1920. február, New Orleans

*

Párás, tavaszias idő köszöntötte a város utcáin zsibongó tömeget. Az emberek maskarákban és tollboás fejdíszekben hömpölyögtek a járdákon, arra vártak, hogy elkezdődjön a húshagyó keddi felvonulás. A Mississippi felől vízszagú levegőt hozott a szél, ami keveredett a frissen sült beignet* édes illatával és a tömeg izzadtságos kipárolgásával. A jazz zenekarok dallamai messziről betöltötték a teret, a várakozók állandó zsizsegése mellett. Három év telt el, ami alatt nem rendezték meg a fesztivált. Az emberek ki voltak éhezve, soha nem látott számban látogattak el ezen a februári napon New Orleans-ba.
(*francia eredetű sütemény, hasonlít a mi farsangi fánkunkhoz.)

Valamennyivel később, mikor az összegyűlt nép várakozása és izgalma szinte már kézzel fogható volt, az utcákra gördültek a felvonulás színpompás kocsijai is. A lovak patái a zenekarok dobosaival ütötték egyszerre a ritmust, ahogy egymás után zörögtek végig a felcicomázott járművek a macskaköveken.
A díszesen megmunkált szekerek kompozíciói lenyűgözőek voltak. Egyik kocsi egy hatalmas tengeri kígyót ábrázolt, amelynek tekergőző papírmasé teste zöld és kék árnyalatokban csillogott a napfényben, míg egy másik egy királyi palotát idézett romantikus rózsás háttér előtt, lovag és hercegnőjelmezekbe bújt emberek integettek a kompozíció előtt a nézelődők felé. A karnevál szereplői extravagáns ruhákba öltözve táncoltak a kocsikon, nevetve szórták a gyöngyfüzéreket a tömegbe, miközben csillogó konfetti szállt a levegőben.
A jazzbandák folyamatosan játszottak, a rezes hangszerek mintha a város szívverését ütötték volna. Az emberek táncoltak, nevetgéltek, poharakat emeltek a magasba, és a karneváli mámor mindenkire átragadt. Egy közeli kávézó erkélyéről egy nő vöröstollas fejdíszben és csillogó ruhában énekelt rekedtes hangon egy francia dallamot, a tömeg pedig együtt dúdolta vele.

Ekkor, egy pár utcával lejjebb kinyílt egy olcsóbb panzió kapuja, és két jól öltözött, fess fiatalember lépett ki rajta, az arcukon széles, várakozó mosollyal.
– El sem hiszem, hogy újra itt vagyok – jelentette ki Jin, és a szíve megtelt kellemes emlékekkel, melyeket a Mardi Gras jelentett a számára.
– Azt hiszem, mindannyian megérdemeljük ezt a kirándulást, még ha jó sok félretett pénzünket fel is emészti – simított Teo óvatosan Jin széles vállaira, és megvárta, míg találkozott a tekintetük a kedvesével. Jin rámosolygott, majd Teo kezéért nyúlt, és mintha nem érdekelné, hogy a nyílt utcán sétálnak, tenyerébe vette a karcsú ujjakat, és biztatóan megszorította azokat.
– Gyertek, a felvonulás néhány utcával odébb van – szólt a hátuk mögé, és bevárta a többieket. A másik két fiú, ők is elegáns öltönyben, meggyorsították a lépteiket.

Gil hirtelen a markát a szájához szorította, és erősen köhintett néhányat. Imre azon nyomban termett mellette, és aggódva nézett rá.
– Jól vagy?
– Jimmy, azért mert köhögök egyet, attól még nem vagyok a halálomon – fedte meg Gil, de a szíve majd elolvadt Imre törődésétől.
– Jól van na, pár hónapja még akartál elpusztulni, de ha baj, hogy Imi aggódni, akkor köhögj egyedül! – fordult el enyhe duzzogással a párjától Imre.
– Hé, nem úgy értettem – nyúlt rögön a karjáért Gil, és visszahúzta magához. – Nélküled itt sem lennék – rebegte, és nagyon-nagyon szeretett volna egy puszit nyomni Imre arcára, azokra az édes kis halmokra, de ahhoz éppen túl sokan voltak körülöttük, mivel közben felértek a Charles Street közelébe, ahol már sűrűsödni kezdett a fesztiválra várakozó tömeg. 

Imre tele sértődöttséggel pillantott a szerelmére, de ahogy meglátta a porcelán arcon azokat az esdeklő cicaszemeket, máris megenyhült a lelke.
– Vegyél Iminek fánkot – biggyesztette le az ajkait. Gil elkuncogta magát az édes látványra, majd tovább froclizta Imrét.
– Most reggeliztünk! Meg fog nőni a hátsód! – nevetett.
Imre kaján vigyorra húzta a dús ajkait, és Gil fülébe súgta.
– Úgy tudom, Gil szeret simogatni Imi kerek fenekét – majd gyöngyözően felkacagott, és otthagyta a paradicsomvörösbe váltó Gilt, míg ő vidáman Teo mellé ugrált.
– Jimmy, várj meg! – szólt utána Gil, miközben igyekezett a testét elöntő érzelmeket a helyes mederbe terelni, és beérni a barátait.
Ahogy felértek a Bourbon Streetre egy pillanatra elnémultak a látványtól, a felvonulás pompás színei, a díszes kocsik és a hömpölygő tömeg mind magával ragadta őket. A színes konfettik a levegőben kavarogtak, a zene pedig vibráló energiával töltötte meg az utcát.

Igyekeztek az első sorok környékére furakodni, hogy lássanak is valamit az előttük elvonuló kocsikból. Az emberek üdvrivalgásba törtek ki, ahogy megjelent az első kocsi, a tér illataihoz csatlakozott a lovak átható szaga is, ahogy tollas fejdíszeikben bólogatva húzták a nehéz szekereket. Némelyik kompozíció előtt hat lovat is összeszámolt Imi.
– Az igen, lenni nehéz – mutogatta lelkesen Gilnek. A fiúk tátott szájjal nézték végig a felvonulást, majd néhány utcán átszaladva a következő utca saroknál ismét megálltak, hogy még egyszer láthassanak a felvonulásból valamit. Imre kikönyörögte a fánkját, amit Gil morcos fejjel, de repeső szívvel vett meg neki, majd mikor már kinézelődték magukat és végigcaplatták a Francia Negyed összes utcáját, a gyomruk hangos korgással jelezte, hogy lassan ideje lenne valamit pakolni bele. Így bóklászás közben, találomra választottak ki egy éttermet, ami a híres teknőslevest is hirdette a krétával felírt tábláján, mire Teo furcsán nézett a belelkesedő szerelmére.
– Teknős? – kérdezett vissza. – Szeretem én azt?
– Imádni fogod, édes. Olyan, akár a marhahús, sötét, vörös, és isteni fűszeres lében ázik! – áradozott Jin.
– Akkor miért nem marhából csinálják? – fintorgott még egy sort Teo, de azért követte befelé az étterembe Jin széles vállait.

A falakat mélybarna faburkolat borította, karcsú, ónkeretes tükrök és régi gázlámpák díszítették a helyiséget, habár a fényt már pislogó elektromosság szolgáltatta. Az egyik sarokban egy ragtime-zongorista játszott, az asztaloknál díszes maszkjaikat levett férfiak és nők beszélgettek, nevetgéltek, köztük gyerekek, akik még mindig kezükben szorongatták a karneváli gyöngysorokat. A hivatalos ebédidő már rég elmúlt, de a Mardi Gras-nak köszönhetően még mindig zsúfolt volt a helyiség. Jin kutakodó tekintetét látva, máris egy vékony arcú, kötényes pincér termett előttük.
– Négy főre? – nézett végig a társaságon. – Erre tessék!
– Van ma forgalmuk rendesen, ahogy látom – jegyezte meg Jin, mire a pincér sóhajtva bólogatott, közben egy ablak melletti asztalhoz vezette őket, ahonnan ráláttak az utcai forgatagra. A fehér abrosszal fedett asztalon már ott volt a vízzel töltött üvegkancsó, a kristálypoharak és az ezüst evőeszközök lágy csillogással várták az éhes vendégeket.

A kézzel írt étlapért nyúltak, és belefelejtkeztek a válogatásba, míg a pincér magukra hagyta őket, hogy a többi vendég igényeinek is utána nézhessen.
– Mindenképp a teknőslevest kérem – bólintott Jin.
– Én inkább kukoricakrémlevest, de majd megkóstolom a tiédet – döntött végül Teo.
– Imre megkóstolja furcsa ételt – vigyorgott Jinre bevállalósan.
– Jimmy, te vagy az én haverom – veregette vállon a barátját Jin.
Gil még hümmögött egy sort az étlap fölé görnyedve.
– Ezt nem hiszem el! – szaladt ki Jin száján, majd Teóhoz hajolt. – Szerintem a dokit láttam, aki megmentette a lábam! Nem baj, ha köszönök neki, édes?
Teo meglepetten pislogott a szerelmére.
– Nem, miért lenne?
Igaz – gondolta magában Jin, és aztán eszébe jutott, hogy van egy apró, kicsi részlet, amit nem mesélt el Teónak a Ca'Foncellóban töltött napjairól.
– Máris jövök – paskolta meg Teo asztalon heverő kezét, majd széles vigyorral megközelítette a magas, jól öltözött úriembert. 

