1913. október, Oak Park, USA

*

Az éjszaka jótékony sötétet húzott a falak közé, ami egyaránt eltakarta a néhol pattogzó vakolatot, és a szorgalmasan takarított, de már sok helyen kopott kőburkolatot is. Az árvaház folyosóján csendes magány ült. A némaságot az elfojtani próbált sírás hangfoszlányai törték csak meg, és gurultak szét a rideg padlón. A szipogás gazdája nagyon igyekezett magában tartani kitörő könnyeit, de ez sehogy sem akart neki sikerülni. 

Csupasz talpak hangja csatlakozott a hüppögéshez.
– Gil... – szólalt meg a meztelen lábak gazdája, ahogy a sarokban kuporgó fiú elé ért. Nem is igazán szólt, csupán suttogott. Majd leguggolt síró társa mellé. – Megint?
Gil nem válaszolt, csak barátjára emelte könnyben ázó szemeit. Teo csupán a hold sápadt fényében látta a másik arcát, de abban a pillanatban a szíve szakadt ketté a belőle kiáradó szomorúságtól.
Igaz, az említett szerve neki sem volt sokkal jobb állapotban, mégis fájt neki Gilt így összetörve látni.
Habár ez gyakran megesett. Túlságosan is gyakran. 

Teo is a fal mellé ült, kinyújtotta a lábait, már amennyire sikerült neki. A kacskát, amibe a gyerekbénulás vírusa vájt örök emléket, azt mindig nehezen tudta ilyen pózba hozni, most is rá kellett segítenie a kezével. Aztán Gil még mindig remegő vállához nyúlt, átkarolta a barátja vézna kamasztestét, szorosan az ölelésébe vonta. Nem beszélgettek. Nem volt miről. Mindketten egészen pontosan tudták hogy mi történt, és mindketten tudták azt is, hogy nem érdemes erről csevejt folytatniuk. Csak hagyták, hogy egymás karjaiban feloldódjon egy kicsit a fájdalmuk.
Nem vették észre, hogy fáradt szellemük milyen könnyedén ringott el a mindent feloldó álomban.

Az épp felbukkanó nap korai sugarai bearanyozták egymásba fonódó alakjukat. Az ablakon beszökő fény fokozatosan világította meg a két fiút. Az őket figyelő személy megvetően mustrálta szuszogó kis testüket. Majd a kezében tartott pálcával jókorát húzott rájuk.
A két fiú ijedten tért magához. Nem tudták mire vélni az égető fájdalmat a karjukon, még messze járt a lelkük. Messze, a mesék birodalmában. Aztán gyorsan ráeszméltek a kínzó valóságra.
Mr. Herbert állt fölöttük.

Gyorsan felpattantak, és tiszteletteljesen biccentettek a fejükkel.
– Jó reggelt, Mr. Herbert! Elnézést kérünk – kántálták szinkronban.
– Mi a francot csináltok itt? Egymást ölelgetitek nyilvánosan a folyosón? Rohadt kis korcsok! – sziszegte. – Na, majd mindjárt ellátom én a bajotokat!
Újra lendítette a pálcáját, amivel Teót vette célba. Gil tett egy bátor lépést előre, gyakorlatilag a barátja és annak támadója közé állt. Mr. Herbert kezében megállt a pálca a meglepetéstől.
– Bocsásson meg, Mr. Herbert, Teo csak segíteni akart.

