1918. augusztus, Oak Park, USA

*

Teo a stúdiójában kísérletezett már kora reggel óta. Próbálta a legtökéletesebbre fejleszteni a vazelinüveges technikáját. A kis állítható székhez bicegett a fehér lepel előtt, ráhelyezett egy kalapot, majd az asztalkát is a kompozícióba húzta, rajta az ernyős állólámpával. Nézte egy darabig, hümmögött felette, de még mindig nem volt elégedett, ezért egy csokor vadvirágot is odaállított.
Egy tiszta üveglapot gondosan bekent vazelinnel, amit a fényképezőgép lencséje elé helyezett. Ez a technika a széleken elmosódott hatást keltett, míg a középpont viszonylag éles maradt. A portréfotózáshoz nagyszerű volt, lágyabb vonalakat, kevésbé éles kontúrt eredményezett, akár kisebb bőrhibákat vagy egyenetlenségeket is elfedett.

Teo próbálta az üveglap széleit, illetve más részeit is bekenni, és úgy fotózgatta a csendéletet, közben egy kis füzetbe gondosan jegyzetelte a gép beállításait és a megtett előkészületeket, hogy majd ha előhívja a képeket, pontosan értelmezhesse a fotókon megjelenő hatásokat.
- Na még egyet megpróbálok - döntötte el magában, és már nyúlt egy újabb üveglapért, és a szükséges mennyiségű kenőcsért, amikor látta, hogy a tégely üres. Letette a lapot, elslattyogott a komódig, kihúzta a fiókot, melyekben a fényképezéshez szükséges egyéb kiegészítőket tartotta.

Majd megállt a keze a mozdulatban, ahogy az újabb tégely vazelin felé nyúlt. Eszébe jutott az a tavaszi nap, amikor a kenceficét életében először nem fényképezéshez használta.
Attól az áprilisi találkozástól kezdve a lelke éhezte minden percen Jint. Azóta a hiánya, és az érte való aggodalom átszőtte Teo életét. De most mégsem ezt érezte.
Ahogy az emlékek rátörtek arról a forró éjszakáról, vágy öntötte el a testét. Vágy Jin ölelése iránt, a csókjai után. Meg akarta cirógatni azt a gyönyörű arcát, ízlelni azokat a vaskos ajkakat, harapni, csókolni vágyta. A sportos izmait kívánta, a tenyere alatt akarta érezni a feszülésüket, hogy az ujjait beléjük marhassa, miközben az a szépséges férfi újra és újra magáévá teszi őt. Vágyképeire reagált a teste, érezte, hogy merevedni kezd, hogy a gondolatai miatt nedves folt keletkezik az alsóruháján, és elszégyellte magát.

Elszégyellte magát, hogy a szerelme ki tudja milyen szörnyűségeket élhet át abban az istentelen háborúban, ő meg arról ábrándozik, hogy szeretkezik vele. Saját magát fedte meg, és belepirulva szemtelen gondolataiba visszatolta a fiókot a vazelines tégellyel együtt. Aznapra inkább abbahagyta a technika csiszolgatását.

Az órájára nézett. Indulnia kellett. Kapkodva tett rendet, és igazította meg az inget magán. Majd a szalmakalapját kunkori tincseire nyomta, és az „open" tábla megfordítása után elindult a Városi Könyvtár irányába.
Nemsokára érkezik a hadi posta, és ő még mindig ugyanolyan reménytelten várta immár negyedik hónapja szüntelenül, hogy Jin hírt adjon magáról a világ túlfeléről. Lebicegett a Division Streeten, majd délre fordult a Scoville park felé, melynek a szomszédságában volt a könyvtár. Ha már arra járt, nem felejtett el soha benézni Mr. Arkwright stúdiójába, ahogy ezt most sem mulasztotta el.

