1919. június, Chicago, Randolph Street Station

*

Teo csodálkozva forgatta a fejét, a nagyvárosi nyüzsgő tömeg egészen más élmény volt neki, mint Oak Park csendes utcái. Már az idetartó villamosút is egészen lenyűgözte, ahogy átváltott a kertvárosi hangulat, és egyre magasabbra törtek az épületek az ég felé. Aztán a vasútállomás újabb meglepetést hozott neki.
- Ez a föld alatt van? - csodálkozott.
- Teo még nem volt itt? - kérdezte Imi. Teo csak megrázta a fejét, kunkori tincsei lendülve követték a mozgását. - Mi ide érkezni Jinnel, mikor jöttünk haza. Csak nem tudtam, hogy ez lenni Chicago - kuncogott, kis tenyerét a szája elé tartva.
- Haza? Tán már ez az otthonod, Jimmy? - érdeklődött Gil, és valami indokolatlan bizsergés ölelte körbe a szívét. Imi ránézett, és elmosolyodott lakótársa arckifejezésén.
- Ti vagytok Imi otthona - mondta, mire Gil majdnem átesett a közben útjukba kerülő padon. Szerencsére nem ült rajta senki.

A fiatalok vidám csevegés közben keresték a megfelelő peront, ahonnan a vonat indulni fog Michigan City felé, ahol is Jin nyaralóját kívánták meglátogatni egy kis rendrakásra és némi horgászatra.
- Melyikről is indul, Teo? - kiáltott Gil a barátjának, aki éppen a jegyeket silabizálta.
- A kilencesről - válaszolta Teo.
- Ott van ni - mutatott egy festett táblára Gil, ahol a megfelelő peronokhoz való haladást nyilakkal jelölték. Ahogy Gil megfordult, hogy megnézze, a társai követik-e őt a jó irányba, ismerős arcokat pillantott meg, tőle nem messze álldogáltak, és a vonatszerelvényekről leszálló embereket figyelték. Mr. és Mrs. Jung-Cook elegáns alakja azonnal kivált az állomás középszerű tömegéből. Gil feléjük lépett, és udvariasan köszöntötte őket.
- Jó napot, Mr. Jung-Cook - biccentett egykori ura felé -, és Mrs. Jung-Cook - meg egykori asszonya felé is. - Mi járatban vannak erre?
- John elé jöttünk - válaszolta Elisabeth.
- Á, John úrfi hazajön a nyári szünetre? - érdeklődött tovább udvariasan Gil.

- Csak egy hetet lesz velünk, amíg a Tahoe-tóra megyünk a bátyjaival. Azt mondta, meghívták Londonba a nyárra, és majd csak az új szemeszterre érkezik vissza Bostonba. Hát ez van, ha a gyerekek felnőnek. De szerencsére Joseph végre meglepett minket a várva-várt unokával! - mosolygott őszinte boldogsággal Mrs. Jung-Cook. - És veletek mi van, Gil? Tavasz óta nem láttalak.
- Minden rendben, Mrs. Jung-Cook. Nagyon sok volt a munkánk, most ezért is egy kis víkendre megyünk Michigan City-be.
- Ó, az egy remek hely! - lelkendezett egykori asszonyuk. - És kik a fess fiatalemberek? - nézett Mrs. Jung-Cook a közben Gil háta mögé megérkező kis csapatra.
- Ő itt Jin Beam... a barátom - mutatta be az utazótársakat Teo, miután ő is illedelmesen köszönt. - Ő pedig itt Jimmy Park, a háborúban ismerkedtek össze.
Iminek nagyon tetszett, hogy Teo önkényesen amerikanizálta, és nem kezdett hosszú fejtegetésbe a körülményeit illetően.

- Az a szörnyű háború, micsoda értelmetlen hülyeség volt - sajnálkozott Mrs. Jung-Cook. - Szerencse, hogy a fiatalemberek épségben hazaértek. Beam? - nézett kérdőn Jinre. - Benjamin Beam esetleg a rokona?
- A fia vagyok, asszonyom.
- Hallottam az édesapja munkáiról, őszintén sajnálom, hogy olyan korán elveszítette. De milyen szerencse, hogy visszatért a háborúból, az édesanyja biztosan megkönnyebbült.
- Biztosan - nyelt nagyot Jin, de nem volt kedve megosztani a családi drámáját ezzel a barátságos asszonnyal.
- Jaj, nagyon örültem fiúk, érezzék jól magukat a tónál, a viszontlátásra - integetett Mrs. Jung-Cook, majd visszasietett a férjéhez.
- Milyen kedves lédi - mosolygott Imre.
- Nagyon sokat segített nekünk, ő és a családja - magyarázta Teo, de azért egy picit belepirult, ahogy eszébe jutott John, és ami anno köztük történt. - Na menjünk, mert lekéssük a vonatot - nógatta a többieket.
A kék kocsik oldalán arany betűk hirdették: South Sore Line, a peron mellett festett tábla: To Michigan City and South Bend.
- Jó helyen vagyunk - állapította meg Gil.
Felszállás után az elektromos interurbán sebesen repítette őket Michigan City felé. Közben előkerültek a piknikkosárból a Teo általkészített uborkás szendvicsek is, csak, hogy gyorsabban teljen az idő.

