1919. április, Boston, USA

*

A Harvard Egyetem egyik legimpozánsabb előadótermében, a Sanders Theatre-ben, dr. Jack Hope készült megtartani az előadását. A terem hatalmas volt, patkóalakban futottak a sorok, és lejtősen emelkedtek, akár az amfiteátrumok, hogy minden hallgató tisztán láthassa az előadót. A dr. Hope előtti asztalon egy vetítőberendezés állt, mellette üveglemezekre készített fényképek sorakoztak, amelyeket az előadás során kívánt bemutatni.
A hallgatóság izgatott mormolása lassan elhalt, ahogy dr. Hope finoman megköszörülte a torkát, és összeérintette a mellkasa előtt az ujjait. Magas, jóképű férfi volt, fényesfekete haján megcsillant a pomádé, amivel gondosan formázta a tincseit.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte, amikor mindenki elcsendesedett. Hangja megnyugtató magabiztossággal töltötte be a teret. - Ma egy olyan témáról fogok beszélni, amely nemcsak tudományos érdeklődésem középpontjában áll, de személyesen is mélyen megérintett. Ez pedig nem más, mint az orvostudomány és a háború metszéspontja. Az elmúlt években, mint a frontra kirendelt orvos, szemtanúja voltam annak, miként formálja át a modern orvostudományt a háborús konfliktus - megállt egy pillanatra, hagyta, hogy a hallgatók figyelme teljesen rá irányuljon. - Az én generációm orvosai olyan helyzetekben találták magukat, amelyekben nem csak gyógyítani volt szükséges, hanem teljesen új módszereket kellett kifejleszteni a tömeges sérülések kezelésére. Gondoljanak csak a vértranszfúzió rendszerezésére, a sérülések fertőtlenítésének és a sebek ellátásának áttöréseire.

***
Kodak vetítő

Ahogy beszélt, a vetítőgéphez fordult, és kezébe vette az első előkészített lemezt.
- Kérem, képzeljék el, hogy egy katonai kórházban dolgoznak, ahol minden perc számít. Hogyan kezeljük a súlyosan sérülteket? Hogyan döntsük el gyorsan, hogy kinek van esélye a túlélésre? Ezeket a kérdéseket kellett megválaszolnunk nap mint nap.
Ezután betette az üveglemezt, amelyen a Ca'Foncello katonai kórház belseje volt látható.
- Ez a felvétel az olasz front egyik kórházában készült, ahol jómagam is katonaorvosként szolgáltam.

Amint a vetített kép a vásznon megjelent, dr. Hope egy mutatópálca segítségével elmagyarázta a jelenetet.
- Itt láthatják, hogy a hordágyak milyen szorosan helyezkedtek el egymás mellett, hogy minél több sérültet befogadhassunk. Ez a nővér épp egy fertőtlenítő oldatot készít elő, amelyet akkoriban vezettünk be a szepszis megelőzésére.
Egy másik üveglemezt helyezett be, amelyen egy amputációs műtét közbeni pillanatot örökítettek meg.
- Ez a kép egy nagyon nehéz döntés pillanatát rögzíti. Az amputációk sajnos elkerülhetetlenek voltak, ha a gangréna kialakult, de ezek az esetek vezettek a protetikai fejlesztések fellendüléséhez. És megnyugtatom önöket, az én kórházamban csak a legvégső és legszükségesebb esetekben nyúltam ehhez az eszközhöz. Sokkal jobban szerettem megmenteni a végtagokat - mosolygott rá a hallgatóságra, oldva a korábbi kép okozta sokkot.

Majd tovább folytatta a beszámolóját a különféle orvosi kérdésekről.
- Itt pedig az egyik kedvenc esetem. A közlegény lába igen közel állt az amputációhoz, sok kollegám szorgalmazta is a beavatkozást. Láthatják, a sérülése nem csekély - cserélt lemezt. - Amikor megvizsgáltam, a csontja ép volt, és gangréna nyomai sem látszottak, habár az izmok és erek rendesen roncsolódtak, ez nem volt vitás. Úgy néztek ki a szövetei, mint a kiskutya által megcsócsált lábtörlő.
A nehéz téma ellenére a hallgatóság halkan kuncogott dr. Hope kifejezésén.
- A műtét nem volt könnyű, órákon át görnyedtem a seb fölött és varrogattam össze az ereket. Láttak már hölgyeket hímezni? Na, nagyjából én is ott tartottam, annyi fonalat öltöttem a közlegény lábába, félő volt, hogy a végén rongybabává változik.
Újabb halk nevetés vonult végig a padsorok közt.
- Na de félre a tréfával, ha őt kérdeznék, nem találná ilyen szórakoztatónak, azt hiszem. Most pedig mélyedjünk bele a részletekbe - folytatta dr. Hope. Többen nekiláttak a jegyzetelésnek, annyira érdekesnek találták Jack beszámolóját Jin Beam műtétjéről. Persze, a hallgatóságának fogalma sem volt róla, hogy nemcsak a rendkívül sikeres orvosi munka miatt volt a kedvence ez az eset, hanem személyes okok miatt is.

Azóta Jack gyakran gondolt Jinre és az ismeretlen fiúra, akit a szenesverembe rejtettek el. Nem felejtette el azt a napot sem, amikor a reggeli vizitnél nem találta Jint a kórtermében. Először csak remélte, hogy sétál, vagy a kertben levegőzik. De miután tűvé tették érte a kórházat sikertelenül, rájött, hogy a szép fiú bizony átvágta, és mégis útnak indult a messzi otthona és a kedvese felé. Jack utána, már egyedül bekukkantott a verembe is. Az is csak üres sötétséggel ásított rá. Mindkét fiúnak nyoma veszett. Csalódás és aggodalom öntötte el a lelkét, mégsem mert lépni, mert nem tudta, hogy jót vagy rosszat cselekszik vele. Annyit tett, hogy nem jelentette Jin eltűnését.

