1917. február, New Orleans

*

Tizenhét húshagyó keddjén míg Európában a katonák füle mellett lövedékek fütyültek, az Államokban az emberek az egyszerű, nemtörődő hétköznapjaikat élték.
Kivéve New Orleans-ban, ahol mindenki ünnepnapot ült. Ez volt a Mardi Gras, az ekkorra már széles körben ismertté vált karnevál. Soha nem látott tömeg gyűlt össze az utcákon, mintha sejtették volna, hogy jó ideig ez lesz az utolsó megtartott rendezvény. Legközelebb három év múlva hívták csak össze a karnevál szereplőit és rajongóit.

A zöld villamos türelmetlenül csilingelt rá az úton flangáló tömegre. Jin sietve vágott át a Canal Streeten, a maskarába bújt gyerekeket kerülgetve. Mit keresnek még ezek idekint, ilyen késő este? - futott át rajta a gondolat. Tekintetét az utca túloldalára tapasztotta, a bárt kereste, ahol szeretett zenéjének hódolhatott. Gyerekkori emlékek kötötték a Mardi Gras-hoz és a jazzhez. Apja gyakran elhozta ide, megnézni a karnevál színes és groteszk forgatagát, aztán estére a programok listájára mindig felkerült a Bolden Band koncertje is. Igaz, ma nem őket fogja megnézni és főleg meghallgatni, de ettől függetlenül már bizsergett a vére a rá váró élménytől. Csak azt az egyet sajnálta, hogy idén egedül kellett jönnie, hőn szeretett apja egészsége nem tette lehetővé ezt a hosszú utat Chicagótól New Orleans-ig, a család többi tagját meg nem igen érdekelte a jazz.

Gondolataiból egy autómobil tülkölése zökkentette ki, amely pont a mellékutcába szeretett volna behajtani, de Jin bambuló alakja az útjában volt. Gyorsan szedte a lábait, és végre meglátta a célpontját a Tudor Theater felírat mögött. Eddig az ideiglenesen kialakított lelátó takarta el előle, amiről a nézők figyelhették a karneváli forgatagot. Délután már megnézte a felvonulást, akkor az utca és lelátó is tömve volt. Most már valamennyivel kevesebben voltak, inkább mulatságra, és az ezzel kéz a kézben járó alkoholra éhes, de még inkább szomjas társaság töltötte be a tereket.

Jin belépett a zenés estet hirdető étterembe. Tekintetét körbevezette a várakozókon, majd megállapodott egy üres asztalnál. Elég közel volt a színpadhoz, jónak ítélte meg a helyet, ezért letelepedett a sötétre pácolt bútor mellé. Cigaretta szaga kúszott az orrába, majd furcsa zaj a fülébe. Három gyerek szaladt be az étterem ajtaján nevetve. Jin elgondolkodott, hogy ezek ugyanazok-e, akiket korábban látott. Aztán újfent bosszankodni kezdett azon, hogy mit keresnek még a városban szabadjára engedve ebben a késői órában. Az étterem személyzete igyekezett összehalászni a rohangáló rosszaságokat. Kevés sikerrel.
Jin várta, hogy valaki vele is foglalkozzon, és felvegyék a rendelését. A magas, erős vállú pincér érdeklődve fordult hozzá.
- Mit hozhatok, uram? - tette fel a jól ismert kérdést. Jin ráemelte sötét tekintetét, és ettől a pincérfiúnak kicsit megbizsergett a tarkója.
- Palack francia vöröset.

