1918. október, Treviso, Olaszország

*

Jin esténként a teraszon ült. Elmélyülten dohányzott, és figyelte a kórház kertjében megnyúló árnyékokat. A parázs a cigarettája végén mindannyiszor narancson izzott fel, amikor mélyre szívta a füstöt, majd hagyta, hogy lassan kigomolyogjon az ajkai között. Tekintete a kerítést sűrűn szegélyező bokrokat figyelte. Várta a szőke fiú megjelenését. A bagoly együttérzően huhogott a tuja tetején, és mintha őt is érdekelné, ugyanarra fordította a tollas fejét, amerre Jin nézett.

A gázlámpák gyenge fénye sejtelmesen világította meg az éppen színesedni kezdő leveleket, melyek közt mozgolódás támadt, majd a szokásos óvatossággal előbukkant a karcsú test. Gyors és könnyű léptekkel vágott át a kert füves részén, és mihamarabb az épületfalak menedékébe bújt. Nem telt bele sok idő, és máris a zöldesszürke zubbony hátát látta újra Jin, ahogy elnyelik a tarka bokrok. Elég gyakorlottan lopott most már a konyháról az ismeretlen fiú, ez a minden esti intermezzo napról napra rövidebbé vált.

Jin érezte, hogy tennie kéne valamit, ha valójában meg akarja menteni a fiút a hadifogoly tábortól, vagy valami még rosszabbtól. Nem volt hülye, jól tudta, hogy amit tenni készül, az önmagára nézve is veszélyes. Ha nem lenne elég ügyes, akár hadbíróság előtt is találhatja magát. Háborús időkben segíteni az ellenséget hazaárulásnak minősül.
Mégsem hagyta nyugton a gondolat, sajnálta a fiút. Nagyjából magával egykorúnak nézte, lehet, hogy ez a pszichológiai tény is közrejátszott az elszántságában, így mintha magát is megmenthetné.
Jin a lehetőségeiket latolgatta, és őszintén szólva nem álltak valami jól. Először is beszélnie kéne valahogy a fiúval. De ehhez le kell jutnia a kertbe. És ennek egy jelentős akadálya volt, amit úgy hívtak, hogy lépcső.

Dr. Hope nem győzött csodálkozni betege frissen jött elszántságát illetően.
- Nagyon jó, Jin! - mosolygott rá. - Igazán remekül haladsz mostanában. Tán vissza akarsz menni a Piavéhoz megkergetni az osztrákokat?
„Nem, én valahova máshova akarok menni" - gondolta magában Jin, de nem szólt, inkább csak nevetett az orvosával együtt. Majd mindketten elkomorodtak, igaz, más-más okból. Jin már most lelkiismeret furdalást érzett, amiért valahol be fogja csapni ezt a csupaszív embert.

Jackben viszont az aggodalom ütött tanyát, féltette Jint, hiába tudta, hogy a szépséges fiú foglalt, mégsem volt képes kevésbé szeretni őt.
- Tu-tudod, hogy bármeddig itt maradhatsz - szakadt ki Jackből. - Ha már cigánykereket is vetsz a kapuig, meg vissza, akkor is itt tudlak tartani. Csak egy papírba kerül. Nem kell soha többé visszamenned abba a húsdarálóba...
- Így is már annyi mindent tettél értem... Nem hozok még több bajt a fejedre... - sopánkodott Jin. Dr. Hope nem bánta volna, ha még százszor ennyit is hoz, csak legyen biztonságban, csak élje túl.

Egyik éjjel, melyet megelőző délután Jack agyba-főbe dicsérte a fejlődését, Jin idejét érezte annak, hogy megpróbáljon lejutni a széles, kovácsoltvaskorlátos lépcsőn.
Alig várta, hogy a kórterem elcsendesedjen. Szegény Lloyd minden éjjel úgy sípolt, hogy azt a kevés zörejt, amit Jin szerencsétlenkedése keltett senki sem vette észre. Jin is igyekezett a lehető leghalkabb lenni, olyan óvatosan helyezte le a mankóit a köre, alig hallatszott a koppanásuk.

