1915. szeptember, Oak Park, USA

*

Jin Beam a North Scoville Avenue átellenes oldaláról figyelte az új iskoláját. A nagy, elegáns épület lenyűgözte. A homlokzaton íves ablakok futottak végig, a főbejáratot oszlopok díszítették. A stílusára leginkább a neoklasszikus jelző illet volna, de Jin ezzel mit sem törődött, ő sokkal jobban izgult amiatt, ami az épületen belül várta. Sóhajtott, majd megérezte apja kezét a vállán.
- Tudom, nem könnyű iskolát váltani, fiam. De igazán nagyra értékelem, hogy elviseled. Hatalmas dolog nekem, hogy ehhez a neves chicagói építészirodához csatlakozhattam.
Jin csak bólintott, de a szíve megtelt melegséggel. Hőn szeretett apjáért a világ végére is elment volna, nem csak egy új iskolába.

Valóban nagy lehetőséget jelentett Benjamin Beamnek, hogy a Graham, Anderson, Probst & White Építészirodában kapott munkát, akik épp most kezdtek neki egy hatalmas és jelentős munkának, mégpedig a közeljövőben felépülő Chicago Civic Opera House tervezésének. Jin tudta, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott az apja, és ennek megfelelően nem is utasította vissza.

Ide, Oak Parkba költöztek, itt a Chicagó melletti kertvárosban vettek egy csinos házat, és még egy automobilt is megengedhettek maguknak. Jin szinte biztos volt benne, hogy anyja után édesapja második szerelme az a Packard Roadster lett, amit nemrég szerzett be. Látta a férfi szemeiben a csillogást, amikor ránézett a sötétkék autócsodára.

Jin a figyelmét újra az iskolaépületnek szentelte, és immár könnyebb lélekkel indult el az új élete felé. Bent az aulában már nyüzsögtek az emberek, a diákok a tér közepén örömmel üdvözölték egymást, míg körülöttük a szülők gyűltek kisebb-nagyobb csoportokba, hogy megvitathassák sarjaik előrehaladását.

Jin egyik lábáról a másikra állt, miközben próbált rájönni, hogy a sok nyüzsgő fiúkupac közül melyik lehet az ő osztálya.
- Segíthetek? - kérdezte meg egy reszelős hang nem messze tőle. Jin arra fordult, és egy jóvágású, széles állú fiút pillantott meg. Sűrű szemöldökét mintha vonalzóval húzták volna meg, alattuk pedig értelmes szempár csillogott, élénken mustrálva őt.
- Az osztályomat keresem - válaszolta Jin, miközben újra nézelődni kezdett a tömegben. - Jin Beam vagyok - nyújtott közben kezet a vele szembe álló fiúnak.
- Ernest Hemingway - fogadta az el. - Honnan jöttél?
- New Orleans-ból - válaszolta Jin. Ernest ajkai széles mosolyra húzódtak.
- Akkor szerencséd van öregem, hogy pont belém botlottál, mert bizonyára te leszel az új osztálytársunk, akit év végen már beharangoztak nekünk! Gyere velem!
Jin hálásan követte Hemingway széles vállait, legalább a kínos keresgéléssel már nem kell megküzdenie. Ernest készségesen bemutatta az osztálytársaknak a jövevényt, Jin tekintete ide-oda rebbent az ismeretlen arcok és a sok új dolog közt.

Az iskola igazgatója, Mr. Frank C. Prentice, egy fából készült emelvényre lépett fel, a tanári kar pedig mellé sorakozott. Hemingway oldalba bökte Jint, hogy fejezze már be a bambulászást, és figyeljen oda, a saját érdekében.
Először az iskola himnusza csendült fel, majd az igazgató nekikezdett az évnyitó beszédének.
- Üdvözlök mindenkit egy újabb ígéretes év kezdetén az Oak Park and River Forest High Schoolban - köszöntötte a megjelent diákokat és szülőket, hangja betöltötte az aulát. Beszélt a kemény munka, a fegyelem és a jellem fontosságáról, emlékeztetve a diákokat, hogy részei egy kiváló iskolának, ahol fontosak a hagyományos értékek.
- Ti vagytok ennek a nemzetnek a jövője - mondta -, és itt, ezek közt a falak közt formálódni a jellemetek, mely egész életetekben elkísér majd benneteket. Az iskola mindig is büszke volt arra, hogy olyan fiatal férfiakat nevelt, akik később nagyszerű dolgokat értek el.
A tömeg figyelmesen hallgatta, néhányan egyetértően bólintottak. Mr. Prentice a beszédét reményteli hangnemben zárta, sok sikert kívánt a diákoknak, és arra buzdította őket, hogy használják ki a lehetőségeiket az iskolás éveikben.

- Hál' istennek hamar vége lett! Te sportoltál valamit ott, New Orleans-ban? - kiabálta át Hemingway a felbolyduló tömeg által okozott hangzavart.
- Igen, focizok - válaszolt Jin lelkesen, hiszen imádta a sportot az előző iskolájában is, és ne legyünk szerények, bizony elég tehetséges is volt benne.
- Nagyszerű - derült fel Ernest arca is. - Akkor gyere, megmutatom a pályát!
A két fiú az iskolaudvar felé indult. Átfurakodtak a tömegen, és nemsokára már az árnyas udvaron találták magukat. Azon áthaladva Jin rögtön felismerte a focipályát, a két oldalt magasodó kapu messzire látszott.

