1918. november közepe, New York

*

Jin és Imre megszeppenve követte a katonát a kapitány kabinja felé. Imre nagy és értetlen szemeket meresztgetett, némi magyarázatot remélt afelől, hogy most mi lesz velük. Jin felé fordult, de neki is ijedtség tükröződött az arcán, majd idegesen megrándította a széles vállait. Neki sem volt sokkal több fogalma az egész helyzetről. Az ismert kabin előtt megálltak, a katona bekopogott, majd kinyitotta előttük az ajtót.
– Menjetek be – közölte velük rezignált hangon. Jin nagyot nyelt, és belépett előre az ajtón, Imre szorosan követte. Bármi is vár rájuk, legalább együtt küzdenek meg vele.
A kapitány az íróasztala mögött ült, és szorgalmasan körmölt valamit. A két fiú halálra válva állt meg a kabin közepén. Jin érezte, ahogy a szíve a dobhártyájában vert, az aggodalom le-fel csúszkált a gerincén, mint kiélezett borotvapengék. A kapitány komótosan letette a tollat a kezéből, majd összeérintette az ujjait. Jinben egy pillanatra megrekedt a lélegzet, ahogy a férfi rájuk emelte a tekintetét, szégyen, nem szégyen, határozottan az ájulás szélén kezdte érezni magát.

– Kurvára szerencséjük van közlegény... – kezdett bele a kapitány –, három napja békét kötöttek a felek. Maga már nem dezertőr, és a másik nem hadifogoly. Persze, amit tettek továbbra is kivizsgálást igényel.
Felvette a tollát, és azzal babrált, mint aki latolgat magában valami súlyos kérdést. A két fiú nem könnyebbült meg attól amit hallott, főleg nem győzte meg őket a velük szemben ülő szigorú arckifejezése.
– De... Olyan sok fiatal veszett oda értelmetlenül, miért tetéznénk ezt a számot? – mondta a kapitány és letette a tollát, mint aki megelégelte az azzal való játszadozást. Az asztala fiókjába nyúlt, és elővette a korábban elkobzott iratokat. – Menjenek. Nem akarom tudni, hogy valójában kik maguk, csak annyit kérek, hagyjanak fel a csalással, menjenek el Ellis Islandre és intézzék el a szükséges papírokat, hogy tiszta lappal kezdhessenek új életet.
Jin megszeppenve állt, hirtelen el sem akarta hinni, amit hall. Nagyot nyelt, majd remegő kézzel az iratokért nyúl.
– Köszönöm, uram – rebegte.
– Néhány óra múlva kikötünk, addig szedjék össze a holmijukat – mosolyodott el végre a kapitány.

Szeles, hűvös idő fogadta a fiúkat New York kikötőjében. Az óceán páráját kellemetlenül szórta az arcukba, komor felhőket ringatott a város egén, szürke borongást aggatott utcákra, házakra. De Jin még sosem érezte ilyen csodálatosnak időjárást, úgy tetszett neki, hogy most ezt az egyébként undorító, nyálas időt még az olasz csontmelengető napsütésnél is jobban szereti. Nem mert addig örülni, míg maguk mögött nem hagyták a hajót, és a kikötőt. Majd ahogy egyre távolabb jutottak, egyszer csak megtorpant.
– Nem hiszem el, Jimmy! Nem hiszem el... ha-hazamehetek Teóhoz – és elsírta magát.
– Ej, te nagyon sokat bömbizel – lapogatta meg a barátja hátát Imre. – Nem sír! – motyogta neki angolul.
Jin megdörzsölte a szemeit.
– Igazad van. Intézzük el mihamarabb azokat az átkozott papírokat, és meg se álljunk Oak Parkig – húzta végre vigyorrá a dús ajkait. Imre bólogatott, és belekarolt az útitársa karjába.
– Gyerünk, pajti!

Ellis Island bevándorlási hivatala Bábel tornyát idézte. Nyüzsgő emberek, férfiak, nők, gyerekek, az idegen nyelvek összeolvadt mormogása megtöltötte a levegőt. Néha egy-egy kisbaba elégedetlenül felsírt szerencsétlen anyja ölében. Feszült hivatalnokok próbáltak szót érteni a még feszültebb bevándorlókkal, akik kézzel lábbal hadakoztak az életüket jelentő papírfecniért. Jin és Imre is beállt a sorba.
– Megvan még a valódi katonai igazolványod?
Imre bólintott, de a sötét szemeiben némi ijedtség csillant.
– Imre lenni ellenség – suttogta. – Nem fognak bántani?
– Remélem nem, Jimmy, most már hivatalosan nem állunk hadban, vége van a háborúnak.
Imre bólintott, de a szívét szorongató aggódás cseppet sem akart múlni. Eltelt egy óra, vagy talán kettő is, mire sorra kerültek.
– Próbálj meg néhány angol szót mondani. Ha nem megy segítek, csak hogy lássák, már tudsz valamennyit.
– Rendben – biccentett Imre, majd Jinnel együtt a sötét fapulthoz léptek.
– Jó napot! – köszönt Imre illedelmesen.
– Neve? – kérdezte morcosan a hivatalnok, minden udvariassági formát mellőzve. Jin felhorkant elégedetlenségében. Nem tetszett neki egyáltalán, amiért honfitársa ennyire lekezelően bánt Imrével.

