1916. december, Oak Park, USA

*

- Odanézz, Gil! - nyomta Teo az orrát örömködve a kisház ablakához. - Havazik!
- Remek, akkor mehetek összesöpörni a járdáról, meg a kerti útról - morgolódott barátja még a paplan melege alól.
- Majd én megcsinálom, még alig esett, nem nehéz! Nem kell lapát hozzá - lelkesedett fel Teo, és már kanyarította is a sálját a nyakába.
- Korán reggel van, Teo, az egész város alszik - dünnyögte a párnába Gil. - Te miért vagy ilyen lelkes?

Teo megállt a mozdulatban, és harapdálni kezdte a száját. Soha nem hazudott Gilnek, most mégsem akart neki válaszolni. De Gil túlságosan is jól ismerte őt.
- Ahá, John úrfi ma jön haza a téli szünetre.
- Megyek söpörni - jelentette ki Teo afféle válaszként. - Te meg, morgós macska, keljél felfelé, mert kell tűzifa Mrs. Brownnak a reggeli elkészítéséhez - pirított azért rá a még az ágyban kuckózó fiúra. Majd lelkesen sapkát nyomott a fejébe, és kibicegett a ház elé, hogy a porcukor havat összetakarítsa.

Szerette csinálni, még az árvaházban is önként vállalkozott erre a feladatra. Természetesen csak akkor, mikor nem volt túl vastag a hótakaró. A lapáttal már nehezebben birkózott, egy lábra terhelni fájdalmas volt neki. De amíg seprűvel el lehetett intézni a huncut pelyhecskéket, addig szívesen töltötte az idejét a társaságukban. Szerette nézni az ártatlan szépségüket.

Igazán akkorra világosodott ki az ég alja, mikorra a járdát befejezte. Persze a nap most nehezen talált utat a testes, szürke fellegeken keresztül, csak szórt borongást hozott a városra, hiába jártak már a reggelben rendesen.
Teo a kerti utakon folytatta a munkáját, kipirult arccal fújta maga elé a párafoltokat. Gil ekkora szedte össze magát, és épp a fáskamrába sietett egy kosárnyi tűzifát gyűjteni a szakácsnőnek.
Nyikordult a nagy ház bejárati ajtaja, magas alak lépett ki rajta. Mr. Jung-Cook fázósan húzta össze magán a drága irhakabátját, miközben az automobil felé sietett.

- Jó reggelt, Mr. Jung-Cook! - köszönt rá Teo, és udvariasan fejet hajtott a kenyéradójának
- Á, szervusz Teo. Micsoda farkasordító hideg van - túlzott Mr. Jung-Cook. - Indulok John elé a pályaudvarra. Nem is értem, minek akart ezzel a hajnali vonattal jönni - dohogott tovább, de azért beült az automobilba és beröffentette azt. Teo szájharapdálva nézte a távolodó gépkocsit, majd gyorsan tovább sepregette a már teljesen hómentes járdát, hogy a fizikai munkával csillapítsa a testében szétáradó bizsergést, ami valamiért John nevének megemlítésekor elindult benne.
- Teo! - hallotta meg Gil hangját a konyhaajtóból. - Kész a reggeli!
Teónak egyáltalán nem volt kedve reggelizni, ő szíve szerint várta volna az automobil visszatértét, de se Gilnek, sem pedig Mariah-nak nem akart csalódást okozni.

