1918. június, Jesolo, Olaszország

*

- Dóra, Dóra, Teodóra - énekelte Ernest csipkelődve, majd lehuppant barátja és bajtársa mellé. Jin felnézet a papírjaiból, és a kávéház ablakain túl Jesolo megtépázott látképét figyelte egy darabig. Csak utána szólalt meg.
- Ne fájdítsd a szívem, Ernest.
- Újabb levél a szépséges Teónak? - bökött fejével a Jin kezei közt szorongatott iromány felé.
- Igen, de fogalmam sincs, hogy megkapja-e... válasz nem érkezett egyikre sem.
- Eh, tudod, mennyire gyászos a hadiposta - jelentette ki az újságíró, majd rendelt mindkettőjüknek egy-egy presszókávét.
- Vajon gondol rám? - pislogott Jin a kiérkezett feketére. Az üvegpohárban sötéten ült a kávé, a tetején vékony csíkban krémes, barna habbal.
- Ki ne gondolna a te szép fejedre! Jesolo lányai, de még asszonyai is megvigasztalnának szívesen! - nevetett fel Ernest. Jin szólásra nyitotta ajkait, de még mielőtt ténylegesen megtette volna, barátja belefojtotta a szót egy lemondó intéssel. - Tudom, neked csak a szépséges Teo létezik.

Jin sóhajtozva fogyasztotta el a meleg italt, majd vádlóan nézett a mellette ülőre.
- Már bánom, hogy elrángattál ide. Ezek nyugodtan tudnák ölni egymást nélkülem is, én meg lehetnék odahaza.
- No-no, barátocskám! - emelte fel Hemingway az ujját. - Gyakorlatilag nélkülem nem is ismernétek egymást. Hány éve élsz Oak Parkban? Hm? És találkoztál vele eddig? Nem. És miért találkoztál? Mert fényképet akartál készíteni, amire az vitt rá, hogy jelentkeztél katonának. Amire ki vitt rá? Hát én! - düllesztette ki győzedelmesen a mellét. - Amúgy nem is tudtam, hogy Oak Parkban van női fényképész.

Jin motyogott erre valamit, de a barátját már nem is érdekelte a téma. Nagyot nyújtózott.
- Ne aggódj, barátom! Túléljük, hát nem vagyunk mi valami csőcsele! Mit túléljük? Kitüntetnek, és akkor melleden plecsnivel térhetsz vissza a kedvesedhez.
- Örülök, hogy te ilyen optimista vagy. Azért lásd be, a háború nem egy életbiztosítás.
- Ugyan, Jin! Caporetto óta nem történt itt semmi.
- Az nagy szívás volt az olaszoknak...
- Mert mi még nem voltunk itt - vigyorgott rá Ernest magabiztosan. - Meglásd, még puskát sem sütünk el, úgy megyünk haza.
- De akkor hogy lesz kitüntetésünk? - replikázott vele a barátja, immár kicsit vidámabb hangulatban.
- Ez igaz, ott a pont. Na, adj még egy staubot.
Rágyújtottak. Egykedvűen fújták maguk elé a füstöt, közben önkéntelenül a kávéház közönségét figyelve.

A fronton lévő katonának nagy mankója volt a cigaretta és az alkohol. Rágyújtottak, ha rájuk tört a honvágy, rá, ha a magány, akkor is ha harctérre vezényelték őket, és akkor is, mikor visszatértek onnan, ha visszatértek. Csak akkor remegő kézzel. Jin és Ernest sem voltak ezzel másként, annyi különbséggel, hogy a harcmezőt még nem látták szemtől szembe eddig.
- Gyerünk, te újságírók gyöngye, térjünk vissza a szállásra - indítványozta Jin. A két barát gyalog indult neki az alkonyban fürdő háborús városnak.

A táboruk éppen Jesolo szélén, egy elhagyott villában volt, égignyúló ciprusokkal, és magukra maradt szőlőültetvényekkel. A terrakotta-szín vakolat is négyzetméternyi darabokban hámlott már az épületről a maró, sós tengeri levegőtől, és a gondos kezek hiányától.
A villa tágas termeiben tábori ágyak voltak felsorakoztatva. Az amerikai erők inkább csak támogató jelleggel és mennyiségben voltak jelen ezen a fronton, a britek erősebb létszámmal képviselték magukat. Így a villa nagy részét is ők töltötték be. De a fronton, a lövészárkokban bajtárssá vált mindenki.