Mikor hallótávolságon belülre került, megszólította.
– Jack?
Jack megpördült maga körül, majd az arcán a kíváncsiság, az értetlenség és a felismerés suhant át egymás után.
– Jin Beam! Hát ez aztán a meglepetés. A rohadt életbe, nem hittem, hogy még valaha látlak! – tárta szélesre a karjait, és mielőtt Jin észlelhette volna, máris csontropogtató ölelésébe vonta. – Aggódtam érted, te, kurafi!
– Ismered a mondást, rossz pénz nem vész el – nyöszörögte Jin az erős karok közt. Hope doki egy kicsit távolabb tolta a rég nem látott páciensét, és nem tudta kihagyni, hogy ne vizslassa végig Jin jóképű valóját.
– Jól nézel ki! A lábad hogy van?
– Remekül, doki. Még focizni is vissza tudtam menni. Igaz, csak a veteránok csapatába, ahol gyakorlatilag mindenki rokkant – nevetett –, meg hát árnyéka sem vagyok az egykori önmagamnak, de élvezem, hogy sportolhatok. És nem tudok neked ezért elég hálás lenni – rebegte Jin őszintén.
– Hah, hát jól megháláltad! – nevetett fel Jack is, de nem volt ebben rosszallás, inkább csak olyan baráti megfedésnek szánta. – Aztán a csodás Teo, meg van még?
– Természetesen – jelentette ki Jin olyan hangsúllyal, mintha az orvos azt kérdezte volna, hogy süt-e a nap. Jack nézte a ragyogást, ami elöntötte Jin arcát csupán a fiú említésére, és rájött, hogy esélytelen Jin Beam szívéhez bárki másnak közel kerülni. – Itt van velem, be-bemutatnálak neki, ha nem bánod.
Jack biccentett, majd követte a vidám Jint az étterem másik oldala felé. Hárman ültek a sarokban lévő csendes asztalnál, ketten az étlap fölé görnyedve, a harmadik egyenesen őket nézte.

– Ó, bassza meg – csúszott ki a szó Jack ajkai közül, ahogy meglátta a nagyra nyílt mandulaszemeket, a finom vonalú arcot, a puha ajkakat, a törékeny testet, az érzékien barna bőrt és a huncut, kunkori tincseket. – Esélyem sem volt – súgta Jinnek, aki erre büszkén elmosolyodott.
– Dr. Jack Hope – nyúlt a csinos fiú felé határozottan Jack, ahogy az asztalhoz ért.
– Teo Hugh-Kim – válaszolta Teo, miközben beleengedte finom ujjait Jack nagy tenyerébe. Hát ezért a fiúért is el lehetne kárhozni – jutott Jack eszébe, majd Jinre pillantott, a bárgyú fejére, amivel a kedvesére pislogott, és hirtelen béke öntötte el a lelkét. Jinnek valóban itt volt a helye, az ő Teója mellett. Már nem bánta, hogy a kórházbeli afférjuk nem jutott tovább, és nem utolsó sorban, azóta rá is rátalált az egetrengető szerelem egy csinos úrificsúr képében. Szóval úgy tűnt a bolygók állása egyszerűen tökéletes volt ezen az estén.
– Ő itt Jimmy Park, a kórházkert lakója – mutatott a nevezettre büszkén Jin, hogy hát megmondta, hogy megmenti, és lám.
– Ahá, te voltál a szenespincém bérlője? – mosolygott rá dr. Hope.
Jimmy vigyorogva nyújtott kezet.
– Sose volt olyan jó szállása Iminek! – tréfált, Gil rosszalló pillantásától követve.
– Örülök, hogy jól vagy, és hogy ép bőrrel megúsztad Jin elmebeteg ötletét.
Ezen az egész társaság felkuncogott. Jin pedig tovább haladt a bemutatással.
– És végül Gil Young, Teo gyerekkori barátja.
Vele is kezet rázott Jack, majd azon kezdett tanakodni, hogy hordhatott a jóisten egybe négy ilyen szép embert. 

Ekkor mintegy varázsütésre elért a füléhez a kedvese ingerült hangja.
– Jack, te mit csinálsz itt? – jelent meg a semmiből John elképedt fejjel.
– John úrfi? – szakadt ki egyszerre, kórusban Teóból és Gilból. John a hozzá szólók felé fordította arisztokratikus tekintetét, majd kerekre nyíltak az amúgy is gombszerű szemei.
– Hát ti? – tette fel a helytálló, de nem túl udvarias kérdést.
– Jaj, milyen modortalan vagyok – kapott észbe a doki. – Ő itt a, hm... barátom, John Jung-Cook. Talán ismeritek, Oak Parkban élt ő is – bólintott nyomatékosan, hiszen nagyon is jól tudta, hogy a „barátját" legalább egyvalaki a jelenlévők közül nagyon is jól ismeri. Aztán elmosolyodott megint a jóisten kalandos természetén, amiért ilyen kusza viszonyt húzott közéjük országokon, világokon át. – Ő pedig a legkedvesebb páciensem... – mutatott Jin felé, de John megelőzte a további gálánskodást, egyszerűen belevágott a doki szavába.
– Szóval te vagy az a híres katona?
– Híres? – értetlenkedett Jin.
– Igen, akinek a levelét Teo hónapokon várta a parkban – húzódott végre mosolyra John ajka, és ekkor Jin is barátságosabbnak látta az amúgy eléggé tenyérbemászó fiút. Teóra pillantott, aki beharapott ajkakkal pironkodott.

Jin nem tudta nem rajtafelejteni a szemét egy pillanatra az ő gyönyörű kedvesén. Tudta, hogy milyen hűen és kitartóan várta őt, de ezt más szájából hallani ismét megmelengette a lelkét. Lehuppant Teo mellé, és muszáj volt egy kicsit közelebb húzódnia hozzá, hogy legalább a kezük összeérjen, holott legszívesebben a karjába kapta volna Teót, hogy addig csókolhassa a puha ajkát, míg levegőért nem kapkod. Na, majd este – gondolta magában.
– Nem gond, ha csatlakozunk a vacsorához? – tette fel ekkor a kérdést dr. Hope.
– Nem, dehogy. Gyertek csak – invitálta őket Teo is, így már hatan ülték körbe az asztalt. John kicsit feszült volt, de csak addig, amíg az abrosz takarásában meg nem érezte Jack nagy tenyerét a térdén, és a biztató szorítását. John kifújta a benntartott lélegzetét, és még egy újabb mosolyt is megengedett magának.
– John, hogy van édesanyád? – kezdett beszélgetésbe Teo, és csak Gil kapta fel a fejét eme bizalmas hangvételre, de aztán úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele. Így, hogy egykori urukkal költik el egy asztalnál a vacsorát, nem érdemes régi dolgokon rugózni.
– Szerencsére jól, de hallom, Gil, te gyengélkedtél.
– Igen, John úrfi...
– John, csak John – mosolygott Gilre, aki egy kicsit meg is zavarodott egykori mogorva ura szokatlan kedvességétől.
– Sajnos a spanyolnátha engem sem kímélt, de hála a barátaim állhatatos ápolásának mára kutya bajom.
– Borzasztó volt – estek ki az őszinte szavak Teo ajkai közül, és a sötét mandulaszemek Imre tekintetét keresték. Imi behrapta a dús alsó ajkát, és alig láthatót bólintott.
– És jól vagy már? Nincsenek légzési nehézségek? – kérdezte rögtön dr. Hope.
– Nagyjából kigyógyultam, doktor – bólintott Gil.
– Köhög még – jegyezte meg aggódva Imre.
– Hm... vigyázni kell, ilyen elhúzódó betegség után könnyebben elkap az ember mindenféle egyéb légúti nyavalyát. Jó kis tengeri levegő kéne neked! – biccentett az óceán irányába dr. Hope. – Vagy egy hegyi szanatórium.

– Tudni ajánlani valamit? – kapott rögtön a témán Imre.
– Nincs rá fölös pénzünk, Jimmy... – suttogta neki Gil, de Imit nem nagyon érdekelte.
– Amúgy is tervez Imi farmot venni. Mit gondolsz, doktor, Gilnek lenni jó vidéki levegő is? – pislogott nagyokat Jackre.
– Hm, vegyetek akkor valami tó közelében, vagy a hegyek lábánál, talán ott jobb a levegő Gil számára, mint a városban.
Imre értően bólogatott Jack minden szavára. Közben Teo kedvese füléhez hajolt.
– Nem cserélnénk helyet? Kinyújtanám a lábam... – kérte.
Jin úgy pattant fel a székéről, mintha tán fájna neki rajta ülnie, azonnal Teo karjáért nyúlt, és segített neki felállni, majd a csinos hátsója alá igazgatta a korábbi székét, és egy másikért is elszaladt, amire felpóckolta Teo jobb lábát.

– Jézusom, Jin, ne csinálj jelenetet, kérlek, csak ki akartam nyújtani egy kicsit, a séta gyakran megvisel, tudod jól.
Jack érdeklődve nézte a jelenetet, és azon túl, hogy Jin minden mozdulatából sütött a végtelen szeretet és gondoskodás, a jó doktort sokkal jobban érdekelte Teo problémája.
– Mi történt veled? – tette fel a kérdést.
– Gyerekbénulás – vont vállat Teo.
– Ó! – kerekedtek el Jack ajkai. – Ízületi fájdalmaid is vannak?
– Néha, főleg, ha hideg idő jön, akkor minden bajom van – kuncogott Teo a saját nyomorán. – Most csak a megerőltetéstől fáj kicsit.
– Hm, szívesen megvizsgálnálak. Nincs kedvetek eljönni Bostonba a klinikára? Lehet, hogy egy modern járógép sokat javítana az állapotodon.
– De, szívesen elmegyünk, igazán hálásak vagyunk doki – vágta rá azonnal Jin.

Tiszta szívből szerette Teót, és pont nem érdekelte az a kis hibája, ami az egykori fertőzés nyomán a sípcsontján látszott, de tudta, hogy néha (vagyis gyakrabban, mint azt a szép kedvese be szokta vallani) fájdalmai vannak, és semmi sem tudta volna annál boldogabbá tenni, mintha Teo megszabadulhatna ettől a tehertől, és könnyebben mozoghatna. Jin így is rosszul volt, hogy Teo egész nap állt a kamera mögött, meg hajlongott a sötétkamrában.
Teo csak pislogott a nagylelkű ajánlat hallatán.
– Köszönöm – mosolygott Jackre. Ő maga ugyan nem nagyon hitt abban, hogy bármi csodát véghez tudnának rajta vinni, de Jin és a doktor lelkesedése végül rá is ráragadt.
A beszélgetést a pincér érkezése szakította meg, aki hatalmas tálcán hozta a gőzölgő leveseket. Teo végül megkóstolta Jin ételét is, és nagy nehezen belátta, hogy nem is olyan rossz. Ezzel szembe Imi lelkesen lapátolta magába a teknőchúst.