- Gyertek, fiúk - intett Mariah a kipirult arcú Teo felé, ahogy az belépett az ajtón. - Forró kakaó, az kell az ilyen reggeleken.
Teo gyorsan letelepedett a konyhaasztal mellé, nagyot kortyolt a forró italból, picit meg is égette a nyelvét, majd jókorát harapott rá a szelet odakészített vajaskenyérből. Gil mértékletesebben látott neki a reggelinek, úgy tűnt, hogy ő jobban ráért ma reggel. A fiúk csendesen fogyasztották a reggelit, egészen addig, míg elegáns cipő koppanásait nem hallották meg az idevezető lépcsőn.
- Jó reggelt, asszonyom! - köszöntötték a belépő Mrs. Jung-Cookot kórusban.
- Jó reggelt, Mariah, jó reggelt fiúk! Teo, hogy te milyen szorgos vagy! - dicsérte meg a ház asszonya a pironkodó fiút. - Ah, Mariah, gyötör a migrén, csinálj nekem kérlek egy jó erős feketekávét. Szerintem egy aszpirint is be kell vennem.
- Igen, asszonyom - látott neki az ital elkészítéséhez a szakácsnő a kérésnek megfelelően. - Na, megin' rázendített - jegyezte meg Mariah kipillantva az ablakon.
- Teo, oda a szorgos munkád.
- Nem baj, Mrs. Jung-Cook, szeretem a telet. Lehet, hogy azért, mert én is akkor születtem - mosolygott Teo.

Közben Gil is befejezte a reggelit, és nekilátott a kályhát újabb fahasábokkal megrakni.
- Hiába mondtam Mariah-nak, hogy ideje lenne lecserélni ezt az ócska fatüzelésű kályhát valami modernebbre, gáz vagy elektromos tűzhelyek is vannak már, de ő hallani sem akar ilyesmiről.
- Asszonyom, hát vínségemre tanuljak tán újra főzni?
- Nem kell megtanulnod újra főzni, csak máshogy adja majd a hőt - kezdett volna magyarázásba a ház asszonya, de Mariah csak hitetlenül ingatta a fakanalat a kezében, mintha azt mondaná, hogy amig ő itt van, ilyen modern hívságok be nem teszik a lábukat a konyhaajtón. Mrs. Jung-Cook elengedte a témát, már sokszor próbálta meggyőzni a makacs szakácsnőjét, mindeddig sikertelenül.

Teo megköszönte a reggelit, és sietett ki, hogy folytassa az ádáz harcát a hópelyhek ellen. Nemsokára közeledő motorhangot hallott meg, és az a fránya bizsergés megint útnak indult a testében.
John szállt ki először a megérkező autóból, és még a poggyászát is maga szedte ki, jó ideje eszébe se jutott ezzel egzecíroztatni Teót.
- Nem lett sokkal jobb az idő - sóhajtott Mr. Jung-Cook, miközben kikászálódott a kocsiból ő is.
- Ez az átkozott havazás, lelassította még a vonatközlekedést is - mormogta John, majd hirtelen szemtől szemben találta magát a kipirult arcú Teóval.

A két fiatal tekintete nem engedte egymást, egy pillanat volt csupán míg egymás szemébe bámultak, számukra mégis úgy tűnt, mintha a Föld lassabban forgott volna addig. John kapta el először a fejét, majd zavartan krákogni kezdett.
- Isten hozta itthon, John úrfi - köszöntötte Teo mosolyogva. John lelke egyszerre olvadt el a nagy mandulaszemek csillogásától, és kelt benne életre valami megmagyarázhatatlan düh is, ezért csak kimérten biccentett egyet, majd besietett apja nyomán a házba.
Teo picit csalódottan vette tudomásul a rövidke reakciót, holott ő reggel óta ezért volt besózva, hogy ezt az egy mondatot elmondhassa a ház ifjú urának. De hát ég és föld voltak ők egymásnak, és ezt Teo is nagyon jól tudta. Mégis, a szíve olykor óvatos próbálkozásokra sarkallta.