A férfi szeme összeszűkülve figyelte Gilt. Idegesítette, hogy rögtön a másik védelmére kelt. Miért nincs összetörve, miért mer egyáltalán vele szembe szállni?
A pálcát tartó jobbját leengedte maga mellé. Baljával mart Gil vállára, és szorította addig a trapézizmát, míg Gil összerántotta magát a fájdalomtól. Most már látta a félelmet a fiú szemében. Elégedetten vigyorgott rá.
– Talán szeretnél ismétlést a tegnap estéből, Gil Young?
– Ne-nem, uram – dadogta a szerencsétlen fiú.
– Uram, kérem, hadd menjünk el, nem csináltunk semmit – remegte Teo is.
Mr. Herbert a mutatóujját Gil izomrostjai közé nyomta. A fiú felszisszent a fájdalomtól, de most már nem hősködött. Már csak szabadulni akart. A férfi kéjes elégtételt érzett mindig, mikor az amúgy karakán jellemű Gil Young megadta magát neki.
– Akkor takarodjál a szemem elől! – rúgott Gil bokájába, majd elengedte a vállát. – Rohadt kis korcsok! – ismételte meg a fiúk szaladó alakja után.

*

Mr. Herbert dühösen csapta le az íróasztalán álló családi fotót. Gyűlölte a látványát is. Mégis, kellett a tökéletes álarchoz, amit viselt az árvaház vezetőjeként. Habár feleséget nem tartott, azért egy tisztességes, katolikus család fényképe pozitívabb kisugárzást mutatott róla.
Itt állt a tökéletesen portalanított íróasztalán, a tökéletesen konzervatív képkeretben ez tökéletesnek látszó fotó. Pedig nem volt az, távolról sem. Igazán nem szívlelte a képen szereplő személyek egyikét sem.

Akkor gyűlölte önmagát, gyűlölte a saját élvezetét, de a legjobban nagynénje kéjtől csillogó tekintetét, ahogy a fiatal testét fogdosta. „A te hibád..." remegte egy régi éjszakán a szájára. „Miért vagy ilyen szép?" Most hirtelen újra látta önmagát, érezte a pánikot a szívében, majd a megsemmisítő élvezetet, ami elárasztotta a csontos kéz érintése nyomán. Pedig ő azt egyáltalán nem akarta.

Az alatta nyöszörgő fiúkra gondolt, amikor beléjük mártotta a farkát. Kezelhetetlen düh tört rá mindig, ha látta vonzó szépségüket. A perverz kis népség. Meg kell büntetnie a kis mocskokat.
Az asztalra csapott, majd felpattant a székéből. Az ablakhoz sétált. Kint, a focipályán folyt a vidám játék. Fociztak. Állandóan fociztak. Nézte a szaladó, vékony lábakat. Minden csinos, a tisztességes emberekben illetlen epekedést keltő fiúnak meg kell bűnhődnie!
Ránézett az órájára, és otthagyta az ablakot. 

Most más dolga volt. A városban találkozott a Woman's Christian Temperance Union* helyi képviselőjével. Minden lehetőséget megragadott, hogy a róla a városban kialakult képet fenntartsa. Kifelé menet megállt a tükörnél egy pillanatra, megigazította a nyakkendőjét, és pödört egyet kis bajuszkája szélén. Jóképű ember nézett vissza rá. Kellemes, férfias vonásokkal, jól fésült sötét hajjal, kellő eleganciával. Csak a tekintete volt szigorú.

(*Női Keresztény Mértékletességi Szakszervezet, az ilyen egyesületek tevékenysége nyomán vezetik majd be 1920-ban az alkoholtilalmat az Államokban)

A nővel Oak Park egy frissen nyitott kávézójában találkozott.
– Üdvözlöm, Mrs. Gordon – állt fel udvariasan, ahogy a nő megérkezett.
– Ugyan már, mondtam, hogy szólítson csak Matildnak – nevetgélt, mert a férfi kelleme nem volt rá hatástalan.
– Matild... – ismételte meg Mr. Herbert, és teátrálisan kézcsókot szimbolizált a vékony bőrkesztyű fölött. Mrs. Gordon leült, és kecsesen lehúzkodta magáról az előbbi ruhadarabot.
– Ma sokkal melegebb van mint szokott ebben az évszakban... – kezdett csevegésbe. A férfi feltette arcára a bájos, érdeklődő mosolyát, és úgy hallgatta a nő szakadatlan beszédét. Amikor végre végeztek, Matild nagyon elégedetten biztosította, hogy mindent meg fog tenni az árvaház adománygyűjtésével kapcsolatban a következő jótékonysági összejövetelen.