Otthonosan nyitott be az üvegajtón, a fotós lánya pironkodva fogadta.
- Mr. Kim - rebegte Lisa, miközben rendesen zavarba jött apja egykori segédjétől. Mármint leginkább annak látványától. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy létezhet ilyen szép emberi lény a földön. Teo sötét mandulaszemeitől pontosan a falnak tudott volna rohanni. De mivel jólnevelt úri lányka volt, letett erről a dologról. Inkább csak csendben epekedett tovább a karcsú fiú iránt.
- Jó reggelt, Miss Arkwright - köszöntötte Teo illedelmesen, ami Lisa helyzetén egy cseppet sem segített. De szerencséjére nemsokára az apja is előbújt a sötétkamra mélyéből, ezzel megmentve lányát az illetlen elájulástól.

Lisa gyorsan el is tűnt a stúdióból, és hagyta, hogy a két fényképész a szakma újdonságait megvitathassa.
- Hogy megy a sorod, Teo? - kérdezte Mr. Arkwright eddigi legügyesebb tanítványát. - Vannak megrendelőid?
- Köszönöm, jól, Mr. Arkwright, akad már néhány. Szerencsére a stúdióm messze van az önétől, különben biztos egy teremtett lélek sem térne be hozzám - mosolygott Teo kedvesen egykori mentorára. Mr. Arwright legyintett, elmormogott néhány „ugyan, dehogy" mondatot, de valójában igen jól esett neki a tehetséges fiú bókja.
Még váltottak pár szót, majd Teo átsétált a parkon, és csatlakozott a már túlságosan is jól ismert könyvtárajtó és kisasztal társaságában ácsorgókhoz.

Mindig megvárta, míg mindenkinek kiosztották a postát, és csak utána lépett ő is az asztalhoz.
- Á, Mr. Kim - vette észre a postát bontó nő. A hónapok alatt futólag megismerte ezt a kedves fiút, és valahogy a lelkén viselte a sorsát. Lenyűgözte az a kitartás, amivel a postát várta hétről-hétre. Ugyan el nem tudta képzelni, kinek a levele lehet számára ennyire fontos, talán az apja, bátyja, esetleg gyerekkori pajtása sorait várta, a nő nem tudta, de gondolta nem is ártja bele magát. - Hogy van a lába? - kérdezte meg, mert ennyi idő alatt nem kerülte el figyelmét Teo olykori bicegése sem.
- Köszönöm, egész jól, Miss Bell. Érkezett valami? - tette fel a szokásos kérdést. A postabontó kisasszony szomorúan rázta meg a fejét.
- Sajnos nem.

Teo apró csalódott mosollyal az arcán biccentett, majd udvariasan elköszönt a nőtől, és a könyvtár felé fordulva folytatta a jól berögzött tevékenységsorát. Reménykedés egy levél iránt, majd reménykedés, hogy a szeretett nevet ne lássa azon az átkozott listán a könyvtárajtón.
- Istenem, add, hogy ne legyen ott... - hallotta meg Miss Bell a fiú maga elé mormogott fohászát. Összeszoruló szívvel nézte ő is, ahogy Teo felbicegett a lépcsőn, és a könyvtár ajtajára kitett papírokat olvasta, a harcban elesettek névjegyzékét. Látta, ahogy a megkönnyebbült sóhajtól ellazultak a fiú feszült izmai, ahogy háta picit meggörnyedt, majd ahogy megsúrolta a szemeit, hogy a feltörő könnyeit leplezze. Miss Bell szíve is összeszorult a látványára. Még figyelte, ahogy a fiú karcsú alakja lassan eltűnt a házak között, aztán eszébe jutott valami.

- Mr. Kim! Mr. Kiiiim! - szaladt utána Miss Bell. - Várjon!
Teo megállt, így a nő hamar beérte. Habár nehéz volt a szíve, valami mégis arra sarkallta, hogy hallgassa meg az utána loholót.
- Van egy zsáknyi levél, melyeknek alig olvasható a címzése, talán valami folyóba estek bele még odaát, Olaszországban, és a ráírt szöveg elmosódott. Tudja, alkalmanként újra átnézik a „Dead Letter Office" -ban ragadt küldeményeket, hátha sikerül eljuttatni a címzetthez. Esetleg meg akarja nézni ezeket? Talán megtalálja, amit annyira keres - a nő szemében szánalom csillant. Sajnálta ezt a fiút, és segíteni is akart rajta. Teo némán biccentett.