A küldetése kezdete remekül sikerült, egészen az első lépcsőfokig. Ügyesen kiszervezte magát a kórteremből, végigsunnyogott a folyosón, majd ott állt a lépcsőkar tetején.
Már többször alaposan átgondolta, hogy melyik mankót, melyik lábát használja először, és ennek megfelelően is tett. Egy dologra viszont nem számított. Jack tisztaságmániájára. A lépcső márványa fényesre volt súrolva. A mankója vége hiába volt durvára reszelve, mégis megcsúszott a felvikszolt felületen. Jint abban a pillanatban öntötte el a pánik. Nem csak azért, mert nem volt kedve elölről kezdeni az egész hercehurcát egy kellemes lábtöréssel, hanem dr. Hope szidalmaira sem vágyott. Meg arra sem, hogy megint ágybanfekvő legyen. Abból elég volt két hónap bőven.

Szerencséjére a mankó csak a korlát egy csodásan kivitelezett vasrózsája széles leveléig csúszott, és ott megakadt. Jin hátán végiggördült egy verejtékcsepp, majd egy mély lélegzettel igyekezett lenyugtatni magát.
- Jobban kell koncentrálnom - gondolta, és sokkal megfontoltabban próbálkozott meg a következő lépéssel. Így lassabban, de biztosabban haladt. Nem tudta pontosan, mennyi időbe telt neki, mire lejutott a földszintre, de végül siker koronázta az erőfeszítéseit. A kórház hátsó bejáratán botorkált ki a sötét udvarra.

Friss, illatdús koraőszi levegő járta át a tüdejét, amit jó ideje csak a kórterem teraszáról élvezhetett. Nem okozott nehézséget megtalálnia az épület azon részét, ahol a világos hajú fiú el szokott tűnni a szeme elől. Jó néhány este óta figyelte, így odaóvatoskodott a kórház sarkához, és várt. Halk neszezés ütötte meg a fülét, gyors léptek surranása ért el hozzá, majd nem messze tőle valaki a falhoz lapult.
- Hello - suttogta Jin, de hiába próbálta óvatosan megközelíteni a fiút, az úgy megrettent, az arca egy pillanat alatt lett sápadt, akár a holdvilág. Majd Jinben is megfagyott a vér, amint meglátta a penge fémes csillanását a másik kezében, tudta, hogy szorult helyzetben van.

- Friend-friend - ismételgette Jin, így próbálta magát megértetni.
- Freund? - kérdezett vissza a fiú hitetlen pislogással.
Mivel az angol és a német barát szó egészen hasonlított egymásra, a két fiatal férfi sűrű bólogatás közt megegyezett Jin békés szándékait illetően. De hogy a nyelvi nehézségeket áthidalja Jin, a fiú kezébe nyomta a kis motyó ételt, amit a saját kosztjából tett neki félre. A szőke hajú remegő ujjakkal bontotta ki a textilzsebkendő széleit, majd a szeme nagyra kerekedett. Darabka kenyér mellett némi sajt, és egy ujjnyi kolbász is akadt.

- Úristen, álmodom* - suttogta a fiú maga elé, Jin persze egy megveszekedett szót sem értett belőle. Ujjával a kenyérre bökött:
- Bread.
- Brot? - kérdezett vissza a fiú németül. Így „beszélgettek" néhány szót a hevenyészett találkozásuk közepette. Jin magára mutatott.
- Jin... - majd a fiú mellkasa felé bökött -, help you...

Az ellenség katonája megforgatta azokat a sötét szemeit, próbálta értelmezni, amit hall.
Nem értette az angolt, de jónéhány szót ki tudott következtetni a némettel való hasonlósága alapján, és Jin gesztusai is világossá tették szándékait. Eltette a kését, és kezet nyújtott.
- A böcsületes nevem Park Imre* - vágta ki, de aztán kapcsolt, hogy túl sok idegen szót szórt hirtelen a meglepetten pislogó másikra. Ezért ő is a szíve fölé tette a kezét. - Imi.
(*Imre magyar, amint az kiderülhetett a nevéből, a Monarchia katonája, amit a történetben magyarul mond, azt dőlttel jelölöm, hogy elkülönítsem a többi párbeszédtől)

Majd várt egy kicsit, nézte az idegent, gondolkodott.
- Willst du mir helfen? Warum?* (*Segíteni akarsz nekem? Miért?)
Jinnek fogalma sem volt arról, hogy mit mond a másik, csak a kérdő hangsúlyt hallotta, ezért bólintott.
- Az anyám kenyerit, biztos álmodom! - motyogta maga elé ékes anyanyelvén Imi. Egyszerűen nem hitt a szemének. Egy rettentő jóvágású amerikai katona az éjszaka közepén ételt ad neki, és felajánlja, hogy segít. Ez biztosan csapda - futott át rajta a gondolat, majd megragadta a kis csomagot, megpördült a saját tengelye körül, és óvatos settenkedéssel visszabújt a növényzet védelmező sűrűjébe.

