1918. október utolsó napjai, valahol Velence és Milánó között

*

Jin pillái elnehezedtek, pedig nem akart aludni. A vonaton duruzsoló olajkályha melege és a zakatolás monotonítása mégis eltompította az elméjét, a gyaloglás, a stressz pedig kiszívta minden erejét. A lába lüktetett a megerőltetéstől. Felemelte a sérültet, majd a két kezével rásegített, hogy fel tudja tenni a szembenlévő ülésre. Jól esett neki a vízszintes póz, a hátát pedig visszaengedte a támlára.
Nem volt túl kényelmes a fapad a fenekük alatt, de legalább feljutottak a vonatra ami végre Milánó felé vitte őket. Imre az ablaknak buccantotta a fejét, az álcáját szolgáló kötést álmában idegesen megvakargatta, úgy aludt a takarójába burkolózva. Minden eshetőségre - a némi élelem mellett - elhozták magukkal a két pokrócot is a szenesveremből, nem tudhatták, hogy hova veti őket a sors.

Jin nem tudott a fáradtságának parancsolni, hiába küzdött ellene, a szervezete aludni vágyott, így egy pillanat múlva az ő szeme is lekoppant, Imréhez hasonlóan halk szuszogásba kezdett. Álmában ismét az állomáson volt, a szíve majd ki akart ugrani a mellkasából, amikor Imre lopott papírjait átadta a pénztárosnak. De az idős férfi nem törődött sokat az igazolványokkal, csak ránézett az összecsukott füzetkékre, és már bélyegezte is a vonatjegyüket. Jin szinte még most is érezte a zsibbadást a végtagjaiban, ahogy a lebukástól való félelem átjárta. Sokkal egyszerűbb volt a kórház viszonylagos biztonságában tervezgetni a szökést, mint kivitelezni.

***
Korabeli vonatbelső (felújított)

Hirtelen fékezésre ébredt, kábán nyitotta ki a szemét, ami Imre ijedt tekintetével találkozott. A fejük felett függő petróleum lámpa ingó fényében látták a kocsiban felbolyduló embereket, olaszul felhangzó vezényszavak törték meg a fülke csendjét.

- Mi-mi történt? - kérdezte önkéntelenül Jin.
Egy olasz egyenruhát viselő katona hajolt közelebb hozzá, és felmutatta a saját papírjait, amit a zubbonya zsebéből halászott elő.
- Documenti-documenti - ismételgette.
Jint elöntötte a pánik, nem kellett olaszul értenie ahhoz, hogy pontosan tudja mi történik. Ellenőrzést kaptak. Nemsokára ellepi a vonatot a csendőrség vagy a katonaság, és mindenki igazolványát át fogják nézni. Ismét felhangzottak a kiabálások, Jin szíve egyre hevesebben vert, a halántékában érezte dobogni, a hideg veríték végigcsorgott a hátán.
Imre értetlenül pislogott mellette, tudta, hogy nem szabad megszólalnia magyarul, németül meg pláne, így hát csak aggódva figyelte az útitársát.

Látszott Jinen a feszültség, keze ökölbe szorítva feküdt a combján, a pihenő lábát is levette a szemközti padról, idegesen dobogott vele a kocsi fapadlóján. A zajok egyre közeledtek, Jin hirtelen rászorított Imre csuklójára.
- Gyerünk innen! - sutyorogta neki. Imre érezte, hogy mit szeretne, és hát az is sokatmondó volt, hogy Jin gyorsan a zsákjába gyűrte a pokrócát, majd összerántotta a madzagot a száján. A magyar fiú is a cuccaiért nyúlt, és mikorra a hangok az előző kocsiból átértek hozzájuk, ők már a másik irányba sétáltak. Igyekeztek nem feltűnően gyorsan haladni, pedig az izgalom sürgette őket rendesen.

Kiléptek a kocsi előterébe, majd Jin feltépte az ajtót. Az éjszaka hűvös levegője megcsapta a felhevült arcát. Imre kezéért nyúlt, és kitessékelte a nyitott ajtón.
Mivel nem volt peron, mely a leszállásban a segítségükre lehetett volna, Imrének elég nagyot kellett huppannia a töltésre.
Ugyan alacsonyabb volt Jinnél, mégis felnyújtotta érte a karját, hogy valamennyit tompítson a becsapódás erejéből. Jól sejtette, Jin fájdalmasan felnyikkant még így is, ahogy földet ért Imre karjai közt.
- Köszönöm - nyöszörögte, Imre csak biccentett, miközben kiengedte Jint az öleléséből. Gyorsan a karjára fogott, lesegítette a töltés gurulós kövein, majd belevesztek az éjszaka sötétjébe.