- Nem tudom, hogy sikerül-e, de adhatunk egy esélyt a sorsnak, nem gondolja Mr. Kim? - csevegte, míg visszasétáltak a teherautóig. - William! - szólt a segédfiúnak. - Vedd elő azt a zsákot a kézbesíthetetlen levelekkel, és mutasd meg Mr. Kimnek, hátha talál benne valami érdekeset.
William szuszogva rángatta ki a postazsákot a teherautó hátuljából, majd Teo elé tette.
- Köszönöm - mormogta Teo, de nagy szemeivel máris a zsák kövér testét kezdte mustrálni. Egyszerre örült és félt is attól, ami rá várt. Remegő ujjakkal bontotta a madzagot, és lassan elkezdte átlapozni a levelek és tábori levelezőlapok sokaságát.
- Ide teheti, amiket átnézett. Ha valakit felismerne Oak Parkból még, akkor is szóljon, legyen szíves - nyújtott egy kosarat Miss Bell a fiatal férfi felé.
- Rendben - pillantott Teo a nőre, majd belemerült a kutatásba.

*

Lassan mindenhol halmokban álltak a frontról érkezett levelek és tábori lapok Teo körül, ahogy különböző kupacokba gyűjtötte őket. Gyűröttek, megfakultak, egyesek vízfoltosak voltak, mások elszakadtak vagy teljesen olvashatatlanra koptak. Ezek voltak azok a levelek, amelyek nem találták meg címzettjeiket, s már megjárták a Dead Letter Office-t is, az utolsó állomást, ahol még reménykedni lehetett abban, hogy egy gondos kéz megfejti a címzést, és az üzenet célba ér. Teo túlságosan is átérezte a helyzetet, ő maga a saját bőrén tapasztalta, hogy mennyire meg tudja viselni az embert, ha nem hall a szeretteiről, hiszen pontosan negyedik hónapja várt üzenetet Jintől.
Tudta, hogy minden frontról érkező levél egy kincs, akár egy sor is óriási jelentőséggel bírhat az itthon maradottaknak. Lázasan lapozta végig a papírok halmazát, szinte megszállottan vizsgált meg minden borítékot, és ellenőrizte az elmosódott pecséteket, hátha talál egy felismerhető címet, vagy nevet. Ujjai megremegtek, ahogy egy-egy lapot a fény felé tartott, remélve, hogy a kopott tinta mégis súg neki valamit. De minden újabb levél csalódás volt.

Az egyik levél sarkán mintha valami nevet sejtett volna. A boríték gyűrött volt, a felületén mély ráncok futottak végig, mintha valami kutyafalka rágta volna meg. Teo egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, amikor meglátta a feladó sorában az első betűket: „Jin... valami" - csupán ennyi, az utolsó rész már teljesen olvashatatlan volt. Ujjai enyhén elfehéredtek, ahogy szorosan tartotta a levelet, szeme rátapadt a három árva betűre, próbálta megfejteni a további, elhalványult írást. Saját magával vívott harcot, hogy egy ennyire bizonytalan címzés esetén táplálhat-e reményt.

Miss Bellre pillantott, aki egy nagy füzet fölé görnyedt, valami adminisztrációval volt éppen elfoglalva. Teo óvatosan felnyitotta a borítékot, és belekukkantott. Csalatkoznia kellett, egyáltalán nem neki szólt a levél, a „szeretett feleségem" megszólítás ezt rögtön egyértelművé tette. Visszahajtotta a boríték kissé megtépázott tetejét, majd a kosárba dobta. De nem adta fel, tovább lapozott, tovább kutatott, minden erejét, figyelmét a foltos papíroknak szentelve.