Nagyjából másfél óra elteltével futott be a vonat a Michigan-tó melletti városkába. Apró kis állomáson álltak meg, egyáltalán nem volt köszönő viszonyban sem a chicagói pályaudvar nyüzsgésével, de szinte a tó partján volt, és lenyűgöző kilátást nyújtott. Nedves, vízszagú levegő csapta meg az orrukat, ahogy lekászálódtak a vonatról.
- Kell még egy kicsit sétálnunk - mondta Jin, majd, mint egy igazi csapatkapitány, előre indult, mutatva az utat. Mindannyiuk kezében táskák lógtak, Jin a hátán pedig a horgászfelszerelést cipelte. Önkéntelenül eszébe jutott az apjával az utolsó közös útjuk a gyönyörű Packard Roadsterrel. Megrázta a fejét, most nem volt helye a melankóliának. Örült, hogy a barátaival lehetett, és annak még jobban, hogy Teóval most már hatodik hónapja osztotta meg a mindennapjait. És szerencsére az éjszakáit is. Jin boldog volt, és olyan szerelmes, amit évekkel ezelőtt el sem tudott képzelni.

Megállt egy picit, hátranézett, és bevárta a piknikkosarat hozó kedvesét.
- Nem nehéz? Nem fáj a lábad?
- Jól vagyok, Jin. Neked?
- Á, az enyém jobb, mint újkorában - emelte fel a sérült lábát, és forgatta meg a bokáját, demonstrálva a mondottakat. - Hála dr. Hope-nak.
Ugyan a vádliját varráshegek szabdalták, és az izmai sem egyenletesen fejlődtek, hol jobban kidudorodott, hol apró völgyecskét alkotott a rostok hiánya, de funkcióját tekintve nagyon is jól működött. Főleg, mióta a veteránokkal focizgatott is, Jin határozottan remekül érezte magát. - Már csak tíz perc és ott vagyunk, aztán kiteszem neked a hintaszéket a stégre, és megpihenhetsz.
- Jézusom, Jin, nem vagyok cukorból! - méltatlankodott Teo.
- De. Mert pont olyan édes vagy - hajolt Teo füléhez, mintha súgni szeretett volna neki valamit, de aztán csak egy könnyed puszit nyomott rá. - Karamellből vagy, ha nem tudnád - vigyorgott rá teliszájjal, miközben Teo arcát halvány pír öntötte el.
- A francba Jin, mások is vannak veletek. Tiszta gejl, amit leműveltek - froclizta őket Gil nevetgélve.

Nemsokára felbukkantak a nyaraló sötétszürke falai és a napsütésben rikító fehér léckerítései. Mögötte a tó kéksége húzódott egészen az ég aljáig, majd ott szerelmes ölelésben összeolvadt vele.
- Nagyon szép! - lelkendezett Teo, majd hirtelen megtorpant.
Egy férfi állt a kis nyitott kapuban. Termetre Jinre hasonlított, csak masszívabb volt, idősebb és jóval mogorvább.
- Szentséges isten, mit keres ez itt? - mordult Jin, ahogy meglátta a testvérét a nyaraló kerítésének támaszkodni. - Maradj itt - szólt Teóra, majd néhány öles lépéssel közelebb ment a bátyjához.
Nem méltatta köszönésre sem, csak haladt határozottan az útján.
- Hallottam, hogy előkerültél - szólt a bátyja, ahogy Jin mellé ért. - Igazán kár, hogy megúsztad azt a nyamvadt háborút.

- Köszönöm a szíves érdeklődést, Gregory, de szerencsétlenségedre jól vagyok, szóval most már akár mehetsz is. Ugyanis ahol állsz, az az én tulajdonom.
- Kik ezek az ágrólszakadtak? - hagyta figyelmen kívül Jin mondatát Gregory, ahogy az öccse mögött érkezőket kezdte vizslatni.
- A barátaim. Gregory, kérlek, menj el. Ne keresd a bajt.
- Aha, a barátaid? Milyen érdekes - lökte el magát a fehér léckerítéstől, majd elhaladt az ácsorgó Jin mellett, és Teóhoz lépett. Egyenesen belebámult abba a szép arcába. Teo nagy mandulaszemei elkerekedtek a hirtelen támadó mozdulatra.
- Hagyd őt békén! Ne érj hozzá, te átok... - ejtette le pakkokat Jin, és mozdult azonnal a szerelme felé. Gregory csak elhúzta a száját, majd megmarkolta Teo állát.
- Csak nem ezt a félvér szukát dugod, drága testvérem? - röhögött fel.