Miután teleették magukat, ismét megjelent egy pincér.
– Uraim, ízlett az étel? – dörmögte a fejük felett. Jin meglepve kapta rá a tekintetét, majd eltátotta gömbölyű ajkait.
– Ju-jules?
A pincérfiú az őt megszólítóra vezette a tekintetét, majd széles mosolyra húzta az ajkait.
– Nahát, ismét találkozunk? Hány éve is már? Talán három, igaz?
Jin bólogatott, és kissé elpirult.
– Ezt nem hiszem el, ennyi véletlen egy napra már nekem is sok – nyögte ki. Majd Jules ráragyogó szemeit látva, köhintett egyet, és a kisujjával megsimította Teo kezét. Látta, ahogy Jules sötét szembogara követi a mozdulatát, majd ahogy felfogta a jelentőségét Jin mozdulatának, abban a pillanatban esett le a széles mosoly az arcáról.
– Khm... ho-hozhatok még valamit? – tért vissza rögtön a professzionális pincér szerepébe. – Talán egy kávét? – nézett jelentőségteljesen a vendégeire. – Tudják, egy kis extrával.
John ráemelte a tekintetét, majd bólintott.
– Szerintem ránk férne egy jó forró kávé. Sherry legyen az extra, ha lehet kérni. A teknősleves után az a jó – mosolygott a pincérre, aki biccentett, majd leszedte a tányérokat, és gyors léptekkel távozott is.

Jin kissé kellemetlenül érezte magát, ahogy nézte Jules távolodó hátát. Ilyen a mesében sincs – gondolta magában. Majd Johnra szaladt a tekintete, aki valamiért éppen Teón legeltette a szemeit. Teo észre sem vette, annyira elmélyült Gillel valami csevelyben. Jin megállapította magában, hogy mindenkinek van múltja, és ezzel nincs mit csinálni. Sóhajtott, majd felállt, és a konyha felé indult. Lassan sétált, eszébe sem jutott letámadni Jules-t, mintegy véletlennek szerette volna beállítani az elkerülhetetlen beszélgetést. A lengőajtón háttal lépett ki a célszemély, kezében tálcát egyensúlyozott hat csésze gőzölgő feketével. Ahogy menetirányba fordult, az éppen őt bámuló Jinre esett a tekintete.
– Ó, Jézusom, de megijesztettél – nyögte Jules.
– Bocsánat, nem volt szándékomban. Én csak... – vont egyet a vállain, mint aki érzi, hogy valamit mondania kéne, de hogy mit, azt nem tudja pontosan.
– A kedvesed? – biccentett az asztal felé Jules. Jin bólintott. – De ugye nem? Mármint akkor nem voltatok együtt, ugye?
– Nem, nem volt senkim. Később ismertem meg. Aztán ugye nem tudtam eljönni ide. A fesztivált sem rendezték meg, meg apám is...
– Nem tartozol magyarázattal Jin. Örülök, ha jól vagy.
– És te? Neked van valakid?
Jules kényszeredetten felnevetett.
– Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te.
– Pedig mennyi ember fordul meg ebben a városban – mosolyodott el végre Jin is.
– Így van, látod? Na viszem a kávétokat, mert még a végén kihűl – ezzel hosszú lépésekkel ott is hagyta Jint, aki úgy érezte, ezzel lezártnak is tekintheti ezt a beszélgetést. 

Zsebrevágta a kezeit, majd komótosan visszasétált az asztalukhoz.
– Na egészségünkre, váljon vérré – kacsintott a társaságra Jack, és behörpintette a felextrázott kávét.
– Hm, ez finom – nyalt végig a dús ajkain Imre, amitől Gilben megakadt a szó, amit épp Teónak akart elmondani. Így végül ő is inkább az italért nyúlt. Olyan jól esett a hosszú izgalmas nap után a finom kávé, hogy végül Jules mosolygása mellett rendeltek még egy kört belőle. A csészékben megbúvó sherry kissé megoldotta a nyelvüket, elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Teo már az asztal fölé hajolva magyarázott Johnnak a bugásfejű hortenziákról, amik gondozására még mindig visszajárt a Jung-Cook házba.
– Gyere már közelebb, nem hallom – morrant John, Teo meg azonnal felpattant, és helyet cserélt Imrével, hogy egykori ifjúura mellé ülhessen. Elmélyültek a sztorizgatásban, John végre összeszedte a bátorságát, és mesélt az egykori érzéseiről. Teo kuncogva hallgatta, hogy hogyan leste John a manzárdszoba ablakából a kertben dolgozó alakját.

Jin az asztal másik oldalán gömbölyű ajkát harapdálta, miközben figyelte élete szerelmét, ahogy egy másik fiúval röhögcsél éppen. Gil tenyerét érezte meg a vállán, aki közelebb húzta a székét, és Jin mellé telepedett.
– Nem kell félned. Ez egy régi ügy köztük, ideje lezárniuk. Teót hat lóval sem lehetne tőled elszakítani, hidd el nekem. Hónapokon át néztem, ahogy rendíthetetlenül várt rád.
Jin Gilre pillantott, és megnyugtatta a másik fiú szeméből sugárzó tiszta őszinteség.
– Tudom – mosolyodott el Jin, és magában igazat adott Gilnek. Sóhajtott egyet, és inkább folytatta Hope dokival a visszaemlékezést a kórházbéli napokra, amibe Imre is lelkesen bekapcsolódott. Gil élvezettel hallgatta a csacsogó szerelmét, és azon gondolkozott, hogy hogy a francba tud Imre ennyit beszélni. Kipirult arcocskával, csillogó szemekkel ecsetelte a saját háborús élményeit, melyek néha viccesek, néha lelket szorítóak voltak. Aztán persze rendre elmesélték a közös kalandjukat, hogy hogy kutyagoltak végig fél Itálián, meg hogyan kerültek szorult helyzetbe a hajón.
– Az egész világ örült annak a nyomorult békekötésnek, de szerintem mi ketten Jimmyvel a legjobban – nevetett fel Jin, Imre lelkes bólogatása közepette.

A kis társaság észre sem vette, de az étterem zárórája következett. Csalódottan pislogtak az asztaluk mellett megjelenő Jules-re.
– Lenne kedvetek tovább szórakozni? – tette fel a kérdést. Jól érezte, hogy még egyáltalán nem akaródzott aludni menniük. – Ha megvártok, míg elkészülök, megmutatom nektek az igazi New Orleanst-t.
– Remekül hangzik! – lelkesedett John, olyannyira, hogy még ezt is hozzátette: – Kérjük a számlát, én fizetek!
Mindenkinek leesett az álla egy pillanatra, hiszen a hatuk fogyasztása nem rúgott csekély összegre, de John nem tűrt ellentmondást. Jules hozta a számlát, a dollárok kiugrottak John tárcájából, tisztességes borravalót is hagyott, hiszen igazi úriember volt ő a maga módján.

A kis társaság lassan szedelőzködni kezdtek. A következő utcasarkon vártak Jules-re.
– Na gyertek, gyerekek – intett vidáman immár civilbe öltözve, a többiek meg követték magas alakját a város nyughatatlan utcáinak során át.
– Amúgy honnan is ismered ezt a pincérfiút? – tette fel a kérdését Teo, ahogy Jin mellett sétált.
– Hát innen, a Mardi Gras-ról, édes! Érdekes dolgok történnek itt, nekem elhiheted – nevetett rá Jin, és ölelésébe vonta a kedvese vállát.

*

Chris Bang néhány társával egyetemben elhagyta a kikötői dokkot, és a város szíve felé indult. Chris most járt először Amerikában. Pár hónapja matrózként dolgozott egy brit-ausztrál kereskedelmi hajón, és rendkívül boldoggá tette, hogy pont a Mardi Gras idején sikerült kikötniük egy pár napra New Orleans-ban. Amíg a bepakolás-kipakolás zajlott, meg az unalmas adminisztráció, addig Chris is belevetette magát a város fülledt világába.
– Aztán jól viselkedjél, zöldfülű – lapogatta meg a hátát az első tiszt.
– Igenis, uram – vigyorgott vissza teliszájjal Chris, és ezt komolyan is gondolta. Rendes, kötelességtudó fiú volt, hát így is viselkedett.

Boldogan baktatott a társaival a Francia Negyed felé, már a házak stílusát is elragadónak találta, egyszerűen volt egy különleges, megfoghatatlan életérzés, ami az embert elöntötte, ahogy a nyüzsgő utcákon sétált.
A felvonulás lenyűgözte az ausztrál farmon felnőtt fiút, aki számára egészen más világot hozott a kaotikus New Orleans. A jazz egyenesen elvarázsolta, a fesztivál színkavalkádja szinte túlterhelte az idegeit, szó szerint tátott szájjal bámult mindenre és mindenkire a fesztivál túlfűtött olvasztókemencéjében. Addig csodálkozott, míg egyszer csak egyik társát sem találta maga mellett. Chris elkeveredett a kis csapattól. Rémülten fordult körbe, de mindenhol csak idegen emberek nyüzsgő tömegét látta. Chris nem volt túl magas, ezért a fejek sűrűjén nemigen látott túl. Gyorsan a napra nézett, mely már fáradt mosollyal búcsúzott a Mardi Gras-tól, hogy átadja az éjszakának és a mulatságoknak a helyet. Chris próbálta magát belőni a helyes irányba, amerre a kikötőt sejtette, és nekilátott átfúrnia magát a tömegen, ami szoros gyűrűként vette körül. Legalábbis ő úgy érezte.

Mire egy kissé szellősebb utcába jutott, addigra a nap végleg elhagyta a várost, és megfosztotta Christ az egyetlen tájékozódási pontjától is. Kissé elveszve érezte magát a csipkeerkélyes házak közt bolyongva. Habár New Orleans-nak szépen rendezett, egyenes utcái voltak, ez egy kicsit sem segített a fiatal matrózon. Ide-oda járatta a sötét szemeit, hátha talál egy ismerős pontot, vagy épületet, ami előtt elhaladhattak idefel jövet a társaival.
– Elnézést! – szólított le végül egy arra kószáló férfit, feladta a próbálkozást. – Merre találom a kikötőt?
– Hm, hát itt mész lefelé, aztán jobbra a Canal Streetre, s aztán balra... – kezdett a magyarázatba a keménykalapot viselő fickó, de Chris csak nagyokat pislogott rá. – Eh, gyere inkább velem!