Aztán... Teo megrendülve ismerte fel a címzésben a műterme utcáját. Nagyot nyelt, és megpróbálta kiolvasni a fölé írt nevet. De az csupán három kis paca volt, az első kettő között mintha egy kötőjel hagyott volna maga után apró, halovány nyomot a papíron.
Teo-Hugh Kim - motyogta maga elé, ahogy hosszú mutatóujját végighúzta a tintafoltok alatt. A feladót kereste a szemével, de az is rettenetesen elmosódott volt. Ha nagyon akarta akkor egy J és egy B betűt mintha ki tudott volna silabizálni, és ő most nagyon akarta.
Akkorát dobbant a szíve, szinte érezte a bordacsontjaival. Szemébe könny gyűlt, miközben a levelet sietve az ingébe rejtette. A megviselt papír forrón simult hozzá a csupasz bőréhez, szinte átsütötte a vékony testét, egészen addig a szomorú szívéig.

Alaposan végignézett minden egyes borítékot és levelező lapot még, de az ingében rejtezőn kívül semmi reménytelit sem talált. Még segített Miss Bellnek, a kutatása közben néhány címzés ismerős volt számára, ezeket megmutogatta a nőnek, majd megköszönte a segítségét és hazaindult.
Egyre gyorsabb iramra sarkallta magát, nem érdekelte a sípcsontjába beszúró fájdalom, alig várta, hogy felbonthassa a borítékot. Mégsem akarta sem az utcán, sem a postásautó mellett. Félt, hogy szégyenszemre nyilvánosan elbőgi magát, ha valami rossz hírt talál a levélben. Így hát sietett, ahogy csak tudott.

A műtermébe beérve talán még az ajtó sem csukódott vissza rendesen a háta mögött, máris bontotta a borítékot, és lázasan olvasta a tartalmát. Sajnos többnyire elmosódott tintapacákból állt. De már a címzéstől elsírta magát. Ingujjával megtörölte az arcát, majd tovább olvasott.

„Kedves Teóm!

Igazad volt, a háború valóban nem olyan hősies, mint ahogy azt én az óceán másik felén elképzeltem. Sokkal inkább butaság az egész. Fiatal fiúk ölik egymást vén, szakállas férfiak fantazmagóriái miatt. Bár maradtam volna otthon, veled...."

A levél középső része teljesen odalett, de Teo lelkét a megmaradt részek is rendesen meggyötörték. Azért tovább olvasott, próbálta a könnyeit visszatartani, hogy legalább lássa a kedves kéz által írt szavakat.

„... kivezényeltek minket. Most itt támasztom a lövészárok falát, és várom a nem is tudom mit. Igazából azt várom, hogy vége legyen. ...... hazamehessek hozzád.

Soha el nem múlóval..."

Ekkorra már zokogott. A levelet gyűrögette az ujjai között és összegörnyedve sírt. A padlóra roskadt, a kemény fa padlóra, ahol idén tavasszal átélhette azt a csodát, amit szerelemnek hívnak, most pedig éppen a szíve szakadt belé.

Nyílt az ajtó, a kis csengettyűk szorgalmasan jelezték, hogy látogató érkezett, de Teo se nem látott, se nem hallott.
- Teo, te mit csinálsz? - kérdezte Gil aggódva, mert ő csak annyit látott, hogy a barátja a padlón térdelt, és a mellkasára szorított kézzel sírt. Pillanat alatt termett mellette. - Rosszul vagy, vagy mi bajod?
Teo csak a barátjára emelte a könnyes szemeit, majd némán felé nyújtotta a megviselt papírlapot. Gil átvette és gyorsan átfutotta a sorokat.
- Mi a baj? Hát él, és szeret... - nézett vissza furán a romjaiban heverő fiúra.
- Ki-hivezényelték... né-hézd a dátumot, már há-három hónapjahahaaa... és azóta semmi... Gil, én belepusztulok, ha nem jöhön vi-hissza hozzám - bőgött Teo vigasztalhatatlanul. Gil nem tudta mit mondjon, így csak magához húzta barátja üstökét, és hagyta hogy kisírja magát a vállán.