Teo rámarkolt az őt szorító kar csuklójára, majd egyenesen Gregory szemébe nézett.
- Engedj el, vagy bokán rúglak - sziszegte felé indulatosan.
- Hm, de kis harcias vadmacska vagy - nevetett Gregory tovább, de a következő percben fájdalmasan felnyögött. Meglepődött a hirtelen felbukkanó, nála jóval alacsonyabb, pulykavörös képű fiún, aki épp az előbb helyezett el egy kellemetlen erősségű rúgást a bokáján.
- Engedd el! - mordult rá Gil is, aki menetrendszerűen érkezett Teo megmentésére. Ekkora már Jin is odalépett, és lefejtette a bátyja kezét a szerelméről.
- Tűnj el, Gregory, mondtam már! - üvöltött rá. - A ház az enyém, és ha a fejed tetejére állsz, akkor sem tudod elvenni! Húzzál haza, és mondd meg a szerető anyámnak is, hogy üdvözlöm - kiabálta Jin, majd sokkal lágyabban szólt a megszeppent kedveséhez. - Gyere - ölelte át Teo vállát, és úgy kormányozta vissza a kiskapu mögé, ahol akkorra már Gil és Imi is ott állt. Gregory még egy tétova lépést tett feléjük, aztán meggondolta magát, és megtorpant.
- Még nem végeztünk egymással, te mocskos kis korcs! Semmirekellő buzeráns dög! Ne gondold, hogy egy centet is hagyok majd neked a családunk örökségéből! Kiperlem alólad ezt a kulipintyót is! - vagdalkozott Gregory, de azért óvatos léptekkel hátrálni kezdett. A túlerő, mégiscsak túlerő, és ezt ő maga is jól látta.

Jin dühe elpárolgott, csak mérhetetlen csalódás és szomorúság vette át a helyét.
- Ne járasd le magad! - szólt bátyja után csendesebben, majd bezárta a kiskaput és elindult a ház felé. - Sajnálom - kért bocsánatot a barátaitól, ahogy belépett az ajtón.
- Ne törődj vele - mordulta Gil. - Inkább lássunk neki annak a pecázásnak.
- Jól vagy? - simított kedvese karjára Teo. Jin bólintott, és igyekezet visszapislogni az útnak induló könnyeit.
A fiúk nem ejtettek több szót az incidensről, inkább gyorsan kipakoltak, és felnyalábolták a botokat, majd azonnal a stégre siettek.
- Édesem, kéred a széket? - kérdezte Jin a kedvesétől.
- Ne merészeld! - mordult rá játékosan Teo, majd rácsapott Jin fenekére, mert momentán a fiú mindkét keze foglalt volt, ahogy a szükséges cuccokat cipelte kifelé.
Jin végre elnevette magát, majd lepakolt, és lelkes válogatásba kezdett a horgok és a csalik között.

- Azt hiszem, még soha életemben nem csináltam - forgatta Gil a kezében a horgot, és azon tanakodott, hogy kell ezt az izét a madzagra felkötni.
- Én sem - értett egyet Teo.
- Ti nem fogni még halat? - képedt el Imre, aki magát a Tiszába élő jószágok fenevadjának tekintette. - Én laktam otthon nem tó, Tisza nevű folyó mellett. Abban lenni sok hal, és én mind kifogni! - vigyorodott el büszkén.
- Az összeset? - kerekedtek rá Teo mandulaszemei, közben ő is lehuppant Gil mellé a stégre.
- Aha - vigyorgott Imre. - Szeretitek sült hal? Imi megcsinálja majd nektek, ilyen finom lesz - cuppantott egy csókot kézfeje összeszorított ujjaira. - Csak előbb fogjunk valamit. Gyere, Gil. Jin mutatja Teónak, Imi mutatja neked, jó?
Gil biccentett, és örömmel lépett a lakótársa mellé, aki már érdeklődve nézte át a horgászkellékeket. Mikor mind a négy bot elkészült, a jártasabbak megmutatták a technikát, hogy hogyan is kell azt a vízbe dobni. Itt Imre és Jin között némi szakmai vita alakult ki.