– Imre Park – mondta a kérdezett, és remegő ujjakkal átnyújtotta az Osztrák-Magyar Monarchia bélyegzőjével ellátott katonai igazolványát. A hivatalnok megforgatta a keze között, majd némi undorral a hangjában ciccentett.
– Megint egy anyaszomorító német – mormogta maga elé, gondolta, úgysem érti ez a jöttment. Imre is jobb szerette volna, ha nem érti. De Jinben túlságosan is jó tanítóra talált, a hivatalnok minden szavával teljesen tisztában volt. Nagyot nyelt, és a türelmét összeszedve csendben maradt. Jin is igyekezett higgadtan kezelni a helyzetet, hiszen a modortalan fickó kegyeire voltak utalva.
– Uram, nyilván tudja, hogy a háború véget ért. Ezek a fiú eredeti papírjai, szeretne bevándorló státuszért folyamodni. Teljesen egyértelmű, hogy a hazájába nincs módja visszatérni.
A fickó a pult mögött meglepetten pislogott Jin határozott arcára. Majd mintha csak most vette volna észre, hogy ő is ott van, megköszörülte a torkát.
– Maga kicsoda?
– Jin Beam vagyok, tisztességes amerikai állampolgár, uram. Kezeskedem a fiúért, ha szükséges.
A hivatalnokot kicsit sem izgatta fel Jin hősies felajánlása, csak tovább hümmögött.
– Egészségügyi papírok? – nyújtotta feléjük a tenyerét.
Jin és Imre egymásra néztek, majd Imre óvatosan megszólalt.
– Az nincs.
A hivatalnok unottan leengedte az üres mancsát, majd visszaadta Imre iratait.
– Nyolcas pult. Ott kérjenek időpontot vizsgálatra. Ha kész, jöjjenek vissza.
A két fiú nagyot sóhajtott, de nemigen tudtak mit tenni. Elballagtak a nyolcas pulthoz, sorba álltak és vártak. Majd nagy nehezen kikönyörögtek egy másnapi időpontot az ügyintézőtől.
– Gyere, Jimmy. Valami fedél kell éjszakára a fejünk fölé – mondta Jin, ahogy kiléptek a bevándorlási hivatal ajtaján, és a komp felé gyalogoltak.

Néhánymotelt végigcaplattak, de kevés sikerrel, volt ahol nem volt szabad szoba, voltahol túl sokat kértek tőlük egy éjszakáért, látva, mennyire szorult helyzetben vannak.
– Pénzt kéne szereznünk... - sóhajtotta Jin, kezében forgatva azt a párdollárt, amit Olaszország óta cipelt magával. – Meg ennünk sem ártana – kordultmeg a hasa.
Mióta a hajó raktárába bezárták őket, szinte semmit sem evett, annyira aggódotta sorsuk miatt, meg a szíve szakadt belé, hogy soha többet nem láthatja az őTeóját. Most, hogy a remény ismét felcsillant, a teste rögtön jelentkezett némitápanyagért.
Tovább baktattak Jersey City utcáin, egyszer csak Jin ismerős illatokat érzettmeg.
– Ú, ezt meg kell kóstolnod! – csillantak fel a szemei, majd Imre csuklójáramart, és maga után vonszolta az út padkája mellett álló kis kézikocsi felé.Idősebb férfi sütötte a frankfurti kolbászkákat, annak az illata csiklandoztameg Jin orrát.

– Két hotdogot, és két Coke-ot kérünk – vetette szinte rá magát az árusra.
– Húsz cent lesz – mondta a férfi, és már vette is a bucikat a kezébe. Kettészelte őket, beletette a forró, szaftos kolbászokat, majd mustárból kecses hullámot húzott a tetejére. Jin fizetett, és egy pár lépéssel odébb élvezettel harapott bele a hotdogjába.
Imre érdeklődve nézte az ételt. A virslit, az éppen ismerte, jó illata is volt, úgyhogy ő sem volt rest Jin példáját követni, és három falatra eltüntette a kiflijét.
– Hmm, ez jó – motyogta barátja felé teliszájjal. Majd kortyolt rá a kólából. Az íze először meglepte, nem ismerte, de tovább kóstolgatta, és egész kezdett neki megtetszeni. – Mi ez? – fordította Jin felé az üveget.
– Amerika és a szabadság íze, Jimmy! – nevetett Jin.
Miután elfogyasztották rögtönzött ebédjüket, tovább próbálkoztak a szálláskereséssel.

 A kis panzió előcsarnoka alig volt nagyobb, mint egy nappali. Egy régi kandalló mellett nyikorgó hintaszék állt, a pult mögött egy idősebb nő könyökölt, fehér kötényben és szemüveggel az orra hegyén. Egy újságot böngészett elmerülten. A helyiségben kellemesen meleg volt, és Jin úgy érezte, mintha szinte újjászületne a kinti nyirkos hideg után.

– 'Estét, hölgyem – kezdte Jin. – Szeretnénk szobát éjszakára. Van szabad helyük?
Az asszony felnézett az újságból, majd végigmérte a két idegent. Lassú mozdulattal letette a lapot, és közelebb hajolt.
– Van egy üres szobám, de nem olcsó. Két ágy, meleg víz a mosdóban. Másfél dollár éjszakánként.
– Rendben, kivesszük!
– Jin? Ez nem lenni drága? – pislogott rá Imre.
– Hát nem éppen olcsó – húzta ki a zsebéből a pénzét, és leszámolta a kért összeget a nőnek. – De csak egy éjszakára kell. Közel van Ellis Islandhez, holnap elintézzük azt a vizsgálatot, meg a papírodat, aztán már itt sem vagyunk – mosolygott önbizalomtól telve Jin.
– Akarnak fürdeni? – nézett rajtuk végig a nő.
Jin örömmel bólogatott.
– Mosni is lehet? – kérdezte.
– A meleg víz plusz ötven cent lesz – tartotta máris a markát a tulaj. Jin odaadta a felárat, majd Imrével együtt felcaplattak a panzió második emeletére.