A háttérvilágban azért előfordultak összetűzések a sok nemzet fiai közt. Most is épp kakasharcra érkeztek vissza, de nem akartak foglalkozni a tesztoszteron túlcsordulással, ami véresen komoly harccá változtatott egy egyszerű kártyajátékot.
A kiabáló társaság lábainál lévő üres üvegek száma egyértelművé tette, hogy az alkohol is vastagon közrejátszott a kialakult helyzetben.
Egy szőke, amerikai fiú, Smith, kikelve magából ordított egy vöröshajú brit gyerekkel, hogy a szabály náluk nem így van. A brit fiú visszavágott, hogy se kártya, se szabály, se még a nyomorult országuk se lenne a britek nélkül.

Smith-nek sem kellett több. A másik fiú vörös bozontja után kapott, és jól megtépte azt.
- Te, senkiházi királyi seggnyaló!
A brit fiú vékonyabb volt Smithnél, nyüszögve kapott a hajához. A társaság túl ittas volt ahhoz, hogy mérlegelni tudjon, hiénakutyák módjára ugrottak a harc szagára, és kezdték biztatni az egyiket, vagy a másikat.

Csupán a most megérkező két fiú állt a helyzet magaslatán.
- Hé, Smith! - kiáltott Hemingway. - Hűtsd már le magad! Ha annyira van kedved, menj, ugorj át a Piavén, és ott kiabálj, hogy mocskos osztrákok! Ott legyél kemény, mi meg majd innen nézünk!
Jin a brit fiúhoz fordult, és amikor Smith markának szorítása engedett, elhúzta onnan.
- Ne butáskodjatok fiúk! Ki tudja, holnap meg kell mentenünk egymást - kérlelte őket Jin.
A csapat kapitánya is felébredt a zsivajra, és dörmögő hangon ágybaparancsolt mindenkit, majd kilátásba helyezett az ellenszegülőknek egy kellemes sortüzet. A fenyegetés hatott, mindenki bekussolva elvonult a saját termébe.

Ernest hanyagul ledobta magát az egyik ágyra, az nyikordulva vette tudomásul, hogy szállóvendége visszatért. Smith még morgott egy sort, átkozta a vörös gyerek összes felmenőjét, majd ő is leheveredett, és magára húzta a lópokrócot.
Jin a barátja melletti ágyra ült, egy fém dobozba gondosan elpakolta a Teónak írt levelét. Ekkor érkezett a hír, az ellenség támadni készül.

*
A csata első napja június tizenötödikére esett, ugyanis ennek a napnak hajnali három óráját látta jónak az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének a vezetése a meglepetésszerű támadásra. A meglepetés elmaradt, legalábbis a szövetségesek részéről. Ugyanis az információt az olasz hírszerzésnek köszönhetően ügyesen megszerezték, és pontosan tudták, hogy a központi hatalmak támadni fognak.

A Jesolo szélén álló villában korán kezdődött az a nap. Mondhatni, épp csak elkezdődött. Éjfél után indultak a nagyjából egy órányi gyalogútra lévő Piave folyó felé, ami jelenleg a határvonal szerepét töltötte be a két ellenfél között. A víz egyik felén a Monarchia katonái, a másikon az olaszok, immár az Antant szövetséges erőivel kiegészülve, néztek farkasszemet egymással.

A tavalyi caporettói áttörés után az olasz sereg megroppant, a vezetés nem mert újabb támadást indítani a morálisan meggyengült katonákkal. Tehát vártak. A központi hatalmaknak viszont problémái támadtak a háttérországaikkal, és az ellátmányok szállítása is akadozott. A fronton és otthon is éheztek az emberek. Ráadásul, a német hadvezetés nyomást gyakorolt az olasz fronton harcoló osztrák-magyar csapatokra a gyors befejezés reményében, hiszen a legerősebb hadtesteket a nyugati frontra akarta átcsoportosítani. Így ezzel a támadással, a caporettói sikeren felbuzdulva, gyorsítani akartak, térdre kényszeríteni az olaszokat mihamarabb, rábírni őket a fegyverszünetre.