Jin nyugodtan ült a stég szélén, térdig feltűrt nadrágja látni engedte a vöröslő hegeket keresztül-kasul a jobb vádliján, miközben lábfejét a vízbe lógatta. Ő a hazai csapat nyugalmával készült a feladatra. Imre izgatottan ácsorgott, és alaposan kémlelte a a tó felszínét, mintha idegenben játszott volna. És valahol ez pont így volt.
- Rendbe kell tenni a zsinórt, Jin - szólalt meg Imre, miközben nyálas ujjaival simította a madzagot. - Ezt így nem lehet dobni rendesen. Először kell lendíteni, a sodrás miatt.
Jin elvigyorodott, miközben nyugodtan belelógatta a horgot a tóba.
- Sodrás? Ez itt nem a Tisza, Imre. Ez egy tó. Nem folyik sehová. Itt a halak csak úgy... várnak.
Imre homlokát ráncolva hátradőlt kissé, majd mutatóujját figyelmeztetően Jin felé emelte.
- Ezért nem fogni rendesen halat! Ha nincs lendület, a csaliban nincs élet. Ragadozó hal majd hiszi döglött, azt nem szereti - magyarázta, és a víz fölé suhintotta a zsinórt. A horog elegáns ívben landolt a vízben. - Így kell ezt! Kell bele lélek!
Jin nevetve csóválta a fejét.
- Lelked van, az biztos, de túlkomplikálod. Nézd csak meg, hogyan kell ezt itt csinálni.
Jin hátralendítette a botját nyugodt mozdulatokkal, majd a horog tompa placcsanással ért vizet, alig egy méterrel a parttól. - Látod? Egyszerű. Nem kell hadonászni, csak figyelni, hol vannak a halak.
Imre hangosan felhorkantott.
- Figyelni? És majd kérni szépen őket, hogy ússzanak oda hozzád? A halat kell csalni! Megtanulni csak magyar folyón lehet, mert ott a halak még küzdeni.
Jin felvonta a szemöldökét.
- A halak itt békések Jimmy. Nem kell harcolni velük. Csak türelmesnek kell lenni. Ez itt Amerika, barátom. Nyugodt vizek, nyugodt halak - állította Jin továbbra is.

- Figyeld a botom Gil, hozok ennek a két harcosnak sört - tápászkodott fel kuncogva Teo, és a kisház felé indult. A hűvös kamrából előhalászott négy sört, kettőt-kettőt hosszú ujjai közé fogott, és úgy ment vissza a stégre. Imre és Jin közben eldöntötték a vitát, végül a halakra bízták a dolgot. Annak lesz igaza, aki nagyobbat fog.
A fiúk békésen iszogattak és pecázgattak, míg meg nem kordult a gyomruk.
- Na, lesz amit enni, hős pecások? Vagy vegyem elő, amit hoztunk? - érdeklődött Teo.
Imre kezében megrándult a bot, és felkiáltott, nagy lelkesedésében magyarul.
- Kapás van!
A többiek nem értették a szavait, de a hangsúlya és az izgatottsága egyértelművé tette, hogy itt halról van bizony szó. Jin azonnal ugrott a hálóval Imre mellé.

- Úgy, ne siesd el, hagyd, hogy fáradjon.
- Jin nyugodni meg, Imi kifogta már a fél Tiszát.
- Jól van, jól, te halak réme - kuncogott Jin, és már készítette a hálót, hogy segítsen Imrének kiemelni a fogást a stégre. - Ú, ez egy sárga sügér, és egész szép példány. Ügyes vagy, Jimmy!
Imre arcára akkora mosoly szaladt, majdnem szétrepedt a pufi arcocskája a büszkeségtől.
- Ugye, Imi megmondani! Gyere, Gil, csinálni tüzet, Imi pucolni hal.
Gil szívesen hagyta ott a pecabotot, érezte, hogy ez a tevékenység nem neki való. Sokkal lelkesebben követte a nagyon boldog Imrét a kisház kertjébe, hogy nekilássanak a hal elkészítéséhez.

- Jin! Kapásod van! - ugrott Teo a kedvese helyére, mert míg ő a másik hallal volt elfoglalva, addig megmozdult a kapásjelzőnek használt parafadugó.
- Fogd, édesem, fogd! - utasította Jin.
Teo máris a botért nyúlt, hosszú ujjait ráfonta a nyelére, úgy tartotta, amíg Jin odaért hozzá. Nem vette ki Teo kezéből a pecaeszközt, a háta mögé állt, és átkarolva a fiú karcsú testét, úgy segített neki a halacska kiemelésében.
- Ez az! Az első közös halunk - örült Jin, és puszit nyomott Teo arcára.
Diadalmasan vitték a fogást a többiekhez.
- Még egy sárga sügér! - tette le Jin a még vergődő jószágot a másik mellé, melynek a pikkelyeit Imre már nagy lendülettel kaparta lefelé. Pattogtak az ezüstös halpénzek mindenfelé Imre bicskája mentén.
- Előkészítek néhány krumplit, süssük meg azt is a parázson - javasolta Teo.
A fiúk lelkesen telepedtek a tűz köré és falták be a közösen fogott vacsorájukat.