Valami szántóföldön vághattak át, bukdácsoltak az ekék által hagyott vájatokban. Nagyjából az orrukig sem láttak, a felhők vastag paplanjuk alá húzták a holdat, úgy aludtak vele. Lloyd egykori zseblámpáját felkattintani még nem volt merszük, várták, hogy a vonat újra elinduljon. Imre határozottan húzta maga után Jin bicegő alakját, míg egyszer csak simább talajt fogott a lába.
- Nini, egy földút - motyogta maga elé. - Gyere, Jin pajtás, ha út, hát csak elvisz valamerre. Na, komm schon! - próbálkozott a némettel is, minden mindegy alapon.
Jin Imre után bukdácsolt. Jó darabig követték az utat, miután meghallották az indulást jelző vonatfüttyöt, utána már a lámpácskát is volt bátorságuk felkapcsolni. Így haladtak az olasz termőföldek között szaladó ösvények egyikén, maguk sem tudták, hogy hova.

- Várj! - szakadt ki Jinből valamennyivel később. A lábának túl sok volt már a gyaloglásból. Nem volt elég, hogy este kikutyagoltak Velencéig, leugrott a vonatról, most itt is rója a kilométereket a semmi közepén. Imre megállt, és visszafordult a földre lehuppanó Jinhez. Elővette a pokrócát, összehajtva a fáradt fiú mellé tette, majd erősen gesztikulálva kezdte mutogatni, hogy üljön át Jin arra a hideg föld helyett. Imre is mellé kucorodott, és a katonai zsák mélyéről elővett egy kenyérdarabot, kettétörte és egyik felét Jinnek nyújtotta.
- Egyél valamit, pajtás, úgy több erőd lesz.
Jin sóhajtva fogadta el, és kezdett nyammogásba. Nem igazán volt kedve enni, a gyomorideg még mindig nem csitult benne. Röstellte, hogy olyan hirtelen rátört a pánik a vagonban, de csak az lebegett a szeme előtt, hogy a vonaton túl sok lehetősége lett volna a csendőröknek alaposan megvizsgálni a papírjaikat. A hajó miatt is aggódott, de úgy volt vele, hogy majd lesz valami. Ha nem az elsőre, hát feljutnak majd a másodikra. Ott kevésbé érezte volna magát csapdában, mint a zsúfolt vonatkocsiban.

- Hallod ezt? - kapta fel a fejét Imre. - Hörst du das? - fordította már magát automatikusan, hátha nagyobb eséllyel szűri ki belőle a másik, amit mondani akar. Jin elcsigázva emelte fel a tekintetét a szemmel láthatóan lázba jövő fiúra. Ő is hallott valami távoli zajt, de hirtelen nem ismerte fel.
- Mi az? - kérdezte meg.
- Kakas, aranyapám! És ahol kakas van, tudod, még mi van? Gazda! És mije van a gazdának? Élelme, meg szekere! Remélhetőleg - pattant fel ültéből Imre, és vigyorgott az útitársára szélesen. Jin értetlenül pislogott fel rá, ezért Imre elkezdte utánozni a szárnyasjószágot.
- Kukurikúúú - mondta, és verdesett hozzá a karjaival, hogy elmutogathassa a szárnyast. Jin önkéntelenül felnevetett, de legalább megértette, hogy mit akar neki mondani a fiú.
- Rooster! - fejtette meg a pantomim előadást Jin.
- Ruszter-ruszter-ruszter - ismételgette Imre, és ez lett az első angol szó, amit megtanult Jintől. A zsákjáért nyúlt, majd Jin kezéért. - Na, álljál fel, barátom, mert vár minket ez a miszter ruszter - kuncogott magában Imre, a kicsit sem mosolyogni való helyzetük ellenére.

Jin felkászálódott, elpakolták a pokrócot, és folytatták az útjukat a hang irányába. Az ég alja halvány rózsaszínre váltott, a távolban egy templom harangja is megkondult, korai misére szólítva a híveket. A földutacska egy tanyához vezette őket. A ház álmosan nyújtózott a dérlepte tájba. Sárga falai itt-ott megkoptak már, az ablakokon a zsalugáterek még csukva voltak. De az udvaron már egy szekér állt, egy köpcös férfi nagy kosarakat pakolt rá éppen.

- Bon giorno - köszönt Jin, előszedve azt a néhány olasz szót, amit az ittléte alatt sikerült megtanulnia.
A gazda feléjük fordult, szemében gyanakvás csillant. Egy darabig csak állt, és figyelte őket.
- Chi siete voi? Cosa volete qui? (*Kik vagytok? Mit akartok itt?)
Jin és Imre tanácstalanul néztek egymásra, majd Jin magára mutatott.
- Amerikai katona, soldato americano... - majd a hátuk mögötti pusztára mutatott. - Il treno, finito - mutogatta, hogy a vonatjuk is odalett. - A városba... Milano...oda kell mennünk - mondta lassan, és tagoltan, mintha ettől érthetőbbek lennének a gazda számára a szavai. Ujjával a szekér felé bökött, majd tenyerével imitálta a lovak mozgását. - Milánó! Város!