Jin és Hemingway* a sötétben baktatott egymás mellett. A telihold ezüstjében feketén kígyózott a sor, némán hagyták maguk mögött a kilométereket. Erősíteni mentek a harmadik hadosztály már a fronton lévő katonáit a várható támadás előtt. Hallgattak, egyrészt mert ez volt a parancs, másrészt nem is igen volt kedvük beszélgetni. Jin minduntalan megérintette a zubbonyát, és a belső zsebébe bújtatott fényképet.

(*Ernest Hemingway a valóságban nem harcolt a II. piavei csatában, Milánóban állomásozott. A történet kedvéért került most mégis erre a frontra)

Szerencséjükre a hadállások készen voltak, nem kellett gyalogsági ásót ragadniuk. Őket már csak afféle erősítésként vezényelték ki, immár tudva-tudván a központi hatalmak támadásának idejét. A lehető legkevesebb zajt csapva másztak be a lövészárkokban, már ott lévő olasz és brit katonák közé. Hangtalanul biccentettek csak egymásnak üdvözlésképpen.
Elfoglalták a helyüket és vártak. Rémisztő csend honolt az olasz éjszakában, csak valami éjjeli madár huhogott a folyó felől. Vaksötét ereszkedett a gödörben gubbasztó férfiakra, a teliholdat felhők takarták el.
Jin számára az idő ólomlábakon járt. Élete első csatája előtt állt, és nem igazán tudta, hogy mire számítson. Hiába kapott gyors kiképzést, mikor megérkeztek Milánóba, most egyáltalán nem érezte magát felkészültnek. A tányérszerű golyóálló sisakokon elkezdett kopogni az eső.

Három óra nullanullakor megkezdődött a tüzérségi bombázás a Monarchia csapatai részéről. A tervek szerint mindennek úgy kellett volna alakulnia, mint tavaly Caporettónál. Ahhoz hasonlóan, kezdésnek, rengeteg gázlövedék repült át a Piavén, füstköddel borítva be a harcmezőt.

A támadók részéről egy nem várt különbség máris adódott, az olasz katonák immár brit gázálarcokkal voltak felszerelve. A délelőtt eseményei a Monarchia csapatainak kedveztek ugyan, százezer ember tudott átkelni a folyón. De az esőzések egyre hevesebbé váltak, a Piave megáradt, és elvitte a ponton hidakat. A folyón átkelni akaró katonák tiszta célpontjává váltak a szövetségesek kegyetlen bombázásának.

Jin a gázálarcába szuszogott a lövészárokban, csak a saját lihegését hallotta, a harc zaja szinte el sem jutott a tudatáig. A félelem béklyózta meg. Zsibbadásig szorította a puskát, amit a kezébe nyomtak.
- Lőj már! - üvöltött rá a mellette álló Smith.
Mintha vízből rántották volna fel, betolult az elméjébe a valóság, a robbanások hangja megremegtette a szívét. Nekitámaszkodott a lövészárok falának, kidugta a fegyver csövét és lőtt. Hogy hova, meg miért, azt nem tudta pontosan. Érezte, hogy folyik a könnye, és igazán hálát adott most a gázálarcnak a fején, ami eltakarta bajtársai elől a gyengeségét.
Elvesztette az időérzékét, az eget borító sötét felhők sem segítettek neki tájékozódni a napszakok közt. Az egész vidék szürkeségbe borult, a becsapódó gránátok földdarabokat szórtak szét a levegőben. Nem tudta, hogy mióta állt ott. Csak töltött és lőtt. Csinálta, amit a többiek csináltak.

Aztán elcsendesedett a Piave mögötti partszakasz. A Monarchia kifogyott a munícióból. Így alábbhagyott az olasz részen is a fegyverropogás. A felhők lassan elvonultak, talán ők is megunták nézni az emberek egymást gyilkoló tömegét. A nap bágyadtan sütött át a párától és portól nehéz levegőn. Már jócskán bennejártak a délutánban.
A mérgező köd eloszlott, a gázálarcok lekerültek. Mindenkinek megviselt arca volt. A katonák a kulacsaikhoz kaptak, arcot mostak, inni akartak. Jinben csak ekkor tudatosult, hogy utoljára még Jesolóban ivott és evett. A nyelvét száraznak érezte, szinte feltapadt a szájpadjára. A kulacsáért nyúlt. Nem találta sehol, valahol elhagyta.