Jin meglepett bámult utána a sötétbe.
- Jimmy? - tette fel magának a kérdést, hogy vajon jól értette-e a fiú nevét.
Egyértelművé vált számára, hogy az ismerkedő estnek mára annyi, így ő is nekilátott, hogy valahogy visszaküzdje magát az emeletre a kórtermébe. A visszafele út sem volt sokkal könnyebb számára, mégis az arcán széles mosollyal kaptatott fel lépcsőről lépcsőre. A kimerítő kaland után jól esett neki az ágy nyugalma, azt is hitte, hogy pillanatok alatt álomba merül majd. Tévedett. Ébren feküdt a takarója tetején, a gondolatai kergették egymást, míg a szobatársai horkolását hallgatta. Már egy ideje nem próbálkozott azzal, hogy levelet küldjön haza. Megírta őket, majd a dobozkájába zárta. Mivel egyetlen megveszekedett sort sem kapott otthonról, feladta a levélküldözgetést. Inkább haza akart menni.
Teóra gondolt, és a mellkasába melegség költözött, ahogy felelevenítette a fiút és azt az estét magában.

Jin orra tele volt a tulipánszagú tavasszal azon az éjszakán, lelke meg addig még nem tapasztalt boldogsággal. Sosem gondolta volna, hogy a gyönyörű karamell bőrű fényképész érdeklődést fog mutatni iránta, pedig neki pontosan abban a pillanatban megtetszett, amikor előbújt a sötétkamra mélyéből. Jin, kilépve az üvegajtón, mosolyogva emlékezett vissza az alig néhány órája történt első találkozásukra, és utána a szeretkezésükre. Nyelnie kellett, elég volt egy pillanatra visszagondolnia Teo forró, meztelen testére, a nyála máris összegyűlt a szájában. Igaz, nem volt sok tapasztalata, számszerint Teo előtt pontosan kettő, de ilyen gyönyört még soha nem érzett.
Ezek a friss, elementáris emlékképek zubogtak a vérében, miközben búcsút intett a gyönyörű fiúnak, és határozottan elindult hazafelé a tavaszillatú éjszakában, hogy összepakolja a cuccait a nagy út előtt. De nagyjából a tizedik lépésénél megtorpant, valami nem engedte őt tovább. Bizonytalanul a háta mögé pislogott, látta a sötéten ásító kirakat üvegét, a hold és a gázlámpák fényében világított a fehér felirat rajta. Nem mozdult, hiába nógatta az agya, a szíve mást suttogott. Szinte hipnotikusan hívták őt a fehér betűk. Lassan megfordult, majd, mintha nem maradt volna egyetlen elvesztegetni való percnyi ideje sem, futni kezdett Teo ajtajáig. A nevét kiáltotta, az üvegen dörömbölt, mint valami őrült, és az is volt. Őrülten szerelmes.

Most emlékeibe idézte Teo megszeppent arcát, ahogy félve kikukkantott a nehéz függönyök között. Majd felismerve őt, azok a gyönyörű vonásai mosolyra húzódtak.

Jin arra a részre nem emlékezett, hogy hogyan jutott Teo karjaiban, már csak az volt meg neki, hogy újra csókolhatta az ajkának puha bársonyát. Ölelésük szeretkezésbe fordult újra és újra, lágyan, kíméletesen élvezték egymás testének örömét, amíg a kegyetlen hajnal nem köszöntött rájuk. Addig pedig annyi édes mannát csókoltak le egymás szájáról, amennyit csak képesek voltak. Jin úgy próbálta volna beszívni magába Teo csodálatos lényét, akár a fürdőszivacs a levendulaillatú szappanhabot, hogy magával vihesse a világ másik felére, hogy immár ne legyen se kor, se szenvedés ami a rostjai közül képes lenne kiszedni Teo nyomait.
Addig kóstolták, ízlelték a másikat, míg már szinte émelygésig merültek el egymás testében-lelkében.