Imre a háttérben okosan hallgatott, de annál lelkesebben bólogatott Jin mondandójár. A gazda összehúzott szemekkel méregette őket, aztán lassan bólintott, jelezve, hogy talán sikerült megértenie, hogy mit akar a két fiú. Jin közelebb lépett hozzá és gyorsan kiforgatta a zsebeit. Némi készpénz volt nála, egy-két gyűrött líra, és pár dollár kunkorodott ki az ujjai közül, pár katonai élelmiszerjegy és néhány érme ült a tenyerén. A gazda felé nyújtotta, mint szerény fizetséget.
- Tutto qui? Questo è tutto quello che avete? - kérdezte a gazda, félmosollyal.
(*Ez minden, amitek van?)
Jin értette a hangsúlyt, ha a szavakat nem is. Gyorsan bólogatott, és tovább nyújtogatta a kezében lévő kincseket.
- Poveri ragazzi... - morogta, majd hirtelen a szekér platójára mutatott. - Sali, sali!
(*Szegény fiúk. Szállj be, szállj be!)

- Mi van? - kérdezte Jin Imre felé fordulva, de a gesztus egyértelmű volt. A gazda felintette őket a szekérre. Jin mosolyogva megköszönte, zsebregyűrte a kevéske pénzét, hajlongva próbált hálálkodni. - Grazie! Grazie!
Ahogy felkapaszkodtak, a gazda a bakra ült, és a szekér lassan megindult a hajnali ködben, a földúton döcögve. A gazda dudorászott magában, néha visszanézett rájuk, de nem szólt többé. Az út csendesen telt. A nap már az égre hágott, mire beértek Milánóba. A gazda a piacig vitte őket, ott Jin és Imre leszállt a kocsiról, segítettek leemelni a nagy kosarakat. A gazda még néhány almát is betuszkolt a zsákjukba. A fiúk búcsút intettek és nekiláttak átvágni a piacon.

Többnyire még csak az árusok pakoltak, de már néhány koránkelő vásárló is megjelent a földre halmozott áruk között.
A piac szélén egy ócskást pillantottak meg, aki nagy szuszogva próbált a szekeréről egy zsákot leszervezni. A két fiú ösztönösen ugrott az öregember segítségére, láthatóan nagyon küzdött vele.
- Segítünk! - mondta Jin a maga nyelvén, de mire az idős olasz férfi megfordult volna, már mindketten a zsáknál álltak, és rángatták le a szekérről. De a zsák csak nem akarta megadni magát, hiába volt a két fiatal erő. Imre érdeklődve nézte végig a szekér oldalát, majd meglátta, hogy egy kiálló szögbe beleakadt a zsák vászna. Nyomban felpattant a szekérre, és gyorsan kiszabadította a szövetet. Onnan intett Jinnek, hogy kezdheti húzni.

Ruganyosan visszahuppant a földre, majd maga is a zsák leemelésébe fogott. Még a kicsomagolásban is segítettek az öregnek, aki nem tudott elég hálás lenni nekik érte. Hiába, ő sem jókedvéből csinálta, de a veje és a fia is a fronton szolgált, valakinek be kellett segítenie a családi kasszába.
- Grazie, ragazzi, grazie - csapta össze a kezét a férfi, hogy a két fiatal, amerikai katona ilyen segítőkész volt.
- Szívesen - mondogatta Jin is, majd indulni készültek, de a férfi rájuk szólt:
- Aspettate! - emelte fel a kezét, hogy érthetőbb legyen. Kutakodni kezdett, és egy-egy ajándékot nyújtott át nekik. - Ecco, prendetelo. Un piccolo regalo... ecco
(*Várjatok! Itt van, fogjátok. Apró ajándék.)

A fiúk hajlongva köszöntek el a bácsitól, aki széles mosollyal a napcserzett arcán integetett nekik, míg elnyelték őket előle Milánó utcái.
- Te mit kaptál? - buccantotta vállon Jin Imrét, míg megforgatta az ujjai közt a saját ajándékát. Egy szív alakú ezüstmedál volt az övé, Imrének meg egy kisméretű díszes tükör jutott. Eltették a csecsebecséket, és becélozták a város központját.

Jin nem véletlenül kódorgott a milánói parancsnokság körül, határozottan össze akart futni valakivel. Hivatalosan felkeresni mégsem merte, a papírjait nem szívesen mutogatta, ha nem volt muszáj. Így hát bízott a szerencséjében, és Ernest szokásaiban. Ezért a parancsnoksághoz legközelebbi kávézó felé vette az útját, majd a nagy üvegablakokon bekukucskált. A reggeli nap túlságosan is visszatükrözte a város látképét a fényes, sima felületről, így nem látta túl jól a kávézó belsejében történő dolgokat.
- Hm, lehet hogy mégsincs itt - motyogta Imrének, aki úgy követte, mint az árnyék, mióta megérkeztek Milánóba. Tévelyegtek még egy sort a környéken, aztán mikor ismét a parancsnokság épülete felé indultak volna, pont akkor lépett ki a kávézó ajtaján Hemingway szivarral a szájában.