Együtt baktattak néhány utcányit a folyó felé, legalábbis ahogy Chris sejteni vélte.
– Aztán, honnan jöttél? – érdeklődött a keménykalapos.
– Sydney-ből, egy kereskedelmi hajón vagyok matróz.
– A matrózok jól bírják a rumot, hm? Nézd csak, hol vagyunk! – mutatott a fickó egy díszes táblácskára, melyen a „Pirate's Alley" felirat volt olvasható.
– Rumot? Milyen rumot? Prohibíció van, nem? – értetlenkedett Chris.
– Haha, barátocskám, van-van, de nem mindenkinek – kacsintott rá a keménykalapos. – Nem tűnsz egy anyámasszony katonájának, van kedved belekóstolni az igazi New Orleans-ba?
– Persze, hogy nem vagyok! A bátyámat kitüntették az első világháb...
– Jól van, jól! – szakította félbe a férfi, szemmel láthatóan nem volt kíváncsi Chris meséjére. – Majd bent elmondod!
Chris önkéntelenül követte a szűk sikátorba a friss idegenvezetőjét, még mielőtt észbe kapott volna, egy vaskos faajtó előtt cövekeltek le. 

A fickó két rövidet és három hosszút koppantott az ajtón, amikor is egy apró retesz nyílt ki valahol a fejük magasságában. Nem szólalt meg senki, csak egy savószínű szempár vizslatta némán az utcán állókat az ajtón lévő szűk résen keresztül.
– New Orleans-i teknősleves – közölte a fickó a savószeművel köszönés helyett.
– Hogy készíted? – kérdezett az vissza.
– Kizárólag keselyűteknős húsából, jóféle sherryvel.
A szempár eltűnt, és Chris meglepetésére különféle zárak kattanása hallatszott, majd résnyire nyílt az ajtó. A fickó megragadta Chris karját, és maga után vonta.
– Na, gyere már. Aztán meghívj egy italra, ha már elhoztalak ide!
Chris bólintott és beóvatoskodott a keménykalapos háta mögött a titkos kocsmába.
– Mi ez a hely? – kérdezte Chris, mert egyelőre számára csak egy furcsa raktárnak tűnt, amin keresztülhaladtak.
– Ez egy speakeasy. Nem hallottál még róla?
Chris nemet intett a fejével, de ha már eddig eljutott, hát gondolta csak megnézi magának ezt a csodahelyet. A keménykalapos megállt a fal mellett, egy teljesen átlagos polc üres, koszos deszkái néztek velük farkasszemet. Megismételte a kettő rövid, három hosszú koppintást, majd a polc megmozdult, és mögötte feltárult a titkos italkimérő.

Alkoholtól, cigarettától és jazztől telitett levegője szinte arcul csapta Christ. Egy teljesen ablaktalan helyiségbe léptek, rebbenő izzók sárga fénye vonta be a csupasz téglafalakat. Szedett-vetett asztalok, székek zsúfolásig tömve mindenféle népekkel. Itt nem volt társadalmi elkülönítés, szegények-gazdagok, fehérek-feketék, férfiak-nők válogatás nélkül élvezték a tiltott gyümölcsöket, melyeket ez a hely nyújthatott nekik. A keménykalapos lecövekelt a pult mellett és várta, hogy Chris beváltsa azt a meghívást.
– Két Sazeracot! – intett a csaposnak, majd azért hozzátette: – A matróz haverom fizet!
(*rye whiskey, bitters, cukor, abszint).
Nemsokára egy tömpe poharat nyomott Chris kezébe, a fiú orrát megcsapta a viszki jól ismert kesernyés illata.
– Na fenékig, barátom! – emelte a poharát a keménykalapos a fiú felé. Chris az italba kortyolt, soha nem ivott még ilyet. Néha viszkit otthon kóstolt már, de ez valami kevert lötty volt. Először furcsán égette a torkát, de aztán egyre inkább kedvére valóvá vált, főleg ahogy a hatása is megérkezett. A pultnak dőlt, és apró mosollyal az arcán végigvizslatta ezt a bizonyos speakeasyt és a vendégseregét.

A zenekar egy sarokban játszott, a dobos egyenletesen verte a ritmust, míg a trombitás egy éles, füstös hangú szólóba kezdett. A jazz betöltötte a helyiséget, New Orleans zenei lüktetése itt, a földalatti világban sem halkult el. A zongorista lelkesen püfölte a billentyűket, miközben a nagybőgős lusta mozdulatokkal pengetett, szájában egy füstölgő cigarettával. Chris körbenézett a vendégek között. A helyi aranyifjak és a fesztiválra a világ minden tájáról érkezők vegyültek az asztaloknál ülő csinos, szélhámos mosolyú nőkkel. Volt ott egy bankárnak tűnő fickó, aki gondosan csavart bajusza mögül figyelte a lenge öltözetű hölgyeket, egy másik asztal melletti kis helyen pedig egy pár a jazz ritmusára mozgott, a nő szoknyája minden fordulatnál fellibbent, kivillantva a csipkés harisnyakötőt. Az asztaloknál nem csak ivászat folyt, az egyik sarokban pókerjátszma zajlott, egy másik asztalnál egy csapzott hajú férfi kockát pörgetett az ujjai közt. A fal mellett egy nő dohányzott hosszú szipkából, fekete ruhája úgy tapadt rá, mintha ráfestették volna, és olyan unott arccal figyelte a körülötte zajló életet, mintha minden este itt ülne. Chris érezte, hogy ez a világ nagyon más, mint amit ismert. Sydney kikötői kocsmái mocskosabbak voltak, durvábbak, de itt... ez az alvilág elegáns volt, mint a patakban simára koptatott kavicsok, mégis volt benne valami mindent átitató romlottság.

Ekkor valami egészen más vonta magára Chris figyelmét, de nem csak az övét, többen a hely titkos bejárata felé pillantottak. Egy nagyobb társaság érkezett. Jól öltözött, csinos férfiak, talán hatan vagy heten is lehettek. A vezetőjük szélesen mosolygott, és hátra-hátra pillantva magyarázott a társainak. Karizmatikus alakja nem engedte Chris tekintetét tovább. A kis kompánia ugyanolyan csodálkozó szemekkel sétált be a titkos italozóba, ahogy néhány perccel korábban Chris maga is tette. A jóképű vezető a pult melletti sarokba kormányozta a csapatát, ahol gyorsan két asztal összetoltak, és innen-onnan székeket is szereztek hozzá.
Chris egészen belefelejtkezett a fiúk bámulásába. A maguk módján mind igen jóképűek voltak, mintha válogatták volna őket. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy esetleg fellépők lesznek, de aztán a tanácstalan arcokat vizslatva elvetette ezt az ötletet. Akárhogy is nézte, neki a vezetőjük tetszett a legjobban, aki most a pult felé indult, ahol éppen ő állt.

Valamiért hirtelen zavarba jött a fiatal férfi közelségétől, el is kapta a tekintetét róla.
– Először itt? – szólalt meg a mély hang mellette, és Chris hirtelen fel sem fogta, hogy a kérdést hozzá intézték. Rebbenőn vezette vissza a tekintetét, majd nagyot nyelt, amikor a jóvágású arcon szétterült a világ legszebb mosolya. Azokba a gödröcskékbe el is tudott volna veszni már ebben a szent pillanatban. Szó nem nagyon tudott kijönni a száján, csak egy intelligens bólintásra futotta.
– Egyedül? – érdeklődött tovább a szépséges mosoly gazdája. Chris újfent bólintott. – Én Jules vagyok, és ha gondolod, csatlakozz hozzánk – nyújtotta a kezét a megszeppent fiúnak.
– Ne-nem akarok zavarni – makogta végre ki.
– Ugyan! Ez egy speakeasy, itt mi mind egy család vagyunk – mosolygott rá ismét a férfi, és ha Chris jól látta, még rá is kacsintott. Majd fogta a tálcát, amin hét ital sorakozott, és visszaindult a társaihoz. Egyáltalán mikor adta le a rendelést, Chris azt sem tudta volna megmondani.

*

– Ezt kóstoljátok meg! – lépett az összetolt asztalokhoz Jules. Jin segített neki lepakolni a poharakat, majd a pult felé bökött a fejével.
– Ki a fiatalember?
– Nem tudom – mondta őszintén Jules. – De helyes, nem?
Jin elmosolyodott, és valahogy jól esett a lelkének a gondolat, hogy esetleg Jules sem marad ma estére magányosan.
– Hívd ide – javasolta.
– Mondtam neki, de elég megszeppent szegénykém.
– Na, akkor a következő körre meghívjuk. John úgyis fizetős kedvében van – kuncogott.
– Hé, Beam, ne rontsd el, már majdnem kezdtelek megkedvelni! – froclizott vissza a sarokból John rögtön, ahogy meghallotta Jin megjegyzését.
– Jó, hát nem születhet mindenki ezüstkanállal a szájában! – vette fel a kesztyűt Jin.
– Ha Jin bepöccen, megforgatni azt az ezüstkanalat az úrfi kerek popsijában – suttogta Imre Gil fülébe, amin mindketten halk nevetgélésbe kezdtek.

– Elég legyen, fiúk, inkább kóstoljuk meg ezt a nedűt – javasolta Jack, elejét véve a további kakaskodásnak. Az indítványt elfogadták, és lelkesen bekortyolták a furcsa koktélt.
– Ú, ez egy kicsit keserű – kapta Teo a kecses ujjait a szájához.
– Majd megszokod, szépségem, a következő már csak úgy le fog csusszanni a torkodon, meglátod – nevetett rá Jules.
Jin ilyenkor általában kisebb féltékenységi rohamot szokott kapni, most mégsem bántották Jules szavai, sőt, ahogy Teóra pillantott nem tudott nem egyetérteni az elhangzottakkal. 

A hely miliője tehette, vagy az elfogyasztott ital, de mindenki egyre közvetlenebb hangulatba került, olyanná váltak, mintha régóta ismerték volna egymást. Nem számított immár a kor, a rang köztük sem, ők is beleolvadtak a speakeasy mindent átható atmoszférájába.
– Jól van, nem bánom, a következőt én állom! – kacsintott Jin John felé, majd a tálcával visszabillegett a pulthoz.
– Ugyanezt, még egyszer. Ne, várjon, legyen inkább nyolc! – a csapos bólintott, Jin pedig kihívóan nézett az őt figyelő fiú mogyorószemeibe.
– Nyolc? – kérdezte meg önkéntelenül.
– Ühüm, tied a nyolcadik. Na, gyere, ne lógasd már itt azt a nagy orrod.
A fiú elpirult, és az orrához kapott.
– Nem is nagy!
– Csak vicceltem, gyere, engesztelésül igyál velünk egyet.
Chris végül követte Jint az asztalokhoz vissza. 