John miután üdvözölte a családját, máris a szobájába ment, hogy kipakolhasson a bőröndjéből. Kicsomagolás közben valami zaj ütötte meg a fülét. Teo fütyörészett odakint. John felpattant a ruhái mellől, és a manzárdszoba egyik ablakától szaladt a másikig, hogy ne veszítse szem elől a kertben ügyködő Teót. Maga sem tudta pontosan, hogy miért, de valami lelki gyógyírt jelentett számára a fiút látni. A korábbi bosszankodása pedig saját magának szólt. Mert nem értette, hogy miért van ilyen letaglózó hatással rá már az is, ha Teo csak ránéz azokkal a sötét szemeivel. Pedig azért jött a hajnali vonattal, hogy minél több időt gyönyörködhessen titokban a szépséges fiúban.
John beült az ablakpárkányba, és onnan nézett a kazettás ablakokon keresztül kifelé a hóesésbe. Azonnal ablakot nyitott, nem érdekelte a hideg szellő sem, meg a beszökő hópelyhecskék sem, hallani akarta Teo hangját.
Teo dúdolgatásra váltott szorgos sepregetés közben, és John a homlokát az ablakkeretnek buccantva hallgatta. Szemeit is lecsukta, hogy a fiú bársonyhangját jobban élvezhesse. Fogalma sem volt róla, mennyi időt töltött így.

*

John halkan koppantott az apja dolgozószobájának sötét, mahagóni ajtaján. Bentről mély dörmögést hallott.
- Bújj be - mondta az apja. John belépett, majd finoman becsukta maga mögött az ajtót.
- Apa - kezdett bele máris az eltervezett beszédébe, míg közelebb lépdelt a süppedős szőnyegen apja súlyos dolgozóasztalához. Leengedte magát az egyik karosszékbe.
Mr. Jung-Cook ráaemelte a tekintetét, és várta a gyermeke mondandóját. - Még nem kértem karácsonyra ajándékot.
- De, már többször is, listát is tudnék írni belőle - nevetett fel az apja. - És mindig pont ugyanezzel a szöveggel kezded.
John komor arccal nézte a felmenőjét, most igazán nem volt mókás kedvében. Egészen komoly ügy miatt jött.
- Mondd csak, mit szeretnél? - engedte el a tráfálkozást Mr. Jung-Cook.
- Én... most nem magamnak kérnék - köhintett zavarában a fiú, és tweednadrágja szövetét kezdte piszkálni.

A férfit meglepték gyermekének szavai. Félre értés ne essék, Mr. Jung-Cook tökéletesen tisztában volt legkisebb fia rengeteg jó tulajdonságával. Okos volt, a sportokban kiemelkedően ügyes, még a zenéhez is konyított, és mindemellett rendkívül jóképű volt. Ő volt a legszebb fia, ezt bármikor kétségtelenül elismerte, de természetesen csak magában. Nem hiába mondják, a jó kedvben fogant gyermekek szépek lesznek.
Annak idején, mikor a három nagy fia úgymond kirepült a házból, a feleségével, a szépséges Elisabeth-tel, akiért még mindig töretlenül rajongott, úgy megörültek ennek, hogy véletlenül összehoztak egy negyediket. Mármint fiút. És ez lett a legszebb.
Ennek megfelelően teljes mértékben el is lett kényeztetve. A három bátyja közt alig két-két évnyi a korkülönbség, amikor ők születtek sorra, eléggé leterheltek voltak a szülők. Aztán mire a kis John megérkezett, már csak ő volt nekik, így elég idejük maradt a babusgatására.
De ugyanígy jól ismerte fia jellemének kevésbé szép oldalait is, tudta, hogy kissé nagyratartotta önmagát, ő volt az, aki a legjobban szerette kihangsúlyozni a megye-névadó Cook családdal való rokonságát, és hogy még ő is a John nevet kapta, az már csak a hab volt a tortán.

Szóval mindezek után, nem volt csoda, ha Mr. Jung-Cook meglepődött azon, hogy a fia valaki más számára szeretne karácsonyi ajándékot kérni.
- Folytasd - nógatta a legkisebbet.
- Tudom, hogy megengedted annak a Gil Youngnak hogy tanuljon az öreg Simmonsnál, az asztalosműhelyben.
- Igen, mert remek a kézügyessége, és láttad, még a lépcsőt is hogy kijavította az ősszel.
- Khm... igen, nos, akkor megengednéd, hogy Teo Kim meg fényképészetet tanulhasson? - borult lángba az ifjú John arca, ahogy kinyögte végre a magában oly rég óta forgatott mondatot.