Mr. Herbert elgondolkodva baktatott vissza az intézményébe. Semmi másra nem emlékezett, csak a nő kalapján libegő fekete tollra, ami meg-megrebbent, amikor gazdája kacéran próbált nevetni. Utálta a nőket! Mindet! De pontosan fel tudta mérni a hatását rájuk, és ezt igen jól ki is tudta használni. Ehhez csak a rátörő hányingert kellett lenyelnie, amit a társaságukban érzett. Most is így volt, és az érthetetlen düh, ami gyakran elárasztotta, kezdett feléledni a lelkében.

Már messziről látta az épület bejáratához vezető lépcsőn ücsörgő fiút. Egy könyvben volt elmélyedve. Meg a gondolataiban.
Mr. Herbert ajka kaján mosolyra húzódott. Igen, erre van most szüksége, hogy kiverje a fejéből azt a nyomorult nőt, meg a véletlennek álcázott érintéseit a kezén.
– Mr. Young! – szólt a fiúra. Gil összerezzent a hangra, és amint meglátta Mr. Herbert arckifejezését, rögtön riadtság költözött a tekintetébe. – Jöjjön az irodámba!

*

Gil teste az íróasztal és Mr. Herbert közé szorult. A férfi, arcán megsemmisítő vigyorral, nyúlt a fiú ágyékához. Legalábbis Gil számára egyértelműen megsemmisítő volt az a vigyor. Ugyanis nagyon jól tudta, hogy mi fog következni.
– Ne! – csattant a fiú hangja a kellemetlen érintéstől. Majd összerezzent a saját bátorságától, és meghunyászkodva próbált szépíteni a dolgon. Nem akarta magára haragítani ezt az embert. – Kérem, uram, ne bántson... – sutyorogta maga elé. Mr. Herbertet nem zavarta Gil kínja, sőt. Szinte élvezte látni a szenvedését. 

Kivette a kezét a fiú lábai közül.
– Fordulj meg, Gil – adta ki az utasítást. Szavai a mocskos vágyától ragacsos sóhajba fulladtak, ahogy megsimította a fiú arcát. Az a hófehér, porcelán bőr, és a sötét szemek, ahogy ijedten figyeltek rá. A fiú remegő szájára irányult a tekintete. Nem szokta megcsókolni az áldozatait, ez nem arról szólt. Ez a bűnhődésükről szólt, amiért alantas vágyakat keltettek benne.
Gil más volt. Most meg tudta volna őt ízlelni. Mutatóujját a rózsaszín ajkakra nyomta. Bal kezével magához rántotta a fiú vézna derekát. Máris horgadt a vágya, nekinyomta merevedő falloszát az áldozata hasának. Gil szemében rémület villant.

– Kérem, ne, uram, nem akarom... – motyogta. Erőtlenül megtámasztotta tenyerét a férfi széles mellkasán. El akarta őt lökni magától, futni akart, el, ettől az embertől, messze, valahová a végtelenbe. De tudta, hogy nem fog, már érezte, ahogy a félelme bénult béklyókba veri a végtagjait.
– Mi az? Talán szemből szeretnéd? – húzódott kaján vigyorra Mr. Herbert szája.
Gil zavartan beharapta az ajkát, és a szemébe toluló könnyekkel együtt lassan megfordult, majd kelletlenül lehasalt az előtte álló íróasztalra. Inkább így. Hogy legalább a kéjtől eltorzult arcát ne kelljen látnia. Így könnyebb lesz. Összeszorította a pilláit és a száját is. És várta hogy túlessen rajta, ez a leggyorsabb menekülési út. Minden könyörgése úgyis hiábavaló.

