1919. július, Oak Park, USA

*

Átlagos, hétköznap este hullott Oak Park békés városkájára, és azzal együtt a Taylor park melletti fotóstúdióra is. Jin a plüsskanapén ült, és cigarettázott. Teo újságot olvasott a kis asztali lámpa fényénél, miközben a fejét Jin combján nyugtatta.
- Azt írják, csendesedett a spanyolnátha járvány - olvasta fel Teo az érdekesebb híreket. Jin csak hümmögött, és szabad kezével szórakozottan szerelme kunkori tincseivel kezdett játszani.
- Figyelsz te egyáltalán? - pirított rá Teo.
- Tessék, édesem? - kérdezett vissza Jin, látszott rajta, hogy a gondolatai máshol járnak.
Teo felült kedvese öléből, letette az újságot a kisasztalra, majd teljesen Jin felé fordult.
- Ki vele, mi a baj? Mióta visszajöttünk a nyaralóból olyan szótlan vagy, és csak bambulsz ki a fejedből.
- Azért nem mindig - húzódott kaján mosolyra Jin gömbölyű ajka, majd egy dohányízű csókot nyomott kedvese szájára. - Éjszakánként rád bambulok.
- Jin, ne komolytalankodj már állandóan. Érzem, hogy valami nyomja a lelked. Nem akarod elmondani? - pislogott rá Teo a hatalmas mandulaszemeivel, és Jin akarva-akaratlanul elolvadt a látványtól.
- Hogy tudlak ennyire szeretni, hm? - simogatta meg a kedvese arcát. Teo megfogta Jin kezét, és a szájához húzta egy könnyed puszira, majd leengedte az ölébe, és két tenyere közé simította.

- Tudod, nem hagy nyugodni Gregory látogatása... - vallott végül Jin.
- De hát annyi szörnyűséget vágott a fejedhez, csak nem akarsz neki megbocsátani?
- Megbocsátani? Dehogy. Aki ilyen szavakkal mer illetni téged, azt meg kéne öljem.
- Krisztusom, Jin! - kapta Teo a szája elé a tenyerét ijedtében.
- Édesem... bár valójában szeretném megtenni, de akkor börtönbe kerülnék, vagy kötélre... egyik opció sem vonz. Inkább veled élném le az életem, ha nem bánod.
Teo megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
- Nem, egyáltalán nem bánom.
- Igazából azon gondolkodom azóta a találkozás óta, hogy beszélnem kéne anyámmal. De az egyik felem akarja, a másik meg nagyon nem.
- Én melletted állok, bármit is döntesz - bólintott Teo.
Jin elveszve figyelte Teo arcának gyönyörű vonásait. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ne tetsszen bárkinek, abban a pillanatban, ahogy meglátja. És a másik megmagyarázhatatlan kérdése az volt, hogy tudott ő lenni az a szerencsés, aki a szép fiú érzelmeiben viszonzásra lelt?

- Elviszlek magammal - jelentette ki, mint egyetlen igaz megoldást.
- Hogy mi? - hökkent meg Teo. - Ne-nem!
Teo felpattant a plüsskanapéról, és le-föl kezdett mászkálni a teremben.
- E-ez egy nagyon rossz ötlet. Nem értek az anyákhoz egyáltalán... és mit csinálunk, ha ott lesz Gregory is? Miért akarsz önként pofonért menni? - pislogott rémülten Teo.
Érezte, hogy apróra szűkül a gyomra, ahogy elképzelte, hogy Jin bemutatja őt az anyjának. Hát miért akarják bárkinek is elmondani, hogy mi van köztük? Mi van, ha Gregory elhíreszteli a városban? Ha a pletyka szárnyra kel, akkor nem fognak hozzá kuncsaftok jönni, akkor tönkremegy és lehúzhatja a rolót. Teo elég ideges lett a gondolatra.
- Innom kell egy korty viszkit, abból, amit a raktárból síboltál - nyögte, és rögtön a kredenc irányába vette az útját. - A kurva életbe, Jin! - hallatszott még ki a konyhából.
Jin csodálkozva nézett a szerelme után, tán még sosem hallotta káromkodni. Most Teo látható felindultsága ellenére mosolyra húzta dús ajkait, ugyanis a haragvó fiú is nagyon tetszett neki.