Jin a mai napig úgy érezte, hogy egy darab a szívéből ott maradt akkor Teo-Hugh Kim stúdiójában. És most sem vágyott semmi másra, csak ott akart lenni abban a szobában.
- Ó, Teo, csak mégy egyszer hadd öleljelek át... - suttogta maga elé. Majd a fáradtság mégis győzött, hajnalfelé elnyomta valami delírikus szendergés, melynek a főszereplője természetesen a szépséges karamellbőrű fiú volt.

*

Másnap este Jin a kórház kertjében lévő padon ült, és a bokrokat fixírozta. De Jimmy nem bújt elő, úgy látszott, inkább beosztotta az ételét, minthogy ismét találkozzon vele. Óvatos volt, és Jin nem tudta ezt a szemére hányni. Egy ideig ücsörgött a baglyot hallgatva, majd a padon hagyta a kevéske élelmet, amit magával hozott, és visszabicegett a kórházba.
Reggel kíváncsian kukkantott le a teraszról. A csomagocska eltűnt a padról, Jinnek pedig mosolyra szaladtak az ajkai. Míg figyelte a kopott ülődeszkákat, komolyan kezdte foglalkoztatni a szökés gondolata. Nem csak Imre miatt volt egyre nyugtalanabb, a lelke szinte elepedt már Teóért, a türelmetlensége pedig egyre inkább tettre akarta sarkallni.

A mankókért nyúlt, és friss elszántságának teret adva, elhatározta, hogy sétál egy kicsit. Elsősorban meg kellett erősödnie ahhoz, hogy egyáltalán nekikezdhessen megvalósítani a tervét. Ki hallott már olyat, hogy mankóval botorkálva meg lehet szökni bárhonnan is? A részletek a fejében még nagyon nem álltak össze, csak válasz nélküli kérdések kavarogtak benne.
Közben kilépett a kórterméből, és ahogy ott csoszogott a folyosón, Hope doki hangja ütötte meg a fülét. Jin nem akart hallgatózni, de a téma egész érdekessé vált számára.
- Mr. Harrison papírjait összekészítette, nővér? Megírom a zárójelentést, és elküldöm Milánóba, a parancsnokságra, hogy kiállíthassák a hazatérési engedélyét.
- Természetesen, dr. Hope. Mikor megy a hajója a betegnek?
- Nem tudom - dörmögte a kedves hang -, szerintem az lesz a legjobb, ha pár napon belül átszállíttatjuk Milánóba. Ott majd tudni fogják, hogy mikor vigyék tovább Genovába.

Jin csak állt a folyosón, és fontolgatta magában a hallottakat, míg Hope doki eltűnt az irodája ajtaja mögött. Jelentős információk birtokába jutott Jin, amik gondolkodást igényeltek. És a gondolkodás pedig cigarettát. Mivel amúgy is edzeni akarta magát, nem a terasz felé indult elszívni a dohányadagját, hanem leküzdötte magát a lépcsőn, és inkább letelepedett a kerti padra. Közben Imre bokrait figyelte, és azon morfondírozott, hogy mit csinálhat egész nap az a szerencsétlen fiú. Hűvös, őszi szellő kélt, és befurakodott Jin ingje alá.
- Kellett volna egy kardigán - borzongott meg. Ekkor újabb probléma hasított belé, nézte az egyik elsárgult levelet, ahogy elhagyta a nagy tölgy ágát, és a szél hátán ringatózva lehullott a fakuló fűre. Imre nem maradhat örökre a növények közti búvóhelyén. Az idő rosszabbra fordul, gyakrabban esik majd az eső, és a tél is vészesen közelinek látszott. Jin képzeletbeli listáján rögtön az első helyre ugrott, hogy Imrének biztonságos, időjárástól védett helyet találjon, legalább addig, amíg ki nem ölti, hogy hogy és mikor lépjenek meg innen. Jin elhatározta magát, és amit elhatározott, annak a megvalósításába bele is fogott. Amint lehetősége volt, segítséget kért az egyetlen embertől, akiben megbízott.