Mr. Herbert elégedetten simított végig a kopott ing alatt húzódó csontos kis hátán. Majd a nadrágját egy mozdulattal húzta le a fenekéről. Nem pocsékolta az idejét további vetkőztetéssel, rögötön a csupasz gömbökre markolt. Széthúzta azokat, és jókorát köpött a feltáruló vágatba. Elkente a rés körül, mutató ujjával tuszkolt bele is egy kicsit. Majd lejjebb húzta az ujját, és a fiú golyóira markolt. Gil felsikkantott az erős szorítástól.
– Mondd, hogy tegyem be! Mondd, hogy megérdemled a büntetést! Kérdd, hogy büntesselek meg, te mocskos kis szajha! Anyád is az volt, te is az vagy! – közben egyre szorosabbra zárta össze az ujjait. Gil homlokára verejtékcseppek szaladtak a kegyetlen fájdalomtól. Az anyja? Azt sem tudta, volt-e egyáltalán. 

– Kérem, uram... büntessen meg... – makogta halkan maga elé, törött lelke minden kis mozaikja tiltakozott a kimondott szavak ellen.
Mr. Herbert elengedte Gil markolását, és meglazította a gombot a nadrágja elején. Majd kiszabadította alsójából az ágaskodó szerszámát. Gil alignedves lyukához illesztette, és belemarkolt a fiú hajába.
– Ne motyogj! Hadd halljam én is! – szólt rá a szerencsétlen fiúra, majd maga felé húzta az ujjai közt fogvatartott tincseket.
– Kéhérem... uram... büntessen meheg – fúlt zokogásba Gil. Mr. Herbert elégedetten lökte vissza a fiú fejét az asztalra, majd betolta magát a szűk résbe. Gil sikkantott, megremegett, ujjaival az asztal szélébe markolt. Összeszorította a fogát az éles fájdalomtól, ami szét akarta szakítani ott, alul. Próbálta magát nyugtatni, hogy ha enged a szorításán kevésbé lesz elviselhetetlen, és hamarabb szabadulhat Mr. Herbert kényszerű öleléséből. 

De a fájdalomra adott reakció ösztönös, önként rándultak szoros gyűrűbe az izmai az őt kínzó hímtag körül.
– Ah, de szűk vagy! – mondta Mr. Herbert, majd Gil jobb térdéhez kapott, és felrántotta azt az asztalra. Gil nadrágja szakadt, vagy csak megadóan lecsúszott róla, nem tudta, nem is igen érzékelte. Azt érezte csupán, hogy Mr. Herbert mélyre tolta magát benne, és nem kímélve őt kezdett durva lökésekbe. Nagy tenyerét a fiú arcára nyomta, Gil bőre súrlódott a lakkozott fán, ahogy meg-megmozdult vékony kis teste a férfi lendületétől. 

Számolt. Remélte gyors lesz. Igyekezett magát eltávolítani a valóságtól, és valahová a lelke legmélyére, egy biztonságos, áthatolhatatlan ajtó mögé bezárni. Valami szépre kellett gondolnia, hogy ne legyen jelen. Teo mosolyára gondolt, az ölelése puhaságára. A végeérhetetlen beszélgetéseikre a napsütötte padon, az árvaház kertjében.
Erős ujjak markoltak a csípőjére visszarántva ezzel őt a könnyítő képzelgésből. Mr. Herbert öblösen hörgött, Gil megkönnyebbült. Már nem sok volt hátra. Elengedte magát, nem tartott ellen, talán még csak egy perc. Vagy annyi sem. 

Ekkor megérezte azt a furcsa bizsergést a teste mélyén, amit még jobban utált, mint a fájdalmat, amit a férfi okozott neki. Nem akart, de fel kellett nyögnie. Szertefoszlott Teo ölelésének melege, és csak egy nagy semmi kavargott az elméjében, közepén egy pici fényes ponttal, ami egyre nagyobbá vált, ahogy az az átkozott bizsergés egyre gyakoribb hullámokban csapott át rajta. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni az érzéssel, nem tudta a tiszta szívéből gyűlölt férfihoz kötni. Gil újra felnyögött, majd ijedten a szájára tapasztotta a kezét. 