- Rendben - biccentett a pincér, majd sietve távozott a konyha felé, még mielőtt az ő arca is vörösre váltott volna. Pár perc múlva már a tálcán egyensúlyozta a rendelt italt, úgy tért vissza jóképű vendégéhez. Sajnos túlságosan lekötötte őt a hirtelen rátörő érdeklődés a fiú iránt, így nem vette észre, hogy az egyik gyerek az üldözői elől pont felé menekül. Visítva csapódott a lábának. A pincér elvétette az egyensúlyát, és a palack vörösbor egyenesen a vendége felé lendült. Jinre hullottak a foltok, mint ősszel a rózsaszirmok a fakuló pázsitra. Mégis szerencsés volt, mert a palack jelentősebb tartalma közé és a szerencsétlen pincér közé húzott vérvörös vonalat az étterem hajópadlójára.
- Hihetetlenül sajnálom uram! - váltott most mégis pirosra a pincér arca. Kezéről lekapta a fehér kendőt, és azzal próbálta visszavarázsolni a folyadékot vendége ingéről a palackba, természetesen sikertelenül. Jint elfutotta a méreg. Ez volt az egyik legjobb ruhadarabja.

- Ember, mit csinál? - emelkedett meg a hangszíne, majd magára mutatott. - Teljesen tönkrement!
- Jöjjön, a konyhában kiöblítem - szabadkozott a pincér, miközben szemével kereste a kölyköt, aki miatt vendége inge mellett most becsületére is folt került. De az már az étterem ajtaján kívül vihogott tovább a barátaival. Jin dühös volt, és nem akarta félbe hagyni a koncertet, de tudta, ha most nem jön ki az az átkozott bor a szövetszálak közül, akkor már soha többé. Ezért puffogva követte a pincért, hátra a konyhába. A hangzavar felerősödött, ahogy beléptek az ajtón. Szakácsok, kukták nyüzsögtek mindenfelé, habverő hangja hallatszott, és rendelések tartalmát kiabálták egymásnak. Párás étel és emberszagú levegő csapta meg az arcát. Ettől a káosztól cseppet sem lett jobb kedve.

- Erre uram, itt van egy csendesebb rész - terelgette mérgelődő vendégét a pincérfiú. Megállt a mosogatónál, ami már majdnem a hátsó ajtó mellé került. Itt valóban enyhülni látszott a konyha eddigi fojtogató közege. - Legyen szíves - nyújtotta ki a kezét. Jin elégedetlen, durcás arcot vágott, de ettől csak még aranyosabb lett a kinézete. A látványtól a pincér fiúnak kicsit be kellett harapnia az ajkait, hogy ne mosolyogja el magát.
- Azért remélem tudja, hogy elrontotta az estémet - mérgelődött Jin tovább.
- Elnézést kérek még egyszer, az a gyerek nekirontott a lábamnak. Sajnálom, őszintén...
Közben Jin kibújt az ingből, és meglendítette a jobb sorsú textilt a pincér felé.
- Tessék!
Annak szeme csak úgy cikázott vendége feltáruló meztelenségén. Széles vállak, vékonyodó derék, szép, lapos has, finoman kivehető izomkontúrok. Sportos, úri fiúnak tűnt. Egy kívánatos, úri fiúnak. Elmosolyodott a gondolataira, majd inkább a mosogató felé fordult, és szappant vett a kezébe.

- Jin Beam vagyok - nyújtott kezet a fiú békülése jeleként a pincérnek.
- Jules... Jules Nam - fogadta az el.
- Francia vagy? - ütötte meg Jin fülét a sikamlós akcentus és valami indíttatásból le is tegezte. Ha már így félcsupaszon állt előtte furcsának hatott volna tovább magázódni.
- Oui. Borkereskedő voltam, az itteni, városbéli éttermeket láttam el francia borral. Épp itt tartózkodtam üzleti ügyek miatt, amikor tizennégyben kitört a háború. Úgy döntöttem, nem megyek haza. Úgyhogy felhagytam a kereskedéssel, de a bor szeretete megmaradt - emelte fel nevetve Jin foltos ruhadarabját. Jin is felfelé görbítette ajkait, dühe elpárologni látszott.