Az apja szerencsére fia jól látható zavarát a számára szokatlan helyzetnek tudta be. Mr. Jung-Cook haladó elme volt a maga módján, igazán nem szívlelte az erőszakot, meg a rabszolgaságot sem tartotta volna fent. Az, hogy a társadalmi rangkülönbségeket elfogadta, azt meg írjuk annak a számlájára, hogy ezen a ranglétrán nem foglalt el különösebben rossz helyet. A két árvaházi fiút ő is kedvelte. Viszont, ha tudta volna, hogy az legkisebb fiát a szerelem hozta a szobájába, valószínűleg nem mosolygott volna így rá. Azt talán még neki is nehezen vette volna be a gyomra, ha a legifjabb Jung-Cook az árvaházi cselédfiúval szűrte volna össze a levet. De mindenki szerencséjére, nem tudta John kérésének valódi mozgatórugóját. Talán maga John sem volt tisztába érzelmei mibenlétével. Ő egyszerűen csak tenni akart valamit a szépséges fiúért, mosolyt szeretett volna látni az arcán, és boldog csillogást a nagy mandulaszemekben.

- De akkor nem kapsz új krikettütőt, meg lovas póló mezt sem - incselkedett a fiával Mr. Jung-Cook. Kíváncsi volt, hogy gyermeke mennyire gondolja komolyan a kérését, mit hajlandó feláldozni azért. John nagyot nyelt.
- Rendben. Tulajdonképpen az ütő még remekül funkcionál, a mezt meg széppé teszi az alakom - húzta ki magát ültében.
Az apja csak pislogott. Valahol örült, hogy a fia meglátta a világot maga körül, de ugyanakkor rendkívül furcsának is hatott számára ez a szokatlan karitatív hozzáállás John részéről.
- És miért akarsz neki segíteni?
- Én... izé... sajnálom őket. Velem egyidősek, apa, mégis dolgoznak reggeltől estig - nézett bátran John a felmenője szemébe. - És ősszel, tudod, mikor azt a nagy elkorhadt fát a kert végében kivágták, én véletlenül láttam, amikor a kútnál megmosdottak, tele vannak sebhellyel. É-én nem tudom, hogy mi folyt abban az árvaházban.

Most Mr. Jung-Cookon volt a sor, hogy nagyot nyeljen. Mégsem mondhatta az alig a felnőttkor küszöbén álló fiának, hogy az intézmény a pedofília melegágya volt.
- Nos, erről a Mr. Herbertről végül kiderült, hogy mégsem volt olyan jó ember, mint ahogy azt a város keresztényegyesületes hölgyei feltételezték róla - válaszolt jókorát finomítva a két éve kipattant botrányon Mr. Jung-Cook. - Megértem fiam, valóban nehéz sorsuk volt. Rendben, állom az ifjú Teo taníttatását, és büszke vagyok rád, amiért végre picit félre tudtad tenni a saját érdekeidet.
Johnnak széles mosolyra szaladt a szája.
- Komolyan? Köszönöm, apa - biccentett fejet hálája jeléül, és maga sem értette, hogy miért, de elöntötte a lelkét valami földöntúli boldogság.

*

John a karácsony körüli napokban fél Oak Parkot végigjárta, hogy tanárt találjon, de nem járt sikerrel, végül is mindenki ünnepelt. Kicsit el volt szontyolodva, amiért nem úgy sikerült a dolog, ahogy eltervezte, és nem tudta a jól kifundált ajándékát átadni. Aztán az új év előtt néhány nappal beütött a szerencse. Pontosabban a Jung-Cook család szolid befolyása ütött be, apja, látva a legkisebb és eddig legönzőbb fia lelkesedését, kerített egy fotográfust, aki egy kisebb (nagyobb) summáért cserébe elvállalta Teo Kim oktatását.