Pár másodperc múlva a feldúlt Teo nyitott viszkisüveggel a kezében érkezett vissza, megállt Jinnel szemben, és kérdően nézett rá. Hiába volt dühös, annyira édesen festett a lebiggyesztett ajkaival, hogy Jin majdnem elnevette a magát.
- Amint kellemetlenné válik a helyzet, egyszerűen eljövünk. De hidd el - állt fel Jin a kanapéról, és a kedvese elé lépett. - Aki meglát téged, az rögtön megkedvel. És akkor talán anyám is meg fogja érteni, hogy miért nem tudlak nem szeretni - megsimogatta a szépséges arcot, majd szorosan magához húzta Teo karcsú testét, és mélyen megcsókolta a viszki ízű szájat.
- Nem kenyerezel le egy csókkal - morogta aléltan Teo Jin ajkaira.
- Tudom... de tedd meg a kedvemért, kérlek. Ha nagyon kudarcba fúl a látogatásunk, legalább megértem, hogy nincs miben reménykednem, és másodjára is elveszítem anyám. De adjunk neki még egy esélyt... ha nem sikerül, soha többet nem keresem, még csak meg sem említem őt az otthonunkban. Rendben?
Teo sóhajtott, majd megadóan bólintott.
- Csak ne szeretnélek ennyire...
- De szeretsz! - nevetett rá Jin, és szanaszét puszilgatta Teo arcát.

*

A nagy találkozásra a következő vasárnapot jelölték ki a fiúk. Mégis illendő napnak tűnt ahhoz,hogy Jin bemutassa a szülőanyjának a kedvesét. Az apró szoba egy sarkában Teo idegesen válogatott a kevéske ruhája közt.
- Ne aggódj, édesem, te bármiben jól nézel ki - jegyezte meg Jin a nyakkendőjét kötve.
Teo csak morgott valamit teljesen a szekrénybe hajolva, arról, hogy Jin nem érti meg a problémáit, aztán előkotort egy selymes fényű fekete zakót. Már nem is emlékezett pontosan, hogy honnan szerezte, talán Mrs. Jung-Cooktól kapta,talán nem. De eddig még sosem volt rajta, az biztos. Úgy érezte, túl elegáns darab őhozzá. Sóhajtva magára húzta, majd kibújt a szekrényajtó takarásából, és a válla fölött a szerelme felé tekintett.
- Így jó leszek, édes?
Jin gyanútlanul pillantott arra, de aztán úgy is maradt, teljesen ledöbbenve.
- Úristen - nyögte ki.
Teo egy értetlen tekintetre méltatta.
- Ennyire rossz? Cseréljem ki? - nézett végig magán, de amikor ismét felemelte a fejét Jin arcát látta maga előtt, aki könnybe lábadó szemmel pásztázta.
- Hogy lehetek ilyen kibaszott szerencsés? - súgta, majd rásimított Teo kecses állvonalára. - Gyönyörű vagy... - rebegte, mint aki el sem hiszi, amit lát, majd egy szerelemmel telt csókot hintett Teo ajkaira. - Ha te nem győzöd meg anyámat, akkor senki.
Teo elmosolyodott a szerelmi vallomásra, visszacsókolt Jin gömbölyű ajkaira.
- Nagyon izgulok - suttogta.

***
Én is meghalok, nem csak Jin 😉 Hogy tud ilyen gyönyörű lenni?🫠🫠🫠

*

Gyalog vágtak át a nyárban fürdő városon. Mire a Linden Avenue-ra értek, amin Jinék háza is állt, Teo hátán már csurgott a veríték, és sejtette, hogy nem csak a meleg idő tehetett róla. Olyan ideges volt, mint még soha, pedig volt már néhány kellemetlen helyzetben része. A Gregoryval való találkozásból kiindulva nem számított sok jóra, ha őszinte akart lenni magával. Aggódott Jinért is, félt, hogy újra csalódni fog.
Észre sem vette, de a fejében lévő gondolatoktól egyre-másra csak sóhajtozott, ahogy sétáltak az utcákon keresztül.
- Mi a baj? - állt meg Jin. - Fáj a lábad?
- Nem, nincs semmi... menjünk inkább - nyelt nagyot Teo.
Jin jól látta, hogy a szép vonások elmélyültek. Szíve szerint nagyon megölelgette volna a szerelmét, de ilyen bátor még ő sem volt, hogy mindezt Oak Park közepén tegye meg.

Így maradt az, hogy egymás mellett sétálva közelítették meg a Beam házat, csak a nyugtalan érzelmeik feszültek közéjük.
- Hű, azt a mindenit! - állt meg Teo a modern vonalú, vöröstégla berakásokkal díszített ház előtt.
- Apám tervezte, és átalakíttatta annak megfelelően a házat, amit megvettünk, mikor Oak Parkba kerültünk.
- Nagyon elegáns, mégis, sokkal másabb, mint a többi környékbeli ház.
Teo önkéntelenül a Jung-Cook rezidencia klasszikus szépségével hasonlította össze. Ami mellett azért jócskán elmaradt, mégis nagyon tetszett neki Jin apjának az alkotása, és ennek szót is adott.
- Apám odalenne érted - súgta a fülébe a szerelme, majd egy melankolikus mosoly terült el az arcán. Nagyon hiányzott neki az édesapja, az egyetlen ember, aki valaha is megértette őt. Teót leszámítva, persze. - Na essünk túl rajta! - vett egy mély levegőt Jin, és fellépdelt a néhány lépcsőfokon az ajtóig.