Valamikor ez év elején találta meg Jack-et már Londonban egy rejtélyes levelezőlap, ami közben megjárta az olasz postát is. Csupán ennyi állt rajta: „Egy kis egészségügyi sétát tettem, doktorom". Feladó nem, csak Jack Ca'Foncello-beli címzése, - amit áthúztak, és ráírták a londoni tartózkodási helyét -, meg egy New York-i postai pecsét volt rajta. Ebből legalább annyit megtudott, hogy valahogy Jin révbe ért - emlékezett vissza a doktor egy újabb lemezcsere közben, majd folytatta a műtét részleteit.
- Ezek a tapasztalatok nemcsak az orvostudományt formálták át, hanem minket is, akik a frontvonalon dolgoztunk. Újra és újra szembesülnünk kellett a határainkkal, és azok átlépésének szükségességével - fejezte be az előadását. Lekapcsolta a vetítőgépet, majd picit meghajolt a hallgatósága felé.
A közönsége tapsban tört ki, annyira tetszett nekik a téma és a bemutató színvonala, még olyan is volt, aki felállt az orvos tiszteletére.

*

Az előadás után dr. Jack Hope néhány professzor társaságában a Charles folyó közelében található, elegáns, viktoriánus stílusú étterembe tartott. Az épületet vörös téglaburkolat és fehér keretes ablakok díszítették, amelyek üvegén meleg, sárgás fény szűrődött ki.
Beléptek az ajtón, és azonnal magával ragadta a kis társaságot a hely hangulata. Rézcsillárok alatt csillant a padló, a fényes márványtengeren fehér szigetekként bukkantak fel a terített asztalok. A falakat sötét faburkolat fedte, és kortárs műalkotások hoztak modern lendületet a letűnt század emlékei közé. Az étterem közepén egy hatalmas kandalló állt, amelyben épp parázslott a tűz, kellemes melegséget árasztva a tavaszi este hűvöséből érkezők számára.

Dr. Hope és társasága egy félreeső sarokasztalhoz telepedtek le. Mind gondosan az étlapért nyúltak, és átovasták, rajta olyan klasszikus fogásokkal, mint a bostoni kagylóleves, sült báránygerinc, és friss osztriga a napi ajánlatból. A társaság egy üveg kaliforniai bort is választott az ínycsiklandó menü mellé, és ahogy a bor fogyott, úgy lett egyre közvetlenebb a beszélgetés is.
- Doktor Hope, az előadását hallgatva felmerült bennem egy kérdés - szólalt meg Carter professzor, az orvostudományi kar egyik tagja. Középkorú, kissé pocakos férfi volt, aki sötét, elegáns öltönyben ült a doktor mellett. - Mi a véleménye a Wilson elnök által javasolt Népszövetségről*? Ön szerint valóban képes lesz megakadályozni egy újabb világégést?
(*az ENSZ elődje)

Jack letette a poharát, és elgondolkodva hátradőlt.
- Ez egy érdekes kérdés, professzor úr. Ahogyan én látom, a Népszövetség eszméje alapvetően nemes, valóban jó lenne, ha az országok diplomáciai úton rendeznék konfliktusaikat. De... - egy pillanatra megállt, majd folytatta -, kétségeim vannak afelől, hogy a világ kormányai hajlandóak-e feladni nemzeti érdekeiket egy közös cél érdekében. A háborúban sajnos azt tanultam, hogy az emberi természet gyakran kiszámíthatatlan és önző, különösen válsághelyzetben.
- Az orvostudomány is így működik, nem igaz? - szólt közbe Walsh professzor, a biológia szak vezetője. - Minden új módszer elfogadásához idő kell, még akkor is, ha az emberek élete múlik rajta.
- Pontosan - bólintott Jack. - Amikor először vezettük be a vértranszfúziót a fronton, sokan kételkedtek a sikerében. De az eredmények magukért beszéltek. Talán a diplomácia terén is időre van szükség, hogy a Népszövetség valóban működőképes legyen.

A pincér közben megérkezett, és felszolgálta az előételt, friss kagylót citrommal és fűszeres mártogatóssal. A társaság rövid ideig csendben élvezte az étel ízét, mielőtt újabb téma került elő.
- Doktor Hope, mit gondol, milyen irányba halad most az orvostudomány? - kérdezte Walsh professzor, miközben egy darab kenyeret tunkolt az ízletes szószba.
- Úgy vélem, a háború rengeteg új ismeretet hozott - felelte Jack. - De a legnagyobb áttörések szerintem a megelőzés terén várhatók. Gondoljanak csak az oltások fejlesztésére vagy a fertőtlenítési eljárások javítására. Ha képesek leszünk megelőzni a betegségeket, azzal sokkal több életet menthetünk meg, mint pusztán a kezelésükkel.
- Érdekes gondolat - morfondírozott Carter. - Talán a következő generációk már olyan világban nőnek fel, ahol a járványok kevésbé fenyegetik őket.
Jack elmosolyodott, de egy pillanatra elkomorodott a tekintete.
- Remélem, hogy így lesz. De kitudja? A világ folyton változik.

A vacsora késő estébe nyúlt, a beszélgetés pedig újabb és újabb témák felé terelődött, miközben a társaság a főfogást is elfogyasztotta, majd desszertként gazdag csokoládétortát rendeltek. Ahogy Jack az édességet eszegette, egy másik társaságra lett figyelmes. A Harvard diákjainak egy csapata tért be késő esti vacsorára, és néhány pohár italra sejtése szerint. A szomszédos asztalhoz telepedtek le, miközben csevegtek, akár egy csókaraj a mezőn.