Jules széles mosollyal fogadta a megérkező vendéget, és máris szerzett neki a szomszédos asztaltól egy üres széket, amit kicsit sem véletlenül pont maga mellé állított.
– Gyerekek, itt a következő kör, és még hoztam magammal valakit – Jin várakozóan nézett a fiúra, aki teljesen elpirult, de szerencséjére a helyiségben elég gyér volt a világítás, így hát senkinek sem tűnt fel a zavara.
– Chris vagyok – rebegte végre el.
– Tedd le magad – mutatott Jin az üres székre, míg ő visszamászott Teo mellé.
Ahogy fogyott a Sazerac, úgy hágott a hangulat egyre magasabbra, a zenekar is egyre prögősebb ritmusú számokat játszott.
– Na, hogy tetszik a hely? – hajolt Jin füléhez Jules.
– Isteni – húzódtak vigyorra azok a gömbölyű ajkak.
– Tudod... – kezdett a mondatába Jules, de aztán megakadtak a szavak a torkán.
– Valami baj van? – kérdezte Jin, majd követte a pincérfiú tekintetét. Egy asztalnál két fickó ült, csendesen kortyolták az italukat. Jules ezeket figyelte. Az egyikük ideges tekintettel vizslatott körbe, mintha várt volna valamire.

– Azt hiszem, mennünk kéne – mondta ki Jules, de ebben a pillanatban a raktár felől furcsa, éles robaj hallatszott. A két fickó felpattant az asztal mellől, és valami igazolványt mutogatva kezdtek ordítani.
– Rendőrség! Ez itt egy razzia! Mindenki maradjon a helyén!
Mondani sem kell, hogy nem maradt. Pillanatok alatt alakult ki olyan káosz a szűk helyiségben, hogy a két rendőr azt sem tudta, merre pislogjon. Ekkor a bejárat felől egyenruhások özönlötték el a speakeasyt, még nagyobb pánikot okozva az ottlévőknek.

– Erre – kiáltotta Jules, és megragadta Jin karját, aki rögtön Teo kezéért nyúlt. Mindannyian felpattantak a székeikről, és Jules után iramodtak, aki ügyesen és főleg gyorsan a pult mögé vezette őket. – Még jó, hogy ilyen közel az asztalunk! – kiáltotta hátra, de máris egy kinyitott csapóajtó alatti létrába kapaszkodott. Ahogy leért a szűk alagútba, felnyúlt a többiekért. Teo lába szinte nem is érte a vaslétrát, egyenesen Jules karjaiba huppant.
– Minden rendben? – kérdezte Jules, Teo bólintott, és gyorsan arrébb állt, hogy a többiek is minél hamarabb lejuthassanak.
– Csak kövessétek az alagutat, nem lehet eltévedni! Gyorsan! Gyorsan! - sürgette őket Jules.

Jin megragadta Teo kezét és maga után vonszolta. Teo hátrapillantott, de megnyugodva látta Gil és Imi alakját, ahogy utánuk futottak. A titkos járat nem volt túl hosszú, viszont meglepő helyen végződött, ugyanis a St. Louis Katedrális kriptájában találták magukat.
A fiúk kicsit meghökkenve vették tudomásul, hogy a titkos kocsma egy templom alagsorába vezet, de nagyon nem volt idejük tovább tanakodni, a lehető leghalkabban kisurrantak inkább isten hajlékából.

*

Jules&Chris

Chris maga sem tudta, hogy hogy keveredett végül ki az utcára, és azt sem, hogy most aztán hogy fog eltalálni a kikötőig. Újdonsült barátait is elveszítette, és apró csalódást érzett a lelkében amiatt, hogy a szépmosolyú Jules-t talán sosem látja többé. Minden esetre nem ácsoroghatott hajnalig a templom mellett, így elindult valamerre.
– Héj, Chris! – kapott valaki a csuklója után. – Gyere velem! Tudok egy biztonságos helyet!
Chris elpirulva hagyta, hogy Jules magával vonszolja a kilátásba helyezett menedék felé, mert pont hogy gondolatai szereplője volt az, aki hirtelen felbukkant mellette. Pár utcán át szedték a lábukat, majd néhány sarok múlva Jules lelassított, és elengedte Chris kezét.
– Bocsáss meg, most már nem kell rohannunk, elvegyülhetünk a tömegben. Vagyis izé... fe-fel akarsz jönni hozzám, vagy esetleg útbaigazítsalak valahová? – nézett Jules várakozóan a fiúra.
– Én... nem ismerem a várost. Ta-talán nem lenne szerencsés a sötétben bóklásznom, korábban is elkeveredtem – pirult bele Chris a mondandójába.
– Valóban. Szerencsésebb volna, ha reggel, napfénynél mutatnám meg az utat – mosolyodott el Jules. – Akkor gyere! Addig meghívlak egy hajnali francia pirítósra!

Oszlopos árkádok során sétáltak a lassan csendesedni kezdő városban, majd egy gazdagon díszített kovácsoltvas kapun át egy helyes belső udvarra léptek. Szintén elegáns vaslépcsőn vezetett fel az út Jules lakása felé.
A legénylakás nagyon tetszett Chrisnek, nem volt túl nagy, de pont elegendő teret biztosított. A folyosó végén nappali nyílt, Chris rögtön arra vette az irányt, és gyönyörködött a nagy ablakok nyújtotta kilátásban.
– Szereted a bort? – hangzott a kérdés a házigazda felől.
Chris bólintott, Jules meg a kamra felé indult.
– A szüleimnek szőlőültetvénye van.
– Ah, oda kell költöznöm akkor – ért el Jules nevetése az ajtó mögül Chrishez, majd a fiatal férfi vissza is érkezett két pohárral, meg egy palackkal a kezében. 

A cuccokat leszervezte az étkező asztalra, majd csurgatott a vörös nedüből a két karcsú pohárba. – Ki szeretnél menni a teraszra? – nyújtotta vendége felé az italt, de nem is várt választ, már a teraszajtót is kinyitotta előtte. A város háztetői közt épp csak derengeni kezdett az ég, az éjjel még makacsul tartotta magát. A nappali kellemes, tavaszias idő ellenére most hűvös szél kelt a Mississippi felől. Chris megborzongott. Jules egy pillanatra visszalépett a nappaliba, és egy vékony, színes-szőttes takarót terített a fiatal matróz hátára.
– Így ni – igazgatta el rajta, majd egy pillanatra összeakadt a tekintetük. 

Jules belefejtkezett Chris vonásaiba. Milyen kedves arca van! – gondolta, majd az ijedt szemekbe nézett, a puha ajkakat figyelte, ahogy Chris izgalmában kissé eltátotta azokat. Aztán a finom vonalú állra simított a hüvelykujjával.
– Voltál már fiúval, szépséges Chris? – kérdezte vágytól rekedtes hangon.
A fiatal matróz megrázta a fejét.
– É-én még csak nem is csókolóztam soha – suttogta lesütött pillákkal. Jules a hosszú mutatóujjával a fiú álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
– Nem baj az... akkor most megtanítalak.
Jules arcán szétterült a gyönyörű mosolya, ami egyszerűen megszédítette Chris alkoholmámoros fejét. 

Jules meg arra gondolt, hogy milyen szerencsés a ma este, ugyanis nagyon szerette a csinos, tapasztalatlan fiúkat bevezetni a szeretkezés rejtelmeibe.
Hüvelykujja tovább vándorolt, megcirógatta a puha ajkakat, majd egy könnyű csókocskát lehelt rájuk.
Chris pillái lecsukódtak, és megremegett a borospohár a fiú kezében. Jules jónak látta elvenni tőle, és inkább kézen fogva bevezette az otthona kényelmébe. Mégsem túl okos ötlet egy zsúfolt városban az erkélyen csókolózni. A poharat az asztalra állította, vendégével meg belépett a hálófülkébe, amit gyakorlatilag elfoglalt a nagy franciaágy szinte faltól falig. De nem is volt másra szüksége Jules-nak egy helyiségben, ami alvásra szolgált. Meg néha másra.

Leült az ágyra, maga mellé vonta a megszeppent fiút, majd, ahogy letelepedett mellé a puha takaróra, ismét az ajkaira hajolt. Most már tovább ment, rendesen összenyomta a szájukat, sőt még Chris zárt ajkain végig is nyalt.
– Minden rendben? – suttogta.
– Igenh... – nyögte Chris, és remélte, hogy a szép férfi nem fogja itt abbahagyni a tanítgatását. Szerencsére Jules sem gondolta így, úgy ismét ostroma alá vette azokat a puha ajkakat. Eldőltek az ágyon, úgy ízlelgették egymást tovább.

Jules maga alá fordította Chris erős testét, egy matróznak azért kell fizikum, majd a nyaka puha bőrére csókolt. Lassan haladt, néha megkérdezte vendégét, hogy jó-e, amit csinál, de mindannyiszor lelkes bólogatást kapott cserébe. Már kibújtak ingből, nadrágból, simogatva fedezték fel egymás lemeztelenedő testét.
– Akarod tovább? – kért engedélyt Jules, mert semmiképp sem akarta olyasmibe belevinni Christ, amire ő nem állt készen. Bólintás volt a válasz, ezért Jules a fiú lábai közé telepedett, és lehúzta az alsónadrág korcát a meredező, vaskos falloszról. Elmosolyodott, majd kinyújtotta a nyelvét, és végignyalt Chris férfiasságán.

Chris meglepetten nyögött fel, de Jules immár nem hagyott lehetőséget további kérdésekre, lendületesen a szájába szippantotta a fiú nemességét.
Chris egyik ámulatból esett a másikba, mígnem túlstimulált idegeiben bekövetkezett a robbanás, és elárasztotta hevenyészett tanítója száját a gyönyörével.
Jules büszkén tekintett a megsemmisült fiúra, majd alaposan benyálazta az ujját, és míg számtalan csókot helyezett el a meztelen comb érzékeny, puha belsején, a szűk lyukacskát is megjárta az ujjaival.
– Folytassam? – érdeklődött ismét. Chris nem tudta pontosan, hogy mi vár rá, de eddig minden jól esett neki, amit Jules elművelt vele, ezért ismét bólintott. 