- Ernest! - szólt utána Jin. Barátja felkapta a fejét a hangra, tekintete pásztázta a nyüzsgő utca tömegét. Aztán mikor felfedezte Jin eltéveszthetetlenül szép fejét, elmosolyodott. A szivarkát kikapta a szájából, úgy lépett felé.
- A teremtésit! Jin Beam, hát te vagy az? Hogy a fészkes fenébe kerülsz ide, öregem? - tárta szét a karját, majd csontropogtatóan megölelte a barátját. - Utolsó hírem rólad az volt, hogy elvittek a Ca'Foncellóba. Reméltem, jó kezekbe kerültél. De hát úgy nézel ki! Aztán plecsnit szereztél-e már? Amit majd hazavihetsz az édes Teodórának? - vigyorgott és dumált szakadatlanul.
Jinnek nem volt éppen csevegős kedve, ezért próbált a barátja mondandójába közbeszólni.
- Beszélnem kell veled, Ernest, és akkor elmondok mindent. Ő itt Bainbridge, fejsérült, ideiglenes némulása van emiatt - mutatott maga mögé, a megszeppenten álló Imre felé.
- Ó, szegény flótás! - komorodott el Ernest hangja, ahogy meglátta az alaposan körbekötött fejű fiút.

- Tudsz valami nyugodtabb helyet? - kérdezett vissza Jin.
Ernest bólintott. Majd végignézett a két fiú alváshiánytól karikás szemein.
- Ettetek már?
- Ah, igen, nem vagyunk éhesek.
- Akkor igyunk egy kávét...
- Ernest, nem igazán van pénzem.
- Ó, hagyd már a francba! Feltámadsz hamvaidból, azt tán nem hívlak meg egy nyamvadt kávéra! Hát úgy ismersz te engem? - tetette a felháborodását Hemingway.
- Nem, dehogy - ingatta meg a fejét Jin, és eszébe jutott az a pillanat, amikor a tóparti kisházban meglátogatta őt, és hozott neki egy kosár ételt is. - Egyre másra csak tartozom neked - húzta keserű mosolyra Jin az ajkait.
- Eh, jól van na, majd egyszer letörleszted! Na, ebben ni, van egy eldugottabb sarok, ott tudunk beszélni.

A két fiú szó nélkül követte Hemingway sportosan széles vállát, a kávézó ajtaja halkan nyikordult, ahogy beléptek. Az utcáról beáramló friss, őszi levegőt hamar elnyomta a helyiségben uralkodó meleg és az őrölt kávé erős aromája. A falakat sötétbarna lambéria borította, amelyen olajlámpák halvány sárga köröket vetettek a fa fényes felületére. Ködszerűen ült a cigarettafüst az asztalok körül, borongós hangulatot kölcsönözve a helyiségnek. Csak egy-egy sercenő gyufaláng lobbant fel élénkvörösen.
- Ide - intett Hemingway egy sarokasztal felé. Jin körbenézett a zsúfolt cafateriában.
- Ez a csendes sarok? - kérdezte barátját.
- Öregem, ez itt Olaszország! - szolgált magyarázatul Ernest.
Imre hangtalanul telepedett le a másik két fiú társaságába a fehérmárvány asztalhoz. Rezignáltan nézte a világosszürke cirádákat a lapon, melyek keresztül-kasul szaladtak a kő felületén.

Egy pincérnő sietett oda hozzájuk, egyszerű, fekete ruhát viselt, amelynek fehér gallérja és köténykéje kiemelte fiatal arcának sápadt szépségét.
- Benvenuti signori, cosa posso portare*?
(*Üdvözlöm az urakat, mit hozhatok?)
- Tre coffè, per favore - vágta ki Hemingway.
- Va bene, tre caffè, altro?
(*Rendben, három kávé, még valamit?)
- No-no - intett a fejével Jin, szeretett volna már a tárgyra térni.
A pincérnő biccentett, majd magukra hagyta őket.
- Milyen jól megy az olasz - mosolygott a barátjára.
- Itt szedtem fel a nagyját, Milánóban.
- Én még mindig azt a pár szót tudom csak, amit talán együtt tanultunk még Jesolóban. A kórtermemben amerikaiak meg britek voltak, szóval nemigen hallottam olasz szót. Néhány doki hablatyolt nekünk, ha éppen ők vizsgáltak, de még a főorvos is angol volt - magyarázta, és egy kicsit összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott dr. Hope.