- Jó, hogy itt vagyunk végre, egy kicsit kipihenhetjük a reggeli előadást. Dr. Collins... tényleg úgy próbálja elmagyarázni a számviteli alapokat, mint valami bölcs keleti tanító, aki azt hiszi, mindenki annyira lelkes, mint ő - nevetett az egyikük.
Jack tekintetét vonzotta a fiú, az egyenruha öltönykabátja alatt is széles vállakat sejtett, és az a kabát meglepően karcsú derékra simult rá.

- Hé, John! - paskolta meg a társa a csinos fiú vállát. Szóval John... - méregette még egy kicsit a fiút dr. Hope. Jóképű arca volt, főleg az állvonala tetszett Jacknek így oldalról, majd, miközben rendezkedtek a diákok, hogy ki hova üljön, egy pillanatra szembe került vele a csinos fiú, így jobban meg tudta figyelni. A nagy szemek alatt édes kis száj csücsült. Jack elmosolyodott. Nem olyan szép, mint Jin, de azért elég helyes - döntötte el magában, majd visszafordult a saját asztaltársaságához, meg a csokitortájához.

*

A másik asztalnál derűsen folyt tovább a társalgás.
- Tudod, mi a legjobb? - bökte megint oldalba Johnt Michael. - Amikor végre befejezi a magyarázatot, és valaki a hátsó sorból megkérdezi, de azt hogy kell alkalmazni a gyakorlatban? És akkor kezdődik az egész magyarázás elölről. Megőrülök. Ha még egyszer valamelyikőtök pofázik ott hátul... - drámázott tovább.
- Mr. Collins ma is hozta a szokásos formáját. Szerintem mindenki egy életre megtanulta, hogy „a stratégia felállítására szánt összeg nem költség, hanem befektetés" - nevetett az Emily nevű lány.
- Pedig biztos, hogy mindannyian feljegyeztük már legalább tízszer - tette hozzá Thomas.
- Nem téved, az biztos. A mai előadása a vasútvállalatokról lenyűgöző volt. Tényleg úgy tűnt, hogy teljesen átlátja az iparág működését - vélte John, miközben végre mindenki megtalálta a helyét.
- Persze, de néha kicsit elveszik a részletekben. Amikor elkezdte magyarázni a régi bostoni hajógyárakat, nem hittem, hogy valaha visszakanyarodik a témához - válaszolta Emily, közben az étlapért nyúlt és tanulmányozni kezdte.

Thomas nézte a lányt egy darabig, majd még hozzáfűzött a tanórához.
- Ez az ő különleges tehetsége, az ember közben nem érti, hogy hová akar kilyukadni, de a végére mégis egész értelmes előadás lesz.
Közben megérkezett melléjük a pincér, szintén a rendelés felől érdeklődve.
- Jó estét! Van ma friss osztriga és a szakács különleges marhasültje. Mit hozhatok inni?
- Egy jeges teát kérek, citrommal - rendelt Emily.
- Én egy pohár limonádét - vágta rá Thomas. John még tanakodott magában, amikor Thomas hirtelen ötlettől vezérelve megmásította a szándékát.
- Várjunk csak! Mi lenne, ha sört rendelnénk? Nem tudni, meddig tehetjük még meg, hogy nyilvánosan igyunk egy jó korsóval. A szesztilalom itt kopogtat az ajtón - húzta el a száját.
- Igazad van, Tom. Egy sör tényleg illene ehhez az estéhez - értett egyet Emily, és Johnt sem kellett kétszer kérdezni.
- Nos, ha már így mondjátok... legyen sör. Rendelhetnénk egy kört, hogy megünnepeljük a mai túlélésünket.

Michael csak felnyújtotta az ujját, egyetértése jeleként.
- Rendben, négy sör. Enni mit hozhatok?
- Az osztriga jó lesz, ha friss. Mindenkinek. Majd én fizetek - tette még hozzá John a barátai elképedt arcát látva.
A pincér bólintott, és távozott a leadott rendeléssel.
- Köszönjük John, igazán nagyon gáláns vagy, mint mindig - mosolygott rá Emily, kicsit túlságosan is ragyogó kék szemekkel.
- Apuci pénzéből nekem is menne, de én csak egy szegény ösztöndíjas vagyok - színészkedett Michael.
- Fogd be, vagy bokán rúglak, Mike! - fricskázott vissza John.
Emily nem zavartatta magát a fiúk cicaharcát látva, tovább folytatta az értekezését a tanárról.
- Mr. Collins stílusa tényleg lenyűgöző. Ahogy az üzleti eseteket tanítja, az egyszerre szórakoztató és tanulságos.
A pincér nemsokára visszatért az italokkal, meg egy nagy tányérnyi jégágyra helyezett osztrigával.
- Na, igyunk arra, hogy még egy ideig élvezhetjük az ilyen estéket! - emelte a korsóját John.
- És arra, hogy túléljük a holnapi előadást a szénipar stratégiáiról - tette hozzá kuncogva Emily.
- Na, erre tényleg innom kell - mosolygott rá a lányra John, aki az ital takarásában egy picit ebbe bele is pirult.