- Nincs senki, akit hátrahagytál? - érdeklődött tovább.
- Megszakadt a kapcsolatom velük, úgy hét éve. Nem nagyon kívánt a családom látni, mert... - Jules ismét beharapta a száját, de most nem a mosolygását próbálta visszatartani. Lesütötte a szemét, és elhallgatott. De Jin kíváncsi tekintete elől nem tudott menekülni. Az fürkészve figyelte újdonsült ismerőse arcát.
- Mert? - kérdezte tántoríthatatlanul, hiszen őszintén érdekelte a fiú története.
- Mert tudod... - akadt meg Jules a válaszban, majd mégis úgy döntött, megosztja ezzel a fura, de vonzó idegennel a titkát. - Olyan rossz fajta vagyok - rántott egyet a vállán, és tovább tisztogatta a vendége ingét. Jin agyában mintha felgyújtották volna a gázlámpákat. Szóval ezért volt az a nagy mosolygás az előbb.
- Én is rossz fajta vagyok - suttogta maguk közé. Jules széles vigyorra húzta a száját. Tekintetük összeakadt, szavak nélkül feleltek egymás fel nem tett kérdéseire.

- Nincs kedved megvárni a műszakom végét? - törte meg a tömör csendet Jules. Jin csak bólintott egyet, és visszabújt a felé nyújtott ingbe. Sokkal jobb nem lett ugyan, de legalább már a halvány foltok mellett vizes is volt. Most érdekes módon mégsem érdekelte Jint az előbb még körmeszakadtáig védett ruhadarab sorsa. Visszasétált az étterem vendégekkel tömött termébe, és valahogy már nem tudta annyira lekötni a szeretett zenéje sem. Gondolatai folyton a pincérfiú körül forogtak. Nem is vette észre, hogy többször megnyalta dús ajkait, és az ujjait is tördelni kezdte. Tetszett neki Jules különleges arca, mintha a jóisten találomra választott volna neki szemet, orrot, és szájat, majd mindezt egy finom férfias arcba ültette kerek egésszé téve ezzel az alkotását. Tetszett neki a magassága, és még annak a pici fehér gombnak a küzdelme is, amely a fiú széles mellizmain próbálta összetartani az inget.

Lassan véget ért az előadás, a vendégek egy része szedelőzködni kezdett. Jin közben kapott másik bort, amit természetesen Jules hozott ki, immár szerencsésebb körülmények közt. Közben gyakran összemosolyogtak. Nem lehetett tudni, melyikük várta jobban a műszak leteltét. Végül az is eljött, és Jin az udvar felől közelítette meg azt a hátsó ajtót, aminek a belső felénél korábban az inget mosták együtt. Egyik lábáról állt a másikra, nem a hideg, hanem a várakozás izgalma miatt. Jules nemsoká ki is lépett az udvarra.
- Itt van szállásom nem messze. Az megfelel?
Jinnek újfent csak bólintásra maradt ideje, mert az agya éppen pirospozsgákat rajzolt az arcára.
- Te mivel foglalkozol? - kezdett beszélgetésbe a francia.
- Végzős vagyok az Oak Park and River Forest középiskolában, Chicago egy külvárosában. Korábban itt laktunk, és gyerekként gyakran elhozott a Mardi Gras-ra az apám, most afféle nosztalgiatúrára jöttem. Szeretem a várost és a zenét.

Jules lelkesen hallgatta a finoman karcos hangját, miközben felvezette a kovácsoltvas lépcsőn a fiút. Előzékenyen és okosan maga elé engedte, így alkalma nyílt kicsit jobban megvizsgálni az öltönynadrágot, ahogy kellemesen ráfeszült azokra a csinos gömbölyödésekre. Felérve kicsit szabadkozott otthona szerénységén, de nem volt miért. Igaz, egyszerű volt a berendezése, de Jin ritkán látott ilyen tisztán tartott legénylakást. Ő maga fiúiskolába járt, szóval volt fogalma a férfiak rendszeretetéről.
- Egy italt esetleg? Bor jó lesz? Van még néhány dugi palackom az utolsó szállítmányomból.
- Kérek - lelkesedett Jin, pedig benne már volt egy üveggel. Mégis, most úgy érezte, némi alkohol segíteni fog a ma estéjében. Vagy éjszakájában. Erre a gondolatra kissé kiszáradt a torka, pedig máris kortyolhatta a pohara tartalmát, amit közben Jules a kezébe nyomott.
- Ennyi a kis lakásom - fordult körbe a francia. - Egy kis konyha, egy apró étkező, asztallal, székekkel, és egy hálófülke.