Imre annyira megörült, mikor meglátta, hogy Jin telecsorgatja a közös fürdőszoba kádját melegvízzel, és még szappan is járt hozzá, szinte madarat lehetett volna vele fogatni. Jin ebben a pillanatban úgy érezte, hogy minden plusz centet megért a fiú boldogsága. Imrét az sem érdekelte, hogy Jin még a helyiségben tartózkodott, úgy húzta le a kölcsön katonaruhát magáról. Jin szeme megakadt egy pillanatra Imre alakján, majd köhintve elfordult és egy lavórt készített elő, amiben kimoshatták a már meglehetősen viseltes ruháikat.
– Ah, édes istenem, ez maga a mennyország! – nyöszörögte Imre, miután beleült a kádba.
– Jól esik? – kérdezett vissza Jin. Barátja magyar szavait nem értette, de a lelkes hangsúlyból könnyen ki tudta következtetni annak jelentését.
– Nagyon jó – válaszolta Imre neki. – Nem fürödni... rég óta – bólogatott, miközben szappanhabot dörzsölt a szőke tincsei közé.

A tisztálkodás után takaróba burkolózva hevertek az ágyon, míg várták, hogy a ruháik megszáradjanak. A kis kályha halkan duruzsolt a kifeszített madzagra aggatott holmik alatt, a két fiú meg jólesően pihengetett.
– Imre tiszta és illatos – jelentette ki a kis szőke vidáman. – Jin? Kérdezhetni?
– Ühüm – morogta, de már majd leragadtak a pillái.
Imre Jin csupasz mellkasán fekvő szív alakú medálra bökött.
– Neked lenni szerelmed az a fiú?
Jin kinyitotta a szemeit, majd leakasztotta a nyakából a medált, és kipattintotta, hogy Imre jól megnézhesse a képet.
– Kicsit láttam a hajón, amikor nézted – vette át a kis ékszert, majd alaposan megfigyelte Teo vonásait. – Hű, tényleg lenni szép. Micsoda szemek! – mosolygott a barátjára. Jin elalélva bólogatott.
– Talán furcsállod, vagy elítéled. De Teo annyira gyönyörű, hogy egy lány sem érhet a nyomába.
– Én nem ítélni, kicsit furcsa lenni, vagy hogy mondani – gabalyodott bele a mondatába Imre, majd visszaadta a medált, és inkább levackolt ő is kicsit szundítani.

Másnap az egészségügyi vizsgálat úgy ment, mint a karikacsapás. Imre tiszta volt és illatos, a fizikai állapotát is megfelelőnek találták, a fogai is rendben voltak. A két fiú örömmel ment vissza a mogorva hivatalnokhoz. Kiállták a sorukat, majd ismét átnyújtották Imre katonai igazolványát a friss egészségügyi papírral együtt.
Az ügyintéző hümmögött egy sort, majd elővett egy űrlapot. Átvezette gondosan rá Imre adatait, néha értetlenkedőn kérdezett.
A két fiú egyre nagyobb örömmel figyelte, ahogy Imre bevándorlási papírján egyre több tinta keletkezik.
– Rendben – emelte fel a fejét a hivatalnok. – Kérem a három dollár illetéket – tartotta a tenyerét feléjük.
– Három dollár? – sápadt el hirtelen Jin.
– Annyi. Mit gondolt, mi itt ingyen dolgozunk? – pislogott rá a hivatalnok úgy, mintha Jinnek ezt tudnia kellett volna már eddig is.
– Ho-holnapra hozzuk a pénzt – nyögte ki Jin. A hivatalnok fogta Imre bevándorlási űrlapját és eltette egy dossziéba.
– Várom – vigyorgott a két fiúra, majd kérte a következőt.

A kompon Jin azon tanakodott magában, hogy honnan teremtsenek elő hirtelen a három dollárt, amikor a kevéske vagyonukból épp most vertek el kettőt az éjszakai szállásra és fürdésre. Most mégsem tűnt olyan jó ötletnek kifizetni a melegvíz felárát. Letörten sétáltak ismét Jersey City utcáin, amikor Imre meglátott valamit.
– Jin! Ez lenni ilyen hely, ahol adni pénz? – mutatott Imre egy zálogház kirakatára.
– Lenni, Jimmy, lenni – derült fel Jin arca is, majd abban a pillanatban le is hervadt a mosolya. – De mit adunk el?
– Ezt! – vette elő Imre a kis ezüstkeretes tükröt, amit még a milánói piacon kaptak az ócskástól. Jin is a nyakában függő medálért nyúlt, de a barátja rátette a kezét. – Nem. Azt nem. Lenni szerelmed, nem eladni! – jelentette ki Imre.
Ezzel magabiztosan belépett a zaci ajtaján, Jin rögtön követte, hogy segítsen neki a beszédben. Végül tíz dollárt sikerült kicsikarniuk a zsugori fickótól a tükörért, váltig állítva hogy valódi ezüst, meg valódi olasz. Utána Jin rátukmálta a lírákat is, azért is kaptak még két dollárt.
– Kifizetünk még egy éjszakát a panzióban, meg az illetéket. De még vonatjegyet is kell vennünk – húzta el a száját Jin. – Ha kaphatunk kedvezményt katonaként, akkor lehet, hogy kijövünk az összegből – ragyogtak fel ismét a szemei, ahogy a markában lévő pénzt számolgatta. Imre lelkesen bólogatott hozzá.