- Azt miben segítsek? - gyújtotta újra a szivarját Hemingway.
- Én haza megyek, Ernest, Bainbridge-dzsel együtt. Van kórházi zárójelentés, szerezz nekem rá egy hazatérési engedélyt.
Ernest értetlenül pislogott egy darabig.
- De hát miért nem a kórház intézte nektek?
- Mert... - akadt meg Jin. - Ez bonyolult. Kérlek, Ernest, az összes valaha megnyert focimeccsünk emlékére, kérlek, segíts nekünk!
- Ha lebuktok, az hadbíróság, Jin, még háború van!
Jin beharapta az ajkát. Hát még ha tudnád, hogy az ellenség van Bainbridge-nek bebugyolálva! - gondolta, de nem szólt semmit, nem akart a barátja vállára további terheket pakolni.
- Ernest... meghalok Teo nélkül. Most itt van ez a szerencsétlen is a nyakamon, azt se tudja jóformán, hogy melyik világon van. Most küldjem vissza őt is a frontra? - nyavajgott kissé színpadiasan Jin, várta, hogy a barátja szíve megessen rajtuk.
- Rendben - adta meg magát Ernest. - Te vagy a legszerelmesebb ember, akit valaha ismertem. Írni fogok rólad egyszer egy regényt - vigyorgott rá a barátjára. - Legyetek a főkapunál, délben. Addig meglátom, mit tehetek.
Felhörpintették a feketét, majd mindenki ment a dolgára.

Jin és Imre a Piazza del Duomo egyik padján ücsörögtek, míg várták az idő múlását. II. Viktor Emanule méretes lovasszobra adott nekik éppen árnyékot. Jin kissé szélebbre ült, őt jobban vonzotta az őszi napsütés. Imre nem sokat törődött vele, éppen szavakat tanult Jin neki készített jegyzetéből. Az egyszerű rajzok mellett néhány alapvető angol szó volt, ami mellé Imre a helyes kiejtést írogatta egy ceruzával szép magyar fonetikával.
„börd" - került Jin hevenyészett madárkája mellé, „trí" - írta Imre egy lombos fa alá. Aztán a helyszínen mutogatás alapján is okosodott, és további sorokkal gazdagította a szótáracskáját. „bencs-pad" - véste fel a lap aljára, csak hogy emlékezni tudjon rá később is.

Jin az ócskástól kapott medált forgatta a kezében, majd előhúzta a Teóról őrzött képét, és gondosan belehajtogatta. Nagyon tetszett a munkája, tökéletesnek látta, ahogy Teo szépséges vonásait körbeölelte a vékony ezüst foglalat, ráadásul még pont szív alakú is volt. Nem győzött a látványban gyönyörködni.
Így töltötték az idejüket, közben elrágcsáltak egy almát a gazda ajándékából. Majd mikor a Dóm delet kongatott, elindultak vissza a parancsnokság épületéhez.

A rácsosvaskapun egy General Motors által gyártott Standard „B" típusú teherautó -népszerűbb nevén „Liberty Truck" - gurult ki, vezetőülésén a vigyorgó Hemingwayjel.
- Na, gyerekek, óriási szerencsétek van! Pár doboz egészségügyi jelentés kimaradta tegnapi konvojból, és ha már így történt, gyorsan jelentkeztem is afeladatra. A kinevezett társamnak meg itt van Milánóban a babája, így hát nembánta, hogy egy régi katonatársamat viszem magammal, neki meg jut egy szabadéjszaka a légyottra - halkította le a mondatának a végét, majd rákacsintott Jinre.- Mégis sokkal hihetőbb, ha egy katonai járgánnyal gurultok be a kikötőbe,nemde?
- Ernest! Maga vagy a csoda! Ha vége lesz ennek az egésznek, egy hónapigpecázhatsz a stégünkről, és én állom a sört!
- Ez az, öregem! Szavadon foglak! - nyújtotta ki a kezét, és csapott a barátjatenyerébe. - Ugorjatok fel! - paskolta meg maga mellett az ülést Ernest.
Jinült középre a barátja mellé, a szélére pedig Imre huppant. A két amerikai fiú beszélgetett,már amennyire a truck zörgése ezt lehetővé tette, Imrét viszont elnyomta azálom. Nem is értett semmit abból, amit hablatyoltak mellette, meg fáradt isvolt. Bekötözött fejét Jin vállának biccentette és hagyta, hogy az autó rázkódásaelringassa.

***
Liberty Truck

Valahol Tortona közelében ébredt meg Imre, mert egy katonai bázisnál megállt Ernest üzemanyagot vételezni. Már rendesen benne jártak a délutánban, a késő őszi nap mélyarany sugarakkal simogatta a háború dúlta országot. Imre álmos szemekkel pislogott a távolban magasodó, kéklő hegyekre.
- Már csak ezt kell megmásznunk, a túloldalon ott van Genova - magyarázta Ernest, miközben visszamászott a kormány mögé.
A Liberty Truck morogva állt neki a szerpentinek megmászásának, hogy átjuttassa az utasait az Appeninek csúcsain.