Nem csak a focizáshoz voltak meg a szükséges feltételek, más sportokat is űzhettek itt a diákok. Baseball pályát és egy tornacsarnokot is látott Jin. Hemingway az utóbbihoz kocogott, és a szertárból máris egy tojásdad labdával tért vissza.
- Dobálunk egyet? Milyen poszton játszottál?
- Futójátékos voltam. És te?
- Hát én vagyok az irányító* - vigyorgott rá Ernest mindentudóan. - Na, akkor egy Counter Run figura jöhet?
így dobáltak néhányat a fiúk, nagy nevetgélés közepette. Nem többet, mert mindketten a szép ünneplőruhájukban voltak, igazán nem vették volna a lelkükre, ha beleizzadnak a drága öltönybe, vagy urambocsá, elesnek a zöld gyepen.

*
Néhány nap múlva elkezdődött az iskola is, majd alig két hét elteltével Jin rendszeresen hasította sportruhájában a levegőt a focipálya oldalvonalánál a délutáni edzéseken.
Korábban még froclizták az újoncot, mert hogy az volt, ez kétségtelen, de mostanára mintha alább hagyott volna a piszkálódási hajlamuk. Jin magára vette a sűrűn szőtt, vastag vászon felsőjét, ami alkarban és vállakban bőrbetéttel volt megerősítve, és a nadrágját, amire térdig ráhúzta a zokniját. Majd a fejébe nyomta bőrsisakot is, ma ő játszott a sötét színben.
- Ernest! Ma ellenfelek leszünk - pöccintett barátja fehér fejfedőjére.
- Elkapom a csinos segged a pályán, Beam, ne is reménykedj kegyelemben! - futott Hemingway nevetgélve utána, kifelé az öltözőből.
A társak véleménye egyre inkább változni látszott, ahogy látták Jin teljesítményét az edzésen és a gyakorló meccsek alatt.
- Azta, Beam, te talán valami nyúl családban nőttél fel, hogy így tudsz futni?
- Idén végre elkapjuk a minneapolisi pockokat! Beammel van esélyünk!
Hangzottak el a fiúk szájából ilyen és ehhez hasonló mondatok.
- Go, Huskies*, go! - üvöltötték a lelátóról az alsóbb évesek, és akik nem voltak a csapat tagjai, de az edzésekre szívesen kijártak.

*

Jinben egyre gyakrabban merült fel a gondolat, hogy vele valami probléma lehet. A társai nyálcsorgatva figyelték a meccsekre kilátogató családtagok között a fiatal lányokat. Ő nem. Neki tökéletesen tetszettek a fiúk fenekére ráfeszülő bricsesznadrágok a támadási alakzat felvételekor. Ilyenkor gyakorlatilag egy-egy formás popsi pont az orra előtt volt.
Jin okos fiú volt, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezt a hajlamát aztán senkinek sem árulhatja el. Elég sokkot okozott önmagának is a felfedezése, és helyesen gondolta azt is, hogy a környezetének is hasonlóan megrázkódtató lenne, ha felvállalná a kavargó érzéseit. Így csendben, és csak magában gyönyörködött társai gömbölyű, vagy olykor éppen szép, izmos formáiban, például mikor átöltözésre került sor. Nagyon vigyázott, hogy ezek a tekintetei gyorsak, és véletlenszerűek legyenek. Vagy legalábbis annak tűnjenek.

Októberben máris ott tartott Jin, hogy beválogatták a csapatba, amely a középiskolák közti bajnokságon készült részt venni.
Szinte hitetlenkedve nézte az edzőt, amikor az felolvasta az ő nevét is, de közben azért nagyon örült magának, majdnem úgy, mint az a bizonyos majom a farkának.
- Hé, újonc, együtt nyomjuk le azokat a minnesotai pockokat! - ugrott a nyakába Ernest, és még egy könnyed barackot is nyomott Jin sötét tincseire.

*

A meccsre egy szeles, hűvös délután került sor a Minneapolis Central High School futball pályáján.
A hazaiak viselték a világos sisakokat, a vendégeknek maradt a másik.
- A sötétet jobb szeretem - jegyezte meg Jin, miközben éppen kikocogtak a pályára. - Szerencsét hoz, meglátod - vigyorgott rá a barátjára.

A meccs szinte azonnal kemény csatározással kezdődött. A Minnesota erős védelmet hozott fel, de a Huskies támadói próbálták áttörni azt. Az első negyed végén azonban a hazai csapat szerezte meg az első pontokat egy hatalmas futással, amelyet nem sikerült Jin csapatának megállítani. A Huskies hátrányba került, de a játék még messze nem ért véget.

A második negyedben Hemingway egy jól időzített passzal igyekezett előre juttatni a csapatát. Amikor a labda a kezébe került, gyorsan körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. Az egyik minnesotai játékos teljes sebességgel rohant felé, de Ernest egy hirtelen fordulással kitért előle, és a másik védő orra előtt pontosan passzolt Jinnek, aki a szélen várta a labdát. Jin elképesztő gyorsasággal indult meg. Ugyan futás közben sikeresen kicselezett két védőt, de végül az utolsó pillanatban leterítették a minneapolisiak. Így ez a támadás sajnos nem hozott pontot.