Gil azon tanakodott magában, hogy hát ez lenne az a híres szerelem? Állítólag olyankor boldog az ember, barátján mégsem ezt látta. Hónapok óta figyelte, ahogy felemészti Teót a bizonytalanság és az aggodalom. A mosolygós kis plüssmaciját, aki a legrosszabb helyzetekben is képes volt megmelengetni a szívét a belőle természetes módon áradó derűvel. De mostanában csak a bánat lengte körül, amúgy is gebircs alakja még vékonyabbra fogyott, arca édes pírja eltűnt, bőre csodás karamell árnyalata is megfakult. Fájt neki így látnia, és nagyon szeretett volna rajta segíteni. De azt is gyorsan belátta, hogy nem tud csodát tenni. Jint semmiképpen nem tudja idevarázsolni.
- Gyere, menjünk, sétáljunk egyet - szólalt meg végül, mikor Teo ordítása hüppögéssé szelídült.
- Dolgoznom kell - nyöszörögte Teo, teljesen Gilbe kapaszkodva. Úgy szorította magához a barátja ingét, mint mentőövet hajótörés közepén.

- Krisztusom, Teo, teljesen ki vagy készülve, hogy akarsz te így dolgozni? Na, vegyed fel azt a csini kalapod, szellőztessük ki a fejünket. Olyan szépen süt a nap, használjuk ki, mielőtt megérkeznek az őszi szelek.
Teo kelletlenül felkászálódott a földről, tenyerével megtörölte az arcát. Majd a drága levelet gondosan összehajtotta, és a fiókba süllyesztette, melyben Jin képeit tartotta. A szobácskába fordult, hogy a mosdótálból egy kevés vizet locsoljon a sírástól kivöröslött arcára. Előtte persze, nem mulasztotta el, hogy rácsókoljon Jin képeire, a mosolygósat, azt szerette.

Meg is fésülködött, megigazította a nadrágtartóit, majd a kalapját is a tincsei tetejébe nyomta.
- Na, hogy festek? Nagyon látszik, hogy bőgtem? - szipogott még egyet, ahogy Gil elé állt.
- Szép vagy, mint mindig - fogta Gil két fehér tenyere közé Teo barna arcát és nyomott egy puszit az orrára, majd a szomorú mandulaszemekbe nézett. - Minden rendben lesz, meglátod.
Teo csak némán bólogatott, és igyekezett visszanyelni a torkába gyülemlő sírást.

Csendesen sétáltak egymás mellett Oak Park utcáin. Gil azon morfondírozott, mivel tudná egy kicsit jobb kedvre deríteni a barátját. Jin fájó hiányát nem tudta orvosolni, de talán mégis lenne valami, aminek Teo örülne. Majd meglátta a kávéházat, és érezte, hogy itt az ideje kirúgni a hámból, és ha máshogy nem, hát egy jó adag cukorba áztatni a megfáradt idegeket.
- Gyere, Teo! Igyunk egy kávét! - ragadta meg a barátja karját, és rögtön húzni kezdte magával az út túloldalára.
Teo éppen méltatlankodni kezdett amiatt, hogy ők az ilyesmit nem engedhetik meg maguknak, de ekkorra Gil a kitárt ajtón betuszkolta őt, és a kávéház sűrített aromája belefojtotta Teóba a szót.

Amint kitárult az ajtó, szinte rájuk szakadt a frissen sült sütemények és a pörkölt kakaóbab illata. A kávéház belső tere elegáns, mégis barátságos volt. A falakat mélyvörös tapéta borította, amely finoman tükrözte a lágyan pislákoló gázlámpák fényét. Régi, sötét faasztalok sorakoztak katonás rendben, fényes, márványborítású lapokkal a tetejükön. Az asztalok közepén fehér, porcelán cukortartók álltak, a falak mentén pedig bársonyborítású, díszes ülőpadok kínáltak kényelmes helyet a vendégeknek.