A társaság nevetve koccintott, majd mindenki nekilátott az ételének. Az este hangulata vidám és könnyed volt, de ahogy elfogyott a második korsó sör is, Emily egy kicsit hátradőlt a székén, és kíváncsian végignézte az asztaltársaságot. Főleg Johnon pihent meg a tekintete talán az indokoltnál hosszabb pillanatig.
- Azt hiszem, eleget beszéltünk a stratégiákról és Mr. Collinsról. Ideje valami érdekesebb témát felvetni - próbálta a szót a megfelelő irányba terelni.
- Mint például? - motyogta Thomas teljes érdektelenséggel, közben egy osztriga puha testét szippantotta ki a héjból.
- Mint például a szerelem. Ti ketten mindig olyan titokzatosak vagytok. Van valakitek?
- Nekem? - nevetett fel Tomas, és a kiürült kagylóhéjat a tányérjára dobta. - Hát, tudod, hogy az időm nagy részét tanulással töltöm. Nem könnyű találni valakit, aki megérti, hogy az estéim többsége könyvekkel telik, nem sétákkal a parkban.
- Ez gyenge kifogás. És te, John? - húzta el a száját a lány.

John a korsójába meredt, mintha abban keresett volna menedéket a kérdés elől. Egy pillanatig hallgatott, aztán vállrándítással válaszolt.
- Nem igazán érdekes téma.
- Miért? Ez mindig érdekes. Talán már túl is vagy valakin? - kapott a kérdésen Emily.
Thomas gyorsan közbeszólt, hogy elterelje a figyelmet, de Emily kíváncsisága nem csillapodott.
- Ne faggasd már! Talán Johnnak csak egyszerűen más dolga van, mint a romantika.
- Ugyan már, csak nem akarod, hogy elhiggyem, hogy egy ilyen fiúnak nincs senkije?
John letette a korsóját, tekintete egy pillanatra elsötétült.

- Ha mindenképpen tudni akarod... igen, volt valakim, de összetörte a szívem. Olybá tűnik nekem fontosabb volt, ami köztünk történt, mint neki. Ugyanis elég gyorsan megvigasztalta magát - horkantott John. - És most hagyjuk ezt a témát - nézett szúrós szemmel Emilyre, és ha Johnban felment a pumpa, akkor igen hamar éreztetni tudta ezt a társaságával is.
Emily el is hallgatott, inkább csendesen iszogatott tovább.
- Egyébként, hallottátok, hogy a Charles folyónál új hídépítést terveznek? Állítólag hatalmas projekt lesz - próbálta Michael oldani az asztal köré telepedett feszültséget.

*

A társaság feloszlott, de Johnnak nem volt még kedve visszatérni a lakásába, és főleg nem volt kedve gondolkozni. A szerelem téma rossz szájízt hagyott mindig benne, mert akarva akaratlanul folyton Teo jutott eszébe ilyenkor, és az a bizonyos délután. Sóhajtott egy nagyot, majd intett az elköszönő diáktársainak, és inkább átült a bárhoz. Csak jobb volt itt, mint otthon magányosan búslakodni. Vagy netán megint magához nyúlni, mint azóta oly sok magányos éjszakán, miközben a lelki vetítőjén Teo csinos fenekének íveit pörgette volna végtelenített formában.
- Egy bourbont - szólt a csaposnak, és helyet foglalt a bárszékek egyikén. A zsivaj erősségéből sejtette, hogy lassan lecseng a vacsoraidő az étteremben, és megritkulnak a vendégek. Már a második italát kortyolta, de még mindig nem akaródzott neki hazaindulnia. Az egykori közös délutánjuk minden percét kivesézte, újra, és most már áttért gondolatban a parkbeli véletlen találkozására Teóval. Egyszerűen csak bosszantotta a fiú viselkedése. Meg az egész, hogy talált valaki mást helyette. Egy katonát. Egy Jung-Cook helyett.

- Még hogy ő tudta előre - horkantotta John, és folyton az a különleges, de furcsa érzés kúszott a szíve tájékára, hogy az egykori cselédjük bizony kihasználta őt. Pedig, ha Teo tisztában lenne azzal, hogy micsoda lánggal ég érte azóta is, nem futkosna holmi hitvány katonák után. Persze ilyenkor, mikor egyszerre álmodozott Teóról, és haragudott is rá, tovább nem gondolt, hogy például lenne-e bátorsága az apja elé állni, és bevallani, hogy mi történt tizenhét tavaszán a manzárdszobában. Ő csak leragadt ott, hogy minden bizonnyal Teo a hibás minden szenvedéséért.
- Bocsánat - hallotta meg maga mellett a mély hangot, ahogy egy magas jóképű férfi a csaposhoz szólt. - Tudna adni gyufát? - mutatott a kezében lévő, meggyújtatlan cigarettára.
- Hagyja csak - legyintett John, és elővette a Ronsonját, amivel készségesen adott tüzet a férfinak.
- Ó, igazán kedves. Szép darab - fújta ki a füstöt John öngyújtója felé.
- Köszönöm, az apámtól kaptam. Gravírozott - tuszkolta vissza a mellényzsebébe a kis szerkentyűt.
- A többiek? - huppant le a férfi egy bárszék tetejére.

John értetlenül nézett rá vissza.
- Láttalak, amikor megérkeztetek. A barátaiddal voltál, gondolom. Most hova tűntek?
- Ó - értette meg John a helyzetet. - Nos, ők tanulásra, meg efféle gyenge kifogásokra hivatkozva visszamentek a kollégiumba. De nekem nem volt kedvem haza menni.
- Te bostoni vagy?
- Nem. Csak van lakásom itt is. Amúgy John vagyok - nyújtotta a férfi felé a tenyerét. Valamiért szimpatikus volt neki a fickó, soha nem érzett nyugalmat árasztott magából. John kellemesnek találta a társaságát.
- Jack Hope - fogadta el a felé nyújtott jobbot, majd intett a csaposnak, hogy ő is kérne egy italt.
Jack végigmérte a mellette ülőt. Igazi úri ficsúrnak tűnt, és amit a lakásról mondott csupán megerősítette Jack feltevését. Valóban az lehetett, egy csinos úri ficsúr. Mert azt meg kellett hagyni, hogy a közelség előnyösen állt Johnnak. Jack jobban megfigyelhette az arcának részleteit, és gyorsan be is látta, hogy bizony helyes fiú. Hiába próbálta Jin szépségéhez méregetni, valahogy a vele szemben lévő édes ajkak nem engedték a gondolatit. Jinnek dús volt és puha, mint egy zselés cukorka, Johné inkább olyan ízlelnivaló cseresznyehúsra emlékeztette a jó doktort.