Ahogy a harmadik negyed megkezdődött, a Huskies-nak a jóisten kegyelméből sikerült egyenlítenie. Hemingway és friss barátja megint kulcsszerepet játszott, amikor a törtető irányító egy rövid passzal Jin kezébe adta a labdát, aki egy újabb fantasztikus futással hozott yardokat a csapatnak.
Jin egy védőt kikerülve jobbra fordult, majd egy hirtelen sprinttel a pálya közepére tört be. A Huskies maroknyi szurkolója izgalmában szinte felugrált lelátón, ahogy Jin megint közel kerül a célterülethez. Ezúttal viszont sikerült átszaladnia a vonalon, még mielőtt a védők felocsúdhattak volna, és megszerezte a csapat első touchdownját.
Taps tört ki, még az ellenfél drukkerei is megtapsolták Jint az ügyes mozdulatért.

Az utolsó negyed kezdete előtt mindkét csapat kimerült volt már, a szoros meccs elég sok energiát kivett belőlük. A feszültség szinte tapintható volt. A Minnesota indította a támadást, de a Huskies védelme keményen állta a sarat.
A végső percekben Hemingway a minnesotai védőket kerülgette, miközben figyelte barátja helyezkedését. Jin ismét a pálya szélén futott, gyors, kiszámíthatatlan mozdulatokkal. Hemingway dobta a labdát, amely pontosan Jin felé szállt. Egy éles csel után Jin megint gyorsított, és egy fantasztikus futással megszerezte a győztes pontot a csapatának.
A közönség felugrott a helyéről, a Huskies játékosai diadalittasan rohantak Jin felé és ugráltak rá, maguk alá gyűrve a boldog, vigyorgó fiút.
- Jin-Jin-Jin-Jin - hallatszott mindenhonnan, a fiú meg a barátai szorításától már szinte levegőt sem kapott, mégis határtalanul boldog volt. A vigyorát nem is tudta letörölni.

A meccsvégével a Huskies csapata visszaindult a Milwaukee Road Depot pályaudvar felé,hogy a következő vonatot Chicagóba még el tudják csípni. Jin és Ernest haladt atársaság végén, élénk beszélgetésbe és meccselemzésbe merülve.
- Wuff-wuff - hangzott fel innen is, és onnan is a játékos ugratás a Huskies csapattagjaifelé, utalva ezzel a címerükben megbúvó Huskey kutyára, néhány srácnak a hazaicsapatból is pont arre vitt az útja.

- Hé, te! - kiáltott az egyik szőke fiú a minneapolisiak közül Jin felé. A két barát meglepődve megtorpant, majd Jin intett Hemingwaynek, hogy menjen csak előre nyugodtan, ő meghallgatja a srác mondandóját. Felismerte, a szőke fiú az a védő volt a Minneapolis csapatában, akit az utolsó negyedben kicselezett, és azzal a ponttal szerezték meg a győzelmet.
- Na mi az, tán savanyú a szőlő? - mosolygott a felé közeledőre, de az nem értékelte a humorát. Helyette dühösen vállon lökte, amint elé ért. - Ember, mit csinálsz? - méltatlankodott Jin.
- Csaltál! Láttalak! - kiáltott rá a fiú, ami teljességgel hülyeség volt. Jin sosem tett volna ilyet.
- Én? Miről beszélsz te? Ernest dobta a labdát, te meg béna voltál, mert nem vetted észre, hogy jövök - kezdett magyarázatba Jin.

A fiú csak nem hagyta abba Jin vállának pöckölését, akit már egészen kezdett bosszantani a dolog. Próbált ellépni a felhergelt játékostárs elől, de nem volt ismerős terepen, nem igazán tudta, hova menekülhetne a furcsa froclizás elől. Csalódottan nézett Hemingway és a csapata után, de nem látta már a társai nyomát sem.
- Hé, Sean! Hagyd már azt a kutyulit*! Úgy is csak ugatnak ezek! Wuff-wuff! - röhögcséltek a minneapolisi fiúk, miközben elhaladtak mellettük.
(*a fiú itt a Huskies becenévre utal)

- Ahhoz képest nagy a pofátok, hogy épp most lettetek elpicsázva - nevetett fel kényszerűen Jin, majd kihívóan visszapillantott a támadójára. Ha már a menekülés nem jöhet szóba, akkor biza felveszi ő azt a kesztyűt.
- Ne szóljál be nekem, te senkiházi - Sean, mert hogy Jin most már tudta a szőke védő nevét, lökései egyre erősebbekké váltak, Jin meg is tántorodott tőlük, folyton hátra kellett lépnie, ha nem akart elesni.
- Hé, nyugodj már le, öregem! A meccsnek vége van - ragadta meg Sean kezét, hogy hagyja abba a lökdösését. Próbálta lehiggasztani a fiú paprikás hangulatát. - Most mit vagy úgy oda? Amúgy is találkozunk még a szezonban, szóval, még van esélyetek - húzta végül kissé gúnyos mosolyra a telt ajkait. Nem tehetett róla, már az ő békés természetét is kezdte kikezdeni a szőke gyerek alaptalan piszkálódása.

- Iszonyatosan idegesítő képed van, tudod? - morogta Sean, majd egy lendületeset taszított Jin vékony testén, ezzel a hátát az iskolaépület falának nyomta. - Nincs hova menekülnöd, kutyuli!
Sean a kezét Jin feje mellé támasztotta a téglafalra, majd belemászott egészen a képébe, a kék szemei szinte szikráztak, ahogy Jinre forgatta őket.
Jin nem értette a helyzetet, hogy miért kell ekkora ügyet csinálni ebből.
- Figylej már, izé... Sean, szerintem túlreagálod! Veszek neked egy kólát, csak ne feszkózz már tovább! - vizslatta Jin a támadóját, majd Sean kék szemeibe ragadt a tekintete.
- Jaj, kussolj már el... - sóhajtott a fiú türelmetlenül, közben nem tudta abbahagyni Jin szájának a figyelését. - Ó, a kurva életbe... - nyögte megadóan, majd ajkait Jinére tapasztotta.