Másnap a fiúk már széles mosollyal álltak sorba a megszokott hivatalnokhoz.
– Itt az illetékre a pénz – nyújtotta át Jin a három dollárt.
A férfi elvette tőlük a dollárokat, komótosan kitöltött egy elismervényt, amit az űrlaphoz és az egészségügyi papírhoz csatolt.
– Nagyszerű! – jelentette ki. – Akkor már csak egy szponzori nyilatkozat kell, hogy nem fog lopásból élni – mérte végig lesajnálóan szegény Imrét.
– Milyen nyilatkozat? - pislogott sűrűn Jin.
– Egy amerikai állampolgár kezessége, hogy a bevándorlónak nyújt valamennyi anyagi biztonságot, amíg az munkát nem talál. Hogy ne lopjon - pillantott ismét Imre felé.
– Jó, nem gond. Amerikai vagyok, majd én kezeskedem.
– Remek! – nyúlt a hivatalnok egy másik űrlapért, elkérte Jin iratait is, majd ráérősen nekilátott kitölteni a rubrikákat. – Meg is volnék. Akkor kérem, mutassa be a szükséges száz dollárt.
– Tessék? – akadt meg a gombóc Jin torkán. – Szá-száz dollárt?
– Persze. Hát honnan tudhatnám, hogy nem maga is valami ágrólszakadt? – nézett rájuk, mint aki nem is érti, hogy ezek a ficsúrok min csodálkoznak.
– Rendben – sóhajtott Jin. – Visszajövök a száz nyomorult dollárral, de utána már nem kell más ugye? Akkor megkaphatjuk a papírokat?
A hivatalnok mosolyogva bólogatott, majd visszatette a kitöltött űrlapokat a dossziéba.

– Száz dollár? – roskadt le Jin a kompkikötő mólóján egy horgonykőre. – Az elég sok pénz. Az a baj, hogy nincs kitől kérnem. Tudod, Jimmy? Édesapám meghalt, a családom többi tagja, meg hát... szóra sem érdemes.
Imre hallgatott és gondolkozott. Közben céltalanul futott a tekintete végig a dokkon. A város szigetei közt járó hajókat figyelte. Majd eszébe jutott valami.
– Imre dolgoz – tette Jin vállára a kezét, majd közelebb hajolva belenézett a szemébe. – Lenni pénz, mert dolgozni – bólintott. Jin önkéntelenül elmosolyodott.
– Te lenni legédesebb lény a Földön. Mondták már neked?
– Lény? – kérdezett vissza Imre, mert nem értette ezt a szót. Jin lelkesebben állt fel, és míg a komp befutott, elmagyarázta a hűséges útitársának a jelentését.

Manhattan kikötőjében azonnal meg is kérdezték, hogy felvennék-e őket dokkmunkásnak. A bagót rágó férfi kétkedve mérte végig a két katonát.
– Értse meg, haza kell jutnunk, és nincs egy petákunk sem – füllentett Jin.
– Azt sebesülés vót-e? – szívott egy alaposat az orrán a munkafelügyelő.
– Enyhe sérülés a lábamon, de láthatja, járok rajta, már jól vagyok.
– Én lenni erős, csak nem jó angolom – jelentette ki rögtön Imre.
– Hogy mit mond a kis szöszi?
– Azt mondja, hogy ő egészséges, mint a makk, és erős, akár egy grizly. Ne törődjön vele, lousianai – vont vállat Jin.
– Há' kibaszott déliek, sosem értem, mit mondanak. Jó' van, legyen. Melózhattok nálam. Napi két dollár a grizlynek, neked meg egy, a munka is könnyebb lesz – jelentette ki a böhöm fickó, majd csulázott egy szép nikotinos foltot a kikötő macskakövére.
Jin bólintott, és kezet rázott az emberrel.
– Remek. Már csak egy olcsóbb szállás kellene, mert ahol lakunk, az másfél dollár éjszakánként, azt annyit keresünk magánál. Így nem lesz sosem vonatjegyünk – sopánkodott Jin tovább.
– Há' itt a Lower East Side-on találtok bérlakásokat. Kicsi zsúfolt, de na, ócsó. Orchard street, Delancey street, ott nézzetek körű.

*** bérházak New Yorkban***

A szállást végül az Orchard streeten egy sokemeletes bérházban találtak, kívül vöröslő téglaberakással, és kanyargó kovácsoltvas tűzlépcsőkkel. Egyetlen szobát béreltek, éjszakánként húsz centért. Ha még hozzávették, amennyit ennivalóra költöttek, napi két dollárt el tudtak tenni. Jin csalódottan vette tudomásul, hogy nem fog egyhamar összegyűlni az a pénz. De nem volt más lehetőségük, ezért dolgoztak reggeltől estig a Böhömnél, ahogy a munkavezetőt nevezték magukban, majd ettek valamit, és beroskadtak az ágyba. A lakhelyük olcsó volt és ócska, de nemigen foglalkoztak vele, nem szándékoztak a szükségesnél egyetlen perccel sem többet ott tölteni. Valamennyire tisztán tartották, de ez volt minden. A bérház hangos volt, többnyire mind bevándorlók lakták, nyomorúságos körülmények között tengették a napjaikat, és reménykedtek valami szerencsésebb jövőben.
Jin a pénzt a Teónak írt levelek mellé gyűjtötte a dobozkában, amit gondosan a matrac szakadásába rejtett. A lába gyakran megfájdult a cipekedésben, de meg sem mukkant róla, összeszorított foggal küzdött azért, hogy minél hamarabb kigyűjtsék azt az átkozott pénzt. 

*** szobabelső a bérházakban***

Aztán a szerencse december elején rámosolygott, ha már a nap nem is tette. Azon a borús, téli reggelen Böhöm nem volt a kikötőben, de az áru hamarabb befutott, mint ahogy azt gondolták. Jin és Imre a többi hasonszőrű munkással várakozott a főnökre. A hajó kapitánya viszont elkezdett panaszkodni, hogy vissza kell indulnia, pakoljanak le gyorsan.
– Adja ide azt a szállítólevelet! – elégelte meg Jin a szerencsétlenkedést, majd ügyesen levezényelte a kipakolást, leellenőrizte a szállítólevelet is. Mire Böhöm befutott, már készen volt a meló.
– Hé, Jin, te aztán furfangos vagy, he? Azt a fájós lábaddal nem vóna jobb ez a meló? – kérdezte a munkafelügyelő.
Így történt, hogy Jin szállítmányozással kezdett foglalkozni, de a legnagyobb boldogsága az volt, hogy ezért kettő és fél dollárt kapott Böhömtől.