- Amúgy honnan való vagy? - érdeklődött Jack, hogy fenntartsa a beszélgetést. Mert ha nem bostoni, akkor nyilván jött valahonnan.
- Oak Parkból, ott van Chicago mellett... - kezdett bele John.
- O-oak Park? - csuklott el Jack hangja, és ismét Jin jutott eszébe, meg az a szemtelen csók, ami elcsattant a Ca'Foncellóban. Na, meg az is, hogy a szép amerikai katona miért nem lehetett az övé. Pontosabban ki miatt nem lehetett az övé. - Nincs ott valami híres fényképész? - tette fel a kérdést.

John úgy kapta fel a fejét, mintha a hátsóját tűzhangyák sora vette volna éppen célba.
- Teóra gondolsz? - kerekedtek el a nagy szemei, amik eddig is a télikabátok díszgombjaira emlékeztették Jacket.
- Rá, igen, Teo, így hívták.
- Ho-honnan ismered őt? - képedt el John, mert ötlete sem volt, hogy mi dolguk lehetett ezeknek egymással.
- Nem őt ismerem - fordult Jack az italához, és rendkívül szükségesnek érzett egy jókora kortyot legurítani belőle. A bourbon karcolta a torkát, de most nem bánta egyáltalán, szüksége volt az alkohol nyugtató hatására.
- Hanem? - kíváncsiskodott John tovább, mert már majd meghalt, úgy érdekelte a kibontakozó történet.
- A... - itt megakadt kicsit a jó doktor a mondandójában, mert nem tudta, hogy fejezze ki magát. Hisz semmit sem tudott a mellette ücsörgő fiúról, és annak világnézetéről. - A... kedvesével találkoztam.

- Kivel? Azzal a katonával? - hörrent fel John, ez ma este kifejezetten jól ment neki.
Most Jacken volt a sor, hogy nagy szemeket meresztve csodálkozzon.
- Oké, kérjünk ki még egy italt, és meséld már el ezt az egész históriát, mert ezt egyszerűen nem hiszem el - simított a fényesfekete hajára.
- Nincs ebben sok talány, Teót ismerem, khm... régről. És tavaly összefutottam vele otthon, miközben valami levélre várt a frontról.
Jin levelei - jutott eszébe rögtön dr. Hope-nak.
- Ezt tényleg nem hiszem el! - ismételte meg nyögve, és nagyon megörült a teli poharának, érte is kapott, majd húzóra tolta le az italt. Egy ideig mindketten a poharukat bámulták, próbálták helyre tenni a dolgokat magukban.

Jack egészen zaklatottnak érezte magát, vagy attól amit megtudott a friss ivócimborájától, vagy az alkoholnak köszönhette a szíve hevesebb ritmusát.
- Hát igazából én se nagyon akartam elhinni - kortyolt John is a bourbonból. Az ő kedve inkább szomorúságba csapott át. Valahogy rossz volt hallania, hogy az a katona tényleg létezik.
Jack érdeklődve fürkészte a fiú szép vonásait, nem kerülte el a figyelmét a hangulatváltozása.
- Nincs kedved ezt valami nyugodtabb helyen megbeszélni? - biccentett Jack a körülöttük legyeskedő csapos felé. - Komolyan kezd érdekelni, hogy mégis milyen véletlen kellett ehhez a találkozáshoz?
- Tulajdonképpen én is kíváncsi vagyok néhány dologra. Rendben, legyen - biccentett John.
- Nos, a hotelem itt van a Charles folyó túlpartján, csak a hídon kell átsétálnunk, ha az megfelel. Majd kérünk még egy üveg bourbont, mert ezt józanul nem hiszem, hogy kibírom - vette elő a tárcáját és rendezni készült a fogyasztást.
- Nem-nem-nem! Majd én. Ezt fizetem, ha már úgyis a vendéged leszek a hotelben - ajánlotta fel rögtön John.
Jack bólintott, és kiegészítette magában a Johnról alkotott véleményét. Egy csinos és udvarias úri ficsúrral hozta össze a sors.

*

A Fairmont Copley Plaza Hotel elegánsan nyúlt el Boston sugárútja mellett. Az idő már jócskán az éjszakában járt, a lámpák pislogva szórták a fényüket a járdákra. Jack összehúzta magán a kabátot.
- Elég élénk a szél - jegyezte meg.
- Ugyan, ne akard nekem bemesélni, hogy a londoni időjárásnál van rosszabb a világon! - kuncogott John.
A sétájuk idejére felfüggesztették a faramuci helyzet kivesézését, de a meleg szállodai szobába felérve, újra előjött a téma.
- Szóval szereted azt, aki azt szereti, akit én szeretek. Ez elbaszottabb gondolat, mint a nyomorult háború volt - nevetett John, miközben levette a könnyű tavaszi kabátját, és az előszoba fogasára akasztotta.
- Pedig az elég elbaszott volt, nekem elhiheted! - magyarázta Jack, közben beljebb haladt a szobába.