*

Ernest a kormányt finoman elfordított, ahogy elérték a kikötő szélét.
- Liberty Bell a hajó neve, remélem elhozza nektek azt a vágyott szabadságot - jegyezte meg Jinnek, míg a lomha teherautóval végiggördült a dokkok mentén.
Az esti szürkület már ráült a városra, a nagy hajótestek mégis lomha fehéren fürödtek a kevéske fényben, mélán ringatóztak a hullámokon, mintha a világ minden ideje az övék lenne. Nem úgy a fiúk a teherautón.
- Várjatok meg! - Ernest ruganyosan pattant le a vezetőülésből, és egy stóc papírral a hóna alatt elindult a Liberty Bell hajópallója felé. Ahogy Ernest odaért a berakodást felügyelő katonához, mintegy vezényszóra gyulladtak ki a kikötő modern, elektromos kandeláberei.
- A mindenit - jegyezte meg önkéntelenül Imre a számára szokatlan látványra, majd kapcsolt, hogy ő most éppen néma, és bocsánatkérő mosollyal fordult Jin felé.

Ernest visszafelé tartott, szélesen vigyorgott, és ez megnyugtatta a két fiút.
- Segítsetek felvinni a dobozokat, és akkor be is szállhattok.
Kipakoltak a teherautó hátuljából, majd nekiláttak a cipekedésnek. Nem volt olyan sok, de egészen nehéznek bizonyultak a papírokkal teletömött dobozok. Ernest vezérlésével felhordták a hajóra mindet. Mire végeztek a beszállást felügyelő tizedes is megérkezett.
- Mutasd az irataitokat, Jin - kérte Hemingway.
Jin remegve vette elő a papírjaikat, közben igyekezett teljes fapofát vágni mindehhez. Átnyújtotta az igazolványaikat, a kórházi jelentést és a hazatérési engedélyeket.
- Azt mi újság odaát? Nem szokta olvasni a The Kansas City Star újságot? Abba publikálok - csevegett vele Ernest szüntelen, amíg a tizedes hevenyészve átnézte az utasok papírjait. Mindegyiken látott jó sok pecsétet, és ezzel ő meg is elégedett.
- Nem mondja? Maga az a Hemingway? - mutatott érdeklődést Ernest munkássága iránt, miközben visszanyújtotta az iratokat Jinnek. - Nagyszerű cikk volt, még anyámat is megsiratta.

A tizedes meglapogatta Ernest vállát, aki ezután a barátjától is érzelmes búcsút vett, és Imrétől is elköszönt.
- Aztán, ha otthon leszel, küldj lapot! - köszönt el, és visszaindult a hajópallón a truck felé.
- Közlegény, maga ismeri az írót?
- Igen, együtt jártunk középiskolába - válaszolta szorgalmasan Jin.
- Nahát, mik vannak - ingatta meg a fejét a tizedes. - Menjenek a kabinokhoz, ahol találnak valami szabad helyet, ott aludhatnak. Tiszta káosz van már, én azt mondom! Hé, te ott! - kiáltott valami csavargó felé, aki szemmel láthatóan érdeklődni kezdett a még be nem pakolt ládák iránt. A tizedes sürgetőleg indult ellátni a feladatát, míg Jin meg Imre lemerészkedett a hajó belsejébe, a kabinokhoz.

Nem sokat válogattak, ahol kicsit kevésbé volt zsúfolt, oda beköltöztek. Tíz-tizenöt főre kialakított helyiség volt, egyelőre az ágyak és priccsek fele volt csak foglalt. Nem igazán akartak senkivel sem barátkozni, ezért a legeldugodtabb sarokban két egymás melletti pricsre dobták le a zsákjukat, majd kicsit kigombolták a zubbonyukat. Fáradtak és elcsigázottak voltak, Jin arcára mégis halvány mosoly szaladt.
- Megcsináltuk, Jimmy! Megcsináltuk!

***
Ilyesmi hajó lehetett a Liberty Bell.

A hajó már az Atlanti-óceán vizét szelte, Imre és Jin többnyire aludt az eltelt napokban, dolguk nemigen lévén. Néha besegítettek a kabin takarításában, vagy a mosogatásban az étkezések után. Imre szorgalmasan tanulgatta a lassan könyvecskévé bővülő Jin által írt szótárt, Jin meg szorgalmasan ábrándozott Teóról. A fényképét persze nemigen merte elővenni, mert azt hogy Teo fiú, még a vak is látta volna, gyönyörű arcának minden finomsága ellenére. Így maradt a képzelete, de Jin éppenséggel remekül el volt benne.