A pincérfiú megtámaszkodott vendége vállai mellett, majd kezébe vette a saját lüktető férfiasságát, és az előkészített réshez nyomta.
– Jules... – nyögte Chris, ahogy a méretes hímvessző szétfeszítette az izmait. Kikerekedő szemmel kapkodott levegőért, és abban a pillanatban nem is értette, hogy mit lehet ezen a tevékenységen szeretni.
– Shhh... egy kis türelemmel legyél, mindjárt segítek rajtad – dús ajkait Chris szájára nyomta, míg nagy kezével annak lankadó farkára fogott. Csókjaival áttért a fiú nyakára, kulcscsontján hagyott nyálas nyomokat, míg lendületesen simogatni kezdte. Csak az első vágytól telt sóhaj elhangzásakor mozdult újra. Türelmes volt, és igyekezett elvenni Chris figyelmét a lent történő dolgokról. Lassan, finoman bánt vele, míg meg nem érezte, hogy a fiú fiatal, szűk izmai ellazultak, és már sokkal rugalmasabban fogadta be a kőkemény farkát. Igaz, az ő agya közben majd szétpattant, de ezt az áldozatot meg kellett hozni, ha szűz fiúval sodorta össze az élet az embert. 

Chris mélyet morrant, ahogy a Jules férfiassága végigdörzsölte az előizgatott gyönyörpontját. Erre a hangra várt Jules, most már bátrabb ütemre válthatott. Keze munkáján nem spórolt, meg akarta mutatni friss szeretőjének, hogy miért is olyan jó dolog ez. Chris felváltva veszítette el az eszét, hol a kellemes érzésektől, hol pedig a furcsa feszítéstől, de Jules állhatatos munkájának köszönhetően még hajnal előtt ismét elélvezett.
Jules elégedetten húzta ki magát, gyönyörét otthagyva Chris szoros izmai közt.
Lihegve dőlt az ágyra, és magához húzta a fiút.
– Mikor is indul tovább az a hajó? – kérdezte, és rámosolygott a fiatal matróz kedves arcára.

*

Jack&John

Jack kifulladva dőlt neki a szállodaszoba ajtajának, miután becsukta azt. Majd a futástól kipirult arcú Johnra nézett, és mindketten elnevették magukat.
– Micsoda izgalmas est! – jelentette ki Jack.
– Az – huppant le a puha ágyra John, és meglazította az inge nyakát. – Azt hiszem, rendesen a fejembe szállt az ital – mosolyodott el.
Jack az ajtóból gyönyörködött kedvese tökéletes testében, a kimerültség kisfiússá enyhítette vonásait, és Jack ilyenkor egyenesen fel tudta volna falni azt az édes száját. Imádta, ahogy az elkerekedő szemeivel tudott John rajta függeni, ahogy várta, hogy a testében remegő vágyat kielégítse. Nyál tolult a szájába a gondolatra.

John felállt az ágyról, majd lepöccintette magáról a nadrágtartóit, épp szólni akart valamit a párjához, de mire felé fordulhatott volna, annak tökéletes szív alakú ajkai éppen az övére tapadtak. Beleszusszant Jack vehemensségébe, és máris érezte, ahogy a bizsergés elönti a testét a férfi érintésétől.
– John úrfi, hm? – morogta a kedvese fülébe Jack, mire a megszólított újabb pírba fordult. – Mr. Jung-Cook... – fokozta –, szeretné, ha elővenném a nádpálcát?
John megdermedt a mozdulatban, ahogy megérezte Jack simogató tenyerét a fenekén, és ahogy eljutottak a szavai az agyáig. Csak tőle fogadta el ezt a stílust, volt valami a jó doktorban, ami egyszerűen lehengerelte. Amilyen csupaszív ember volt társaságban, vagy a munkájában a betegeivel, annyira határozott szeretővé tudott vedleni egyetlen másodperc alatt. És amennyire John egy elkényeztetett kis úri ficsúr volt a hétköznapokban, úgy olvadt bele Jack karjaiba minden egyes alkalommal, és vált kezes báránnyá a férfi egyetlen tekintetétől.
Mondhatni megtalálta a zsák a foltját, és ennek a folt, meg a zsák is nagyon örült.

John beharapta az alsó ajkát.
– Mi-miért van nálad nádpálca? – suttogta.
– Véletlenül találtam – állította Jack, de nem volt hajlandó többet erről mondani, csak ellépett Johntól, és elővarázsolta azt a bizonyos pálcát. John nagyot nyelt.
– Vetkőzzön, Mr. Jung-Cook – tért vissza Jack a szerepébe, mire John folytatta a megkezdett tevékenységét, ami az ing és a nadrág levételét jelentette. Majd, mikor már csak alsó ruhában állt a szoba közepén, kérdőn pillantott Jackre. – Mindet – szólt a vágyittas parancs, így John megszabadult a maradék gyapjúszövettől is.

Jack elgondolkodott, hogy John vajon miért vágyott titkon arra, hogy megnevelje őt intim pillanataikban, aztán arra következtetett, hogy gyerekkorában nyilván nem találkozott a fenyítés eme eszközeivel. Sosem okozott volna neki valódi fájdalmat, annál sokkal jobban szerette ezt a fiút. Ez csak játék volt köztük, ami szemmel láthatóan mindkettejük idegeit megbizsergette. Közelebb lépett csupasz kedveséhez, és annak kistányérnyira kerekedett szemeibe nézett.
– Mr. Jung-Cook... nem tekinthetek el a fenyítésétől, szörnyen rossz fiú volt ma este – sutyorogta a szájára, majd megcsókolta. John megadóan nyitott el az ajkait, és szusszant mélyeket szerelme szívalakú szájába. A bizsergés már le- föl járt benne, alig várta, hogy ez a szép ember itt, előtte, kielégítse. De tudta, hogy addig még pont annyira fogja húzni az agyát, hogy már remegve várja az aktust. 

Jack a kezében tartott pálcával végigsimított John meztelen lábának a hátsó felén, majd kicsit távolabb lépett tőle, hogy jobb rálátása nyíljon a szép, izmos testre. A pálca most John domborulatait simogatta. Majd Jack egy picit elemelte a nádat, és megcsapta a ruganyos izmokat. John szusszantott, majd bűnbánóan lesütötte a szemeit.
– Bo-bocsánat... Dr. Hope – rebegte.
– Nem bocsánatot kell kérni, meg kéne tanulnia viselkedni! – lépett vissza meztelen kedveséhez Jack. Hosszú ujjai gyorsan találták meg John éledező férfiasságát, és rákulcsolta a kezét. – Fitogtatja a vagyonát, a származását? Elkényeztetett, hisztis úrfiként viselkedik, hm? – pirított rá Johnra, miközben a markát lassan mozgatni kezdte rajta. – Meg kell mutassam, hogy hol a helye, Mr. Jung-Cook!

John erre akkorát nyögött, hogy még ő is meglepődött. Jack ajkai mosolyra szaladtak, majd John derekáért kapott, és magával rántotta az ágyra. Kapkodva vált meg a saját ruháitól, úgy támaszkodott a hátán fekvő szerelme vállai mellé.
Vehemens csókcsatába kezdtek, majd előkerült a jól bevált orvosi kenőcs is, immár állandó tartozékaként dr. Hope neszesszerének.
Kölcsönös simogatások fokozták tovább a kis játékukban felkorbácsolt szenvedélyt, majd a tisztességes előkészítés után Jack beleengedte magát John feszes testébe. John már alig várta, hogy érezhesse a férfit magában, és feloldódhasson az elementáris gyönyörben, amit nyújtani tudott neki.

*

Gil&Jimmy

Tavaly tavasszal megtört a jég, és Gil végre élvezetét lelte egy ölelésben, egy csókban, és a kis szíve megtanult azóta szerelemmel szeretni valakit. Imre olyan dolgot hozott az életébe, amelyről nagyon sokáig azt gondolta, hogy sosem fogja átélni. De mióta a mézhajú fiú vele volt, egyre jobban nyílt ki lelkének kapuja a testiség felé is.
Igaz, fontolva haladtak, de az intimitás nem hiányzott a kapcsolatukból, a csókok, ölelések és simogatások a mindennapjaik részei voltak már.
Aztán jött Gil betegsége, és a hónapkon keresztül tartó felépülése, miközben más módon keresték egymás örömét. Imre még kíméletesebb volt vele, immár nem csak a lelkére, de Gil fizikai állapotára is tekintettel kellett lennie. Ennek ellenére nem lángolt érte kevésbé, sőt, a szerelmük érzelmi síkja még jobban elmélyült ebben a megpróbáltatásokban bővelkedő időszakban.

Most kuncogva húzódtak be egy kapualjba, Imi nem akarta, hogy szerelme túl sokat futkosson, nem volt való neki. Így is hallotta, ahogy mélyre húzta Gil a levegőt, hogy a sérült tüdőszövetei a megfelelő mennyiségű oxigénnel elláthassák a testét.
– Jól van, nyugodni meg, nem jönnek – sutyorogta neki. – Sétáljunk csak lassan, mint mindenki más – biccentett Imre néhány kószáló ember felé, akik szintén fáradt mozgással igyekeztek hazafelé a fesztivált követő mulatságok egyikéből.
Imre átkarolta Gil vállát és úgy baktattak vissza a vasútállomás közelében megbúvó fogadó felé.

A kapu halk nyikordulással zárult be mögöttük, míg ők fellépdeltek a lépcsőn a szobájuk irányába. A szomszédos ajtó félig nyitva volt, Teo és Jin csókolózott benne elmélyülten.
– Hogy nem tudtok meglenni egymás szája nélkül? – morrant oda Gil, de arcán széles mosoly terült szét, ahogy látta a barátai türelmetlen vágyát, hogy még az ajtót sem volt idejük becsukni.
Jin motyogott valamit, majd magához ölelte Teo karcsú alakját, és a sarkával belökte maguk mögött az ajtót.