Meghúzkodta a csengő zsinórját, majd mikor a ház belsejében elhalt az éles hang, halk csoszogásra lettek figyelmesek. A két fiú egymás kezét szorongatva bámulta az ajtó pattogzó festékét. Teo az ájulás szélén volt, és Jin sem érezte sokkal komfortosabban magát, a szíve a gyomra helyén dobogott, a gyomra pedig a torkán keresztül készült távozni. Aztán végtelennek tűnő percek után, végre lenyomódott a kilincs, és egy nyikordulás kíséretében kinyílt az ajtó.
Jin szólni akart, de aztán úgy maradt, eltátott ajkakkal, némán.
Az anyja állt az ajtóban. Nyilvánvalóan ő kellett, hogy legyen. Jin felismerte az egykorszép vonásokat, de mintha a két és fél év alatt huszonötöt öregedett volna.
- A-anya? - makogta Jin a fáradt arcot böngészve.
- Fiam! - szusszant Martha. - Gyere be... - tette hozzá olyan halkan, hogy Jinnek meresztgetnie kellett a füleit, hogy halljon valamit.

Martha tétován tett két lépést hátra, és szélesebbre tárta az ajtót. Jin hallotta, ahogy Teóból kiszakadt a lélegzet, biztatásul megszorította a kedvese kezét.
Marha a nappaliba ment, a két fiú megszeppenve követte megtört alakját. A szoba le volt sötétítve. Jin a nagy ablakok előtti függönyhöz nyúlt, és kicsit széthúzta a szárnyakat. Erős fénynyaláb vágott át a félhomályon. A bútorok tetején vékony porréteg ült, a kanapé párnái rendetlenül feküdtek a bársony huzaton. Az asztalon gyógyszeres papírtasakok, maszatos poharak nyújtóztak álmosan bele a rég nem látott fénybe. Jin meglepődve nézett végig a rendetlen szobán. El nem tudta képzelni az anyjáról, mindig a pedantéria mintaképe volt Mrs. Beam. Most meg?
- Mi történt itt, anya? - nézett körül Jin meghökkenve.
- Egyedül maradtam... nincs kinek rendet raknom - hallotta meg a fáradt hangot a sarokban lévő fotelból. - Húzd kijjebb a függönyt, fiam, hadd lássalak benneteket.
Jin úgy tett, majd Teót maga előtt terelgetve leültek a kanapéra, miután lepakolt néhány párnát, hogy legyen egy kevés helyük.

Martha kerek szemüveglencséin keresztül figyelte a fiát. Jin jóvágású arca egyre inkább az apját kezdte formázni. Martha lelkébe beleszúrt a fájdalom. Hiányzott neki Ben... borzasztóan hiányzott.
- Gregory mondta, hogy találkozott veled... örültem, hogy hazatértél. Aggódtam miattad, mióta megtudtam, hogy elmentél a háborúba.
Teo elégedetlenül szusszantott, Martha nem hallhatta abból a távolságból, Jinnek viszont apró mosolyt csalt az arcára kedvese rosszalló reakciója.

Martha a tenyerébe temette az arcát, majd kezei lassan lecsúsztak. Tekintete Jinébe fúródott, szeme könnytől volt fényes.
- Annyi éjszaka... annyi nap... kértem Istent, hogy bocsásson meg, amiért eltaszítottalak magamtól. De még most is... - hangja elcsuklott, és megrázta a fejét. - Még most is úgy érzem, hogy nem tudom felfogni ezt... - mutatott csontos ujjaival a fiára, és a mellette ülő Teóra. Majd elhallgatott, és csak figyelte őket.
- Te nem az Edwardsék unokája vagy? - törte meg hirtelen a csendet Teóra emelve a tekintetét.
- Az anyám valóban Edwards lány volt, asszonyom - mondta Teo finom, kimért hangon.
- Emlékszem rá... Iris, vagy Irene? Szép lány volt... nem csoda, hogy te is ilyen bájos lettél.
Teo elpirult a váratlan bóktól. Jin sokat sejtetően nézett rá: „Látod, én mondtam, senki sem tud neked ellenállni" - sugallta a tekintete.

- Jin...nagyon sokat gondolkoztam azon, amit akkor a nyaralóba mondtam neked, és be kell látnom, apádnak valahol igaza volt - folytatta Martha a mondandóját, mint valami monológot, mintha nagyon sokszor lejátszotta volna már magában ezt a beszélgetést. - A fiunk vagy... és ezen semmi sem változtat. De kérlek, ne várd, hogy örüljek neki. Nem könnyű elfogadnom, de majd jobban próbálom.
Elpillantott róluk, a szeme szomorúan csukódott le, majd nagyokat szusszantott, mint aki a lelkére rakódott súlyt akarja ezzel enyhíteni.