Havas decemberi reggelre ébredt New York, és Jin is. Előző este már remegő kézzel számolta össze a százvalahány dollárt. Alig várta, hogy az az átkozott hivatal kinyisson. A kis kályhán vizet melegített, mosdótálba csorgatta, megmosakodott, majd felköltötte Imrét is. Miután rendbe szedték magukat, nagyon gyorsan összepakoltak, és már elsőkként tömörültek is befelé a bevándorlási hivatal hőn utált épületébe.
– Ó, jó reggelt! – köszöntötte őket az ismert ügyintéző. Előkaparta a dossziét, elővette az űrlapot, és miután Jin megmutatta a pénzt, végre már rányomta azt a rohadt bélyegzőt az iratokra.
– Boldog karácsonyt, Mr. Park – nyújtotta át a hivatalnok Imre papírjait. 

A két fiú szinte csak most fogta fel, hogy valóban, másnap karácsony. Akár ajándéknak is tekinthették Imre ropogósan friss iratait, de valójában úgy éreztek hogy rendkívül megdolgoztak minden négyzetinchért azon az átkozott papíron.
– Gyerünk, Jimmy, nagyon gyorsan vegyünk vonatjegyet, otthon akarok már lenni, és addig csókolni az én Teóm ajkait, míg már alig kap levegőt!

*

Oak Parkban szállingózni kezdett a hó, mintha az időjárás is tudta volna, hogy karácsony van, igyekezett képeslap szépségűvé varázsolni a városkát. A házak ablak-szemeikkel pislogtak a sötét éjszakába, a kandeláberek kigyulladtak, volt, ahol az elektromosság csodájaként, de voltak még utcák, ahol a lámpagyújtogató szorgos munkája nyomán ragyogtak fel, mint egy-egy apró reményteli csillag.

***téli kép**

 A Taylor parknál a fényképstúdió nagy ablakai sötéten ásítottak, a súlyos brokátfüggönyök nem engedték kiszökni még azt a kevés fényt sem, amit a bent égő gyertyák lobbanó lángocskái nyújtottak a két fiúnak. Gil dúdolgatott magában, míg a kis közös fájukra ezüstre festett diókat aggatott. Teo az apró konyhában sertepertélt, a pulykát tette a sütőbe, mellé darabolt répát, krumplit szórt. Begyújtott, majd a tojáslikőrös üveggel a kezében kibicegett Gilhez. A műterme szolgált most az ünnep helyszínéül. A Gil által nemrég elkészített kanapé és kisasztal mellett állt a fenyő, Teo pedig az asztalkára szervírozta az italt.
– Gyere, igyunk egyet, már egészen elfáradtam a főzésben – mosolygott a barátjára.

Gil még egy utolsó díszt tett a fenyő ágára, majd elfogadta a felé nyújtott poharat.
– Cheers – emelték az italaikat, és jólesőt kortyoltak az édes, alkoholos finomságból. Gil lehuppant a kanapéra, Teo is mellé ült.
– Nagyon örülök az ajándéknak – mondta Teo és megsimogatta a bársonyos huzatot az új kanapéján.
– A legnagyobb örömmel csináltam, plüssmaci – húzta magához Gil egy ölelésre. Teo a barátja vállára ejtette a fejét, úgy nézte a gyertyák rebbenő lángját.
– Már több mint egy hónapja vége van a háborúnak, mégsincs róla semmi hír – suttogta. Gil szíve is összefacsarodott, ahogy Teo minden eltelt nappal vesztett a reményéből, hogy valaha viszontláthassa a szerelmét. Gil gyengéden megcirógatta a barátja karját, mondani nemigen tudott mit. Csendben kortyolták a likőrt, majd végül maga Teo törte meg a hallgatást.
– Megnézem a pulykát – mondta olyan letörten, hogy még Gil gyomrát is megülte a szomorúsága.

Teo ellenőrizte a készülő ételt, majd a szobácskája felé fordult. Nem bírta ki, muszáj volt kinyitnia a fiókot, ahol Jin képeit, és az egyetlen levelét őrizte kincsként. A mosolygósat, azt szerette, elővette, és egy apró puszit lehelt rá.
– Bárhol vagy kedvesem, remélem, érzed, hogy még mindig mennyire szeretlek – sutyorogta a fényképnek, majd gondosan visszatette a fiókba, és betolta azt. Visszaindult Gilhez, de ahogy lépett egyet, úgy tört rá a bánat teljes hirtelenséggel. Nem akarta, de képtelen volt visszatartani a könnyeit, valahogy a karácsony meghittsége még fájdalmasabbá tette számára Jin hiányát.
Gil rögtön látta, hogy baj van. Felpattant a kanapéról, és átölelte a pityergő Teót.
– Sssh, jól van, nyugodj meg... – szorította magához, Teo kunkori tincsei az arcát csiklandozták, ahogy nyakába fúrta a fejét. Gil erősen tartotta a barátja sírástól reszkető testét.

Őrült kopogás törte meg Teo halk szipogását. Könnyes szemeit ijedten emelte Gilre.
– Ki lehet ilyenkor? – sutyorogta neki.
Az ablaktáblát verő rendkívül kitartónak és türelmetlennek tűnt, ezért Gil úgy döntött, hogy meglesi, ki háborgatja őket karácsony este. Résnyire húzta el a nehéz sötétítőt, csak hogy ki tudjon pislogni a hófödte utcára. Először nem ismerte fel a két fiút, akik nagy szemeket meresztve próbáltak belesni az üvegen keresztül. Majd a magasabbik vonásai és a Teo által oly gyakran puszilgatott fotó között egészen határozott hasonlóságot vélt felfedezni. Nem hitt a szemének, nem hitt a csodának, hogy oly sok hosszú hónap reménytelensége után meghallgatásra találtak Teo imái.
Jin Beam visszatért hozzá.
– Teo! – kiáltotta Gil, de már nyitotta is ki az ajtót.