*

Teo és Jin evés után a stégen üldögéltek csendes beszélgetésbe mélyedve, miután a bevállalt mosogatást elvégezték. Imre és Gil a megszáradt edényeket hurcolták vissza a házikó konyhályába.
- Hé, Jimmy - kapta el Gil a szép szőke csuklóját. - Adj nekem egy puszit - húzta magához közelebb. Imre teátrálisan megforgatta a szemeit.
- Puszi nem lenni kávé, hogy neked mindig kelljen - nevetett Gilre, majd ki akarta szabadítani magát, de a másik fiúnak esze ágában sem volt őt elengedni.
- A te puszid jobb, mint bármilyen kávé - pirult el Gil porcelán bőre.
Imre mégis Gil vállára támasztotta a karjait, majd az arcához nyomta az ajkait. Gil odavolt ezért a borzongásért, ami minden egyes alkalommal elöntötte, ahányszor Imi pusziban részesítette.
- Tudok jobbat - suttogta Imre.
Feloldotta kissé a gátlásait a napon elfogyasztott sör, és remélte, hogy semmi olyat nem csinál, ami Gilnek rossz lehet. Tavasz óta sokat beszélgetett Teóval, és lassan kibontakozott előtte az árvaház szörnyű világa is.

Azóta még óvatosabban bánt Gillel, mindig csak annyit engedett meg magának, amennyit a szép lakótársa maga kért tőle. De most túlságosan is felpezsdült a vére, és ha már Gil maga kívánta a csókot... - Imi mutat neked valami sokkal jobbat - duruzsolta tovább. Gil hallgatagon biccentett, és ekkor Imi azokra az édes kis rózsaszín ajkakra nyomta a sajátját. Gil önkéntelenül felnyögött. Ha az arcára kapott puszitól a bizsergés a testében szaladt szét, most, ahogy Imre ajkai a száját érintettek, a bizsergés meg sem állt az ágyékáig. Furcsa érzés volt számára, eddig nem érzett szexuális vágyat még senki iránt. Keze önkéntelenül mozdult Imre dereka után, és közelebb húzta magához a csinos testét.
- Mé-még egyszer... - motyogta teljesen elalélva az őt elárasztó érzésektől.
Imre a szép arcára simította kis kezeit, és most úgy csókolt Gil szájára. Finoman értek össze az ajkaik, óvatos kis csókot váltottak egymással.
- Most már lenni elég, nincs karácsony - suttogta Gil ajkaira, majd nevetve kibomlott az ölelésből és kisietett a kertbe.

*

A szájra puszi egészen megbolondította Gilt. A nap hátralévő részében Teo után kujtorgott, mire végre a kamrában pakolászás közben el tudta kapni egy kis beszélgetésre.
- Teo! Segíts nekem!
- Miben? - kérdezett vissza szórakozottan Teo, úgy tűnt, hogy a polcokra pakolás jobban érdekelte jelen pillanatban.
- Mondd csak, ho-hogy kell örömet okozni egy fiúnak? - fúlt bele a saját kérdésébe Gil.
Teo keze megállt a mozdulatban. Letette a mogyorókrémes üveget a polcra, majd teljesen a barátja felé fordult.
- Hogy micsoda? Jól hallottam?
Gil feje teljesen vörösre váltott. Beharapta az alsó ajkát, és csak bólintott egy nagyot. Teo ezzel szemben szélesen vigyorogni kezdett.
- Úgy örülök neki, Gil! - jelentette ki, és barátja nyakába omlott, majd egy csontropogtató ölelésben részesítette. Mikor végre Gil morgolódása közben szétváltak, Teo komolyra fordította a szót.
- Nos, talán a legfontosabb a türelem...

*

A víkend véget ért, vasárnap hazatértek a fiúk, és készültek az újabb dolgos hétre.
A fotóstúdió mögötti kisszobában Jin kipakolta a cuccaikat, míg Teo a fényképezőgépével bíbelődött a lefüggönyzött ablakok mögött.
- Jin! Gyere, mutatok valamit! Nemrég csináltam meg.
Jin belépett a stúdióba, ahol élete szerelme tett-vett. Még mindig képtelen volt betelni Teo látványával, azon tanakodott, hogy hogyan tud egyre jobban és jobban beleszeretni. Főleg, mikor kettesben voltak, akkor öntötte el ez az érzés, elég volt hozzá csak néznie Teót.
- Ülj ide! - mutatott Teo egy székre a fehér paraván előtt.
Jin engedelmesen lépett a szék felé, és lecsüccsent rá. Teo még állítgatott valamit, aztán lendületesen szerelme ölébe huppant.
- Mosolyogj! - ölelte át Jin vállát.
Jin meglepetten nézett a kamera sötét lencséjébe, mikor is pár másodperc múlva meghallotta a kattanást.