Mr. Herbert észrevette a változást az aktusban. Eddig általában csak szipogást, sikkantást, vagy fájdalmas morgást tudott kicsalni Gilből. Most meglepte a fiú torkából feltörő különös hang. Tetszett neki. A farka megrándult a fiú testében, tekintete Gil elnyíló ajkaira tapadt. Benne is eddig ismeretlen érzéseket fakasztottak a nyögések. Látni akarta a fiú meztelen, porcelán bőrét. Ízlelni akarta, megcsókolni. Az ing nyakához kapott, és lehúzta Gil válláról. A feltáruló csupasz vállára markolt, besimított a textil alá a fiú hátára. Akarta megint hallani ezt a csodát a rózsaszín ajkakról, így Gil lába mellett a farkára fogott, és húzkodni kezdte a markát rajta.

– Nnnne... uram... nnne... ahhh – Gil nem tudta türtőztetni magát, pedig egyáltalán nem akart semmit sem élvezni abból, amit műveltek vele. Mégis, az a különös érzés egyre csak ott gomolygott benne. Mr. Herbert agyát elöntötte a kéj, ahogy látta Gil arcának a változását. Azt érezte menten felrobban. Egyre gyorsabban mozgott, míg végre telepumpálhatta az alatta vonagló testet.
Gil felsóhajtott, a megkönnyebbüléstől pedig zaklatója markára engedte a kényszerű kis örömét. Mr. Herbert felnevetett, ahogy megérezte a meleg folyadékot az ujjain. Gil ingjébe törölte a saját mocskát.

– Évezted, te kis szajha? – felrántotta a fiút, és maga felé fordította. Belenézett zavart szemeibe. Hirtelen a fiú tarkójára fogott, és a nyáltól fényes szájára tapasztotta a sajátját. Gil morogva tiltakozott, de a férfi erőszakosan tuszkolta be a nyelvét, és forgatta azt meg a szájában.
Majd mintha magára eszmélt volna, Mr. Herbert elhúzódott tőle, és lekevert neki egy pofont. Gil meghökkent a hirtelen változáson, még a pirosodó arcára is elfelejtette a tenyerét rátapasztani.
– Takarodjál el innen!
Mr. Herbert idegesen a hajába túrt, a tekintete szinte égette Gil meggyötört lelkét. Majd hátat fordított a fiúnak, és dühösen visszarántotta a nadrágját.
Gil összehúzta a ruhája szaggatott darabjait a meggyalázott testén, majd kiiszkolt az istenverte szobából.

*

Bársonyos meleg ölelte körbe az árvaház udvarát és a benne lakókat is. Mélyarany simogatással kényeztette a megtört lelkek otthonának lakóit. A fiúk egy része focit játszott a hevenyészett pályán, néhányan olvastak a fák hűvösébe, de kettő belőlük feltűnően jól érezte egymás társaságában magát. A pálya szélén végigszaladó padok egyikén ültek ketten, beszélgetésbe és nevetgélésbe felejtkezve. Ritka pillanat volt ez nekik, amikor semmitől sem kellett rettegniük. Élvezettel fürödhettek egymás őszinte, puritán szeretetében.

– Még ő hív engem buzeránsnak, amikor az ő farka jár bennem – nevetett fel Gil keserűen.
– Pedig te nem vagy az. Az inkább... – harapta el mosolyogva Teo a mondatot, majd tovább figyelte a focit játszó csapatot. – Ú, oda nézz Gil! Josuha most az irányító. Látod, milyen szép, széles vállai vannak?
Gil arra fordította a fejét, nézte egy ideig a Teo által megdicsért látványt. De nem érzett semmit.
– Nem tudom, Teo, engem nem nagyon érdekelnek se a fiúk, se a lányok. Téged szeretlek, de csak úgy, mint a plüsmacimat.
– Nincs is plüsmacid.
– De ha lenne, úgy szeretném, mint téged. Átölelném, mikor nem tudok aludni.
– Engem bármikor átölelhetsz. Másnak úgysincs rám gusztusa.
– Örülj neki! – vetette oda Gil, hiszen neki pont bőven elege volt a ráerőszakolt gusztusból. Majd kapcsolt, és barátja kezéért nyúlt. – Ne haragudj, Teo! Téged ver. Az se jobb.
– Mindenkit ver... – rántott egyet Teo a vállán. Beharapta az ajkát, majd szabad kezével, zavartan az inge szélét kezdte babrálni. A legutóbbi verése furcsa fordulatot vett. De még Gilnek sem merte elmondani, annyira feszélyezte az egész. Most tekintete a barátja fáradt arcára szaladt, és összerándult a szíve. Nincs neki elég baja enélkül is?