A helyiséget az oldalt végighúzódó pult uralta, a vastag üveg mögött különböző sütemények és édességek voltak gondosan elrendezve. A krémes, édes illatok egészen eltelítették őket, a tálcákon piramis alakba rendezett habcsókok, málnás és csokoládés tortácskák, valamint karamellizált dióval megszórt piték sorakoztak. A pult mögött a polcokon különféle teásdobozok és kávéscsészék álltak katonás rendben. A hatalmas réz kávégép uralta a sötétre pácolt pultot. Gőz szusszant belőle, ahogy a pincér elkészített egy adag finom feketét. A fiúk szeme nagyra nyílt a csodálkozástól, hiszen meglehetősen ritka látogatói voltak az efféle helyeknek.

- Abból kérünk kettőt - bökött Gil egy habos csodára a tálalópult vaskos üvegfala mögött.
- Megőrültél? Darabja egy kiló kenyér ára! - sápadt el Teo, a krétával teleírt táblát mustrálva.
- És két tejszínes kávét is - mondta tovább Gil, teljesen figyelmen kívül hagyva a barátja sopánkodását. A pult mögött álló bólintott, ő maga rendkívül örült a bőkezű rendelésnek.
- Foglaljanak helyet uraim, Edith nemsoká kiviszi önöknek a finomságokat.
Gil felszegte a fejét, és peckesen kivonult a teraszra, majd helyet foglalt az egyik árnyékos asztalnál. Úgy, mintha egész életében idejárt volna. Teo teljes zavarban, szemforgatva követte, és félszegen leült a barátja mellé.
- Gil, ez rengeteg pénz - sutyorogta neki.
- Nem számít... most jól megy bolt. És annyival tartozom neked, Teo. Nem ezen a két fánkon múlik az életünk, hidd el.

Megérkezett a két csodásan habos ekler, tetejükön fénylő cukormázzal. Teo először a szemével falta fel a habos süteményt, utána óvatosan nyúlt érte, és kóstolta meg a ritka csemegét. Majd alig tudta befogadni az élményt, a roppanó tészta közül kibuggyanó lágy vaníliakrémet, a mellette huncutul megbújó tejszínhabot, a tejkaramellt a tetején, száját betelítő, émelyítő édes ízt. Egyszerűen maga volt a gyönyör.
A két fiú aprókat nyögve fogyaszotta el a süteményt.
- Ez még annál is pompásabb, mint a mit Mrs. Brown sütött nekünk.
- Gil, ez valami fantasztikus volt! - áradozott Teo, míg kecses ujjairól lenyalogatta a habmaradékot. Gilnek jobban esett Teót nézni, mint a süteményt majszolni. Hónapok óta először látta élvezni az élet örömeit. Megkönnyebbült kicsit, hogy legalább egy ideig-óráig feledtetni tudta barátjával a szívszaggató bánatát. Az ekler végeztével a tejszínes kávét kóstolgatták. Gil tekintete a szomszéd asztalra téved, és egy otthagyott napilapra.
- Teo, hogy is hívják a szerelmed barátját? Nem valami újságíró? - emelte el Gil a szomszéd asztalról az otthagyott The Kansas City Start, majd végigfutotta a cikket, ami megragadta a tekintetét. Még Gil keze is megremegett, ahogy Teo felé fordította az újságot.

„A vonal mögött: Egy katona látképe a Piave frontról - Írta: Ernest Hemingway"* - olvasta Teo rebbenő tekintettel. Gyomrában a drága ekler azonnal kővé vált, ahogy Jin barátjának harctéri tudósítását kezdte suttogva felolvasni Gilnek.