A feszültséggel terhes csendet hirtelen az ajtó erőszakos csapódása törte meg, majd dühös lépések döndültek az előszobában.
- Anya! - szólította Gregory, majd ahogy a belépett volna a nappaliba, a küszöbre gyökerezett a lába. Teo úgy rászorított Jin kezére, hogy az majdnem felkiáltott. A nagy mandulaszemek a nappali bejáratára tapadtak, és egyszerre jelent meg benne harag és félelem, ahogy a magas, robusztus férfi megjelent az ajtóban.

- Hát persze, hogy itt talállak! - kezdte Gregory élesen, mikor magához tért a hirtelen sokktól, amit az öccse és a „babája" látványa okozott neki. Leplezetlenül mérte végig őket, közben szája meg-megrándult, mint mikor az ember orrát eléri a kellemetlen latrinaszag. - Csak te lehetsz olyan pofátlan, hogy visszatérsz ide, mintha semmi sem történt volna.
Jin kimérten fordította az arcát a dühöngő testvére felé.
- Gregory, nem most van itt az ideje ennek. Anyámhoz jöttem, nem hozzád.
- Nem most? - nevetett fel a bátyja keserűen, miközben beljebb lépett. - Szerinted mikor lenne megfelelő, Jin? Amikor végképp romba döntöd anyánkat? Nézz csak rá! Apa halála óta olyan, mint egy árnyék, és te... te csak tovább tetézed a szégyenét és a fájdalmát azzal, hogy ide hozod az otthonába... ezt. - A fejével Teo felé biccentett, mintha ezzel is jelezné, mennyire megveti a jelenlétét.

Teo nem szólt semmit, csak feszülten figyelt, minden idegszála készen állt, hogy ha kell támad, de ha kell, menekül, Jinnel együtt egy pillanat alatt.
- Ne merészeld őt így emlegetni. Teónak semmi köze ahhoz, hogy apa meghalt, vagy hogy anya hogyan érzi magát. És te is tudod, hogy én azért mentem el... - hangja egy picit megremegett, de aztán erőt vett magán, nem akarta megadni Gregorynak azt az élvezetet, hogy gyengének lássa őt. - Azért mentem el, mert nem hagytatok más választást.

Gregory gúnyos mosollyal rázta meg a fejét.
- Mindig ez a te szánalmas önsajnálatod! Elmentél, hogy a kis... szabados életedet élhesd, és most visszajössz, hogy miért is? Hogy az örökségből részesedj, amit apa hagyott? Gondolod, hogy megérdemled egyetlen centjét is, hm?
- Ezzel csak neked van problémád, bátyám - hangsúlyozta ki az utolsó szavát, és kezdett a pumpa egyre jobban felmenni benne, hiába érezte Teo nyugtató érintését a kezén.

- Megint az örökségről van szó? - szólalt meg ekkor Martha halkan, mint aki felébredt valami hosszú álomból. Mindketten felé fordultak, de Gregory nem hagyta, hogy az anyja elbizonytalanítsa.
- Anyám, ő csak kihasznál téged! Szerencsétlen apánk forog a sírjában! Ez az ember, hiába a vérünk - mutatott Jinre, és szinte köpködte a szavakat -, nem méltó arra, hogy a családunkhoz tartozzon. A nevünkhöz! És még idehozza ezt a...
- ELÉG! - kiáltott fel Martha. Gregory arca megrándult, mintha arcul csapták volna.
- Anya, hát nem látod, hogy... - hápogta meglepetten.
- Látom, Gregory - vágott közbe Martha. - Azt látom, hogy magányomban és gyászomban nem jöttél, pedig te nem voltál a háborúban. És azt is látom, hogy Jin most itt van, és próbál újra kapcsolatot teremteni velünk. Míg te... - mérte végig számonkérően Gregoryt. - Csak vádaskodsz és bántasz.
Marha fáradtan legyintett, mint aki borzasztóan unja már Gregory mondandóit.

A nagyobbik fia idegesen túrt a hajába.
- Én csak... én próbálom megvédeni, amit apa épített!
- Nem neked kell megvédened - mondta Martha keményen. - Az apád végrendeletet hagyott. Az örökségét úgy osztotta el, ahogy ő akarta. Ha tiszteled őt, akkor elfogadod ezt. Mindannyian elfogadjuk ezt.
Gregory élesen szívta be a levegőt, de kivételesen csendben maradt. Majd az öccsét figyelte, és a mellette ülőt. Egészen bizarr gondolatai kezdtek támadni. Az a szépívű arc, azok a hatalmas szemek, a lágyan hullámos haj... ha nem tudná, hogy fiú, bizonyára megakadna a szeme rajta. De így... - szinte a hideg is kirázta a saját elvetemült ötletétől.
- Én nem bírom ezt nézni! Majd visszajövök, ha ezek eltűnnek innen - fordult sarkon, és kiviharzott a lakásból.