Imi felkuncogott, majd elővette a saját szobájuk kulcsát, és betessékelte maga előtt Gilt.
– Jól vagy? – kérdezte a szobába belépve.
– Ühüm – bólintott Gil, és a mosdóállványhoz lépett. Meglazította a nyakkendőjét, és az ingét, majd néhány maroknyi vízzel felfrissítette magát.
– Jól éreztem magam, volt nagyon érdekes az a bár – csacsogta Imi, Gil pedig mosolyogva hallgatta. – E között a John úrfi meg Teo közt volt valami régen?
– Igen... évekig pislogtak egymásra, de aztán jött Jin, és teljesen elrabolta Teo szívét meg az agyát is – kuncogott Gil, majd közelebb lépett a vetkőzni kezdő Imréhez. – Ahogy te is az enyémet.

Imre nagyot nyelt, ahogy az őt pásztázó sötét szemek vággyal teltek meg. Gil megsimogatta az arcát, majd Imre inggombjai után nyúlt.
– Majd én – vált rekedtebbé a hangja, ahogy eltolta Imre kezeit, és maga kezdett a fiú vetkőztetésébe. Imre szíve egyre hevesebben vert, ahogy közel érezte magához Gilt fizikálisan, és ahogy figyelte az előtte lévő szépen metszett arcot. Még a holdvilág is kíváncsi volt Gil szépségére, ezüst sugarával pont megvilágította a porcelán bőrét, szinte éteri fénybe vonta ezzel. Imre elképedve gyönyörködött benne, nem tudott tovább ellenállni, az ujjával Gil álla alá nyúlt, és csókra húzta magához. Kellemesen szusszantak, ahogy ajkaik vékony bőre összeért. 

Gil ujjai nem lustálkodtak, szorgalmasan bujtatták ki a gombocskákat a gomblyukakból, míg végre meg nem szabadította azt a szép szobortestet a textilhéjaktól.
– Gyönyörű vagy – suttogta, ahogy végigsimított Imi csupasz karjain, tekintete lelkesen falta a feltáruló látványt.
Imre vágya gyorsabban korbácsolódott, Gil ruháihoz nyúl, és egyiket a másik után húzta le róla. Ott csókolta, ahol kivillant az a finom porcelánbőr, majd magához ölelte Gilt, élvezte, hogy meztelen felsőtestük összeért. Őrületesen kívánta a karjaiban lévő fiút, már szinte fájdalmas merevedést produkált, pedig rajta még a nadrágja is rajta volt. Ösztönösen tolta az ölét Gilhez, majd az apró kutató ujjak türelmetlenül fonódtak Gil férfiasságára. Gil felnyögött a kedvese érintésétől, ezt Imre jó jelnek vélte, és úgy gondolta, immár megnyílt az út azelőtt, hogy valami élvezetesebbre térhessenek át. 

Rögtön térdelt Gil elé, és a tavasz óta többször gyakorolt francia technikába készségesen fogott bele.
Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy pont aznap ismerték meg azt a fiút, aki révén, igaz közvetetten, de az élvezetes technika bekerült az ő életükbe is. Most nem törődtek ilyen filozófiai magasságokkal, egyszerűen csak hagyták, hogy a vágyaik vezéreljék az együttlétüket.
Mikor Gil már cövekkemény lett a puha ajkak munkájának köszönhetően, kihúzta magát Imi szájából. Ma valami különlegeset akart adni a szerelmének.
– Gyere az ágyra – nyúlt Imi karjáért, aki lelkesen mászott a paplan tetejére.
Gil lehúzta a nadrágot, és az alsót is Imi testéről, majd kényeztetésébe vonta a gyöngyöző, karcsú falloszt. Imre remegve nyögött Gil minden érintésétől, a szája simogatásától, a nyelvének dörzsölő munkájától.
– Ne élvezz el... ne így élvezz el – mondta Gil, majd kedvese fölé mászott. – Szeretkezni akarok veled, Jimmy! Azt akarom, hogy minden gyönyört megkapj tőlem, amire vágysz és amit megérdemelsz.

– Gil... én így is szeretlek, ne-nem kell csinálni, ha nem akarni, tudod.
– De akarom – hajolt a dús ajkakra, és a lehető legérzelmesebb csókot hintette rájuk. Imre az arcára simított, majd maga alá fordította Gil porcelán testét, ő meg a fiú csípőjére ült.
– Jimmy... Ha egy csipetnyi fájdalmat is okoznék, azonnal hagyd abba, jó? – kérte Gil.
Imi belenézett az őt figyelő szemekbe, távoli félelmet látott átsuhanni Gil sötét íriszén.

Mondani akart neki sok mindent, megnyugtatni, meggyógyítani a sebeit, de hiába nyílt szólásra a telt ajka, mégsem tudta szavakká formálni az elméjébe toluló gondolatokat. Inkább megcsókolta.
– Várni kicsit – mosolygott rá, majd a hónapok óta őrzött, még Teótól kapott tégelyért kutatott a bőröndben, azzal tért vissza Gilhez. – Kezed – kérte, és alaposan körbekenőcsözte Gil mutató és középső ujját. – Nagyon vágyni rád, Gil – jelentette ki Imi, és a kis szíve már olyan ritmust kalapált a mellkasában, azt hitte, ki is szakítja a bordáinak ketrecét. 

Gil kezét ő maga húzta a fenekéhez, és beszippantott ajkakkal várta, hogy végre belé hatoljanak azok a kecses ujjak.
Gil óvatosan tapintotta Imre szűk rését, és először csak egyetlen ujjpercét csúsztatta be. Imi felnyögött a rég várt érzéstől, azonnal többet akart, mégis türelemre intette magát.
– Jó? – kérdezte Gil.
– Mmhhh... – morrant bele a mozdulatába Imi, amivel a fenekét jobban Gil ujjára tolta. – A má-másikat ishh – nyöszörögte. Gil nagyot nyelt, de úgy tett, ahogy a szép szőke fiú kívánta tőle. – Ahh, Gil, annyira vártam már...
Imre a kedvesére hajolt, száját csókolta, majd a nyakán lévő bőrt kóstolgatta.
– Mégh... – szuszogta Gil fülébe, aki egy kicsit megszeppenve bár, de teljesítette Imre kérését.
– Gihl... megőrülni érted – harpott Imi a finom bőrbe, majd Gil csuklójáért nyúlt, és kicuppantotta magából. 

Imi vére zubogott, hogy végre eljött a pillanat. Ha kellett volna, bármeddig várt volna Gilre, de így, hogy itt volt a küszöbön az aktus, alig bírt magával. Kenőcsöt tett a saját ujjaira, és azzal vonta simogatásba Gil férfiasságát. Gil nyögött, két kezével Imi combjaira mart.
Imre egy kicsit felemelkedett és bepozicionálta Gil merevségét a kellő helyre, majd lassan ráengedte magát.
– Mmmhh – nyöszörögte Imre. Ugyan fájt neki egy kissé az első mozdulat, de esze ágában sem volt ezért abbahagyni, amit éppen csináltak.
– Ahhh – nyögött fel Gil hangosan, ahogy Imre izmai rászorultak. Soha nem érzett kéj kezdett az agya felé kúszni, mintha teljesen elvesztette volna a kapcsolatát a valósággal, alig érzékelte a környezetét, csak a benne gomolygó bizsergés tűnt igaznak, és az ölén vonagló gyönyörű test. Remegő kézzel simított fel Imre derekán, át a bordáira, miközben egészen biztos volt benne, hogy most fog elmenni a józan esze mindörökre.

Imre nem látott a gyönyörtől. Egyik oka ennek a Gil arcán játszó élvezet volt, ami teljesen megbolondította, a másik az a kéjesen feszítő érzés volt a belsejében, mely egyszerre okozott fájdalmat és földöntúli élvezetet is. De nem bánt semmilyen kellemetlenséget, annyira vágyott már a szerelmével testileg is egyesülni. Fokozott a tempón, egyre vehemensebben mozdította magát Gil férfiasságán. Az őt simogató kéz csuklójára fogott, és rávezette Gil kezét a gyöngyöző falloszára. A plusz ingerlés még őrjítőbbé tette az aktust, Imre szinte megbabonázva dörzsölte magát a benne járó keménységgel. Aztán egyszer csak felsikkantott, Gil pontosan a gyönyörpontját találta el, és Imi igyekezett úgy tartani magát, hogy ez egymás után többször is bekövetkezzen.
– Giiilhhh... – nyögte, érezte, nincs már messze a beteljesüléstől.

Gil ekkor tért magához, eddig csak lebegett az ismeretlen gyönyörben, most realizálta, hogy mi is történik köztük éppen.
– Jimmy... nem fáj? – kérdezte, de Imre rögtön eloszlatta minden aggodalmát.
– Édes istenem, dehogy... annyira jó, hogy Imi mindjárt... mindjárt... ahhh – és ebben a pillanatban elárasztotta Gil kezét öröme forró cseppjeivel.
Gil felhörrent, ahogy megérezte Imi testének pulzálását maga körül, és abban a pillanatban lépett be a végtelen kapuján ő is. Lihegve néztek egymásra, majd Iminek széles mosolyra húzódtak az ajkai.
Lehajolt Gilhez, és a levegőért kapkodó szájára szorította a sajátját.
– Borzasztóan szeretlek – sutyorogta csókja közben, és Gil is hasonlót mondott volna, ha Imi hagyja szóhoz jutni.

*

Jin&Teo

Csókjaik cuppogása nem lankadt az ajtótól az ágyig sem. Jin hanyattdőlt a takarón, és máris magára húzta Teo karcsú alakját. Olyan éhséggel falták egymást, mintha nem éltek volna együtt ide s tova másfél éve.
Teo vágyait felkorbácsolta az elfogyasztott alkohol, maga húzta le a felsőjét, és bontotta ki a nadrágja sliccét is. Majd maga vette elő félmerev farkát, és sokatmondó tekintettel emelte Jin arca elé.
– Hm, de kis türelmetlenek vagyunk ma – incselkedett vele a kedvese, de egy percig sem váratta, készségesen tátotta el a gömbölyű ajkait, hogy szerelme falloszát kényeztetésébe vonhassa. Teo beszippantotta az alsó ajkát, miközben finoman nyöszörgött a rajta munkálkodó ajkak izgató érintésétől.