„Június tizenötödikén a nap alacsonyan húzódott és hosszú árnyakat vetett Észak-Olaszország dombjaira. A tüzérségi lövedékek füstje lassan szállt az égbe, némán tanúskodva a háború haragjáról. Estére a harc elcsendesült a Piave folyó mindkét partján, szörnyű nyomokat hagyva maga után. Kifáradva, kimerülve próbáltuk rendezni a sorainkat, számba vettük az elesett bajtársainkat. Én megúsztam, volt aki nem - csuklott el Teo hangja olvasás közben. - Ma túl közel csapott le hozzám egy gránát, törmelékek repkedtek szanaszét. A robbanás ereje leütött a lábamról, ahogy feltápászkodtam egy megsebesült katona ijedt szemébe néztem. Nem volt idő szanitécért kiáltani, a bajtársat magam húztam le a hadszíntérről. Sokan megsebesültek, sokan odalettek. Túlságosan is sokan. A katonák jövője a harcmezőn bizonytalan, de megtanultam tisztelni ezeknek a férfiaknak a kitartását. Nem panaszkodnak még akkor sem, amikor az életük perceken múlik. Nem a dicsőségért fognak fegyvert, hanem a túlélésért küzdenek minden egyes harcban. A napok néha végtelenül hosszúak, majd hihetetlen rövidséggel peregnek ki az ujjaink közül, telítve félelemmel és bizakodással egyaránt. Folyton remélve, hogy nemsokára a frontvonal átszakad, és véget ér a támadás.
Miközben a nap egyre lejjebb süllyed, és az első csillagok megjelennek a folyó fölött, leülök a földre és gondolkodom. Habár itt, a háború zónájában nincs túl sok helye filozófiának. De valahogy, a robbanások utáni csendben, találok egy pillanatnyi békét a káosz közepette. A holnap elérkezik, ahogy a csata is. De most, egyelőre, még hallom a fák halkan susogó hangját, olyan dolgokról suttognak nekem, ami távol áll ettől a mészárlástól. Otthonról, családról, szerelemről... amikért érdemes harcolni. Most egyelőre elég túlélni, és írni. A többi majd idővel jön."*

(*a valóságban nem írt Hemingway tudósítást a frontról, a háborúval kapcsolatos élményeit később jegyezte le)

- Azt a költő mindenit! - morogta Gil az orra alatt Hemingway túl pátoszos leírását minősítve. Teo sötét szemében könny remegett.
- Mo-most ez mit jelent? A-az a bajtársa, akiről ír, lehet, hogy Jin? - kavarogtak benne az érzései. A lelke egyik fele szerette volna, ha Jin lenne a megmentett bajtárs, ugyanakkor a másik sajgott a tudattól, hogy a szeretett ember kínok közt szenvedhet valami istenverte frontkórházban. - Pont ekkor kelt a levél... a-a támadás napján - nyelt nagyot Teo.

Gil sem tudta biztosan, hogy mit mondjon a barátjának. Valami biztatót akart, még ha nem is tudott teljesen hinni annak valóságtartalmában.
- Hemingway túlélte azt a támadást, ez száz százalék. Nézd a cikk dátumát, az egész friss, még ha maga a harc nyár elején is történt! Azt gondolom, ha a legjobb barátja odaveszett volna, a-arról bizonyára szólt volna a cikkben. Úgyhogy, ez jó, Teo... - próbált Gil nagyon magabiztos arcot vágni, holott neki is összeszorult a szíve. Jól sejtette, hogy az a tény, ha egy sebesültet lehoznak a harctérről, még nem jelenti azt, hogy túl is éli.

Persze, nem volt fogalma a háborús sérülések borzalmas valóságáról, neki elég volt az is, amit munkája során az emberektől itt-ott összeszedett, például amikor az elkészített bútorokat kiszállította, vagy mikor a műhelyét gondolták kaszinónak az ott összefutó ismerősök, akik válogatatlanul meséltek egymásnak az életükről.