- Parancsnok! Nincs elég vizünk - hallatszott a panaszkodás innen is, onnan is.
- Szomjan pusztulunk! Legalább a folyóig eljuthatnánk! - elégedetlenkedtek a katonák.
- Aki el meri hagyni az állását, lelövetem! - ordított a parancsnok. - Szanitéc! Forralja a vizet, különben holnapra mind vért fosunk! Nem hiszem el, esik az eső, árad ez a kurva folyó, ezek meg szomjasok! - trappolt végig továbbra is ordítva a lövészárkon, a katonák háta mögött.
- Nesze - nyújtotta Jin felé a saját kulacsát Hemingway. - Jó kis muri volt, mi? - vigyorgott rá.
- Te nem vagy normális. Mi ebben a jó? - kérdezte Jin, amikor néhány korty víz után már keletkezett elég nyála, ahhoz hogy a nyelvét leválassza a szájpadjáról.

A katonáknak pihenjt vezényeltek, de az árokból elcsászkálni nem lehetett. Persze, épeszű ember nem is nagyon akart. Előkerültek kenyérsarkak, sajtdarabok, körbejárt egy üveg bor.
Jin nekitámaszkodott a fagerendákkal megerősített földfalhoz, rágyújtott és elővette a kis dobozát.
- Beam közlegény meg mit csinál? - kérdezte Smith Hemingwayt.
- A szerelmének írogat folyton - legyintett rá az újságíró.
- Jó neki, legalább van, ami tartja benne a lelket - nézte Smith a papírjába bújt Jint enyhe irigykedéssel.
Jin nem is hallotta őket, ő már a fejében valaki mással beszélgetett.

Kedves Teóm!

Igazad volt, a háború valóban nem olyan hősies, mint ahogy azt én az óceán másik felén elképzeltem. Sokkal inkább butaság az egész. Fiatal fiúk ölik egymást vén, szakállas férfiak fantazmagóriái miatt. Bár maradtam volna otthon, veled. Hemingway barátom épp a minap fejtette ki, hogy nélküle nem is ismernélek. Nem értek vele egyet, hiszem, hogy egymásra találtunk volna nélküle is, talán később, talán egy másik helyzetben, de két szív, mely egymásnak lett teremtve, nem vétheti el a találkozást.

Két nappal ezelőttig, ha megkaptad azokat a leveleimet, nem tudom, de akkor itt is leírom, szinte semmi nem történt. Unalmasan pergettük a perceket Jesolo városában. Egyszer még a tengerhez is kimentünk Hemingway-jel. Ha majd nem lesz háború, elhozlak ide, drága Teóm. Nagyon finom az olasz kávé. Meg a rákokkal, kagylókkal készített tésztájuk, az is isteni. Azt meg kell kóstolnunk együtt. Sokkal jobb ételeket csinálnak itt, mint az Államokba kivándorolt honfitársaik.

Mára vége szakadt a semmittevésnek, kivezényeltek minket. Most itt támasztom a lövészárok falát, és várom a nem is tudom mit. Igazából azt várom, hogy vége legyen. Hogy vége legyen, és hazamehessek hozzád.

Soha el nem múlóval...

- Támadás! Átjutottak a folyón azok a gaz osztrákok! Kifelé a lövészárkokból, csürhebanda! - szakította félbe a levélírást a parancsnok ordítása. Jin kapkodva helyezte vissza a drága szavakat a dobozába. Majd felszerelést igazított, beállt a helyére, imát mormolt, és várta hogy az előtte álló sor kiugorjon a lövészárokból. Ő következett. Nem gondolkozni, csak csinálni! - jutott eszébe egy veterán olasz őrmester szava, amit még Jesolóban hallott.

