogy mi lett volna ha ebbe a házba születek, és anyám és apám mosolyától kísérve növök fel? Egyébként is mit csináljak ennyi szobában? Elég nekem az ott lent.
- Akkor miért nem adtad el az egész házat? - kérdezte Gil.
Teo elengedte a selyemruha szélét, ami lágyan hullott vissza a szekrény sötétjébe. Megilletődött a kérdésen, valahogy ez eszébe sem jutott. Egyszerre akarta és nem akarta a nemrég megismert múltját.
- Nem tudom... talán valami nosztalgikus önkínzásból - csuklott el a hangja. - Meg most már hülyeség is lenne. Már belfeccöltem egy csomó munkát, hogy stúdió lehessen. És épp most fog a szembeszomszédomba költözni a legjobb barátom... - Teo feje lecsuklott, és Gil látta, ahogy a vékony háta megremeg. Mellé lépett, és magához húzta az elpityeredő fiút.
- Semmi baj, Teo... Meglátod, végül minden rendbe jön...