John arcára széles vigyor szaladt, amikor az apja magához vonta, és elsutyorogta neki a jó hírt.
- Akkor odaadjuk neki a születésnapjára, mégis jobb az úgy, az ember nem mindig lesz tizennyolc, nem igaz? - kacsintott cinkosan az apja.
- Te tudod mikor van Teo születésnapja? - nézett nagyra kerekedő szemekkel John.
- Anyád mondta - legyintett Mr. Jung-Cook.
Így történt hogy december harmincadikának estéjén meglepetést terveztek Teónak. Mariah egy kis tortát készített neki, a család pedig felsorakozott a konyhában. Gilt szalajtották Teóért.

- Teo, Teo - kiabált már a kisház ajtaja előtt. - Mrs. Jung-Cook hívat!
Teó a házikó rendberakásával foglalkozott, éppen az ágytakarót rázogatta, lefekvéshez készülődött már elő. A születésnapja éppen úgy nem jelentett számára semmit, mint a karácsony, a húsvét, vagy bármi más, hiszen az árvaházban ezeket sosem ünnepelhették. Illetve csak Mr. Herbert „ünnepelte", és általában az ő kárukra.
Teo kezében megállt a pokróc, és ijedten nézett Gilre.
- Ilyenkor? Valami baj van?
- Nem, nem, csak gyere gyorsan - integetett felé türelmetlenül a barátja. Teo kelletlenül leengedte a kezében tartott takarót, és követte Gilt ki a téli éjszakába.
- Gil, mi történt? Miért hívat Mrs. Jung-Cook? - kérdezgette folyton, mert nagyon ideges kezdett lenni. Félt, hogy valamit elrontott, és most büntetést fog kapni. Félt, hogy észrevették a titokban a fiúkra vetett pillantásait.
- Krisztus kegyelmezz, akkor biztos kiteszik a szűröm - motyogta. Sikerült teljesen felidegesítenie magát, már a szép száját kezdte harapdálni, annyira megnőtt benne a feszültség.

Belépve a konyhába egyáltalán nem értette a helyzetet. Az egész itthon lévő Jung-Cook család felsorakozott a fal mellett, Mariah hatalmas kezei közt egy tortácskát tartott, rajta gyertya égett. Mögötte Gil noszogatta, hogy menjen már beljebb.
- Isten éltessen, Teo - mosolygott rá Mrs. Jung-Cook.

Teo elsírta magát. Írd és mondd, potyogtak a könnyei. Még soha nem ünnepelték meg a születésnapját. Gil magához szorította a vállait, majd Mrs. Jung-Cook vonta az ölelésébe. John is nagyon szerette volna megölelni a csillogó szemű Teót, de nagyon is jól érezte, hogy azzal már átlépne egy határt. Inkább visszabújt a csigaházába, és egy lekezelő horkantást hallatott.
- Kö-köszönöm - motyogta maga elé Teo, és még mindig nem tudta elhinni, hogy ezt nem álmodja. Nem hogy nem rakják ki a házból, hanem még fel is köszöntik születésnapja alkalmából. Nagyon tetszett neki a dolog, de a legjobban mégis az, amikor felfedezte John lopva rajta felejtett tekintetét. A szokásostól eltérően nem sértettség ült az ifjú jóképű arcán, hanem apró mosolygás tette még szebbé a vonásait. Teo picit zavarba is jött, ezért inkább elfújta a gyertyát. Természetesen miután kívánt.

- És akkor születésnap nem lehet ajándék nélkül - zengte Mr. Jung-Cook, miközben Mariah felszelte a süteményt. - Teo, ismered a fényképészt a Scoville Parknál?
Teo bólogatott. - Na, elvállalta, hogy megtanít a mestersége alapjaira. Pár hónapig járhatsz hozzá segédkezni.
Teo eltátotta a száját, úgy meredt a ház urára.
- Na, hát Gil is tanul, tanulj te is - zárta rövidre a dolgot Mr. Jung-Cook, de azért nagyon megmelengette a lelkét Teo mosolya, ami megjelent az arcán, mikorra felfogta végre a helyzetet. Hát még John lelkét mennyire megmelengette! Tulajdonképpen ezért csinálta, hogy ezt a gyönyörű mosolyt láthassa néhány pillanatig.
- Nem is tudom, hogy mit mondjak, Mr. Jung-Cook. Igazán hálás vagyok önöknek mindenért.
- Csak ne hálálkodj nekem, Johné az érdem.
Teo nem mert az ifjú úrra nézni, érezte így is, hogy elönti a pír az arcát.