Teo nevetett, és visszabicegett újra a kamerához, megint állított valamit, aztán visszaült Jin ölébe.
- Adj egy csókot - kérte, Jin pedig lelkesen fordította az ajkait kedvese irányába. Pont mikor a szájuk összeért, akkor kattant megint a gép.
- Mi ez? - kérdezte Jin.
- Önkioldón dolgozom.
- De minek az egy fényképésznek?
- Hogy tudjon a szerelmével közös képeket készíteni - suttogta Teo, és immár nem érezte olyan sürgősnek, hogy visszamenjen a kamerához. Inkább Jin csókjába simult, majd közben pozíciót is váltott, és teljesen szembefordulva ült rá Jin ölére.
- Mmm... képtelen vagyok betelni a csókoddal, édesem - suttogta Jin. Teo is így lehetett ezzel, mert nem hagyta abba a gömbölyű ajkak ízlelgetését egy másodpercre sem. Hosszú ujjait szerelme hajába túrta, nyelvét pedig a szájába engedte.

Általában Jin irányította az intim együttléteket, de most úgy tűnt, a szépséges Teónak más tervei voltak. Jin csak halkan nyöszörgött Teo vehemens csókjaitól, és egészen kedvére való volt a szerepváltás. Nagyon tetszett neki a mandulaszemeket elködösítő vágy, és ahogy a kecses ujjak máris a nadrágja korcán matattak.
- Hé, nem fogok elszaladni - mosolygott Teóra, de a kedvesét most ez egy cseppet sem érdekelte, türelmetlenül tovább kutakodott Jin nadrágjában.
- Annyi gyönyört és gyengédséget szoktál adni nekem szépséges szerelmem, most én akarom elvenni az eszed - suttogta Teo Jin fülébe.
- Azt már nagyon rég elvetted... - kezdett a mondatába Jin, ami rögtön egy öblös nyögésbe fulladt, ugyanis Teo közben ügyesen kiszabadította az éledező férfiasságát, majd egy mozdulattal elé is térdelt.

Az előző évben tanult, és azóta már többször átgyakorolt mozdulatokkal kezdte kényeztetni szerelmét, aki még a nadrágjától sem szabadult meg teljesen, máris utazott Eufória felé. Jin hátraejtette a fejét a szék támlájára, kezét Teo kunkori tincseibe túrta, és nyögött. Próbált viszonylag csendes lenni, de nem igen sikerült neki. Teo borzasztóan élvezte, ahogy Jin egyre jobban elvesztette a kontrollt a lelkes tevékenysége következtében. Mikor úgy érezte, hogy kedvese fallosza kellőképpen merev, felállt Jin előtt, és bokáig letolta a saját nadrágját. Már lépett volna a jól bevált kis tégelyért, mikor is megragadták a csípőjét.
- Nem gondolod, hogy így hagylak - szuszogott Jin nagyokat a saját felajzott állapota miatt, majd dús ajkai közé vette Teo még lankadt férfiasságát.
- Jihn... én neked akartam...

- Fogsz, édesem, fogsz, de hadd hozzalak hangulatba téged is - morogta Jin félig a szájában kedvese merevedő farkával. Amikor Teo vehemensen zihált már, Jin kiengedte magából, majd játékosan a fenekére csapott.
- Folytathatod - mosolygott.
Teo csak megszerezte azt a tégelyt, közben a nadrágját is lerúgta a bokájáról. Így félcsupaszon ült vissza Jin ölébe. Jin rutinosan kenőcsözött össze ujjat, feneket, majd hagyta, hogy Teo a maga ütemében engedje magát rá a már kőmerev, gyöngyöző falloszára.
- Szeretlek, Jin Beam - nyöszörögte Teo, ahogy Jin egyre jobban kitöltötte.
- Én még jobban, gyönyörűséges Teo-Hugh Kim.
A kis szék igencsak nyekegett a kibontakozó szerelmük alatt, tán még össze is szakadt volna, ha nem fejezik be gyorsan.