Bár a nádpálcát Mr. Herbert kezében már elég jól ismerte, hiszen gyakran volt nem kívánt találkozása vele. Már a férfi csuklómozdulatait is kívülről tudta. Azt viszont nem mindig, hogy olykor miért is kapott néhány húzást a hátsójára az említett eszközzel. A kacskaságának tulajdonította, hiszen Mr. Herbert nem egyszer kifejtette a fogyatékossága miatti undorát.
Meg a külföldi apjának. Gillel szemben ő ismerte az anyját, és hallott valamit egykor az apjáról is. Öt éves volt, mikor a gyerekbénulás kórokozója végre elhagyta a kis testét örök nyomokat karcolva a sípcsontjába. Az nagyszülei már azelőtt is koloncként tekintettek rá, aki a lányuk felháborító erkölcstelensége következtében született a világra. Tőlük gyakran hallott olyanokat, mint fertő, gaz csábítás meg valami josoni kutyát is emlegettek. Aztán jött a betegsége, és a család végképp haszontalannak minősítette. A probléma megoldásaként Teót árvaházba, az anyját meg valami messzi leányneveldébe toloncolták. Teo nem tudta, mi az a Joson. Ő csak azt látta, hogy a szeme állása leginkább a chicagói vasútépítő kíniakéhoz hasonlít. Néha észrevette a nagyszüleit a városban, de azok pont úgy néztek keresztül rajta, mint a többi koszos árván.

Szóval volt baj vele épp elég, nem csoda, ha az a pálca gyakran járt táncot a fenekén. Mr. Herbert könnyen talált alkalmat egy kis nevelésre.
Ez a múltkori is a szokásos módon kezdődött.
– Mr. Kim! Miért bámul ilyen idétlenül kifelé az ablakon? Nem tud értelmet kölcsönözni az arcára? – lépett hozzá közelebb Mr. Herbert. Mutató és hüvelykujja közé vette Teo állát, és erősen maga felé rántotta. A Teo által jól ismert undorodás ült ki a férfi arcára, ahogy végigmustrálta. Majd, mintha valami meglepőt fedezett volna fel rajta, forgatni kezdte a még mindig az ujjai fogságában tartott fejet. – Az irodámba! – lökte el magától a fiút, majd határozott léptekkel elindult a folyosón. Teo zavartan követte. Megszeppenve állt meg, amikor belépett a férfi mögött.

– Csukd be az ajtót – mondta neki. Teo már zsibbadni kezdett a félelemtől, ahogy eleget tett a kérésnek. Ebből tuti verés lesz, Mr. Herbert csak akkor tegeződött velük, ha inzultálta őket. Egyébként nem. Visszafordult az árvaház vezetője felé, és már a jól ismert pózt is felvette. A bokájára fogott, úgy kínálta fel hátsóját a nádpálcának. Mr. Herbert csak hallgatott, és a fiút vizslatta. Teo ideges kezdett lenni, nem értette, miért nem kapja már a kilátásba helyezett ütlegelést.
– Most nem így. Told le a gatyádat!
Teo megszeppenve nyúlt a nadrágjához, és csúsztatta le a szövetet a domborulatáról. Majd visszafogott a bokájára. Csak nem azt akarja tenni vele, amit Gillel szokott? De hát rá mindig olyan undorral nézett, mint más ember a csótányokra. Mr. Herbert suhintott egyet, Teo hallotta fütyülő hangot, ahogy a nádpálca átszelte a levegőt.