Jin teljesen meglepődve vette tudomásul, hogy őt most gyakorlatilag megcsókolták. És az egész hiszti nem másért volt, minthogy megtetszett a Minneapolis védőjének.
- Hm - morogta a másik fiú szájára. De azért nem mert nagyon ellenkezni, nehogy Sean meggondolja magát. Az aggódása hiába való volt, mert a védő nagyon nem arra felé mozdult, sőt, picit kidugta a nyelvét, és végigfuttatta Jin alsó ajkán.
Jinen úgy robogott végig a bizsergés, mit villanymozdony a transzkontinentális vasútvonalon.

Mikor levegővételre került a sor, óvatosan kinyögte:
- Megláthatnak minket!
- Dehogy látnak! Gyere!
Sean megragadta Jin csuklóját, és maga után húzta az iskola épülete mögötti som és borbolya bokrok közé. A hatalmas épület még árnyékot is vetett a keszekusza ágyásokra.
- Itt senki emberfia sem lát meg.

Jin nem volt ebben annyira biztos, de a vére zubogása egy kis merészségre sarkallta. Amúgy is tetszettek neki az átható kék szemek, meg az a rózsaszín ajak, amit az előbb megízlelhetett. Átvette az irányítást, és most ő nyomta a minneapolisi védő testét a falnak. Rögtön az ajkaira mart, várta a sikamlós érzést, ami az előbb is elárasztotta. Még egészen addig merészkedett, hogy valami ösztöntől - mert tapasztalata nem volt - Sean elnyitott ajkai közé dugta a nyelvét. A szőke fiú felnyögött, Jin pedig a tenyerét először Sean derekára csúsztatta, majd egy kicsi lejjebb fúrta be a fiú fenek és a téglafal közé. Ekkor hallotta meg, hogy az iskola toronyórája ütött.
- Jézusom, a vonat - cuppant ki a felhevült fiú szájából. - Tavasszal találkozunk Sean, Oak Parkban - kacsintott rá, majd vigyorogva távozott az iskolaudvar és a bokrok túl vonzó társaságából. Kicsit igazítania kellett a nadrágján, de mindez csak apró kellemetlenséget jelentett az épp az imént átélt izgalomhoz képest.

*

- És mit érdemel az én bajnok fiam? - ragyogott az apja, ahogy Jin belépett a házba, majd a szófa mögül előkapta a két hickory fából készült horgászbotot. Jin dús ajkai mosolyra húzódtak, és a felszerelését az előszobában hagyva máris a kertbe indult férgeket kutatni. Habár már a tizenhetedik életévéhez közelített, és épp nemrég volt egy elég felnőttes élménye, most mégis úgy kúszott-mászott a bokrok tövében, mint egy gyerek. Az apja nevetve nézte a konyhaajtó szúnyoghálóján keresztül a könyékig sáros imádott gyermekét.
- Ch, túlságosan elkapatjátok - hallotta meg nagyobbik fia morduló hangját Mr. Beam a háta mögött.
- Ugyan, Gregory - legyintett rá. - Te nem szeretsz pecázni, nem értheted ezt a szenvedélyt!
Az idősebb fiú épp egy vékony szelet almáspitét csent el a tálról, közben elégedetlenül horkantott. Sosem értette az apja és az öccse rajongását eziránt az időrabló tevékenység iránt. Főleg nem értett egyet azzal hogy dollárezreket kellet költeni arra a tákolmányra a Michigan-tó partján, amit nyaralónak csúfolt a család, és gyakorlatilag csak azért kellett, hogy legyen saját stégük, amiről apja, és a semmirekellő öccse bedobálhatta a horgokat. Idő- és pénzrabló tevékenység - helyesbített magában Gregory.

De a legidősebb és legfiatalabb Beamet egyáltalán nem érdekelték Gregory ellenvetései, és az sem, hogy a nyaraló nem volt éppen a legelegánsabb. Ugyanis nem azért jártak oda. Pecázni, és egymás társaságát élvezni, mert azt nagyon szerették. Jin koszosan, de rendkívül elégedetten trappolt vissza a konyhába, egy kis papírdobozt tartott a maszatos ujjai közt, arcán széles vigyorra húzta a vaskos ajkait.
- Mehetünk apa! Első osztályú gilisztákat találtam! Néhány tücsköt is elkaptam, egy lazac sem fog tudni ellenállni!
- Majd keresünk még kis rákokat a homokban! - borzolta össze lelkes fiának a haját Mr. Beam.

*
Nemsokára bepakolva szelték az utat Michigan City felé a sötétkét Packard Roadsterben. Jin el-elbóbiskolva várta az autóút végét.
- Kifárasztott a meccs? - kérdezte meg az apja.
- Ühüm, jó szoros volt. Épp egy pontan nyertünk.
- És ki szerezte azt a pontot? Hát az én csodálatos fiam! - jelentette ki büszkén Mr. Beam. Jin apró mosollyal nyugtázta apja túlcsorduló örömét, de belül nagyon boldog volt tőle.