Jin érdeklődve figyelt, közben kortyolt. Jules megállt a mozdulatban, őt most nem annyira kötötte le a bor, inkább vendégét szerette volna már megízlelni. Poharát letette az asztalra, és Jin derekáért kapott. Annak fogához koccant az üvegperem a vehemens öleléstől. Elmosolyodott házigazdája türelmetlenségén, de tetszett neki. Jules pohara mellé tette a sajátját, és megsimította a férfias állvonalat, ami mostanra elég közel került hozzá. Óvatosan megnyalintotta az ajkát, majd fényes bőrfelületét a másik szájához nyomta. Jules jólesően szusszant bele a csókba, élvezte ahogy megnyílnak kutakodó nyelve előtt azok a kívánatos, dús ajkak. Miután minden tannint kicsókolt Jin szájából lihegve, kipirulva váltak el egymástól. De ez az apró eltávolodás csak azt szolgálta, hogy egymás ruháit a puritán parkettra szórhassák. Jules apró nyögéseket hallatott, ahogy végigcsókolta a korábban már íriszébe vésődött felsőtest izgalmas szegleteit. De nem állt meg itt, ajkai egészen Jin éledező férfiasságára szaladtak. A látogató meglepetten kapott levegőért, ahogy megérezte a rajta játszó nyelv nyálas simogatását.

- Még ilyet... soha... - szuszogta.
- Akkor majd most - mosolygott bele tevékenységébe Jules. Tetszett neki, ahogy Jin szemmel láthatóan és nyelvvel érezhetően kezdett felizgulni. És azt is élvezte, hogy valami újat nyújthat kipirult arcú aktuális kedvesének. Jules nem spórolt a munkával, tisztességesen rámarkolt az előtte tornyosuló feladatra, majd minden tudásával nyalta, szopta, csókolta Jin értékes részét a végtelenségig. Kapkodó lélegzet hagyta el a tátott, vastag ajkakat, ahogy egyre közeledett a beteljesülés.
- Uhhh - adott hangot Jin az eddig számára ismeretlen gyönyörnek, ahogy elárasztotta a rajta dolgozó szájat. Jules büszkén nyelt, és ugyanolyan büszkeséggel pillantott fel a szépséges alkalmi szeretőjére.
Felállt, és annak vágykeltő, lihegő ajkait húzta a sajátjához. Jin szuszogva adta meg magát a heves nyelvnek. Különös módon izgató volt, hogy a száj, ami éppen kitartóan csókolta, egy pillanattal előbb még a férfiasságát ízlelte.

- Hogy szereted? - szakadt el tőle egy pillanatra Jules, csupán mondata erejéig.
- Hát én inkább... - kezdett volna bele Jin, de partnere erős kajai máris megragadták, és az asztal felé irányították a testét, gyakorlatilag feleslegessé téve előbbi kérdését.
- Na, fordulj meg szépségem - dörmögte a mély hang, miközben befejezte Jin pozicionálását. Mire a fiú szólhatott volna újra, Jules két ujja máris a szájába csúszott. Jin nyögve fogadta be azokat.
- A helyedben alaposan benyálaznám - nevetett fel a francia a háta mögött, majd méretes mancsait Jin fenekére vezette, míg ujjait jól megforgatta annak szájában. Szinte cuppant, ahogy kihúzta, és rögtön bevezette a csodás gömbök közé. Míg jobbjával partnere szűk rését tapintotta, baljával rendesen rámarkolt a tenyerébe simuló izomcsoportra. Jinnek más dolga nem maradt, mint nyögni és szisszeni, ahogy hirtelen Jules beletolta az ujjait. Korábbi fenékizmokat dagasztó kezét előrevezette, és a finom kis hímvessző élénk simogatásával segítette Jin ellazulását.