Jin fejében furcsa gondolat ütött szöget. Egyértelmű, hogy Jules felbukkanása okozta a változást, nem volt nehéz kitalálnia. Nézte a gyönyörű kedvesét, az előremeredő szépséges falloszát és nem tudta, hogy hogyan rukkoljon elő a kérésével, de egyre biztosabb volt benne, hogy ma máshogy szeretné. Teo sosem igényelte, hogy cseréljenek pózt, és Jin is teljes mértékben meg volt elégedve az életük erotikus oldalával. Most mégis nagyon ki akaródzott bukni belőle a kérdés.
– Édes... – kezdte. – Nem akartad még egyszer sem kipróbálni fordítva?

Teo meglepődött, a sarkára ült, és nagy szemekkel nézte a pironkodó kedvesét.
– Még sosem gondolkoztam rajta... valahogy mindig úgy képzeltem, hogy hát nekem... tudod – nézett félre egy pillanatra, és Jin ennivalónak találta. Aztán eszébe jutott valami huncutság. Felült, és egy kaján mosollyal Teo orrára pöccintett.
– Szóval, mikor ezzel a John úrfival voltál... – hangsúlyozta ki az úrfit, és jól sejtette, Teo ettől zavarba jött, sőt, mintha egy picit bosszantotta volna is a dolog.
– Én nem hánytorgatnám ezt fel a helyedben... egy esete alatt két volt pasiddal is találkoztunk – forgatta meg Teo a mandulaszemeit.
Jin elmosolyodott magában, érezte, hogy jó úton halad. Elő fogja hozni Teo rejtett oldalát.
– Milyen kettővel? – tette a hülyét.
– Hah, ne akard bemesélni nekem, hogy ez a doki nem vetett rád szemet! Úgy vigyorgott rád, mint valami tejbetök – fonta össze a karját Teo a meztelen mellkasa előtt.
– Jól van, bevallom... talán volt valami – dőlt hátra Jin, és kihívóan nézett a féltékenykedő kedvesére.

– Valami? – mordult Teo. – Hát milyen céda vagy te? – a puha szája mosolyra húzódott, de a sötét szemekben valami egészen más csillogás foglalt helyet, mint amit Jin megszokott. Nyelnie is kellett egy jó nagyot, ahogy Teo fölé mászott.
Tetszett neki, amit látott, a farkában is megérzett egy apró rándulást.
– Jin Beam! Úgy látom, rég látták el a bajod, nagyon elkanászodtál – lépett bele Teo ösztönösen a szerepébe. – Szóval, hiányzik, hogy helyrerekjanak? Hm?
Jin agya majd' felrobbant a határozott Teótól, az édes, pihepuha kiscicája, aki szinte szó szerint dorombolni szokott az ölelésében, most inkább vérszomjas tigrissé kezdett átváltozni.

Alapjában véve Jin nagyon elégedett volt a köztük lévő intimitással, a végtelenségig szerette Teót, és szerette azt a törékeny, bújós oldalát, amit általában mutatott felé, ha kettesben voltak. De tudta jól, hogy Teóban ennél sokkal több lakozik, ha mondhatta úgy, hogy sokkal férfiasabb is tudott lenni a kedvese. Látta számtalanszor munka közben a határozott, precíz fényképészt, és olyankor apró nyoma sem volt a bújós cicájának benne.
Most, hogy találkozott Jules-lel és eszébe jutott a három évvel ezelőtti hevenyészett randevújuk, kíváncsivá vált, úgy gondolta, egy kis változatosság még egyik párkapcsolatnak sem ártott meg. És ha Teónak is van kedve hozzá, hát legyen.

Teo a jól bevált tégelyért kutatott, és emlékeibe idézte Jin hogyan is szokott hozzákezdeni. Letette maga mellé a dobozkát, majd közös erővel megszabadították Jint is a ruháitól.
Teo kedvese combjai közé mászott, és a megremegő farkára nyalt. Hosszú ujjaival felpöccintette, majd az ajkai közé engedte az éledező férfiasságot. Jin mélyeket sóhajtozott, Teo ügyesen merített a síkos kenőcsből, és cirógató mozdulatokkal eloszlatta Jin rése körül. Nem lankadt közben a szájának munkája, csak a karcsú mutatóujja első ujjpercét engedte becsusszanni Jin testébe. 

Óvatos volt, lassan haladt előre. Úgy tűnt, Jin élvezi a helyzetet, így nemsokára már két ujjai is belülről tapogatta Jin érzékeny részeit. Még vett egy kevés kenőcsöt, és alaposan bekente vele a szűk rést ismét. Majd, mint a ki jól végezte dolgát, végigpillantott a munkáján. Jin fallosza keményen meredt előre, tetején megült az örömkönny, a feneke szép íve csillogott a rákent vazelintől.
– Erotikusan gyönyörű vagy – vélte Teo, és egy kicsit meg is bicsaklott a hangja a látványtól, ami elé tárult.
– Akkor mire vársz? Tegyél magadévá! – kérte Jin, sötét íriszében lángolt a vágy.
Teo belepirult a gondolatba, Jin a kedvese karcsú derekáért nyúlt, és a szétnyíló combjai közé húzta Teo csípőjét. Méretes férfiasságára kulcsolta az ujjait, és lassan mozgatni kezdte rajta a markát.
Teo nyögött az érintésétől, és pillanatok alatt visszakeményedett Jin kezében.

– Bi-biztosan így akarod? – rebbent meg Teo tekintete.
– Biztosan, édes... imádom azt szép férfiasságodat, hadd érezzem magamban.
Teo nagyot sóhajtott, és hozzáillesztette magát Jin csatakosra előkészített réséhez, majd lassan mozdított egyet a csípőjén.
– Arghhh – tört fel azon nyomban belőle, ahogy Jin izmai közé tolta a szerszáma hegyét.
– Milyen? – kérdezte Jin.
– Uhhh... jó... – nyöszörögte Teo, és mélyebbre engedte magát szerelme testében.
– Mmmh – tört fel Jinből is, nem tévedett, a kedvese férfiassága remekül kitöltötte őt. 

A nyögéseik összefonódtak, Jin erősen magához ölelte Teót, aki a homlokát ráejtette szerelme vállára, és úgy vette birtokba annak a testét.
– Jihn... szerintem nem fogom sokáig bírni...
– Csak csináld, édes, ne gondolkozz annyit – fogott Jin Teo fenekére, és szinte magába nyomta a bizonytalankodó kedvesét. – Mozogj!
Teo úgy tett. Teljesen eluralkodott rajta az eksztázisa, felemelte a fejét, Jin tekintetébe kapaszkodott, onnan merített önbizalmat, és megadta a szerelmének, amire vágyott. Egyre gyorsabban és ügyesebben talált rá a mindkettejük számára örömet okozó ritmusra. 

Teo homloka gyöngyözött, Jin elködösült íriszei be-becsúsztak a félig csukott pillái alá, ahogy szerelme merevsége dörzsölte a gyönyört okozó pontját.
– Ahh, Teo – nyögött önkívületi állapotban, Teo egészen lenyűgözőnek találta az érzést, hogy Jin miatta ilyen, hogy ő az, aki ilyen élvezetet tud nyújtani a szerelmének. – Gyorsabban, édes... – fúlt el Jin hangja. Teo tette, amit kértek tőle, majd Jin kettőjük hasa közé simuló farkát vette hosszú ujjai cirógatásába.
– Imádlak – fogta két tenyere közé Jin Teo szépséges arcát, és lihegős puszikat helyezett rá, majd a tenyere szerelme hátára simult, úgy húzta magához, szoros ölelésébe. 

Együtt hömpölyögtek a gyönyör óceánján, élvezve minden mozdulatot, amivel megajándékozták egymást.
Először Jin kiáltott fel, a dupla stimuláció könnyen lökte az érzelmei szakadékába, majd Teo, amint megérezte szerelme gyönyörét az ujjai közt kifolyni, ő is szabad utat engedett az agyát szétfeszítő mámornak.
Izzadtan borult Teo Jin mellkasára. 

Jin felemelte a szerelme fejét, és rácsókolt az édes, lihegő ajkakra.
– Szeretlek, tudod?
– Ühüm – nyögte Teo kimerülten az őt csókoló szájra.
– Azt is tudod, hogy mennyire? – forszírozta tovább Jin.
Teo elmosolyodott, feltámaszkodott, és úgy nézett kedvese szemeibe.
– Pontosan úgy, ahogy én téged... soha... el... nem... múló... örök... szerelemmel – mondta Teo, és minden szava után csókot nyomott Jin arcára.

*

Verőfényes reggel virradt New Orleans utcáira, az éjjel otthagyott konfettiket is lustán fújta a szél, egy ilyen korai, fáradt órán még neki sem volt kedve tenni a dolgát. A város lassan ébredt, mindenki a fesztivál és a titokban elfogyasztott alkohol mámorában létezett még. Lefüggönyözött lakásablakok mögött, szállodai szobák eleganciájában, olcsóbb fogadók otthonos kényelmében szuszogtak a fiúk a kedvesük ölelésében. Békés álomba ringtak, gondtalan, kielégült, boldog pillanatokat éltek át, és jelenleg nem létezett számukra a világ, most csupán egy fizikai hely volt.
Az, aki nekik az igazi otthont jelentette, mellettük pihegett.

Ezen a februári napon nem dúlt háború, csak szerelem töltötte be az állhatatos szíveket. 

***

Jules párját Jess választotta 😘

***

A felvétel 1921-es, de ez alapján elképzelhető az egy évvel korábbi hangulat is.

https://youtu.be/FqJ_SZYckTg

***
Remélem, minden igényt kielégítő utolsó részt hoztam nektek, ahogy ígértem, mindenki boldog lett. Nagyon. 😏
Talán nem vált unalmassá ez a sok erotika így a végére, de nem volt szívem kihagyni egyik párocskánkat sem.

Minden észrevételt, véleményt epedve várok a komment-szekcióban, mi tetszett, mi nem tetszett a történetben.

Én nagyon megszerettem őket, ezért is történhetett, hogy a novellának indult sztori idő közben egy regénykévé szélesedett.
Nektek ki volt a kedvencetek? Vagy melyik szereplőt tudtátok a legkevésbé szeretni?

Még ne szaladjatok el, a következő köszönő fejezetbe is kukkantsatok bele, ugyanis hoztam nektek egy kis meglepit. 

Saranghae

💜

***