A belépő fiú megtorpant a küszöbön, majd miután észrevette Teo alakját, aki éppen a karácsonyfa mellett ácsorgott, két hosszú lépéssel bezárt a köztük lévő távolságot, és karjaiba zárta azt az édes, karcsú testet. Teo fel sem fogta, hogy mi történt, máris csókolták és ölelték. Az erős kar úgy szorította magához, hogy majdnem csontját törte.
– Teo, Teo, Teo... – ismételgette Jin szüntelenül.
– Jihinhh – szusszant ki Teóból, a korábbi szomorú szipogását immár örömkönnyek váltották fel. Jin nyakába fonta a karját, úgy csüngött szerelmén, mint a díszek a fán.
– Hát visszajöttél – rebegte elcsukló hangon, az orrát Jin nyakába fúrta, mélyre szívta a az utazástól megviselt, férfias illatot, de számára sokkal szebb volt, mint bármelyik elegáns francia parfüm.
– Hiszen megígértem... drága Teóm – kicsit eltolta magától az őt szorító fiút, de csak annyira, hogy bele tudjon nézni azokba a csodálatos mandulaszemekbe. Jin két hüvelykujjával letörölte a könnyeket Teo szép arcáról, majd a biztonság kedvéért le is csókolta a maradék nedvességet a drága karamell bőrről.

Gil és a másik fiú némán figyelte az ölelkező párt, még úgy álltak a nyitott ajtóban.
– Khm – kapott észbe Gil, és betessékelte a szőkehajút. Egy pillanatra megállt a mozdulatában, ahogy végigfutott a tekintete az idegen szép vonásain. Gil talán még sosem látott ilyen bájos arcot. – Gye-gyere beljebb.
Imre biccentett, majd többször vissza-visszapillantva Gilre csak bemerészkedett a fotóstúdióba. Gil bezárt az ajtót, és visszaengedte a függönyöket.

– Gondoltam nem küldök lapot, magamat hoztam ajándékba – suttogta Jin Teónak.
– A legszebb ajándék – ragyogtak fáradhatatlanul Jinre a mandulaszemek, majd hirtelen apró ijedtség jelent meg a sötét íriszekben. – Krisztusom, a pulyka! – jutott eszébe Teónak a karácsonyi vacsora és a feladata.
– Majd én megnézem – ajánlkozott Gil, de Teo leintette.
– Nem kell, hagyjad csak – megfogta szerelme kezét, és maga után vonszolta a kis konyhába.
Hogy hogyan oldották meg a pulykasült ellenőrzését úgy, hogy közben egyetlen másodpercre sem engedték el egymást, nem lehet tudni, de sikeresen véghezvitték.
– Ez kész – mosolygott Teo szüntelenül Jinre, majd a dús ajkakra csókolt, képtelen volt betelni velük. Jin keze a derekára kúszott, szembe fordította magával a fotós karcsú testét, nekinyomva ezzel Teo fenekét a kályhának. Teo Jin nyakára kulcsolt, hosszú ujjaival cirógatta a bőrét, belekalandozott tincsei rejtekébe, szuszogva, morranva csókolták egymást szinte kifulladásig.

Gil nem hagyhatta szegény fiút magára.
– Öm, tedd csak le azt a zsákot bárhova, és... izé, kérsz egy pohárral? – nyúlt a likőr után. Imre bólintott, a zsákot, amiben a kevés cuccukat cipelték leejtette a kanapé mellé és hálásan nyúlt az italért.
– Köszönöm – szólalt meg először Imre.
– Szívesen. Mi a neved? Én Gil vagyok.
– Imi... a nevem – motyogta.
– Jimmy, hát ülj le nyugodtan – paskolta meg Gil a kanapét, majd zavarában nagyon gyorsan újratöltötte mindkettejük poharát. Imre kellemesen elzsibbadt az alkoholtól, ami a hosszú és fárasztó út után gyorsan hatása alá vonta. Érdekesnek találta a mellette ülőt, mondhatni, férfiban még sosem látott ilyen szépet. Meglepően fakó arcán élénken ragyogtak a sötét szemei, az apró, fitos orra alatt meg ennivalóan tapadtak egymáshoz a rózsaszín, pici ajkai. Gil is hasonló csodálkozáson esett át Imrét vizsgálva. Egymás mustrálását Teo és Jin visszaérkezése szakította félbe.

Jin elvett egy széket Teo fotókellékei közül, majd a kanapé és a kisasztal mellé állította. Leült és rögtön az ölébe húzta Teót, aki mámoros tekintettel karolta át a széles vállakat.
– Ki ez a fiú? – vette észre Teo, hogy Jin nem egyedül érkezett.
– Ő itt Jimmy. A kórház kertjében találtam – kuncogott Jin, a boldogsága beragyogta az arcának szépséges vonásait.
– Kórház? Megsérültél? – riadt meg Teo.
– Nincs semmi baj, drága Teóm. Már jól vagyok... Az egész azzal kezdődött, hogy kivezényeltek minket júniusban a Piave folyóhoz...
Jin elmesélte töviről-hegyire a történetüket. Néha Imi is belekotyogott pár angol szót, Gil valamiért rettentő édesnek találta Jimmy beszédét. Közben a pulykát is az asztalra szervírozták, el is fogyasztották. Elfogyott a likőr is, sőt még néhány üveg sör is előkerült a konyhakredenc mélyéből.