Gil szólásra nyitotta volna éppen a száját, amikor a fejük felett megszólalt valaki.
- Mr. Kim? - hallatszott az óvatos kíváncsiskodás. Teo meglepetten fordult a hang irányába, hát őt nem szokták csak úgy felismergetni Oak Park utcáin. Vagy legalábbis sosem jó szándékkal. De most egy elegáns hölgy mosolygott rá szélesen, fején a kalapcsodán fehér toll libbent, ahogy izgatottan magyarázni kezdett. - Mrs. Jung-Cooktól hallottuk, hogy a fia eljegyzési ünnepségén is ön fog fotózni! És hogy azt a különleges, saját fejlesztésű technikát fogja alkalmazni - lelkendezett máris. Gil arcára finom mosoly szaladt, ahogy felfedezni vélte egykori asszonyuk lobbitevékenységét Teo fotóstúdiójának fellendítése érdekében. Ami egy Jung-Cooknak kell, mindenkinek kell.
- Igen? - kerekedtek nagyra Teo mandulaszemei. Pontosan tudta, hogy John mennyire ódzkodik ettől az egésztől, de ezek szerint az édesanyja nyert ebben a kérdésben. Ő maga sem mondott volna ellent Mrs. Jung-Cook szavának soha. Ha ez a nő most azzal jött volna, hogy egykori asszonyától azt hallotta, hogy Teo Afrikába megy oroszlánt vadászni, arra is bólintott volna. Gyorsan rendezte meglepődött vonásait, és megajándékozta a potenciális vásárlóit eggyel, a gyönyörű mosolyai közül.

- Az én Suzanne-omnak is eljegyzése lesz! - mutatott maga mögé az elegáns hölgy, egy vékonyka, szeplős lányra, aki majdnem annyira kevéssé osztotta lelkesedését, ahogy nagy valószínűséggel John is tehette a saját anyjával szemben.
- Igen, mama - szólt a lány egérhangon, afféle begyakorlott válaszként.
- Szóval, Mr. Kim, elvállalja? - pislogott az elegáns hölgy reménykedve a fotós felé.
Gil látta, hogy Teót kissé sokkolta a hirtelen jött hírnév, ezért gyorsan barátja segítségére sietett.
- Szerintem a legjobb, ha megnézed a határidőnaplódat, Teo, és megpróbálod a napokban beszorítani a kedves hölgyet - nézett nagyon jelentőségteljesen a barátjára Gil.

Teo vette a lapot, és egy kis torokköszörülés után megígérte, hogy nagyon fog igyekezni helyet szorítani az egyébként teljesen üres határidőnaplójában.
- Ah, annyira nem kell sietnie Mr. Kim! Még hátra van a fodrász, a szabó, a cipész... - és sorolta-sorolta a teendőket. Teo egy levegővételnél kedvesen megzavarta a szóáradatot, és felajánlotta a mindenki számára legkíméletesebb megoldást.
- Ké-kérem csörgessenek meg a River 198-as számon, amikor sikerült a fodrászt és a szabót és a minden mást elintézni - hajolt meg picit a potenciális kliensei felé.

- Ó, Mr. Kim! Ez csodás ötlet! Hogy halad a korral, van telefonkészülék a stúdiójában - bökte meg kissé a lánya karját az elegáns hölgy. A lányka csak unottan bólogatott. - Akkor elvállalja?
- Hogyne, asszonyom, ezer örömmel - állt fel búcsúzóul Teo, és udvariasan meghajtotta magát a hölgyek felé. A lány vékony arcán egy pillanatra igencsak úgy tetszett, a fotóshoz szívesebben hozzámenne, mint a saját vőlegényéhez.

Teo leült, és nagyot szusszantott, majd vegyes érzelmekkel pillantott barátjára.
- Na, Teo, legközelebb te hívsz meg az eklerre! Ami egy Jung-Cooknak jó itt a környéken, az az egész Oak Parknak kell majd - kuncogott Gil, és bekortyolta a maradék habos kávét a porceláncsésze aljáról.

***
Egy korabeli amerikai kávézó, és én, az előző életemben 😅

***
Mit gondoltok, érkezik majd friss hír Olaszországból?
***