BenjaminBeam imádta a kisebbik fiát. Nem volt gondja a nagyobbikkal sem, egyszerűencsak nem ugyanazokat a dolgokat szerették. Míg Jin hasonlóan mozgékony voltmint ő, imádott kirándulni, vagy kerékpározni, a kertben is szívesen dolgozottvele, addig Gregory inkább olyan könyvmoly féle volt. Néha a feleségét, Marthátugratta is vele, hogy biztosan az ő gyermek-e. Olyankor kapott a konyharuhávalrendesen. De Jint le sem tagadhatta volna, mind a külleme, mind a jellemehasonlított rá.
- Itt is vagyunk! - állt meg Mr. Beam a szürkéskék ház mellett. Jin márlelkesen nyitotta az ajtót, és szedte ki a Roadster hátsó üléséről a botokat,és az egyéb felszerelést, míg apja azt a piknik kosarat markolta meg, amit Mrs.Beam összekészített nekik.
A kis nyaraló régi volt, se idejük, se pénzük nem volt elég, hogy felújítsák.De a legnagyobb előnye már megvolt, egészen a víz partján állt, szinte azablakból is kidobhatták volna a horgokat.

***
Nyaraló Michigan Cityben a tó partján

- Kicsit gyűlik a pénz, az öreglányra is költünk majd - szusszant Mr. Beam, ahogy lerakta a konyhaasztalkára a piknik kosarat. - Most sok mindenre ment el pénz. A költözés, a ház, na meg a kocsi, persze - a kocsi szóra természetesen mosoly terült szét az arcán. Kinyitotta a kosarat, és örömmel fedezte fel, hogy a húsos szendvicsek mellett Martha néhány sört is bepakolt. Egyet kivett, és örömmel pattintotta fel a csatos üveget.

Jin egyenesen a stégre rohant, és máris a botokat szerelte össze. Komoly szakértelemmel fűzte be a vékony lenfonalat a kézi orsóba, meg sorban a karikákba, majd a fonal végére rácsomózta a kis acélhorgocskát is. Jinnek munkája közben óhatatlanul eszébe jutott a csók. Az első csókja, amiben nem is reménykedett, hogy valaha megtörténhet vele. Úgy gondolta, hogy őt már csak epekedésre kárhoztatta a Jóisten a ferde hajlama miatt. És most mégis... Ugyanúgy végigbizsergett a gerincén az érzés, mint mikor Sean ajkait érintette.

- Ah, de szép időnk van! - érkezett ki az apja sörrel a kezében, majd leült a stég szélére. Jin az ő kezébe is nyomott egy felszerelt botot, és mellételepedett.
Csendben ücsörögtek, élvezték a jó időt. Néha egy-egy szót váltottak, hogy milyen csalival lenn értelme próbálkozni. Jin gondolatai egyre a mai élménye körül jártak. Még sosem volt olyan, hogy ne mesélt volna el valamit az apjának. Most is szeretett volna beszélni, bár kicsit félt a fogadtatástól.
- Apa - törte meg végül a csendet Jin.
- Hm? - válaszolt Mr. Beam szórakozottan, mert éppen egy tekergő kukacot próbált rákényszeríteni a horog szúrós végére.
- Ha csinálnék valami hülyeséget, akkor is szeretnél?

Benjamin Beam felvonta a szemöldökét, és az üveglencséi fölött a fiára pislogott.
- Hát azért ez függ attól, fiam, hogy mégis mit követtél el. Mármint szeretni szeretnélek, ez nem változna, csak nem biztos, hogy örülnék neki. De leginkább téged féltenélek.
Jin beharapta a száját, és érezte, hogy a szégyen pírja rátelepszik az arcára. Az apja is észrevette, letette a kezéből a felszerelést, a giliszta legnagyobb örömére, majd leült a fia mellé a stégre, és átkarolta a vállát.
- Na, mondjad - dörmögte a mély, megnyugtató hangján.
- Tudod, lassan tizenhét leszek és hát...
Ebből szerelmi ügy lesz, valami lány van a dologban - sóhajtott magában Mr. Beam, és nem is tévedett nagyot. Csak éppen egy kicsit.

- Ma megcsókoltam valakit a meccs után - fordult immár teljesen vörösbe Jin arca.
- Hm, hát ez azért nem főben járó bűn, bár kétségtelen, hogy bizonyos erkölcsi kérdéseket felvet, főleg a leányzó értékrendjével kapcsolatban - viccelődött Mr. Beam.
Jin apjára emelte sötét szemeit, és próbálta szavakká formálni a fejében tolongó gondolatait.
- De... ez egy fiú volt - suttogta olyan elhaló hangon, hogy az apjának meresztgetnie kellett a szemei mellett a füleit is, hogy biztosan jól hallotta-e amit a másodszülötte éppen kimondott.
- Khm, nos, e-ez valóban kissé megnehezíti a helyzetet - krákogott egy sort az apja.
- Most gyűlölsz, igaz? - temette könnyezni kezdő szemeit Jin a pulóvere ujjába. Lelke már várta a megsemmisítő atyai haragot.

- Őszintén szólva, azt nem mondanám, hogy... nos, hogy örülök neki, de nem, nem gyűlöllek ezért, fiam. Szeretlek, mert a gyermekem vagy, és mert egy csodálatos ember vagy. Másrészt meg azt hiszem, sem te, sem én nem tudunk erre igazán hatással lenni.
Jin teljes meglepettséggel nézett ismét az apjára, aki arcán valóban nem látszódott egy csipetnyi harag sem. Inkább valamiféle szomorúság húzta erősebb redőkbe az idősebb Beam homlokráncait.
- De azzal tisztában kell lenned, hogy ezt soha fel nem vállalhatod a mi társadalmunkban. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de akár még az én állásomat is kockáztatnád vele. A világot nem tudom megváltoztatni, fiam. Én nem ítéllek el, nem is kell erről többet, vagy mások előtt beszélned, csak csináld csendben.