Jin és Teo kifogyhatatlan volt az ölelésből, és az apró csókocskákból, amit váltottak egymással.
Gil nem tudta levenni a szemét a barátja mosolygós arcáról, Teo pár óra leforgása alatt kivirult, újra az a bohókás fiú lett, akit Gil annyira jól ismert, és akit az elmúlt időkben annyira hiányolt. Jin tavasszal elvitte magával a barátja boldogságát, és ha őszinte akart lenni Gil magával, egy kicsit haragudott is rá emiatt. De most hogy látta az ő plüssmaciát ragyogni, fényesebben mint a betlehemi csillag, békés megbocsátás költözött a lelkébe.
– Jó, hogy visszatértél – tekintett Jinre.
– Ez az egy éltetett... hogy az én drága Teómat újra magamhoz szoríthassam – válaszolta, és rögtön demonstrálta is. Amennyire lehetett, a továbbra is az ölében kuckózó Teóhoz bújt.

Gil figyelte a gerlepárt, és érezte, hogy lassan feleslegessé válik a jelenlétük. Nyilván rengeteg dolgot kell egymással megbeszéljenek.
– Gyere velem, Jimmy. Jobb lesz, ha ma éjjel nem alszol egy fedél alatt velük – kuncogott Gil és Imre felé fordult.
– Aludni veled? – kérdezte rögtönzött szállásadóját, aki valamiért zavarba jött ettől, ahogy Imre nyíltan mustrálta a sötét szemeivel. Ő maga sem értette, hogy miért, teljesen szokatlan volt számára ez a semmiből jött bizsergés, ami egyszerre volt kínos, mégis furcsamód jól esett neki.
– Nem egy ágyban, egy szobában, jó?
– Jin! Imi aludhat másik fiú?
Jin kótyagos tekintettel nézett az utazótársára, de mintha a kérdés nem is jutott volna el az agyáig. Helyette Teo válaszolt.
– Persze, hogy alhatsz vele. Gil nagyon rendes fiú, nincs mitől tartanotok. Együtt nőttünk fel, a legjobb barátom. Másrészt meg itt van az utca túloldalán a műhelye – mosolygott Teo a jövevényre, és ez a kedvesség teljesen megnyugtatta Imrét.
– Jól van, Imi megy veled.
– Jó éjszakát – köszöntek el egymástól, majd Imre Gil kíséretében kilépett a téli éjszakába.

*

Az apró szobát lágy sóhajok töltötték meg. Teo Jin karjaiban feküdt a keskeny ágyon.
– Édesem, kedvesem, szépségem – suttogta Jin telhetetlenül Teo nyakára, majd számtalan csókkal borította be a csupasz bőrét. Képtelen volt abbahagyni a puszilgatását. Teo megfordult az ölelésében, és a száját tartotta oda. Jin örömmel ízlelte a puha ajkakat, mint sivatagi utazók a friss forrásvizet. Keze kutakodóan szaladt Teo alsóruházatán, tenyerét rávezette a fiú fenekére, az érintéstől jólesően szusszantak egymás szájába. Másfajta vágyak éledtek bennük, másfajta sajgás is várta az enyhülést.
– Nagyon hiányoztál – sutyorogta Teo, míg hosszú kecses ujjaival gombolgatni kezdte Jin alsóruhájának elejét. Majd a kivillanó csupasz bőrre csókolt. Jin abban a pillanatban nyögött fel, és szorított jobban rá Teo igézően gömbölyű fenekére.

Kissé vehemensebbé váltak a mozdulataik, gyorsan horgadt az éhező vágy bennük. Jin keze a világ legszebb domborulatairól előre csúszott, Teo ölén simított végig. Érezte, a szépséges fiú keményedő vágyát, az örömkönnyektől átázó alsóruha anyagát. Élvezettel simított rá, és élvezettel hallgatta Teo nyögéseit, a mély, bársonyos hangján, ami már önmagában felért egy orgazmussal számára.
Ő sem volt sokkal másabb állapotban, a férfiassága kőkeményen feszült a gyapjúszövet alatt, minden egyes porcikája kívánta a gyönyörű kedvesét. Gyengéden maga alá fordította Teo karcsú testét, megtámaszkodott a jobbján mellette. Majd lehajolt, csókot lopott az édes ajkakról, miközben lassan, gombról gombra haladt az alsóruháján. Ölét Teóéra engedte, meredező vágyakozásuk összeért egymással. 

Jin keze a lehámozta a feleslegesnek tűnő ruhaneműt a gyönyörű karamell testről. Csókolta, belefelejtkezett az ízlelésébe, teljesen magán kívül volt, ahogy kóstolta Teo bőrét, szívta magába a finom illatát. Nyári vadvirágos mezőn képzelte magát, elbódult a tarka látványtól, az aromadús levegő kábán megülte az orrát. Méhek zümmögték szerelme szimfóniáját, bogarak mászták szíve ritmusát, és pillangók rebegték el lelke vágyakozó dallamát.
A sarkára ült, felemelte Teo jobb lábát, és ahogy tavasszal is tette, bokától kezdte végigcsókolni egészen a fiú izgató ágyékáig.
– Látod, Teo, a jóisten az én lábamba is belekarcolt, hogy még tökéletesebben passzoljunk egymáshoz – sutyorogta a puha bőrére. Teo mélyen felszusszantott, nem tudta eldönteni, hogy Jin érintései vagy szavai vannak nagyobb hatással rá. De mire ezen komolyabban elgondolkodhatott volna, Jin már meredező férfiasságára csókolt, öblös nyögést kiváltva ezzel Teóból.
Jin mordulva kóstolta be szerelme legnemesebb részét, ujjai kalandozva siklottak le a völgyecskébe. Finom cirógatta, miközben nyelvével gondosan kényeztetni kezdte Teót.