A meglepetés szülinap oldódó hangulatát a csengő hangja zavarta meg. Mindenki meglepetten nézett körbe, hiszen nem vártak senkit.
- Majd én megyek - ajánlkozott Gil, ennek megfelelően fel is pattant a Teo melletti székről, és indult ajtót nyitni a váratlan jövevénynek.
Teo idegesen pislogott a konyhaajtóra, valami megmagyarázhatatlan feszültség kezdett úrrá lenni rajta. Ekkor érkezett vissza a feldúlt arcú Gil. Mögötte egy apácával.

- Jó estét Mr. és Mrs. Jung-Cook - biccentett az apáca illedelmesen, a hangja nyugalmat árasztott, és türelemről tanúskodott. - Elnézést kérek, hogy viszonylag későn teszem tiszteletem önöknél, de az árvaháztól eddig a házig meglepően hosszú volt az út, és nem mérföldben értem. Ha jók az információim, itt találom Teo-Hugh Kim urat - tekintete körbesiklott az embereken, és rögtön meg is állapodott az elképedt fiún. Az apáca arcán mosoly terült szét. - Bizonyára te lehetsz az.
Teo tekintete riadtan rebbent Gilről Mrs. Jung-Cookra, majd segélykérően Mr. Jung-Cookon állapodott meg.
- Megtudhatnánk, hogy mi járatban nálunk? - kérdezte helyénvalóan a ház ura.
- Természetesen. Agnes nővér vagyok a Szeretet Leányai rendtől. Egy levelet hoztam a fiatalembernek, a tizennyolcadik születésnapján kell kézbesítenem. Ezért is bátorkodtam megzavarni az estéjüket, hiszen ebből a napból már nincsen sok óra hátra.

Az apáca kimért nyugalma és határozottsága a hallgatóközönségére is hatással volt. Mindenki nyugodtabban lélegzett, csak Teo lett egyre feszültebb.
- Ne-nekem? Ugyan kitől? - kérdezte meglepetten, hiszen se kutyája, se macskája nem volt Gilen kívül, aki pedig éppen mellette ült, és hozzá hasonlóan tanácstalanul pislogott.
- Mr. Jung-Cook, megengedné, hogy valahol kettesben beszélhessek Teóval? - tette fel a kérdést a válasz helyett Agnes nővér.
- Jöjjenek - biccentett a kérdezett, és előre indult, hogy mutathassa az utat a földszinti szivarszobába, amely helyiség a legközelebb esett a konyhához. Mr. Jung-Cook kitárta az ajtót, és felkapcsolta a gyéren pislogó mennyezeti lámpát. A háztartása haladt a korral, náluk már az elektromosság a mindennapok részévé vált. Kivéve Mariah konyháját, ott még a régi szokások uralkodtak a szakácsnő makacsságának és begyepesedett gondolatainak köszönhetően.

Teo félénken engedte le magát a selyemhuzatú pamlagra a kis asztalka mellett. Tekintete ide-oda rebbent a dúsan díszített sötét mahagóni falburkolaton, érezte a dohány átható illatát, amit a drapériák és függönyök engedtek vissza magukból. Az apáca vele szemben egy karfás székre ült.
- Bocsáss meg nekem, Teo, hogy így rád ijesztettem, de végakaratot hoztam.
Ezzel a szürke ruhája rejtett zsebébe nyúlt, és egy hosszúra hajtott papírlapot vett elő.
- Végakaratot? - ismételte meg a szót Teo, miközben kinyújtotta a kezét az irományért. - Hát kitől?
- Az édesanyádtól, Teo.
Teo megállt a mozdulatban, a meglepettségtől még a szép száját is eltátotta egy pillanatra úgy meredt az előtte ülő nőre, mintha most derült volna ki, hogy az valamely elmegyógyintézetből szabadult.