*

Közben az utca túloldalán Gil és Imre is aludni készülődött. Gilnek viszont tervei voltak, és emiatt borzasztóan izgult. Már szokásosan egymás mellé bújtak Imrével az ágyban.
- Megölel? - kérdezte azzal az édes akcentusával Imi, amit a mellette fekvő fiú egyenesen imádott. Gil beharapott ajkakkal tárta szét a karját, és várta, hogy Imi bevackolja magát közéjük. - Jimmy... - suttogta annak a mézszínű hajára. Imre fészkelődött egy sort, hogy szembe kerülhessen vele.
- Hm? Gil nézte a szép arcát a besütő holdvilágban, majd egyre csak a szájára ugrott a tekintete. Elhúzta a kezét Imre derekáról, és a remegő ujjával megérintette a puha párnácskákat. Majd nagyot nyelt. Lassan közelebb hajolt Imre ajkaihoz, miközben érezte, hogy a szíve a halántékában dobog. Majd életében először ő adott csókot.

Imre elmosolyodott, és ujjacskáit Gil tarkójára vezette.
- Nem fél... - motyogta neki, és újabb csókot kezdeményezett. Kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta vele Gil száját, majd puszilgatni kezdte az arcát. Gil halkan felnyögött, a furcsa érzés tornádóként keringett a testében. Bizsergett az öle, dobogott a szíve, és rengeteg nyál gyűlt a szájába, úgy, mint amikor süteményt látott a cukrászdában. Pont olyan édesnek és finomnak találta Imrét. Gil ismét a száját fordította Imre pusziözönébe, hogy megismételjék a csókot még egyszer. Imi elmosolyodott, ajkait Gilére tette, majd kinyújtotta a nyelvét, amit befúrt a másik szájába. Gil nagyobbra tátotta azt, hogy Imre mélyebben ízlelhesse, majd ő is megpróbálkozott ezzel a dologgal a másik fiú legnagyobb örömére. Lassan, türelemmel fedezték fel egymást.

Imre nem akarta erőltetni a dolgokat, azoknak Gil sérült lelkében kellett maguktól megszületniük. Próbált teljesen ráhangolódni a szomorú szemű fiú mozdulataira, és a benne szárbaszökkenő vágyakra.
- Jimmy... - szakadt el Gil a duzzadt ajkaktól. - Én... tudod...
- Shhh - csittegte le Imre. - Ma este nem beszél. Ma este csak szeret, jó? - nézett Gil szemébe, aki erre tétován bólintott.
Imre a könyökére támaszkodott, és belecsókolt Gil nyakába, akin ettől ezer libabőr szaladt végig. - Ez jó? - suttogta a fülébe.
- Nagyon - nyögte Gil. Imre kipattintott egy gombot az alsóruhán, majd a szétnyíló szövet között felbukkanó hófehér, puha bőrre csókolt.
- Ez is jó?
- Igenh...
- És ez? - kérdezte a következő gombnál.
- Mmmh... - már csak ezt hallatta Gil, ahogy Imre sorba vette az összes gombját. Majd cirógatni kezdte apró ujjaival Gil feltárulkozó meztelenségét.
- Nem siet, csak azt csináljuk, ami jó Gilnek is - nyomott puszit Gil köldöke alá, aki ettől ismét felnyögött.

Gilnek eszébe jutott a sok okosság, amit kikérdezett Teótól. Szíve szerint jegyzetelt volna, de mégis furcsa lenne, ha az ágyban azt olvasva próbálna partnere kényeztetésébe fogni. Így Gil a saját eszére kellett hagyatkozzon.
- Gyere ide - simított a szőke tincsekre. Imre készségesen feküdt vissza mellé, majd várakozó szemekkel pásztázta Gil arcának finom vonalait.
Mióta gyakorlatilag együtt éltek, gyakran veszett el a bámulásukban. Egyszerűen nem értette, hogy Gilnek miért nem volt egy cseppnyi fogalma sem arról, hogy mennyire szép.

Gil nagyot nyelt, majd tenyerét ráfektette Imre arcára, belenézett azokba a csokoládé szemekbe.
- Ígérd meg, hogy azonnal szólsz, ha valamit nem jól csinálok.
Imre bólintott, majd megfogta Gil kezét, és a tenyerébe csókolt. Gil sóhajtott egyet saját maga bátorítására, és óvatosan elkezdte kicsomagolni Imre csinos testét az alvóruhából. Ahogy feltárult előtte az izmos, mégis karcsú test, nagyon vágyott megérinteni.
- Szép vagy, akár egy szobor - húzta végig Imi izomtónusain a megremegő ujjait. Majd Imre bőrére hajolt, és pici csókokat hintett a mellkasától a hasáig mindenhova. Újra érzeni kezdte azt az intenzívebb bizsergést, ami most is az öle felé vándorolt. A kíváncsi ujjait már bátrabban engedte szabadjára Imre testén, élvezettel cirógatta a finom, bársonyos bőrét.