Majd lassan odasétált a fiúhoz. Rátette a csupasz bőrére a pálcát, és várt. Végtelennek tűnő percek után le-föl simogatta a hosszú rúddal Teo meztelenségét.
Teóban remegéssé kezdett fejlődni a feszültség, ahogy a teste próbált felkészülni a fájdalomra, amit nemsoká kapni fog. Mr. Herbert gúnyosan nevetett fel. – Ne várd ennyire, te kis korcs. Megkapod máris! – szólt, és lendült a pálca, immár Teo fiatal bőrére csattanva. Eddig általában úgy ruhástól kapta meg a magáét, ott, ahol éppen Mr. Herbert helyénvalónak látta őt megleckéztetni. Bokát fogott, kapott néhányat, majd mindenki ment tovább a dolgára. Ez most mást volt. Kegyetlenül fájt. Mr. Herbert egyáltalán nem finomkodott, tiszta erőből húzott rá újra és újra. Teo önkéntelenül szisszent minden egyes alkalommal.

Mr. Herbert élvezetét lelte a helyzetben, egyre jobban belelendült, mintha sosem akarná abbahagyni Teo ruhátlan fenekének ütlegelését. A fiú szeméből már potyogtak a könnyek. Az altája sajgott, ahogy a kékülő hurkák szaporodtak rajta. A férfi lihegett, és verejték gyöngyözött a homlokán. Hiába verte meg kegyetlenül az előtte szipogó fiút, a lelke még mindig háborgott. Hiába engedett a kéjes örömnek, ami mindig elárasztotta a fájdalmuk láttán, kielégülést most nem hozott neki. Dühösen rávágott Teo beteg lábára. A fiú felordított, és összeesett. Nyüszögve fetrengett az iroda padlóján a jobb sípcsontjára markolva. A csíkok szabdalta meztelen feneke és fájdalmas vonaglása végre elégtételt hozott Mr. Herbertnek. Kaján mosollyal nézte a „művét" a földön.
– Tűnj el a szemem elől, undorító kis korcs! – rivallt rá Teóra, aki bicegve próbált kijutni a szörnyűségek szobájából, a nadrágját épp valahogy visszarántva magára.

Idillüket és Teo visszaemlékezését az igen jó kiállású irányító törte meg, akit valami megmagyarázhatatlan okból bosszantott a másik kettő nagyon intim barátsága.
– Mi van Gil? Megint a barátnőddel töltöd az egész napot? – szívott egyet az orrán, és a padon ücsörgőkhöz indult.
Gil nem nagyon vette fel Josuha beszólogatását. Szeretett Teóval lenni, ez tény. A többi meg nem érdekelte.
– Nem értem, miért barátnőznek le folyton – fintorodott el Teo szépívű szája. Gil csak mosolygott, ahogy végigfutott a tekintete Teo karcsú testén. Ahogy a vékony lábát keresztezte egymáson, a beteget ringatva az épen. Majd térdére könyökölt, és zárt öklére támasztotta az állát. Úgy figyelte az egymásnak rohanó fiúkat a sötét szempillái alól. 

Gil tökéletesen értette, hogy miért látják benne a lányt a többiek. Teo maga talán nem is vette észre, de a kopogtató pubertás szépen metszett arcot kezdett neki rajzolni és bársonyossá mélyítette a hangját. A babaarcú kis Teóból csinos kamaszt formált. Mindig is volt benne valami éteri, valami nem evilági, ami különlegessé tette őt. De így a nemi érés küszöbén ez elkezdett delejes kisugárzássá fejlődni. A fogyatékosságát már rég túlragyogta a szépsége. 