Teo lassan összezárta az ajkait, majd lepillantott a kezére. Óvatosan fogta meg a másikkal is, és nyitotta szét a hosszú ujjaival.
„Drága fiam!"
Olvasta, és nagyot kellett nyelnie. Szokatlan volt számára ez a megszólítás. Nagyon szokatlan. Rá is nézett az őt mosolyogva figyelő apácára, hogy biztos-e benne, hogy ez neki szól. Az biccentéssel biztatta az ideges fiút, hogy folytassa nyugodtan.

„Drága fiam!" - olvasta újra Teo a címzést, még mindig hitetlenkedve.

„Ha ezt a levelet olvasod, én már nem élek, és te tizennyolc éves lettél. Az Úr áldjon meg érte, és adjon neked még sok egészséget és erőt a továbbiakhoz.
Először is, kérlek, bocsáss meg nekem. Tudom, a tettem talán túl nagy bűn ehhez. Én is évek óta imádkozom ezért.
Elhagytalak, amikor még alig voltál öt éves, és ez a döntés mindennél jobban fájt. A szüleim, a világ, amiben éltem, nem fogadta el a szerelmet, amit édesapád iránt éreztem, és amikor kiderült, hogy téged hordalak a szívem alatt, a szégyen hulláma mindannyiunkat elsöpört. Kényszerítettek, hogy válasszak. Kidobnak mindkettőnket az utcára, vagy az ő gondjaikra bízlak téged. Fiatal és gyenge voltam, és azt hittem, hogy a döntésem helyes, téged akartalak megmenteni a gyötrő betegségtől. El kellett hagyjalak, szépséges kisfiam.

Olyan gyönyörű gyermek voltál, bizonyára mostanra jóvágású férfivá értél. A szívem szakad meg, hogy nem láthatlak, hogy nem lehettem veled, miközben felcseperedtél. A bűntudat miatt apácának álltam, mert azt hittem, ott találom meg a lelki békét és a megváltást. De minden nap megjártad a gondolataimat, hogy vajon milyen emberré váltál? Hogyan nevettél, amikor boldog voltál? Hogyan ölelt meg a világ, amelyből nekem ki kellett lépnem?

Ha a testem máshol is volt, a lelkem soha nem tudott igazán távol lenni tőled. Az a bűntudat, amit azóta hordozok, hogy magadra hagytalak, soha nem hagyott nyugodni. Most, hogy már elérted a tizennyolcadik születésnapodat, a felnőttkor küszöbén állsz. Biztosan nem tudom jóvá tenni, nincs az a pénz, vagy vagyon, ami pótolni tudná egy anya szeretetét. Pedig én nagyon szeretlek fiam, még ha ezt te nem is tudod.

A mellékelt tulajdoni jogi papírral rád hagyom az egyetlen vagyontárgyam. Remélem egy apró mankót jelent majd, és könnyebben lépsz ki a világba. Talán ott megtalálod azt a nyugalmat, amit én nem tudtam megadni neked.

Tudd, hogy soha nem felejtettelek el, és sosem szűntem meg szeretni téged. Bármit is gondolj rólam, kérlek, bocsáss meg, ha képes vagy rá.

Szeretettel és bánattal,
Édesanyád"

Teo hitetlenkedve nézett a vele szemben ülő apácára.
- Tisztelendő Nővér... már megbocsásson, de... ezt biztos, hogy nekem szánták? - tette fel tétován a kérdést Teo.
- Természetesen. Édesanyáddal együtt szolgálom a Szeretet Leányai rendet, illetve szolgáltam. Sajnos őt elvitte a tüdőbaj a tavaszon - Agnes nővér szürke szeme kissé bepárásodott, amint rendtestvére és barátnője halálát említette. - Betegsége már súlyos volt, mikor magához hívott, és a kezembe nyomta a levelet és a rád hagyott ház tulajdonjogi papírjait, hogy a tizennyolcadik születésnapodon mindenképpen kézbesítsem neked. Akkor elmesélte az egész históriát is.