Majd észrevette a félig letolt alsóruha alatt keletkező puklit, és azt is, hogy annak a tetején bizony nedves folt kezd elterjedni. Először csak, mint a lepke szárnya, oly könnyedén ért hozzá, majd kicsit erőteljesebben simította rá a tenyerét. Imre hálásan nyögött fel az érintéstől. Gilt először meglepte a feltörő hang, de rögtön rá is ébredt, hogy mennyire jó volt ezt hallani.
Imre arcát figyelte, ahogy még egyszer végigdörzsölte a kezével az ölén képződött dombocskát. Imi édes ajkai elnyíltak, ahogy ismét kiszökött a nyögés közöttük. Gil megbabonázva nézte a jelenséget, és egyre lelkesebben folytatta a simogatást.
- Gihl... ez nagyon jó - hunyta le a pilláit egy percre Imre, mire Gil észbe kapott, hogy Teo még mennyi remek tanáccsal látta el, és nem hagyhatta, hogy leragadjon máris az elsőnél.
Így Imre ruhájához nyúlt, és óvatosan még lejjebb húzta rajta. A végén már Imi is segített, türelmetlenül rúgta le magáról a feleslegessé vált szövetet.

Gil gyönyörködve nézte végig a lemeztelenedő testet, és a merevedő édes kis falloszt. Ahogy Teo mesélte neki azt a francia dolgot, úgy tett. Imre férfiasságához hajolt, és először csak egy puszit hintett rá.
- Ahhh - kapta jutalmul, és egész kezdett neki tetszeni a dolog. Minél bátrabban csókolt, annál erősebb nyögés volt a díja.
Imre elképedve nézte, ahogy a szép fiú a kecses, rózsaszín ajkai közé engedi a merev falloszát, majd körülbelül a második mozdulatánál érezte, hogy másodperceken belül elérkezik számára a vég. Imrének sem volt túl sok tapasztalata, kivéve, amikor néha elintézte magát titokban, miután túl sokat bámulta Gil kerek popsiját, ahogy az hajlongva dolgozott a műhelyében.
Ez, amit most kapott, egyenesen lenyűgözte, nagyon tetszett neki ez az amerikai módszer.
- Gihil... énhh... - de mire kimondta, már robbant is, meglepve Gilt, akinek eltátott ajka közül kicsusszant a szökőkútként kilövellő fallosz, néhány cseppet az arcára szórva. Imre felült, pihegve nyúlt az alvóruhájáért, és törölgette le a maradványait Gil arcáról.
- Bocsánat. Túl jó volt.
Gilt különös érzés fogta el, ahogy nézte a kipirult arcú fiút. Mintha Imre a gyomrára madzagot kötött volna, és most azzal húzná magához. Mindenféle vágyak indultak el céltalan keringésben az agyában, hirtelen azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. De Imre eltátott, lihegő ajkai meggyőzték. Csókra hajolt hozzá, úgy ízlelte a dús ajkakat, mintha sosem akarná abbahagyni.

- Gil... - tolta el a vállait Imre. - Most te feküdj. Imi megtanulja amerikai mód - mosolygott a szépséges szobatársára, és alig várta, hogy Gilt lássa elnyílt ajkakkal nyögni.
Imre sokkal merészebben fogott a feladathoz, gyorsan szabaddá tette a területet, és egyetlen felvezető csók után, beszippantotta Gil farkát.
Gil nem nyögött, konkrétan felsikkantott az érzéstől. Aztán jöttek csak a nyögések. Gil agyát teljesen elöntötte a gomolygó bizsergés, melynek az epicentruma Imi ajkai között volt éppen. Fejét hátraejtette a párnára, keze a lepedőt markolta, míg próbált az ép eszénél maradni. Gilt még jobban meglepte a rátörő orgazmus, szinte fel sem fogta, sikkantott újra, és máris belelövellt Imre torkába. Teljes megsemmisülésben bámulta Imrét. Úgy érezte, egyetlen gondolat sem maradt a fejében, minden távozott belőle az élvezetével együtt. Csak Imre létezett ebben a pillanatban számára. Imre, és a dús, piros ajkai, amikbe határozottan szerelmes volt.
- Jihmmy... - suttogta, de mást már nem is volt képes kipréselni magából. Imre közelebb kúszott hozzá, és meztelen testéhez ölelte Gilt. Puszit adott a porcelánbőrre, majd bevackolta magát Gil vállához. Gil keze önként indult el, Imi derekára kúszott, és magához szorította.
Egy könnycsepp hagyta le a sötét szemeit. Egy gyönyörrel és boldogsággal teli könnycsepp.