- Bocsánat, meg kell látogatnom a mellékhelyiséget - nézett John egy szolid ajtóra, ami az apró folyosóról nyílt.
- Csak nyugodtan. Tudom áldani az építészt, hogy minden szobához álmodott mosdót - mosolyodott el Jack. - Nem is hinné az ember, milyen nehéz olyan dolgokat nélkülözni, ami egyébként a mindennapjaink része, és gyakran természetesnek vesszük a létezésüket. A frontvonali kötözőhelyeken elég cudar állapotok uralkodtak, ott sok mindent megtanultam értékelni.
- Azt elhiszem - hallotta John hangját, meg ahogy csorgott az elfogyasztott ital végterméke a porceláncsészébe.
Valamiért Jacknek ettől furcsa bizsergés ült a tarkójára. Felállt, és megdörzsölte az említett területet.

Az ablakhoz lépett, és inkább kinézett az éjszakai Bostonra. Meg kellett hagynia, hogy John fizikai adottságai nem hagyták hidegen, és nyilvánvalóan, ha a szerelme, vagyis a volt szerelme az a bizonyos Teo, aki szintén fiú, akkor...
- Ah, ez már jól esett - lépett vissza a szobába John, miközben megigazította az elegáns szövetnadrágja sliccét. Jack nagyot nyelt a fejében megfogalmazódott gondolatokra.
- Iszunk még egyet?
- Igyunk - vont vállat John -, momentán nincs jobb dolgom.
Az alkohol tette, vagy a fülledt levegő a szobában, nem lehetett tudni, de John arcára édes pír-rózsák ültek ki, ahogy nézte a vele szemben álló jóképű orvost.
John tekintete megállapodott Jack ajkain.
Milyen különleges, akár egy szív - figyelte a cakkos szájvonalat tovább.
Jack leült az ágy szélére, és a telefonkarért nyúlt.
- Bourbont, igen, egy üveggel. Százhatos. Köszönöm - adta le a rendelést, utána visszaakasztotta a telefont, majd John felé fordult, aki kissé tétován állt a szoba közepén.

Egy ideig csak figyelték egymást. Valami megváltozott köztük, és ezt mindketten érezték. Ez már nem csak egy barátkozós beszélgetés volt a bárpult mellett. Viszonzatlan szerelmeik összekötötték őket, mintha rajtuk keresztül ők is ismerték volna egymást.

Jack merészségére jobban hatott az alkohol, és hát látott ő már szörnyűbb dolgokat is egy csinos úri ficsúrnál.
- Gyere ide - búgta, és kinyújtotta a fiú felé a karját.
John a kinyújtott kézre fogott, és hagyta hogy az orvos közelebb húzza magához.
- Tudod, azon túl, hogy a problémáink groteszk hasonlóságokat mutatnak, még egy dologra rá kellett jönnöm, mióta megismertelek.
- Igazán? És mi az?
- Az, hogy te egy nagyon csinos fiú vagy - csuklott el Jack hangja, miközben John is valahonnan bátorságot merítve még közelebb lépett hozzá.
Jack érezte, ahogy a szíve ösztönösen hevesebben kezdett verni, és a John arcán újra kigyúló pírból azt feltételezte, hogy a csinos fiú sincs másként ezzel. Így a két kezével megfogta John térdét, de várt egy kicsit, hogy időt adjon a másiknak a visszakozásra, hogyha akar.

De John úgy tűnt John nem akart, csak a nagy szemeivel fürkészte az orvos arcát. Jack rásimított John combjára, térdtől a csípőig húzta a drága szövetnadrágon a tenyerét.
John mélyen felszusszant. Bizsergető volt számára a másik érintése. Lassan lehajolt, és megérintette az ujjaival az őt figyelő szépvonású arcot.
- Még sosem láttam ilyen különleges szájat - sutyorogta, és lejjebb hajolt, hogy egy nagyon óvatos puszit elhelyezhessen dr. Hope ajkaira.
Jack a vele szemben álló fiú csuklójára fogott, és lehúzta maga mellé az ágyra.
- Ülj le mellém - kérte.

John leereszkedett a finom ágytakaróra.
- Én... - kezdett bele, de el is fogytak a szavai rögtön.
- John... - suttogta dr. Hope. - Mi lenne, ha nem mondanánk ki ma éjjel semmit, most csak éreznénk? Nem kell mindent azonnal kategorizálni... - hajolt közelebb, és most ő tapasztotta össze a szájukat.
John jólesően mordult fel, és ez bátorítást adott az orvosnak is.

Még közelebb húzódott hozzá, és megsimította az édes ajkakat a nyelvével.
- Vo-voltál már fiúval? - rebegte Jack.
John némán bólintott.
- És férfival? - húzta széles mosolyra az ajkait, amitől John úgy érezte, hiába van éjszaka, mintha a szállodaszobában kisütött volna a nap. Tetszett neki Jack tréfája, finoman felkuncogott, és valahogy kedve támadt kipróbálni, hogy mi is lehet a különbség. Ezért Jack következő csókjánál lelkesen tátotta el a száját, és hagyta, hogy a nyelveik találkozhassanak. Nem érezte még azt az elementáris vágyat, mint Teóval. Igaz, Jackkel nem is nézegették egymást évekig. Alig pár órája ismerte meg, de meg kellett hagyni, a férfi minden mozdulata jól esett neki.
Jack sem volt úgy vele, ahogy tavaly Jinnel. Ott egyetlen pillantás elegendő volt, annak ellenére, hogy Jin éppen holtsápadtan feküdt a hordágyon. És talán még mindig nem tudta teljesen kiűzni a szívéből, hiába tudta, teljesen reménytelen érzelmeket táplál. Viszont tetszett neki John. Kifejezetten tetszett.