Jin az orvos irodájában állt, szó szerint a szőnyeg szélén, és úgy érezte magát, mint egy kisiskolás, akit éppen leszidnak. Miután előadta a történetét a kertben bujkáló fiúról, és a tervéről, amivel meg akarja menteni őt, dr. Hope egyik sokkból a másikba esett. Elkerekedett szemekkel bámulta Jint, és azon gondolkozott, miért akar önként bajt hozni ez a fiú a saját fejére. Majd mikor Jin a segítségét is kérte ehhez, már csak annyi ereje maradt, hogy lassan be, majd ismét kinyissa a száját, mint valami partra húzott ponty, aki nem érti, hogy került hirtelen a levegőre.
- Jin... kihasználod az irányodban lévő érzelmeimet - jegyezte meg fújtatva.
- Tudom - sütötte le Beam közlegéyn a szemét. - De mástól nem kérhetek segítséget. Sajnálom azt a fiút, de nem fogom a nyakadon hagyni, megígérem. El fogom vinni magammal. Ugyanis hazamegyek.

- Te nem hazamész, te haza akarsz szökni! - csattant fel Jack. - E-ezt nem engedhetem. Ezért kivégeznek, ha elkapnak! Miért akarsz meghalni, mikor simán kihúzhatnád itt a kórházamban a háború végéig is akár? - Jack tekintete esdeklőbb lett, mint azt szerette volna, de nem tudta a szívét elöntő pánikot takargatni. Az, hogy megjelent lelki szemei előtt, ahogy az általa szeretett fiút elfogják és főbe lövetik, kicsit sem késztette mosolygásra.
- Ki tudja, mikor lesz vége - morogta Jin.
- Szerintem már nem tart soká... A Központi hatalmak meggyengültek, a háttérországaikban forradalmi a hangulat. Ne csinálj hülyeséget! Egyébként is hova akarsz te menni? Még nem gyógyultál fel! A lábad nem alkalmas arra, hogy megmászd az Alpokat, bolond fiú! - Jack egyre jobban belelovalta magát, az előbbi félelem megmagyarázhatatlan haraggá kezdett sűrűsödni a lelkében.

- Rendben - enyhült meg Jin. - Nem megyek sehova, de akkor segítsünk ezen a fiún. Kérlek... - nézett könyörgőn az orvosára.
Dr. Jack Hope nem volt egy anyámasszony katonája, látott ő már sok olyan borzalmat, melyet kevesen. Volt bőven, amitől megkeményedjen a lelke. De Jin tekintete úgy olvasztotta el minden akaratát, mint kohó a vasércet.
- Jól van - sóhajtott, majd az asztalfiókban kotorászott egy kicsit. Egy nagy kulcscsomót halászott elő, amit Jin elé tett. - Valamelyik kulcs nyitja a szenesvermet. November közepéig nemigen használják.
- Köszönöm! - derült fel Jin arca, és rögtön rámarkolt a kulcsra. Majd megállt a mozdulatában. Lassan megkerülte az asztalt, lehajolt, és egy könnyed puszit nyomott az orvos arcára. Dr. Hope lágy tekintettel nézett rá, majd picit belepirulva Jin gesztusába elhessegette.
- Na, tűnj el a szemem elől, még rengeteg dolgom van - morogta, de azok a cakkos ajkai mosolyra húzódtak közben.

*

A következő este Jin izgatottan tapadt a kórház falához. Most nem véthette el Jimmyt, ahogy ő magában hívta, hiszen egy egész kényelmes lakást akart neki felajánlani. Még délután végigpróbálgatta a hatalmas csomó összes kulcsát, míg végre megtalálta azt, amelyik a vermet nyitotta. Körül is nézett benne, és megfelelő búvóhelynek találta, addig, amíg útra nem kelnek. Jin ugyan megígérte Jacknek, hogy nem fog megszökni, de Jimmyvel az oldalán nemigen látott más lehetőséget. Bár talán tényleg meg kéne várniuk a háború végét, és akkor sem őt nem fenyegetné hadbíróság, sem Imrét fogolytábor. De honnan tudhatnák, hogy meddig tart ez az őrület? A széntároló helyiség csak novemberig használható búvóhelynek, utána megtömik fűtőanyaggal, és minden nap ki-be járkál majd az ajtaján a személyzet. Ha jön a tél, még a bokrok sem nyújthatnak kellő menedéket. Szóval alig egy hónapja van, hogy lábra álljon, és eltűnjön innen Jimmyvel együtt.