Egyik este, mire visszatértek a mosogatásból, eggyel szaporodott a kabinjuk lakóinak a száma. Egy férfi óbégatott az egyik ágyon.
- Ki ez? - kérdezte Jin az egyik társukat.
- Valami Harrison, vagy hogy hívják. Oda lett a lába, ni, csonkolták. Aztán meg lebénult deréktól lefelé. Bár a szája bénult volna le - morgolódott.
Jin értően rántott egyet a vállán, majd továbbindult az Imrével közös kis sarkuk felé.
- Hé, hé... - ordított az új jövevény tovább, mintha attól eljött volna a világbéke.
Jin ösztönösen fordult meg.

- Én ismerlek! - kiáltott fel, ahogy savószínű szemei végigfutottak Jin arcán. - Ezt a fejet nem lehet összekeverni!
- Nem tudom, miről beszél, katona - válaszolta Jin, majd hátat fordított neki, és folytatta tovább a megkezdett útját.
- Te vagy Lucky Jin, he?
Jin megdermedt a mozdulatban. Nem akart hinni a fülének. Nagyon nem akart hinni neki.
- Azért fekszem így, mint egy darab fa, mert a drága doktor veled enyelgett, ahelyett hogy engem műtött volna...
- Ez biztos nem igaz, dr. Hope sose tenne ilyet - motyogta Jin maga elé.
- De megtette! Ott feküdtem vérben ázva, és láttalak... láttalak vele. Az orvos téged babusgatott, míg mások épp készültek meghalni - felszívta a turháját, és Jin felé köpött. - Büdös korcs!

Milyen enyelgés? - tanakodott magában Jin, miközben lassan a fickó felé fordult. Jack sosem enyelgett vele, főleg nem a folyosón. Jinnek fogalma sem volt, hogy mit láthatott ez a nyomorult, nem is nagyon érdekelte. Az az egy problémája volt, hogy felismerte.
- Miket beszélsz, te? Téged én soha nem is láttalak... tán a fejedet is beverted? - Jin azt látta jónak, ha minél előbb otthagyja a fröcsögő katonát, mielőtt még bárki más figyelmét felkeltené a beszélgetésük. De a szívét körbeszorította az aggodalom. Felismerték. Hogy a fészkes fenébe rendezhette őket a Jóisten ugyanarra a nyomorult hajóra?

Lassan lépdelt tovább, minden ízében remegett, de nagyon próbált uralkodni a mozdulatain. Magában imába kezdett, kérte a Jóistet, hogy most az egyszer legyen szerencséje, és ez a félnótás fogja be a száját.
De sajnos nem volt szerencséje.
- Dezertőőőőr! Kapitány! Mocskos dezertőr! - ordította a béna férfi. Rángatózni kezdett az ágyon, és közben artikulálatlanul visított, mint akinek elmentek otthonról.

Jinben megfagyott a vér. Többen feléjük fordultak, értetlenül szemlélve az eseményeket. A nyomorult félnótás addig óbégatott, míg a kapitány csak megérkezett, megnézni, hogy mi a fészkes fene folyik a hajóján az óceán közepén.

Végighallgatta Harrison mondandóját, majd a fiúk felé fordult. Hitt is, meg nem is a katonának, egy kicsit hajlott arra, hogy csupán a sérülése készteti vádaskodásra, de azért gondolta egy ellenőrzést megejt, így megnyugtatja a kedélyeket.
- Beam közlegény, Bainbridge őrvezető, kérem a papírjaikat.
Jin alig tudott lélegezni, míg előszedte a saját és az egykori Bartholomew iratait. Majd átnyújtotta a kapitánynak.
- Jöjjenek velem - kérte őket, a két fiú kelletlenül követte a férfit a kajütjéhez. - Várjanak itt - mondta, míg belépett az ajtaján.

Az idő ólomlábakon sétált, Jin szíve majd felrobbant a félelemtől, az agyát hullámokban öntötte el a pánik, Imre ijedt szemekkel pislogott rá. Majd ki tudja hány perc vagy óra múlva kinyílt a kapitányi kabin ajtaja. De nem tessékelték be őket rajta. A kapitány jött ki hozzájuk.
- Magának Trevisoban kéne lennie a Ca'Foncello kórházban, sőt, állítólag ott is van - mutatott Jin felé. - Szóval, vagy meglépett onnan titokban, vagy maga nem Jin Beam közlegény. Barhtolomew-nak pedig a föld alatt kellene lennie. Úgy tűnik, bajban vannak, fiúk! Van valami mondanivalójuk? - nézett rájuk fürkészően a kapitány.