John zakója alá fúrta a két tenyerét, és lehúzta a fiú széles vállairól, majd végigsimított az ing alatt feszülő izmokon. A Harvard kiváló tanulója mélyet szusszantott, hiányzott neki az efféle érintés. Jack tenyere most a szűkre szabott mellényén haladt, és rámarkolt a vékony derekára.
- Eszméletlenül csinos fiú vagy - szorította meg az orvos keze a csípője fölött. John gerincében lassú bizsergés indult, ami valahogy az ágyékát vette célba, és ott megtelepedni is látszott.
Jack hosszú ujjai a mellény gombjaihoz ugrottak, és kibújtatták abból is azt a karcsú testet. John immár maga vetette le az inget, és várta a simogató kezek érintését a csupasz bőrén.

Jack kissé beszippantotta az alsó ajkát a látványtól. Az elé táruló finom izomvonalaktól, a szépen formált mellizmoktól, és az ágyékig futó lapos hastól. Az ujjai szinte sikítottak a gyönyörtől, hogy a fiú meztelenségét feltérképezhessék. Aztán Jack ajkai is bizseregni kezdtek, megirigyelték az ujjai örömét. Először csak John nyakában hagyott egy apró csókot, de a felszakadó elégedett sóhaj biztosította róla, hogy amit tesz, az a másiknak is jól esik. Így hát bátrabban folytatta John bőrének csókolgatását, rátér a mellkasára is, aztán ledöntötte az ágyra a félmeztelen fiút, és az arányosan kisportolt test több szegletére is puszikat hintett. Tenyerét John nadrágján képződő dombocskára húzta, és finoman dörzsölgetni kezdte.
A John ágyékában megült bizsergés újra útnak indult a testében a simogatásnak hála. Felnézett a mellette támaszkadó férfi szép arcára, majd a fényesfekete hajába túrt, és csókra húzta magához. Mélyen nyögött a cakkos ajkak közé.

Az ő ujjai is kíváncsiak voltak, hát gombolgatásba kezdett Jack ruházatán. Gyorsan fogyott a textil az orvosról is, már csak a modern pamuttrikó és a térdig érő alsónadrág volt rajta, amikor John fordított a pozíción, és ő került Jack fölé. Most rajta volt a sor, hogy felfedezze a másik testét. Lehajolt, rácsókolt a cakkos ajkakra, majd Jack nyakába bújt, ott hagyott nyálas nyomokat. Megérezte a férfi vágyát a fenekének nyomódni, ösztönösen dörzsölte magát hozzá.
Jack finomakat nyögdécselt, ahogy John mozdulatai minduntalan a meredező farkát érték. Felsimított az izmos combokra, majd a kerek fenékre, miközben újabb és újabb csókba kezdtek.
- Hadd érezzem azt a gyönyörű tested, John... - szorított rá a tenyere alatti kemény gömbökre.
John megrökönyödött egy pillanatra, majd visszaült Jack csípőjére.
- Én úgy még nem... Az az egyszeri alkalom, az fordítva volt...
- Valóban? Akkor engedd meg, hogy elrepítselek a csillagos égig. Bízz bennem, és olyan élményt adok, ami a szemeszter végégig nyújt majd álmodozni valót minden unalmas előadáson - mosolygott biztatóan.

John aggódott kicsit, mert jól emlékezett Teo fájdalmas szisszenéseire. Igaz, egyikük sem tudta igazán, hogy mit is kéne kezdjenek a helyzettel. És Jack jóval tapasztaltabbnak tűnt, idősebb is volt, no meg orvos. Az sem utolsó szempont. Így hát John bólintott.
- Rendben... - majd újból megilletődött a rá váró élménytől, és önkéntelenül beharapta az alsó ajkát.
- Nem kell félned - emelkedett fel hozzá Jack. - Habár őrjítően erotikus amikor ezt csinálod - nyomott egy csókot John beszippantott ajkára -, vigyázok rád, nem fog fájni.
- Me-megígéred? - simult bele a csókjaikba John.
- Meg.

A nagy tenyér rátapadt John hátára, és az este immár sokadjára fordultak csókolózásba, mintha nem tudnának eleget kapni a másikból. Finoman bontották ki egymást a további pamut-héjakból, mígnem egészen pucéran feküdtek már mindketten az ágyon.
- Feküdj ide - mutatott Jack a párnára, és megvárta, amíg John elhelyezkedik, majd ő az ágy végébe mászott. Végigsimított John izmos lábain, a combja belső érzékeny részén.
- Egy pillanat - pattant fel, és a kis fürdőből egy kenőccsel tért vissza. - Állítólag eltünteti a ráncokat, és hidratálja a bőrt. De még másra is nagyon jó.
- Te vagy az orvos - vont vállat John, és ennek ellenére mégis izgulni kezdett.

***
Az első világháború idejéből származó Vaseline márkájú vazelin. 🫡

Jack visszatelepedett a meztelen lábak közé, és jó adag kenőcsöt oszlatott el John intim részein. Csiklandó és mégis valahol finoman izgató volt az érzés a Harvard diákjának. Majd Jack az érzékenyebb részek simogatásába kezdett. Óvatosan nyomta a szűk lyukba a mutatóujja elejét. John felkapta a fejét, és vádlón nézett friss szeretőjére.
- Feszíteni fog, az biztos. De mást nem. Miért nézel rám így? Fáj?
- Nem - hanyatlott vissza John a párnára. - Csak furcsa.
Jack újabb adag krémet oszlatott el John fenekén, és az ujjára is kent belőle bőven, úgy tért vissza a feladathoz. Most már könnyebben fogadták be az első ujjpercét John szűk izmai, és a rengeteg zselés kenőcsnek köszönhetően kevésbé súrlódtak az összeérő felületek.