„- Agnes... - suttogta akkor elhaló hangon. - A fiam... Teo, vidd el neki, kérlek. Nem mehetek anélkül a túlvilágra, hogy ne mondjam el neki az igazságot. Talán már így is késő, de remélem nélkülem és a bűnöm nélkül egy szebb életet élhetett eddig, és talán ezután is ezzel a kis örökséggel, amit rá tudok hagyni. Semmi másom nem maradt, ez is csak azért, mert a nagybátyám annak idején az én nevemre vette. Segíteni akart, de apám haragja elől nem volt menekvés sem nekem, sem pedig Taesoonak. Így hívták az én fiam apját. Taesoo Kim. Josonból érkezett, a saját országa nyomora elől, már sok városban megfordult, mire Chicagóba került. Anyám nagyzási mániája volt, hogy bejártunk oda ruhát varratni. Ott találkoztam vele, kisegítő volt az egyik ruhaszalonban. Agnes... ha láttál már gyönyörű emberi lényt, Taesoo az volt. Magas volt, karcsú. A bőre olyan volt, mint a Borden's karamell cukorkáké, a tekintete sötét, a szája puha, ívelt, akár egy apró szív, az arca vonalát meg akármelyik lány is megirigyelhette volna.

Annyira szerelmes voltam, Agnes... elmentem volna vele a világ végére is. De hamarabb elzavarták tőlem, főleg mikor rájöttek, hogy megestem. Fattyúnak, semmirekellőnek nevezték az én gyönyörű gyermekemet, aki olyan volt kicsinek, mint puttók a katolikus templomokban. Az apja emlékére adtam neki a Teo nevet, a Hugh-t pedig a nagybátyám után kapta. Szinte teljes bezártságban éltem a szüleim házában, még a világ elől is elrejtettek volna szívük szerint. Hiába jött Hugh bácsi engesztelni őket, semmi értelme nem volt. Persze, mert ő meg egy fekete lányt vett el, azért is utálta a család. Az anyám ordított vele, hogy nem elég az ő szégyenfoltja, még ránk is akar tenni egyet?

Pár évig éldegéltem az én apróságommal egyetlen szobában, szinte soha ki nem mehettünk, hogy ne lássa az egész város azt a bizonyos szégyenfoltot. Mégis, nem cseréltem volna senkivel. Ő volt az én boldogságom. Aztán Teo beteg lett. Nagyon beteg. A gyermekbénulás nem került el minket sem. Rettegve álltam a láztól gyötört kis teste felett. Sírt a fájdalomtól, az izmai gyakran görcsbe rándultak. Nem tudtam elviselni a szenvedő gyermek látványát, térden állva könyörögtem anyámnak, hogy hívjon orvost hozzá. Egy feltétele volt. Ha elhagyom őt, akkor kihívja az orvost. Mit tehettem volna, Agnes? - könny csorgott végig a sápadt arcán, majd lassan átadta lelkét az Úrnak."

Teo sokkolva nézte az apácát. Nem tudott megszólalni, hirtelen nem is érzett semmit. Agnes felállt, és átült a pamlagra a fiú mellé. Szótlanul magához húzta a vállait, és átadta az elkésett anyai ölelést.
- Sajnálom, Teo - suttogta a sötét tincsek közé.

*

Talán már a hajnal pírja színezte az ég alját, Teo még mindig nem aludt, csak feküdt a kisházban az ágyon Gil ölelésében. A családnak bent csak a legszükségesebb részleteket mesélte el, pontosabban az apáca segített neki, mert Teo agya mintha felmondta volna a szolgálatot. Annyi gondolat és érzelem keringett benne, hogy nem tudta azonnal feldolgozni. Itt az ágyban is csendben feküdtek órák óta, csak egymás megnyugtató szuszogását hallgatták.
- Gil... - szólalt meg végre Teo. - Van egy házunk... egy saját otthonunk.

***
Mit gondoltok Teo életének az alakulásáról?
***