Teo is és Jin is leforrázva érezték magukat, hiába, hogy Martha úgy-ahogy kiállt mellettük, Gregory éles nyelve azért megkarcolta a lelküket, nem is tudták tagadni.
- Akkor mi most megyünk, anya - állt fel Jin, és húzta fel maga mellé a kedvesét is. - Talán még eljövünk máskor is, ha nem bánod... esetleg segítenék itt rendet rakni - nézett körül.
Nem várt igazán választ, csak határozottan elindult kifelé a helyiségből.
- Szervusz... fiam - gurultak utánuk még az anyja szavai.
Az utcára kiérve Jinből egy pillanat alatt illant el a tartás és az erő, érezte, hogy menten elbőgi magát. Aztán meglátta az ő csodálatos szerelmét, és sírás helyett mégis mosolyra görbült a szája.
- Menjünk haza... édes - súgta neki, majd átölelte Teo vállát.
Többet most nem tehetett, de ez a kis fizikai kontaktus is megnyugtatta valamennyire a háborgó lelkét.

A stúdióba visszaérve Teo fáradtan roskadt a kanapéra. Nem csak a lábában érezte a lüktetést, amit azért megerőltetett a sétával a Beam házig és vissza, hanem a lelkében is. Mintha kiszívták volna belőle az összes életerőt. Jin, jó „férj" módjára a konyhába sietett, és két nagy pohár viszkit, azok tetején meg egy tányérkányi szendvicset egyensúlyozott visszafelé a nappaliba.
Teo elcsigázva nézett a világszép arcba, és elmosolyodott.
- Akármilyen nehézséget is kell átvészelni... érted megéri - mondta a szerelmének, aki ettől szokatlan pírba fordult. Teo kinyújtotta a kezét a tányérért, és segített Jinnek lepakolni a kisasztalra.
- Végül is lehetett volna rosszabb - nyögte ki Jin, és lehuppant a plüsshuzatra. Teo rögtön mellé ült, és finoman a széles vállakra simított.
- Így van. Tettünk egy apró lépést, talán lesz lehetőségünk majd egy másikra is.
- Nem tudom, hogy mi jót vihettem véghez, amivel kiérdemeltelek téged - suttogta Jin.
- Elég, hogy létezel, és ezzel szebbé teszed minden percemet - válaszolta Teo, majd rácsókolt azokra az érzéki, dús ajkakra.

*

Eltelt a nyár, a fák lombkoronái pompázatos színekbe csavarodtak, ahogy az őszi hideg szelek megérkeztek Oak Park utcáira. Azóta a fiúk párszor átmentek Jin anyjához, kicsit rendbe szedni a házat. Martha már eljutott addig a pontig, hogy tisztes távolból szó nélkül nézte őket. Jin valamelyest haladásnak fogta fel. Talán nem kellett volna segítenie az anyjának, hiszen nem tudta feledni a kemény szavakat, melyek elhangzottak a kisházban évekkel ezelőtt, de mégis valahogy jobban érezte magát tőle. Az apja sírjához meg rendszeresen kijártak egy-egy friss virágcsokorral, természetesen be kellett mutatnia egymásnak a két általa szeretett lényt.

A korai szürkület barátságosan ülte meg Jin és Teo otthonát.
Jin nemrég ért haza a munkából, és ilyenkor Teo úgy érezte, hogy élettel telik meg a stúdió, pedig kedvese nem csinált semmi különöset, egyszerűen már a létezésével betöltötte a teret, és betöltötte Teo szívét is.
- Nem úgy volt, hogy Jimmyék átnéznek este? - kérdezte Jin, miközben a tegnapi sült krumpli maradékát majszolta be. Teo egy sámlin ült, és a maga mellé húzott asztali lámpa fényében egy kis kézi fényképezőgépet szerelt egy apró csavarhúzóval.
- De - hümmögte, mert ilyenkor nagyon el tudott mélyülni a tevékenységében. Jin kilépett a konyhácskából és elvarázsolva nézte Teo ide-oda kunkorodó tincseit.
- Ne készítsünk valami vacsorára? Ha mégis átjönnének - törte meg a csendet.

Teo felnézett a munkájából és elmosolyodott.
- Majd inkább én. Sok mindenben vagy tehetséges édesem, de a főzés nem tartozik közéjük - pimaszkodott vele Teo, de lelkesen engedte le a félig kész gépet a kezéből, és indult el a konyha felé.
Míg Teo nekilátott a rendelkezésre álló dolgokból valami ehetőt készíteni, Jin nem tudta nem kihasználni az alkalmat. Szerelme derekáért nyúlt, és csókra húzta magához. Gyakran végződött így a dolog, ha ők ketten egyszerre voltak az apró helyiségben, de valahogy ezeket az intermezzókat egyikük sem bánta, csak néha a vacsora kapott kissé pörköltebb zamatot.