John sóhajtott, a feszülés nem csökkent, de valóban nem fájt már neki Jack tapogatózása. Közben az orvos előrelátóan simogatni kezdte John egyelőre még elég kedvetlen hímtagját, hogy kissé elterelje a fiú figyelmét arról, amit művel vele közben. Újabb adag krém, és még egy új csúszott John szűkösségébe, de közben a cirógatás hatására éledezni kezdett a férfiassága is, és immár a sóhajok is kedvteltebbekké váltak. Jack igyekezett megtalálni a fiú prosztatáját, hogy annak segítségével lazíthassa tovább a feszes izomgyűrűket. Tapogatása nem volt hatástalan, egyik mozdulatánál John élesen felnyögött.
- Ahh... Ez mi volt?
- Tetszett? - nyomta meg Jack még egyszer ugyanazt a pontot.
- Uuughhh - hallatszott a párna felől, és John farka is rándult egyet az intenzív érzésre.
Jack úgy gondolta, ideje a harmadik ujját is csatlakoztatnia a többihez. Közben nem mulasztotta el ugyanazon a ponton izgatni Johnt, hogy még több ugh hagyhassa el a csinos ajkait.

John merevedő fallosszal vonaglott a szállodai ágyneműn, agyát hullámokban árasztotta el a kéj, még a lepedőt is meg kellett markolnia, ahogy Jack ujjai egyre könnyedebben jártak benne, és egyre gyakrabban dörzsölték meg a prosztatáját. Olykor késztetést érzett megmozdítani a csípőjét is, ahogy számára is érthetetlen módon még többet kívánt ebből a furcsa gyönyörből.
Jack látta a megjelenő örömkönnyeket a közben szépen megkeményedő férfiasságon, ezért a keze mozgásán is fokozott egy kicsit. Amikor megérezte, hogy John konkrétan rányomta a csípőjét a benne járó ujjaira, úgy érezte itt az idő. Saját farkára fogott, húzott rajta néhányat, hogy az is visszanyerhesse a kellő kondícióját, majd kicuppantotta a kezét John testéből.

John mogorván vette tudomásul a figyelem hiányát, várakozóan nézett Jackre, hogy miért is hagyta abba a kényeztetését. Jack a széttárt lábai közé mászott, majd csókra hajolt hozzá.
- Ne türelmetlenkedj hercegem, máris folytatjuk - sutyorogta John eltátott ajkaira, majd a csatakos réséhez illesztette a merevségét. Lassan engedte elmerülni magát a fiatal testben, közben végig figyelte John csinos arcán megjelenő kifejezéseket.
- Mmmh - nyögött John, ahogy a jóval méretesebb szerszám kitöltötte.
- Jó így? - kérdezte Jack, közben az elnyíló édes ajkakra csókolt. Lassan mozdította a csípőjét, bőven hagyott időt, hogy John megszokhassa az érzést. Megérezte a fiú kezét a hátán, majd ahogy a szájára suttogta.
- Jó... meglepően jó.
Jack elérkezettnek látta az időt, hogy kicsit fokozhasson a tempón. Minden mozdulatánál figyelte a fiút, de az aggodalma alaptalan volt. John lecsukódó pillákkal élvezte a testében gomolygó érzéseket. Néha picit felnyögött, vagy belemorrant az őt csókoló szájba.
- Mégh... - nyöszörögte elnyíló ajkaival, és Jack ettől rögtön az elélvezés szélére is került. De ha a csinos fiú többet akart, hát megadta neki. Lendületesebben hatolt belé, és mire John felsikkantott, addigra belőle is kibuggyant a gyönyöre.

*

John friss kedvese vállán pihentette a fejét, Jack pedig a fiú egyik sötét tincsével játszott.
- Holnap haza kell mennem... - kezdett bele Jack az elkerülhetetlen beszélgetésbe. John beszippantotta az ajkát, nem tudta, hogy mit kezdjen a feltoluló érzelmeivel. Nem akarta, hogy a férfi elmenjen, úgy tűnt, immár nem akart nélküle lenni túl sokáig.
Mégis, mit tehetett volna? Jack élete Londonban volt. Az övé meg itt. Szomorúan pislogott nagyokat, nem akarta, hogy az árulkodó könnycsepp kigördüljön a szeméből. Csak egy csalódott sóhaj szakadt ki az édes ajkai közül. Már most utálta a magányt, ami elő fogja venni Jack nélkül. Tudta. Érezte.

Jack elmosolyodott, tökéletesen hallotta John kedvetlen szusszanásait.
- Szerinted lenne tanári állás a Harvard orvosi karán? - tette fel csak úgy a kérdést, mintha az érdekelné, várható-e eső.
John felkapta a fejét, és Jack felé fordult.
- Komolyan kérded?
Jack elnevette magát, ahogy meglátta a télikabátgombnyi kerek szemeket. Hát milyen édes ez a fiú! - gondolta, és csókra húzta magához.
- A lehető legkomolyabban... de csak ha neked sincs kifogásod ellene.

John nemet intett a fejével, és egészen belepirult a gondolatba, hogy valaki, mit valaki, ez a jóképű orvos itt, hajlandó feladni érte az életét, és ideköltözni Amerikába, hogy vele lehessen. Jack megsimogatta a pirosba forduló arcát.
- John... most egy kis időre tényleg el kell mennem, hogy a költözést előkészítsem. De ha visszajövök, lennél a titkos kedvesem? - pislogott nagyokat Jack.
- Ezer örömmel - válaszolta John, és rácsókolt azokra a cakkos ajkakra.
- Akkor holnap keressük meg a dékánt... - ölelte magához Jack, és nyomott egy puszit a hozzábújó fiú feje búbjára.

***
Nos, mindenkinek jár a boldogság. 😉
Mit gondoltok Jack és John egymásra találásáról?
Csupa cuki részt hozok nektek, mi van velem? 😃
***