Jin korábban azt akarta az őt éppen lelkesen kezelő fiú tudomására adni, hogy még életében sem volt passzív szerepben, most viszont mindez értéktelen információnak tűnt még számára is. Ez a francia fiú volt eddigi élete legdominánsabb partnere, de szemmel láthatóan értette a dolgát. Jin egyik ámulatból a másikba esett, ahogy testén a legizgatóbb jazzt játszotta, talán még jobbat, mint amilyet utoljára Buddy Bolden koncertjén élhetett át. Kis idő elteltével Jin testében a furcsa feszülő érzést különös, egész belsejét betöltő bizsergés váltotta fel, ami valahogy Jules ujjai alatt keletkezett, és onnan gurult szerte a testében, egészen fel az agyáig. Furcsa késztetést érzett hangosan nyögni, és megadni magát ennek az észvesztő érzésnek. Csak azt akarta, hogy Jules most a világ összes kincséért se hagyja abba, amit csinál. Szempillái önkéntelenül záródtak össze, már szinte elviselhetetlenül élvezetes volt, ami történt vele. Jules mégis kihúzta dolgos ujjait, amitől Jinből szinte kiszakadt a lélegzet. De nem kellett soká várnia, a francia most magát tolta be ujjai helyére. Jin elégedetlen sikkantást hallatott, s a fájdalomtól kissé eltorzultak szépséges vonásai.

- Shh, egy pillanat, és megint olyan jó lesz, mint az előbb. Csodálatos vagy. És gyönyörű - hajolt Jules az előtte támaszkodó fiú nyakára, és apró puszik csiklandozásával vonta el egy percre a figyelmét, míg egyre mélyebbre hatolt a karcsú testben. Jin fájdalmas szusszanásai lassan mélyülő morgássá szelídültek, mígnem újra megérezte magában a gomolygó góccá tömörödő bizsergést, mely ismét nyögéseket csalt ajkára. Jules rövid idő alatt tette fel ugyanarra polcra, ahonnan az előbb kegyetlenül lekapta. Nem pontosan értette, hogy mitől is ilyen jó ez, de a fájdalom egyre messzebb tűnt, a gyönyör egyre közelebb siklott.
- Oh, Jin, annyira... - nyögte Jules mély hangján.
- Jules... - lihegte Jin valamennyivel magasabban. - Én mindjárt meghalok.
- Dehogy halsz! Most fogsz új életre kelni - biztatta, majd mély lökésekkel meg is mutatta Jinnek, aki abban a pillanatban megértett valamit a főnixmadarak feltámadásával kapcsolatban. Mikor már tényleg azt hitte, hogy itt a vég, ő tovább ezt az intenzív érzést nem tudja elviselni, átremegett rajta az orgazmus, fehér gyönyörét ráspriccelte a kis lakás lepattogott lakkozatú asztalára.

Jules erős karjával tartotta meg az ölén elélvező fiút, majd érezte, itt az ideje, hogy ő is befejezze, amit elkezdett. Jin derekára markolt, és magában elnézést kért, majd pár vehemens, gyors mozdulattal megadta a kegyelemdöfést az élvezetének. Belerobbant Jin remegő testébe.
- Te jó ég... - szakadt ki egyszerre belőlük az együttlétük minősítése. Jules megsimogatta az izzadságtól csatakos sötét tincseket miközben óvatosan elhagyta Jin izmainak ölelését.
- Nem azért kérdem, mert el akarlak küldeni... sőt, ha akarsz, maradj velem éjszakára, de jövőre is van kedved eljönni a Mardi Gras-ra?
- Ki nem hagynám - fordult vendéglátója felé Jin, és összetapasztotta ajkaikat.

Jin ekkor még nem tudta, hogy soha többet nem fog Mardi Gras-ra jönni. A következő év több szempontból is lehetetlenné tette, hogy újra felkereshesse Jules erős, ölelő karjait.