- Köszönöm, apa - ölelte magához Jin a széles vállakat.
- Sajnálom, fiam - veregette meg a nyurga hátat Mr. Beam. - Sajnálom, hogy ilyen világban kell ezzel megküzdened. De ne feledd el, a pletyka mindenki reputációján nyomot hagy. Mindenkién...
Kicsit komorabban folyt tovább a pecázgatás, de az esti vacsoránál, ahol a kifogott lazac került parázs fölé, Jin még egy sört is kapott, amit úgy értelmezett, hogy az apja hallgatólagosan elfogadta a másságát. És határozottan azt is érezte, hogy ez nem igazán lesz a vasárnapi családi ebédek témája.

*

Elérkezett a tavaszi szezon, és Jin többféle várakozással is tekintett elé. Egyrészt remekül alakult az iskolai bajnokság, a Huskies rég látott magasságokba emelkedett a rangsorban, és ebben bizony Jinnek is jelentős szerepe volt. Mivel jól ment neki a sport, az osztály elismert és kedvelt tagja lett, nem utolsó sorban pedig Hemingway igazi barátjává vált. Szó szerint elválaszthatatlanok voltak az utóbbi időben, és Ernest unszolására Jin más sportokat is kipróbált. Az aktív élet, és a kamaszkor faragó munkája vézna testét egyre izmosabbá változtatta.

A város lánykái közt Ernest és Jin párosa igen kedvelt jelenségnek számított. Ernest maga sem volt csúnya fiú, de neki a szövege volt igazán megnyerő, míg Jin csöndes szépségében ragyogott mellette. Oak Park lányai meg olvadoztak, mint a jégdesszert a cuki asztalán, a napon hagyott kristálykehelyben.
Jint természetesen majdnem olyan hidegen hagyták a csitrik által rávetett rajongó tekintetek, mint amilyen a jeges finomság volt, még olvadás előtt.

Az apjával való beszélgetés után, kissé nyugodtabban hordozta magában a titkát, belátta és elfogadta, hogy a szenvedélynek ő csak ritkán és titokban fog tudni áldozni. Bár hallott róla, hogy bent Chicagóban klubbokban és fürdőkben gyűltek össze a hozzá hasonló fiúk és férfiak ismerkedni, de nem volt bátorsága még elindulni sem azokra a helyekre.
A fiúiskola és a focizás adott a szemének nézni valót, és ott volt a rododendron bokor is, otthon, a fészer háta mögött, ahová néha elbújhatott és elengedhette a fantáziáját. Meg a magát simogató kezét is. Hiába, hormonokkal jól megáldott fiatalember volt, ahogy a társai is, csak neki a célpontja volt egy kicsit eltérő.

*

Két héttel később Jin apja után somfordált a kertben. Igyekezett a házbeliektől hallótávon kívülre kerülni, mikor is összeszedve minden bátorságát végre szólásra nyitotta a száját.
- Apa? Elkérhetném a nyaraló kulcsát? Khm... izé, tudod elindult a tavaszi bajnokság, és a Minneapolis jön szombaton. Pár srácot meghívnék a meccs utánra e-egy kicsit ismerkedni, esetleg pecázni - dörzsölt zavarában a tarkójára. Mr. Beam kezében megállt a metszőolló, és rápillantott vörösödő gyermekére. Látszott rajta, hogy nagyon mélyen átgondolja fia mondandóját. Majd egy csendeset bólintott.
- Rendben. Légy óvatos. Talán biztonságosabb lenne, ha kint aludnál. Nem akarom, hogy éjjel a sötétben vonatozz. Még felszáll valami chicagói söpredék a vagonra...
Jin szemébe őszintén könny gyűlt az apja szavaiba bújtatott engedélytől, a szép szája mégis vigyorra szaladt. Nem bírta ki, muszáj volt hőn szeretett apját átölelnie, cuppanós puszit nyomott az arcára, aztán vidáman beszaladt a házba. Készülnie kellett a meccsre.

*
- Francba... a fehér sisak lesz ma rajtunk - húzta el Jin a dús ajkait.
- Ne legyél már ilyen babonás, öregem! - veregette vállon Hemingway. - Ma is jók leszünk!
A meccs a múltkorihoz hasonlóan szoros volt, de Jin nem tudott az összes agysejtjével a játékra figyelni, mert valahogy észre vette, hogy mintha Sean fenekén a többiekénél is gyönyörűbben feszülne az a nadrág, és néha bizony oda kellett pillantania, akkor is, mikor célszerűbb lett volna a labdára meg az irányítóra figyelnie. Ennek megfelelően sikeresen el is vesztették a párharcot, de épp csak egy kicsit lemaradva a Minneapolistól.

Az edző nem volt felhőtlenül boldog, de érezte, hogy az ellenfél csapata is tanult a múltkori hibáiból, és jobban felkészültek Jin Beam játékára. A fiúk közt az egy-egy valami könnyed vidámságot okozott, kiegyenlítettnek érezték a helyzetet, nem buzgott bennük vágy valami értelmetlen kakaskodás iránt.
Így Jin meghívását is örömmel fogadták, aki tudott, a meccs után, átöltözve lelkesen követte őt a Chicagói vasútállomásra. A fiúk a Randolph Streetnél szálltak fel a vonatra. Az elektromos interurbán másfél óra alatt Michigan Citybe repítette őket. Már ott vidám volt a hangulat, a minneapolisi győzelem ellenére. Egy győzelem itt, egy győzelem ott, úgyhogy egyik társaság sem lógatta az orrát. Sőt, a nagy barátkozás még azt is magával hozta, hogy egymás egy-egy szépen kivitelezett mozdulatát megdicsérték.