Most nem így történt, ugyanis ölelkezésüket a stúdió bejárati ajtaja fölé szerelt csengőcske hangja zavarta meg.
- Jimmy, te vagy az? - kiáltott ki Jin, és kelletlenül kiengedte karjai közül Teót.
- Ühüm - hallották a nem túl lelkes választ.
- Mi a helyzet? - lépett ki Jin a konyhából. - Hogyhogy egyedül?
- Gil nem volt jól, feje fájt, inkább lefeküdni aludni. Mondta, Jimmy kérd meg Teót, adjon aszpirint. Van neked tabletta, Teo? - pislogott egykedvűen a barátaikra.
- Aha, megnézem - fordult Teo a szobácska felé.
- Jól vagy, Jimmy? - érdeklődött Jin. - Nyúzottnak tűnsz. Nem kérsz enni?
Imi megingatta a fejét.
- Dolgozni sokat, és most aggódni Gilért.
- Ne aggódj, stramm gyerek, nem lesz semmi baj.
Imi szótlanul bólogatott, míg Teo vissza nem ért a gyógyszerrel.
- Itt is vagyok. Tessék! - nyújtotta át a papírtasakot Imrének. - Rá van írva a tasakra az adagolás, mondd meg neki, hogy ne vegyen be többet! - anyáskodott Teo, mert képtelen volt rá, hogy ne tegye, ha Gilről volt szó. Túl sok ideje csinálta, egyszerűen csak megszokta.
- Rendben - biccentett Imi, és már indult is haza.
- Szólj, ha kell valami! - kiáltott még utána Teo, majd visszatért a kedveséhez meg a vacsorájukhoz.

*

Másnap kora hajnalban veszettül kopogtattak a stúdió ajtaján. A súlyos brokátfüggönyök még be voltak húzva, Jin éppen kikászálódott az ágyból, hogy elkészüljön és elinduljon a chicagói kikötőbe dolgozni.
- Ki az ördög, ilyenkor? - morgott, és csak úgy alsóruhában átvágott a fotótermen az ajtóhoz. Meglepődött, hogy Imi sápadt arcát látta meg az üvegen keresztül.
- Jó reggelt! - köszönt gyorsan a szőke fiú. - Teo ébren?
Jin biccentet, majd kitárta az ajtót.
- Teo... - szólt Imre az álmos, kócos hajú fiúhoz, aki mezítláb topogott ki a szobából. - Mennem kell dolgozni, de Gil forró... izé, meleg a homloka... - kereste a megfelelő angol kifejezést.
- Lázas? - kérdezett vissza Teo.
- Igen. Adtam neki a gyógyszert, tegnap volt kicsit jobb, de ma megint meleg. Teo meg tudod majd nézni? Sietek haza! Próbálok majd cserélni George, hogy vigye ki ő a tejet - magyarázta, aztán már rohant is, mert a tejgazdaságban bizony nagyon korán kezdődött a munka. Teo csak bólogatott, még az után is, hogy Imre mögött visszazáródott az ajtó.

A magukra maradt fiúk elkészültek a reggeli rutinnal, majd, mikor Jin elindult dolgozni, Teo egy nagy bögre teát főzött, és azzal sétált át az út túloldalára. Sietett, mert mielőtt jöttek az első bejelentkezett vendégei, még a sötétkamrában is volt dolga.
- Gil! Giiil! - kiabálta már a műhelyből, miközben felbicegett a lépcsőn.
- Itt vagyok! - hallotta a barátja hangját a szobából.
- Jimmy aggódott érted... Ó, hová mész?
- Dolgozni, hová mennék? - nézett Teóra Gil, közben a kockás ingjét gombolta éppen magára.
- Jobban vagy?
- Aha, csak elkapott valami megfázás - szipogott egyet.
- Akkor jó, főztem neked teát. Majd igyál azért belőle.
- Rendben.
Teo nézte még egy darabig az öltözködő Gilt. Kicsit sápadt volt ugyan, a szemei alatt is sötétebbek voltak az árkok, de valószínűleg nem aludt túl jól.
- Oké, akkor megyek. Szóljatok, ha kell valami.
- Köszönöm - motyogta Gil nadrághúzás közben. Teo feleslegesnek érezte magát, így vállat vont, és visszasietett a munkájához.

*

Este Imre ismét megjelent a stúdióban. Elcsigázott, szomorú arccal.
- Azt mondta az orvos, lehet akár spanyolnátha - húzta el a száját Imre. - Egyelőre még nem túl súlyos, még nem is biztos, reméljük Gil megúszni pár nap alatt - hozta a nem túl jó hírt a szőke fiú. Teo felpakolta neki a fél éléskamrát, és csak úgy engedte haza.