Jin felkapaszkodott a létrán, átlépte a homokzsákokat, a lábai önjáró rugóként lökték ki a csatába, lőtt, szúrt, néha azt sem tudta, hogy hova. Tompán hallott Go-go-go! és Avanti-avanti! kiáltásokat. Őrült kavarodásnak tűnt az egész, csak loholt a bajtársai után. Szíve a torkában dobogott, a félelem néha jeges kézzel markolt a lelkébe. Csak ezt éljem túl - motyogta. Mindenhonnan sípok karcoló hangja törte át a harc zaját, ahogy próbálták a parancsnokok az embereket jó irányba terelni.
Robbanások szakították fel a talajt, földpermettel töltve meg a levegőt. Jin ruhájára szórva a rögöket, kopogtak a sisakján. Fák adták meg magukat nyekeregve, az alóluk kifogyó föld feldöntötte őket.

Jin rohant, a gépfegyverek lövedékei sorban pattogtak aprókat körülötte. Egy tankcsapdába ugrott, védelemként. Amikor a robbanások sora távolodni kezdett tőlük, kiugrott a gödörből, szöges drótokat kerülgetve rohant tovább.
Jin orra előtt esett el Smith, felfogni sem volt ideje, belerongyolt a katonatársa lelőtt testébe. Megbotlott benne, és felborult. Térden állva nyúlt vissza Smith-hez, és rántotta fel a vállánál fogva. Az üveges szem, és a nyakán kispriccelő vér nem hagyott kétséget, Smith halott volt. Szőke haját vörösre festette a saját vére. Egy eltévedt golyó a nyaki ütőerét találta el.

Jin gyomra felfordult, talán hányt is volna, ha van benne étel. De így csak savanyú savat köpött Smith vérétől ázó talajra. Támolyogva állt fel. Elszakadt a többektől. Azt tudta, hogy merre van a folyó, arra indult tehát. Jin egyszerűen nem értette, hogyan lehet ezt túlélni. Csak a golyók fütyülését hallotta, aztán a becsapódásukat várta. Ha nem érezte, nem őt találták el. De ezeket kikerülni esélytelen volt. Csupán a vak szerencséjére hagyatkozhatott. Cikkcakkban kerülgette a szögesdrót akadályokat, melyek az ellenséget voltak hivatottak távol tartani, de most nekük is útjukban voltak.

Az egyik alatt ott látta a tegnap esti vitatkozót, a brit fiút, ruhája ráakad a szögesdrótra, ahogy próbált bemászni a mögötte lévő gödörbe, menedékként a süvítő golyók elől. Jin lehasalt mellé, és próbálta kiszabadítani a katona zubbonyát.
- Maradj már veszteg! - üvöltötte neki, mert az sikítozva kapálózott, olyan elszántan próbált fedezéket találni magának. Jin végül döntött, előkapta a vadászkését, és kivágott a katona ruhájából egy nagyobb darabot, ahol fogva tartotta a drót. Karjánál fogva húzta fel a földről.
- Meg kell kerülnünk ezt a szart! - kiáltotta a fiú hisztérikus arcába.

Nem tettek két lépést, mikor a közeli robbanás ereje szétrepesztette Jin dobhártyáját, erős fájdalom szúrt a fülébe, majd halk, folytonos sípolás tompította el a harc zaját. Érezte, hogy repült, majd azt is hogy talajt ért.
Kissé szédült, ahogy próbált az alkarjára feltámaszkodni. A feje zúgott, a teste egymerő, lüktető fájdalom volt. Kábán próbálta felfogni a világot maga körül, révetegen úszott a tekintete ide oda. Látta az előbb a drót fogságából kiszabadított katonát a hátán feküdni. Élettelen szeme a semmibe meredt.

Majd meglátta a saját, kitekeredett lábát is. A nadrág anyaga rojtosan lógott a szakadás mentén, közüle, mint vörös pamutfonál, bodorodott ki a húsa és a vére.
A lábam... A kótyagos gondolatai közé furakodott egy másik láb, melynek vékony vádliján végigsimított, bokájára pedig érzéki csókot nyomott nemrég. Újra érezte a finom karamell bőr érintését az ajkain... Majd elájult.

***
Amerikai katonák kézigránátot dobnak az osztrák állások felé a piavei fronton, 1918-ban.

***
Huh, vajon mi lesz szegény Jinnel? 🥹🥹🥹
***