*

A fiúk lelkesen caplatták körbe a kis nyaralóházat, tetszett nekik a környék, és a tó elbűvölő közelsége. Jin még néhány üveg sört és szendvicset is kikönyörgött a szüleitől, amivel megvendégelhette a társaságot. A hangulat jó volt, az idő gyorsan telt.
Jin próbált mindenkivel természetesen viselkedni, holott gondolatai egyre inkább másfelé jártak, mert korábban már odasúgta Sean fülébe, hogy kint maradhatnának kettesben a házban éjszakára.
Már csak egy feladatuk volt, megoldani a hevenyészett randevút úgy, hogy senki se gyanítson semmit. Habár kényszerből csinálták, mégis megspékelte a titkolózás az amúgy is elég izgalmasnak ígérkező programot.

Sean rákacsintott. Majd felállt, és elkezdett műbalhézni, meglökte Jin vállát, és sértéseket vágott hozzá. Úgy tett, mint akinek a fejébe szállt az alkohol.
- Hé, Beam, azt még mindig nagy az arcod? Ősszel még hogy játszottad a fejed!
- Sean... maradj már, vendégek vagyunk - szól a társára, talán a Connan nevű vöröshajú gyerek. Jin nem tudta pontosan.
- Figyelj, ha nem tetszik, menjél el - mondta Seannak, és alig tudta visszafogni a szája sarkában bujkáló mosolygást. Sean lemondóan legyintett, majd kitántorgott a nyaralóból.
- El ne tévedj, te anyaszomorító - kiáltották utána. - Az edző kinyír reggel!

Sean távozása után Jin alig tudta kivárni, hogy eltejen egy óra, mikor is távozásra bíztatta a vendégeit. Hál' istennek a csatos sörösüvegek is kiürültek, úgyhogy immár ideje volt véget venni a hepajkodásnak.
- Bocs fiúk, de tízre vissza kell vinnem a kulcsokat - emelte fel a zörgő csomócskát az asztalról.
- Kösz Jin! Jól éreztük magunkat, nagyon menő a kégli - köszöntek el rendre a srácok.
- Maradjak veled takarítani? - kérdezte Ernest.
- Ugyan, dehogy, menj csak vissza a srácokkal. Egy kicsit összepakolok, mert anyám szívbajt kap, ha holnap kijön, de csak annyi - vigyorgott Jin. - Majd megyek én is.
- Jól van, hétfőn találkozunk! - köszönt el tőle a barátja.
- Igen! Jó utat, Ernest!

*

Talán egy negyed óra telt el miután becsukódott a vendégek háta mögött az ajtó, máris halk kopogás ütötte meg Jin fülét. Gyorsan abbahagyta a lázas rendrakást, amibe idegességében belekezdett. Közben arra is volt figyelme, hogy minden függönyt alaposan behúzkodjon az összes ablakon. Szíve szinte a torkában dobogott, ahogy ajtót nyitott.
Sean állt a kiszűrődő fényben, és széles mosollyal lépett be a nyaralóba, majd gondosan bezárta maga mögött az ajtót.
- Elhúztak már? - kérdezte, de nem sok ideje maradt gondolkodni, Jin szavak helyett a tarkójára fogott, és máris szájon csókolta. Sean nem bánta, hogy válasz nélkül maradt.

- Mhhh, ki voltam éhezve. Egész este a gyönyörű ajkaidat bámultam - sutyorogta közéjük Sean.
- Én még mindig ki vagyok - mormogta Jin, és nyelvét a szőke fiú nyakára vezette, majd csókot nyomott a fülére is. Sean felsóhajtott, ahogy a nedves cirógatást és Jin borzongató leheletét érezte a bőrén. Kapkodva vetkőztették egymást az olajlámpás gyenge, rebbenő fényében. Villanyt kapcsolni valahogy nem volt merszük. Hónapok sóvárgása sarkallta őket türelmetlenségre. Azt sem tudták, hol érintsék egymást. Gyorsan éledő erekciójuk néha összeért, kíváncsiságból rásimogattak egymás meredő falloszára. Sean irányítgatta, ő már hallott ezt-azt a dologról. De Jint sem kellett félteni, keze neki is volt, és szívesen szorongatta meg velük a szőke fiú fenekének izmait.

Jin a kis szófára ült, Sean az ölére telepedett. Nyelveik heves csatát vívtak egymással, ahogy a vágy gerjedt bennük. Jin ösztönösen simogatott be a másik fiú völgyecskéjébe, és nyomogatta meg a kis rést.
- A-azt hiszem kicsit elő kell készíteni - javasolta Sean. Igazi focistához illő nyálmennyiséget köpött a kezére, amit a saját fenekére kent. - Most az ujjaiddal...
Jin engedelmeskedett, óvatosan betolta Seannak az első ujjperceit, majd mikor azt megszokta, apránként tovább haladtak.