Jin ilyeneken rágódott, míg az árnyékban állva várta Imre kecses alakjának közeledtét. A fiú érkezett is menetrendszerűen, suhant a fák alatt, majd gyorsan átvágott a kert füves területén. Ezzel a lendülettel bevetette magát az épület falának takarásába, majd majdnem szörnyet halt az ijedtségtől, ahogy Jinbe ütközött.
- A teremtésit, a frászt hoztad rám, ember! Azt hittem, valami csendőrbe szálltam bele - sutyorogta Imre, aztán persze kapcsolt, hogy Jin semmit sem ért belőle. - Na, mindegy, mit akarsz? Was willst du? - próbálkozott inkább a némettel, az eddig sikeresebb volt.
Jin elővette a kulcsot, és a tenyerén Imre felé nyújtotta, majd elkezdte felsorolni az összes szót, amit csak ismert:
- Menedék, rejtekhely, helyiség, terem, szoba, búvóhely, menhely, mentsvár... - darálta Jin a fiú felé suttogva, mire valami megüthette Imre fülét, mert visszakérdezett:
- Raum?* (*Az angol room, és a német Raum hasonló hangzása)
Jin bólintott, majd intett neki, hogy kövesse.

De Imre könnyed léptei túl gyorsak voltak számára, hiába a nagy igyekezet, még a mankóját nem tudta teljesen elhagyni. Egy ilyen helyzetben nem is merte volna, félt, hogy elesik, vagy túl nagy zajt csap, ha nincs a támasza a segítségére. A járás még mindig fájdalmat okozott neki, és nem is ment zökkenőmentesen a dolog. Imre észlelte újdonsült barátja lemaradását, és visszafordult hozzá. Mintha most tűnt volna fel neki, hogy Jin sérült. Megállt, lenézett a lábára, majd valamit hablatyolt neki. Jin elmosolyodott.
- Mit mondasz, hm? Hogy te lőtted el a lábam? - kuncogott magában.
Imre meglepetten nézett rá, mintha talán értené. Nagyokat pislogott, majd odalépett Jinhez, és a karjába karolt.
- Gyere, bice-bócám, segítek, mert te is segítettél - motyogta, és igyekezett minél több terhet levenni, ha Jin sérült lábára került a sor.

Így settenkedtek el a verem ajtajáig. Jin kinyitotta, és betessékelte a fiút. Imre meglepetten pislogott körbe. A verem fala többnyire fekete volt a szénportól, olajos, földes szagot árasztott magából. A hátsó traktusban még tavalyról maradt fahasábok, néhány sötéten pislogó lignit kuporgott, ezen a felén sokkal tisztább volt a helyiség. De meleg volt, és biztonságos. Legalábbis egy ideig.
- Te jó ég! - tátotta el Imre a száját. A pince innenső sarkában takarókat látott, meg némi enni- és innivalót. - Köszönöm - fordult Jin felé hálás és kissé könnyes tekintettel.
- Nem sok dolog, ennyit sikerült összeszednem - vont vállat Jin.
- Fantasztikus! - ámuldozott Imre. - Itt alhatok? - két tenyerét összesimította, majd az arca alá tette, és horkolást imitált.

Jin elmosolyodott, olyan aranyosnak találta a szőke bemutatóját. Ez a fajta kommunikáció minkettőjük számára érthető volt. Jin a takarók felé mutatott, és bólogatott.
- Szerzek majd valami másik ruhát - csippentette meg a saját kardigánját Jin, majd Imre egyenruhájára mutatott. Imre helyeselt, majd elismételte a köszönömöt vagy százszor, minden általa ismert nyelven.
- Mennem kell - mondta Jin, és az ujjaival mozgó emberi lábakat utánzott, majd intett Imrének, hogy jöjjön egy kicsit közelebb hozzá. Jin betette belülről a kulcsot a zárba. - Zárd be. Ha én jövök, kopogok. Hármat - minden szavát mozdulatokkal kísérte, hogy érthetőbb legyen a fiúnak. Imre bólintott, majd mielőtt Jin kiléphetett volna az ajtón, megragadta a karját, és egy hálás, baráti ölelésre húzta magához.
- Fogalmam sincs, hogy miért segítesz, és hogy történhetett, hogy az utadba sodort a jószerencse, de a jóisten áldjon meg téged ezért százszor, meg ezerszer, te Jin! Azt kívánom, váljon valóra minden álmod! - rebegte, míg meglapogatta a megmentője hátát.
Jin a fiú hangsúlyából sejtette, hogy itten valamiféle hosszú köszönetnyilvánításról lehet szó, pironkodva lefejtette magáról Imre hálás karjait, majd kilépett a szenesverem ajtaján.