De a napok nem hoztak enyhülést Gil állapotában, egyre gyakrabban szökött fel a láza, és köhögni is elkezdett.
Teo nyugtalan volt, mondhatni alig bírt magával. Meg akarta nézni Gilt, aminek Jin nem nagyon örült.
- Teo! Nem hagyom, hogy átmenj! Te is ágynak akarsz esni? - kérlelte.
- De Gil a barátom, a... a nem létező családom! Fo-fogalmad sincs, mit jelent nekem! Azon a nyomorult helyen csak mi voltunk egymásnak! Érted? És most azt mondod, hogy nem nézhetem meg, amikor a betegágyán szenved? - kelt ki magából Teo.
Nem az első beszélgetésük volt erről, mióta Gil ágynak esett.
- Édesem... hiszen ott van vele éjt nappallá téve Jimmy... eteti, itatja...
- Imádom Jimmyt, és örökké hálás leszek neki, hogy helyrehozta Gil érzelmi világát. De most komolyan, Jin? Alig egy éve ismeri! Én tizenöt éve állok minden szarban mellette! - Teo mandulaszemei megteltek könnyel, és Jin szíve majd meghasadt belé.

De akkor sem akarta átengedni. Gil spanyolnáthás. Elég egy szippantás abból az átkozott levegőből, és Teo is lebetegszik. Ez az eshetőség páni félelemmel töltötte el Jin lelkét. Szerelme kezéért nyúlt, de Teo ellökte magától, és mivel érezte, a zokogást már nem igen tudja visszafojtani, elsietett a kisszoba felé, majd magára zárta az ajtót.
Jin ott maradt állva az üres stúdió közepén, és nem tudta, hogy mit tegyen.
Majdnem egy éve éltek együtt, és ez volt az első veszekedésük. Jin tétován pislogott a kisszoba zárt ajtajára. Majd a lábai önként elindultak arra.

- Édesem... - lépett be, de ahogy meglátta az ágyon összegörnyedt Teót, menten megszakadt a szíve.
- Márh - márpedig át fogok menni, nem tilthatod meg! - hüppögte Teo. Jin az ágy mellé térdelt és megsimogatta az általa a világon a legjobban szeretett embert.
- Bocsáss meg, nekem. Féltelek, és elragadtattam magam. Ne haragudj, kérlek. Persze, hogy nem tilthatom meg, nem is akartam. A Ca'Foncellóban Hope doki egy kendőt kötött az arca elé, amikor a fertőző osztályra ment, meg felvett egy védőköpenyt. Legalább ennyit megteszel a kedvemért?
Teo könnyes szemmel bólogatott, majd szerelme nyakába borult és ott sírta ki minden bánatát és aggodalmát.

*

Teo éppen dolgozott, az aznapi utolsó párt fotózta a vazelin-üveges technikájával, ami városszerte kezdett ismertté válni. Jin sem volt otthon, ahol év elején elkezdett dolgozni, ott szállítmányozási vezetővé léptették elő nemrég, ami jóval több pénzt jelentett a kis háztartásuknak, de bizony előfordult, hogy Jinnek ezért olykor túlóráznia kellett.
- Rendben, kész is vagyunk - mosolygott a párra, akik megköszönték a lehetőséget és örömmel fizették ki a fotózás árát. Teo éppen elzárta a kis pénzkazettájába az összeget, amikor a kétségbeesett Imre jelent meg.

- Teo... lenni baj... Gil nagyon rosszul van. Köhög, és utána alig kapni a levegőt - cikázott az ijedt szeme Teón.
- Felhívom az orvost, és átmegyek én is - nyúlt a telefon után.
Pár perccel később Teo megjelent az asztalosműhelyben, szigorúan kendővel az arca előtt, és egy a ruháját védő köpenyben.
Kicsit leváltotta Imrét a beteg ágya mellett. Gil sápadtan, kábán feküdt a párnán, hol a hideg rázta, hol a verejték verte ki a homlokát. Fájóan, szűkölve köhögött. Sötét szemei rebbenőn ismerték fel az aggódó barátját. Sápadt ajaki halvány mosolyra húzódtak.
- Plüssmacim... - nyúlt Teo kezéért.

Imre kihasználta a lehetőséget, és egy kicsit megmosakodott, míg Teo, és a közben megérkező orvos együtt volt Gillel. Dr. Smith szintén kendőt viselt, miközben megvizsgálta a beteget, sztetoszkóppal meghallgatta a légzését, majd a táskájából kodein tartalmú, köhögés elleni szirupot kapart elő, és letette az éjjeli szekrénykére a többi gyógyszer közé. Kissé úgy érezte, hogy már minden lehetséges orvosságot beadott ennek a fiúnak. Nagyot sóhajtott.
- A francba... pedig már lecsengőben van a járvány. Remélem, nem egy újabb hullámmal állunk szembe - morogta maga elé.