A szíve a torkában dobogott, amikor arra került a sor, hogy keményen meredező szerszámát nyomhatta Sean szűkösségébe.
- Úristen, Sean, ez... ez nagyon jó - nyöszörögte Jin. - Nem fáj?
- Egy picit, de közben borzasztóan akarom is, hogy még jobban belém nyomulj, valahogy ez a feszítés, meg ahogy dörzsölsz ott belül, mindjárt elélvezek, komolyan - mozgatta meg a fenekét Jin ölén a fiú. - Mhhh...ahhh... bassza meg, ott jó. Ó, Jin... ne hagyd abba!
Jin keze a rajta vonagló fiú péniszére siklott, és simogatni kezdte, miközben a szoros izmok az ő farkát stimulálták. Egészen észvesztő érzés volt számára. Persze, már volt olyan, hogy a kertben a fészer mögött kezelésbe vette magát, általában a csapattársai fenekére feszülő nadrágok voltak rá ilyen hatással, de az az érzés meg sem közelítette ezt, amit Seannal átélhetett.
- Nem bírom soká, menten meghalok - nyöszörögte Jin, de Sean se volt már messze a beteljesüléstől.
Utána kipirulva és nevetgélve törölgették az egymáson hagyott nyomaikat. Jin pedig elővarázsolt egy bontatlan üveg sört.

*

Ismét beköszöntött az ősz. Jin és Hemingway az utolsó évét kezdte meg a középiskolában. És úgy, ahogy az rendre lenni szokott, ezzel eljött a focimeccsek ideje is. Jin már előre várta a bajnokságot, és várta a menetrendszerinti találkozását Seannal is.
Elfogadta, hogy neki a nemi élete csak ilyen lopott percekben teljesedhet ki, miközben akár hónapokat is várnia kell. Seannal nem volt ez szerelem köztük, afféle ifjúkori fellángolás volt csupán, és főleg az izgalmas felfedezések terét jelentette számukra. Jin mégis várta az együtt töltött órák szabadságát. Amikor kendőzetlenül az lehetett, aki valójában volt.

A Minneapolis bekocogott a pályára és nekikezdett a bemelegítésnek.
- Hé, Sean hol van? - kérdezte meg Connant, aki tavasszal szintén a nyaraló vendége volt. Connan megtorpant, ránézett, majd leszegte a fejét.
- Hát nem hallottad?
Jin érezte a hangsúlyából, hogy valami rossz dolog történt.
- Micsodát? - kérdezte, és furcsa mód máris berekedt a hangja, a szívverése is felgyorsult Connan baljós ábrázata miatt.
- Sean meghalt - nyögte ki a minneapolisi fiú.

- Hogy micsoda? - fordult meg Jin körül a világ. - Ho-hogy hogy meghalt? Beteg volt?
- Nem.
Connan körbetekintgetett, mintha valami rosszban sántikálna, majd megfogta Jin karját, és kissé távolabb vonta a bemelegítő gyakorlatokat végző fiúktól.
- Seant rajtakapták egy... izé, egy olyan fiúval, tudod. Állítólag egy kocsma mögött csókolóztak, ami azért valljuk be, elég undorító! - fintorgott Connan. - Aztán mikor meglátták őket, futni kezdtek, a fickók a kocsmából meg utánuk, hogy elkapják és jól megruházzák őket. Úgy hallottam, hogy Sean csak szerencsétlenül esett, beverte a fejét és... hát meghalt. De ha engem kérdezel, úgy ellátták a baját, hogy ottmaradt az utcán. Ugye, hogy mik vannak? Sosem gondoltuk volna róla, hogy ő is olyan! - kerekedtek ki a fiú szemei.
Jin hátán végiggördült a hideg veríték, beharapott ajkakkal tűrte a Connan további szólamát az olyan fiúkról.
- Micsoda szörnyűség - nyögte ki valahogy, majd kábán követte vissza a pályára Connant.

Mintha víz alatt futott volna, elméjét eltelítették Sean emlékei, a nevetése, a fülébe mormogott nyögései, és az, hogy meghalt. Azért, mert más volt. Azért, mert olyan volt, mint ő. Jin szemébe könny tolult, alig látott valamit a labdából. Aztán csak annyit érzett, ahogy a védők kemény sorfalába beleszáll. Az ütközés erejétől egy pillanatra tüdejébe szorult a levegő, majd éles fájdalom hasított a jobb vállába. Elterült a gyepen, és végre kiszabadult az a könnycsepp, hangtalanul folyt le a szemzugából a füle felé.
- Jin! Jól vagy? - kérdezgették felette, ő meg hálát adott a sorsnak, hogy nem kell tovább játszania. A társai segítettek neki felállni, és lekísérték a kispadhoz. Az edző morgolódva nézte meg a vállát, és elzavarta az elsősegély-nyújtó helyre.

Később Jin egyedül sétált haza a nyakába kötött jobb karjával. Olyan üres magány ülte meg a lelkét, mint még soha.
Hát így bánnak a magafajtával az emberek! Apja szavai jutottak eszébe, hogy egyetlen szárnyra kapó pletyka akár az egész családját tönkreteheti. Jin szívébe félelem hasított.
Nem akarta ezt tenni a szeretteivel.
Akkor megértette, számára az élet egy végtelen, magányos harc lesz. Abban a pillanatban úgy hitte, hogy az igaz szerelmet ő sosem fogja megélni.
És még azt is hitte, hogy bizonyára ez Isten büntetése, amiért ő is egy olyan fiú.

***

Hemingway valóban játszott a Huskies amerikai foci csapatban, a fejlécben szereplő képen ő is rajta van, alsó sor, jobbról a második.

A kép még Jin Beam megérkezése előtt készülhetett. 😅

***

Chicago és a Michigan-tó partja egy, az 1910-es évekből származó képeslapon

***

Mit gondoltok Jin sorsáról?

***