Remek, gondolta, a képzeletbeli listája első pontját megoldotta. Most jöhetett az összes többi. A napok sokkal gyorsabban peregtek így, hogy Jinnek égető problémákat kellett mihamarabb megoldania. Illetve kellett volna, de sajnos csak a kérdések szaporodtak a fejében, és nagyon kevés választ talált rájuk. A szökésüket illetően nem kérhette Jack segítségét, pontosan tudta, hogy az orvos inkább rázárná a kórterem ajtaját, minthogy részt vegyen ebben az esztelen tervben. Tehát magára volt utalva.

A múltkori, a folyosón kihallgatott beszélgetésből sejtette, hogy valami papírt szereznie kell, különben biztos nem engedik fel őket a csapatszállító hajóra, ami az Államokba indul. Egy ideig elgondolkodott azon, hogy civilként utazzanak, így elkerülve az igazoltatásokat, vagyis sokkal kevésbé lennének kitéve annak, de mivel sem ő, sem Imre nem beszélt olaszul, ez elég lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Így maradt az amerikai katonai zubbony, ami remekül azonosította őt, már csak egy hivatalosnak tűnő papír kellett volna, meg Imrének valami álca. Aztán az utazáson kezdett gondolkozni. Amikor megérkeztek Hemingwayjel, Genovából Milánóig, Milánóból Velencéig vonattal, utána pedig teherautókkal utaztak. Szóval Jin most ennek a fordítottját tervezte, annyi különbséggel, hogy teherautó nem volt. Kénytelenek lesznek begyalogolni Velencébe a vonatállomásra. Ez egy elég elrettentő gondolat volt számára, de határozottan úgy tetszett, hogy más megoldás nemigen van. A hetek gyorsan teltek, és közeledett október vége.

Aztán a szerencse mellé szegődött, és tálcán kínálta fel a megoldást. Egyik éjjel, immár nem a kertbe lopózott ki, hanem csak dr. Hope szobájáig tapogott el végre mankók nélkül, azzal a céllal, hogy meglesi magának azokat a zárójelentéseket. Tudnia kellett, hogy tud-e szerezni bármilyen orvosi papírt, vagy valami teljesen más tervet kell kieszelnie. Jin óvatosan nyitott be Dr. Hope irodájába. Ismerte jól a szobát, mégis félt, hogy a sötétben addig szerencsétlenkedik, hogy felhívja magára a figyelmet, például lever valamit, és a zaj idecsődíti az egész kórházat. Sosem járt még igazán tilosban, ha leszámítjuk azt a néhány alkalmat, amit a mássága miatt kénytelen volt megtenni. Izgult, és főleg azért, mert egy számára kedves embert készült éppen átvágni.

Az íróasztalhoz settenkedett és nekilátott felmérni a terepet. Felkattintotta a Lloydtól önkéntesen kölcsönvett elemlámpát, és úgy kezdte átnézni a papírhalmot. Egyszerű betegnaplók, gyógyszeres listák, jelentések... egyik sem az volt, amit keresett. Aztán meglátott az asztal szélén egy pecsétes borítékot. Óvatosan felnyitotta, és egyenként kezdte kihúzgálni belőle az íveket. Az első egy halotti bizonyítvány volt: Bartholomew Bainbridge, élt 22 évet, a halál oka: vérmérgezés. Alatta azonban egy másik lap hevert, a katona egykori személyazonosító igazolványa. Jin ujjai megdermedtek, izgatottan nyitotta szét a papírt. Érezte, ez juttathatja fel őket arra a hajóra. Tekintete a fotóra siklott. Szerencséjükre nem volt egy túl jól sikerült kép, a túlexponálás világos foltja kissé betakarta a néhai katona arcát. Ha az én kedvesem készítette volna, éles lenne, mint kés a fiókban - mosolyodott el Jin, de azért magában hálát adott azért, hogy ez a fotós nem volt épp a helyzet magaslatán. A képen lévő katona világos haja is kedvező volt, igaz a vonásai cseppet sem hasonlítottak Imre finom arcához, de majd arra kitalálnak valamit. Minden esetre, ez egy óriási lehetőség volt számukra, csak gyorsan kellett cselekedni. Ha Jack felfedezi a papírok eltűnését, nagy eséllyel egy ideig keresni fogja, majd kiállít egy másikat. Egy, esetleg két napjuk lehet, hogy eltűnjenek, mielőtt romba dől a hirtelen az ölükbe hullott ingoványos terv.