Jin beharapta a száját, rágcsálni kezdte a bőrt rajta.
- Van bármi, amivel tudok segíteni a helyzetünkön? - kérdezte.
- Nem, nem igazán - ingatta meg a fejét a kapitány.
- Nos, ez esetben nincs semmi, kapitány.
- Rendben. Majd ha kikötünk, akkor a hadbíróság dönt a dezertálásukról, a hamis papírjaikról, halott katonatársaik emlékének meggyalázásáról. Addig kénytelen leszek elzárni magukat, nehogy nekem kitörjön a lázadás a hajón. Pár nap, és kikötünk New Yorkban.
Jin és Imre már nemigen tudott sehova sem menni, a hátuk mögött két-két köpcös katona jelent meg, és a karjuknál fogva levezették őket a raktérbe.

Egy kis cella, vagyis egy zárható kabin lett a börtönük.
- Befelé! - szólt az utasítás.
- A holmim közül legalább azt a dobozt... - nézett esdeklően Jin a tizedesre, aki felengedte őket a hajóra. A fiatal tiszt a kapitányra tekintett engedélyért.
- Mi van benne? - kérdezte az.
- Levelek... a kedvesemnek - csuklott el Jin hangja.
- Rendben - biccentett a kapitány. - Nézzen bele, aztán, ha úgy van, adja neki oda.
A tizedes tisztelgett, a kapitány sarkon fordult, és elhagyta a rakteret.

Kicsit sem finomkodva lökték be őket a kísérőik, majd a tizedes utána dobta a dobozkát is. Az ajtó bezárult, és ezzel megfosztotta a fiúkat minden reményüktől. Jinre hadbíróság várt dezertálásért, Imrére pedig fogolytábor. Nem sok esélyt látott már egyikőjük sem, hogy tovább életben tudják tartani a színjátékot, amit kiötöltek magukban.
- Bocsáss meg, Jimmy - szontyolodott el Jin, miközben leroskadt a hajópadlóra.

A napok szőrnyű kínban teltek Jin számára. A lelke cafatokban lógott, a teste elgyötört volt. Alig tudott enni valamit, állandóan csak a szomorúság emésztette. Két hete keltek útra Genovából, ennek nagyjából a felét töltötték a „börtönükben".

Jin felkapaszkodott a kajüt apró ablakához. Ahogy ringott a hajó, a hullámok néha megcsapták az üveget. A távolban ködösen kéklő partokat nézte, és a partvonalból kiemelkedő szobrot.
- Nézd, Jimmy, ott a Szabadságszobor - jegyezte meg lehangoltan. Azt hitte, örülni fog neki, mikor meglátja, hiszen ez azt jelentette volna, hogy hazatér az ő Teójához. Most mégis keserű gombóc keletkezett a torkában a szobor látványától. Szomorúan visszahuppant a padlóra, és leült Imre mellé. - Már nem sok idő, és kikötünk.

Elővette a kis medált, ebben sokkal jobb helye volt Teo képének. Jin még mindig elámulva nézte a szépséges vonásokat, amelyek tavasszal rabul ejtették, és azóta sem engedték el a szívét.
- Ugye, milyen gyönyörű? - kérdezte Imrétől, miközben remegő ujjával végigsimította a fotót. Emlékeibe ugrott az az éjszaka, ahogy az ujjai közé fonta a selymes, hullámos tincseket, ahogy azt a bársony szájat csókolta, ahogy nyelve Teo édes ajkai közé csúszott, ahogy végigízlelte azt a karamell bőrét a karcsú testén, ahogy tenyerébe simultak azok az ennivaló domborulatok. De leginkább Teo tekintetét látta maga előtt, a sötét szemekben pattanó szikrákat, a vágyakozó csillogásukat, majd ahogy eltompította őket az élvezet köde. Teo ölelését érezte, a vékony karok mégis erős szorítását, mintha soha többé nem akarná elengedni őt... Hirtelen zokogásban tört ki. A szívét elemésztette a bánat, lelkét kettétépte a reménytelenség.
- Bocsáss meg, drága Teóm! A bolond szívem húzott hozzád, de az ostoba fejem miatt soha többé nem láthatlak!

A karjára dőlt, és némán rázta tovább a sírás. Majd elfogytak valamikor belőle a könnyek, csak a lelke sajgott tovább. Összecsukta a kis medált, és visszaakasztotta a nyakába, bebújtatta az inge alá, és rászorította a tenyerét.
- Szeretlek... soha el nem múló, örök szerelemmel, Teo. Bárcsak tudnád, mennyire. Bárcsak elmondhatnám neked. Bárcsak...

Bakancsok vertek zajt a börtönük ajtaja előtt, majd kulcs csörgése szűrődött be hozzájuk. Kinyílt az ajtó. Két katona állt benne. Jin rájuk emelte könnytől maszatos szemét. A két férfi egy pillanatig csendben figyelte a hajópadlón kucorgó szerencsétleneket. Majd a köpcösebb megköszörülte a torkát.
- A kapitány látni akar...

***

Statue of Liberty

***
Mit gondoltok, meg tud menekülni a szorult helyzetből Imre és Jin?

***