Josuha odaért hozzájuk, és a szokásos piszkálódásba kezdett. Valahogy kényszert érzett arra, hogy Teót zavarba hozza.
– Mond csak Teo, nem akarsz segíteni rajtam? Mostanában erős gondokkal küzdök – Josuha megmarkolta a csomagját a nadrágja elején, és egészen közel állt Teóhoz. A szép fiú csak leengedte a karját, és értetlen sóhajjal nézett fel az irányítóra.
– Ne most hívd randira, Josuha. Nem látod, hogy beszélgetünk? – vetette oda Gil.
– Mi? – horkant fel a magas, kékszemű fiú, és gyorsan távolabb lépett Teótól. – Hogy én? Randira? Ezt a nyomorék kis buzeránst. Ha! Ha-ha! – röhögött fel kényszeredetten, még a kezét is a hasára tapasztotta a hitelesség kedvéért.

Gil mindig összetört, mikor Mr. Herbertnél kellett látogatást tennie, igen. És a maga részéről sosem kereste a bajt, depresszióra hajlamos lénye inkább bezárkózott a saját világába. Ha őt piszkálták, azt is elengedte a füle mellett. De ha azt bántották, akit szeretett, és gyakorlatilag ez az egész kibaszott világon immár csak Teóra korlátozódott, azt nem nézte tétlenül. Alacsonyságához mérten meglepő arroganciával volt képes visszavágni, és nem egyszer került ki győztesen a verekedésekből is. A lelke mélyén gomolygó sötét méreg gyakran adott neki erőt és kellő indulatot hozzá. Most is pattant Josuha irányába, és szempillantás alatt gyűrte maga alá a nála jóval magasabb fiút. Gil hipergyorsan támadt, és már a másik mellkasán is ült. Majd az öklét ismételten a nyekegő fiú arcába merítette. Lelki szemei előtt Mr. Herbert kapta a kicsit sem finom érintéseit. 

Teo bicegett hozzá, és húzta le a pityergő Josuháról.
– Hagyd csak Gil, nem ér annyit – pillantott le Josuha kék szemeire. Josuha arcát elfutotta a pír, majd letolta magáról Gil már ernyedt izmait.
– Idióták... maradjatok csak meg egymásnak – kászálódott fel, majd futólépésben visszaindult a pálya felé. Nem tudta hova tenni az érzést, ami Teo sötét szemeibe nézve szabadult fel a lelkéből.
– Na, hát ez sem fog már többet hozzám szólni, pedig milyen szép izmos! – huppant vissza Teo a padra. Gil is ismét mellé telepedett.
– Te sokkal jobbat érdemelsz ennél a nyikhajnál, Teo.
– Pf... Ja, bizonyára sok eséllyel indulok majd a társadalomban, ha négy év múlva kiteszik innen a szűrömet. 

– Igen, hát az sem lesz könnyű. De talán a gyökér Herberttől megszabadulok már végre.
Teo könnyes pislogásba kezdett, mert erről eszébe jutott, hogy egyetlen igaz barátja két év múlva itt fogja hagyni, és akkor majd egyedül kell szembenéznie az Oak Park Orphan Home minden szörnyűségével.
– Gil... ha nagykorú leszel, nem lennél a gyámom? Lehetnél. És akkor élhetnénk együtt.
– Azt hol? – morrant rá.
– Mindegy. Csak ne itt.
– Tényleg szeretnéd? – nézett Gil a barátjára, és érezte, véglegesen elolvadt a lelke ezért a fiúért.
– Nagyon.
Teo már nem törődött senki ádáz tekintetével, megrovó véleményével, vagy betegesen furcsa vágyaival. Bekuckózott Gil és az őszi napfény ölelésébe, és egy szebb jövőről álmodott.

*

***
Köszönöm, hogy újra itt vagytok! Remélem, a kicsit súlyos kezdés után is maradtok, és végigkövetitek velem Teo, Gil, Jin és a többek történetét. 
Sírni ér, meg nevetni is, meg szeretni őket a végtelenségig.
Ha van véleményetek, kommentbe vele, kíváncsian várom!
***