Jin a megszerzett papírokat az ingébe rejtette, majd sietősen tovább kutatott, míg végül megtalálta a formanyomtatványokat a zárójelentésekhez. Az asztalon heverő toll után nyúlt, és gyorsan kitöltötte. Az első dolgot írta leírta, ami az eszébe jutott. Imre, vagyis Bartholomew neve mellé a következő került: mentális trauma, elmezavar fejsérülés következtében, saját magának pedig a gyógyulófélben lévő súlyos lábsérülést írt, és megnevezte magát Imre kisérőjének a beszámíthatatlanság miatt. Ez a hamis elmebaj Imrének lehetőséget adott, hogy elfedhesse a nyelvi hiányosságait. Jin rányomta dr. Hope bélyegzőjét a papírra, majd aláfirkantotta.

Még egy dolga volt, ami nem várhatott. Meg kellett szereznie Bartholomew egyenruháját Imrének. Így, miután megvárta, hogy a szíve kellemetlen zakatolása alábbhagyjon, újabb settenkedésbe fogott, és leóvatoskodott ismét a lépcsőn, egyenesen az alagsori hullaházhoz. Jin járt már itt egyszer Hope dokival, mégsem tudta pontosan, hogy mire számítson. Az elemlámpa sugara egyenetlenül szaladt végig a lépcső mellett, ahol az idő és a nedvesség málló foltokat hagyott a vakolaton. A hullaház csendje olyan súlyos volt, hogy Jin dobhártyája majd kiszakadt a saját szívverésének zajtól.

A helyiségben hideg volt, a kőpadlón vékony filmrétegként ült meg a lecsapódó pára. A falak mentén vastag, öreg fémszekrények sorakoztak, mindegyikre egy-egy kis tábla volt csavarozva, rajta számok és nevek. A mennyezeti gázlámpák természetesen nem égtek, így csak Jin kölcsön zseblámpája szolgáltatott némi fényt. A terem közepén egy fémasztal állt üresen, az egyik sarokban halomban rendezve a kiválogatott ruhák: katonai zubbonyok, nadrágok, csizmák várták az újrahasznosítást. Jin nem sokat tudott Bainbridge-ről, csak a századának jelölését kereste a zubbonyokon. Hogy a ruházat valójában kié volt, azt már senki meg nem tudta volna mondani. *
(* Az első Vh. idején még nem volt szokás a katonák nevét a zubbonyon feltűntetni.)
Jin próbált olyat találni, amit nem áztatott el a vér túlságosan, mert most a tisztításra igazán nem volt sem lehetőségük, sem idejük. Az egész éjszakai izgalom megmutatkozott már Jin mozgékonyságában is, a lába elfáradt, az idegei pattanásig feszültek. Pedig még hátra volt egy feladata, Imrének el kellett vinnie a ruhát, és el kellett neki valahogy magyaráznia a tervét.
Hajnalban tért vissza az ágyába, hiába volt fáradt, egy percnyit sem tudott aludni.

*

Másnap este utoljára nyílt ki a szenesverem ajtaja. Imre az egykori amerikai katona egyenruhájában, a nyakán és a fején fehérlő kötéssel lépett ki rajta. A két fiú bólintott egymásnak, majd Imre vezetésével elindultak a kórház udvaráról kifelé. A magyar fiú már jól ismerte a terepet, jónéhány hete bujkált itt. Nem a kapu felé terelte Jint, egy távolabbi, kissé gazosabb részen a kőfal omlásnak indult, a lehulló darabok kis kupacban ültek meg a tövében. Imrének segítenie kellett, hogy Jin át tudja verekedni magát ezen az akadályon.
Az utcán egy teremtett lelket sem láttak, csak a gázlámpák halovány pislogása ütött éket az éjszaka sűrű sötétjébe.
- Jövök, Teo... - suttogta maga elé Jin, míg próbáltak a házak árnyékában maradni. - Érzem, hogy vársz rám... Nem tudom, hogy meddig tart, míg hazaérek hozzád, de jövök... Drága Teóm, rád gondolok folyton... a soha el nem múlóval...

*

***Egy korabeli katonai azonosító igazolvány***

***
Mit gondoltok, jól döntött Jin? Vagy pont így rohan a vesztébe?
***