Közben visszatért Imre is, a tiszta ruhájában. Hiába szedte rendbe magát az aggodalom és az éjszakázás mély árkokat vájt a szép arcára.
- Maga jól van, Mr. Park? Nem kapta el?
- Jól vagyok... én voltam beteg a lövészárokban, azt hittem nem érem meg a napkeltét. De aztán jöttem rendbe, és azóta nem elkapni semmi ilyesmit.
Az orvos bólogatott.
- Valószínűleg védett lett az átvészelt betegség miatt. Remélem Mr. Young is hamarosan felépül, de nem tetszik a reszelős zörej a tüdeje körül. Kórházba kéne vinni - nézett a fiúkra.
- Nem... akarok - suttogta Gil. - Jimmyvel... itthon... maradok...

Az orvost nem lepte meg a beteg makacssága, mind így voltak ezzel. A kalapjáért nyúlt, összekattintotta az orvosi táska csatját, majd indulni készült.
- Két napot adok neki, Mr. Park. Ha nem megy le a láza, kórházba kell utalnom. A spanyolnátha nem játék, főleg, hogy a tüdejére is ráment. Karantént kell rendelnem a lakásukra is. Ön fogja ápolni?
Imre sűrűn bólogatott.
- És ön, Mr. Kim? Szintén itt marad?
- Én...
- Semmi baj, Teo. Menj csak haza. Minden rendben lesz.
- Akkor jöjjön, Mr. Kim, vagy a karanténban ragad maga is.
Teo könnyes szemmel intett búcsút Imrének és a beteg barátjának.
- Majd hozok nektek enni... leteszem a műhelyben - motyogta még, majd elindult az orvos nyomában a lépcsőn lefelé.

Imre egész este úgy ült Gil ágya mellett, mintha tán azzal meggyógyíthatná. Lelkesen cserélgette a priznicet a forró testen, és próbált legalább egy kis teát belediktálni. Az étel, az már napok óta nem igen ment le Gil torkán.
Picit elbóbiskolhatott a fáradtságtól, csak úgy ültében, de ahogy meghallotta a szerelme hangját, azonnal kipattantak a szemei. Megtapogatta a sápadt arcot, ismét tűzforrónak érezte.
- Jimmy... - suttogta Gil alig hallhatóan. A láztól csillogó szemeit rávezette a homlokán közben újra borogatást cserélő fiúra. - Ha... ha nem élném túl...
- Ne mondj ilyet, kérlek...
Gil az apró, gondos kezekért nyúlt. Imre beharapott szájjal szorította a tenyerébe Gil hideg ujjait. A homloka süt, mint nagyanyám búboskemencéje, de a keze hideg, mint a tiszai jégár - gondolta Imre, és összeugrott a gyomra. Még magasabbra fog felszökni Gil láza.

- Jimmy... - ismételte meg Gil elhaló hangon. - Van egy doboz... lent... abba gyűjtöttem a pénzt. Add el a műhelyt, ha... én... tudod. - megállt egy pillanatra, majd elhaló hangon folytatta - Vedd meg a azt a farmot... legyen sok csirkéd... ahogy szeretted volna...
Imre a láztól fényes sötét szemekbe tekintett, és durcásan megrázta a fejét.
- Nem kell farm! Nekem Gil kell! - tört ki a napok óta felgyülemlett feszültség belőle, pedig tudta, hogy nem szabadna elgyengülnie, mégsem bírta tovább. A feje lecsuklott, vissza Gill pihegő mellkasára, a könnyei immár megállíthatatlanul potyogtak. - Ne hagyj itt, nem teheted ezt velem... - szipogta teljesen kétségbe esve.
- Sze...ret...lek - ért Gil a mézszínű tincsekhez.
- Szeretlek... én is - ismételte Imi -, mindennél jobban...
Megérezte, ahogy Gil keze lecsúszott a hajáról, és halkan a paplanon puffant. Imre riadtan emelte könnyes tekintetét a sápadt arcra.
- Gil! Gil! - nyúlt az elalélt fiúhoz, megrázta a vállait, megsimogatta, de Gil nem reagált.
- Giiiil! - üvöltötte Imre.
A szívszaggató kiáltás kiszökött a résnyire nyitva hagyott ablakon, ki a sötét, hűvös éjszakába, magányos visszhangént gurult az utcán, majd lassan elhalt a kockakövek barázdái közt.
Oak Parkra csendes este köszöntött, csak Imre szíve zakatolt, ahogy Gilt a karjai közt tartva, úton volt a kórházba.

***
Mit gondoltok, mi lesz Gil sorsa? 🥹

***