– Várj! – pattant fel Jin Teo lábai közül, majd kivágtatott a stúdióba, és a komód felső fiókjából elővette az ismerős vazelines tégelykét. Mikor tolta volna vissza, akkor látta, hogy a levele gondosan összehajtva, a tavasszal készült két fényképével együtt ott csücsült a fiók sarkában. Megremegő kézzel nyúlt értük, látszott rajtuk, hogy gondos kezek vigyázták hónapokon át ezeket az apró kincsket. A levelét nézte, a szinte felismerhetetlenségig elázott írást, a lekopott borítékot, és a jócskán hiányos szöveget is. Szíve-lelke csordultig telt szerelemmel és boldogsággal. Ha Teo ennyire vigyázta ezeket a papírokat, ahogy ő is a neki írt leveleit, akkor bizonyára a saját szívében lobogó tűz ezek szerint a szépséges fotós részéről is kölcsönös. Jin annyira boldog lett ettől a felfedezésétől, alig fért lelkébe az érzelem. Szélesen vigyorogva ment vissza a szobácskába, miután visszatolta a fiókot a helyére.

Majd egyszer megmutatja Teónak a számtalan nekiírt levelét, de nem most. Most elhatározta, hogy a gyönyörök csillagos egéig fogja repíteni a kedvesét. Ennek megfelelően visszamászott a karcsú testhez, Teo érdeklődve nézett rá. Jin csak felmutatta a dobozt, mire kedvese arcán elégedett félmosoly jelent meg.
Visszatért Teo férfiasságához, immár vehemensebben engedte a szája mélyébe, nyelvével alaposan masszírozta, közben ujjait megmártotta a tégely tartalmában. Csuszamlós ujjakkal tért vissza Teo kívánatos völgyéhez, lassan érzékien körözött a szűk lyukacska körül. Cirógatta az érzékeny idegvégződéseket, majd lassan, finoman hatol belé. Óvatosan tapogatott, ahol Teo nyöszörgött ott jobban elidőzött. Közben szája munkájával sem fukarkodott, olyan mélyen szippantotta magába kedvese méretes szerszámát, amennyire csak tudta. Teo ujjai a tincseibe siklottak, amikor a kéj hullámai elárasztották, bele is markolt Jin hajába.
– Jihinnn, én... – feszült ívbe Teo gerince.
Gyere csak, édes... – gondolta magában Jin, de egy percre sem hagyta abba szerelme érzékeny pontjainak stimulálását. Teo sikkantva árasztotta el a száját, meleg gyönyöre megtöltötte Jin torkát. Jin felpillantott a kedvese kéjben lebegő arcára, és a boldogságtól kigurult egy könnycsepp a szeméből. Végtelenül hálás volt a sorsnak, hogy visszaadta neki Teót.

Nem vacakolt sokat, lerúgta magáról az alsóruhát, és feltérdelt az ágyra. Rásimított Teo kipirult arcára, gyönyörködött a földöntúli szépségében. Megérezte Teo kíváncsi kezeit, a szorgos ujjak rásimítottak a már fájdalmasan kemény férfiasságára. Jin felnyögött az érintéstől.
Teo könnyedén cirógatta, majd mikor látta, hogy a fölötte lévő arcon a szép vonásokat megrántja a türelmetlen vágy, másik kezét Jin széles hátára vezette, és magára húzta a drága testet. Érezni akarta minden lehetséges módon. Jin fülére csókolt, majd kissé terpeszben felhúzta a térdeit. Picit igazított magukon, majd mikor a megfelelő pózba kerültek, eleresztette Jin könnyező férfiasságát.

Jin szusszanva engedte magát lejjebb, kemény farka lassan tört utat Teo izmai között. Minden idegével figyelt a kedvesére, semmikép nem akart neki fájdalmat okozni. Teo mélyet nyögött, ahogy Jin az előbb túlstimulált pontjához ért. A szerelme hátára simította hosszú ujjait, ajkaival Jin nyakának puha, érzékeny bőrét csókolta.
– Ahhh – tört elő Jinből önkéntelenül, a beteljesülő szerelem sokkal jobban ingerelte az idegeit, minden lökését egy kisebb orgazmusként élte meg. Lassan mozgott, érezni és élvezni akarta a Teóval töltött idő minden egyes percét. Hömpölygően fonódtak össze, együtt ringtak a gyönyör végtelen óceánján. A sokhónapos hiány, és a túlcsorduló érzelmek gyorsan túlhevítették Jint, halkan nyögdécselt minden mozdulatánál, majd engedett a testét elöntő élvezetnek, és a szerelme minden forró cseppjét Teóba lökte. Lihegve borult kedvese nyakába, karját a háta alá fúrta, úgy ölelte magához.
Teo a hajába túrt, majd a világszép arcára simított, csodálattal figyelte ezt a gyönyörű férfit, aki immár végre a mellkasán pihent.

– Szeretlek – csókolta Teo a vallomását Jin ajkaira.
– Én is téged... soha el nem múló, örök szerelemmel, drága Teóm!
Szinte semmit nem aludt ezen az éjszakán, csak néha elbóbiskoltak egymás karjaiban. Majd hol az egyikük, hol a másikuk riadt fel, hogy valóság-e amit átélnek, vagy csupán álmodják. Mikor megérezték a mellettük fekvő test fizikai létét, megnyugodtak. A simogatások és a csókok hajnalig kifogyhatatlannak tetszettek. 

*** Végre, újra együtt! ❤️❤️❤️❤️***

Jövő kedden tartok egy apró szünetet a történetben az ünnepekre való tekintettel, de utána folytatom. Még van pár rész, ahol a közös életükbe beleleshetünk.

🎄🎄🎄 Boldog karácsonyt! 🎄🎄🎄