1918. szeptember, Treviso, Olaszország

*

A halál édeskés, ragacsos szaga lengte körül a kórtermeket. Dr. Jack Hope nagyon jól ismerte az orrát eltömítő illatot még medikus korából. A londoni boncterem megszokott tartozéka volt, és mióta a lövészárkok mellett a kötözőhelyeken, meg a frontkórházban dolgozott, azóta egyre közelebbi kapcsolatot ápolt vele.
Mégsem voltak barátok. Dr. Hope nem kedvelte a kórtermek küszöbén oly gyakran ólálkodót, de ez kölcsönös volt, a halál sem kedvelte őt. Ugyanis az orvos gyakran húzott ki csontos ujjai közül olyan lelkeket, akinek már terített volna odaát vacsorára.
Dr. Hope maga volt a remény a sérült katona számára. Ilyen névvel nem is lehetett volna más, csak frontorvos, ahogy a kollégái és a felépült betegei gyakran megemlítették ezt neki.

A trevisoi Ca' Foncello Kórház folyosóján találta a reggel dr. Hope-ot.
Jack a szokásos reggeli vizitjét kezdte a fiatal olasz kollégájával, Matteóval, és Green főnővérrel. Ahhoz képest, hogy szeptembert írtak, még igen melegek voltak a napok. A kórtermek levegője már most fülledt volt, alig tudták sötétítőkkel elviselhetőbbé tenni az ágybanfekvők mindennapjait. De megpróbálták, amit meglehetett, hiszen enélkül is volt azoknak a szerencsétleneknek bajuk elég.
Azon a szárnyon, ahol a fertőző betegek voltak, még ádázabb küzdelmet vívtak minden percen. Hiába volt Dr. Hope a tisztaság és a fertőtlenítés megszállottja, mégis nehezen tudtak lépést tartani az újabb és újabb esetekkel. Sajnos a lövészárkok higiéniája nem az ő malmukra hajtotta a vizet.

A kórtermek előtt a vizitelők az arcuk elé kötötték a fertőtlenített kendőt, magukra húzták a gumiköpenyt és úgy léptek be az első helyiségbe. Itt a kolerás betegek kaptak helyet. Sötéten karikás szemeik besüppedtek a sápadt arcaikba, vékonnyá préselt szájuk szélén megült a szürke hab. Kékülő orrhegyek és körmök jelezték, a küszöbön ólálkodónak ma estére új társasága lehet.
Dr. Hope sóhajtva hagyta el a termet, ahová már az ő tudása sem volt elég.
A következőbe lépett, itt a járványos agyhártyagyulladást kapottak feküdtek görcsbe rándult testtel, mintha mindig a „Vigyázz!" parancsszóra vágnák haptákba magukat, arcukon is rettenetes mosoly ült, hátrafeszített, merev nyakuk szinte belepréselte a koponyájukat a párna puhaságába. Szemeik felakadtak, vagy tágult pupillával néztek a kínok elé, amik a halálig gyötörték őket. Sikolyaik végigborzongtak dr. Hope gerincén. (*)
- Ide is kevés vagyok - mondta az olasznak, aki búsan ismételgette:
- Sí, collega, sí, sí...

A következő kórterem az egyre inkább elharapódzó kiütéses tífusz tanyája volt.
- Én ide be nem menni! - torpant meg Matteo doktor, és adta kollégája tudtára tört angolságával.
- Pedig itt vannak szerencsések, akiknél lejjebb hagy a betegség. Green főnővér is túlélte. Igaz, főnővér? - fordult dr. Hope a mellette álló nőhöz.
- Aj, doktor, túléltem, de hogy! - csóválta a fejét. - De az biztos, hogy most már nyugodtabb szívvel lépek be ebbe a pokolba is.
Matteo doktor rendíthetetlenül kötötte az ebet a karóhoz, így hát Dr. Hope csak a főnővér kíséretében ellenőrizte le az itt fekvők állapotát. A kórterem ágyain ragyogó tűzszemekkel meredtek maguk elé a kiütéses tífusz betegei. A legtöbbnek sötétvörös volt az arca, mozdulatlanul feküdtek, szájukban a láztól deszkakeményre száradt nyelvükkel, fölváltva rázta őket a hideg, vagy forróak voltak, mint a fáklyák őszi ködlepte éjszakákon.
- Tartsuk tisztán a termeket, amennyire lehet. Az ágyneműket, meg a ruháikat is fertőtlenítsék, nálam nincs helye tetveknek! - szólt a doktor, a főnővér bólogatva írt egy csiptetős táblára. - A négyes beteg talán felépül, a szerencsések közt tudhatja magát.
Járt végig Jack tekintete az ágyakon, majd megállapodott az egyik szürke bőrtől bevont már csak csontváznak tűnő betegen, kiálló pofacsonttal, kicserepesedett ajakkal feküdt a reménytelenségbe süppedve. (*)
- Viszont a hatos ágyon fekvő... - mutatott felé -, emelje meg a morfin adagját, főnővér. Mást itt már nem tehetünk - sóhajtotta a doktor.

Amikor kiléptek ebből a teremből, Matteo ismét csatlakozott hozzájuk.
- Még a spanyol influenzások vannak hátra, aztán átmehetünk a remény szárnyába - jegyezte meg Jack.
- A levágott karok és lábak otthonába... - motyogta maga elé az olasz.
- Nézőpont kérdése, dottore - vont vállat dr. Hope. - Ott tudok segíteni. De ezekkel a ragályos nyavalyákkal kapcsolatban leginkább a jóistenre hagyatkozhatunk. Tisztán tartjuk őket, amennyire tudjuk, fertőtlenítünk, ahogy csak bírunk, és imádkozunk. Ha egy sebesülést látok, ott van miért küzdenem.
Az utolsó fertőzőosztály látogatása után, levetették a védőfelszerelésüket, a kendőt és a gumiköpenyt, majd folytatták a reggeli vizitet tovább.
- Tudom, a doktornak nagyon jó híre lenni seborvoslásban - veregette vállon Matteo, míg elhagyták az épület ezen szárnyát, és átlépdeltek a sebesültek részlegére. Nem mintha itt nem lett volna temérdek szörnyűség, de szép számmal akadtak felépült katonák is. Ez volt az, ami Jacket mindig ösztönözte, hogy harcoljon egy-egy életért. Akik idekerültek a kórházba, azoknak volt remény, mert a túl súlyosan sérültek nem érték meg azt a kegyet, hogy a Ca' Foncello fertőtlenített kórtermeibe kerülhessenek. Jack sokat tapasztalt a háborús sebekből, amikor Olaszországba érkezett, közvetlenül azután, hogy Anglia is belépett a háborúba, kötözőhelyen szolgált, a frontvonal közvetlen közelében. Minden percen úgy éltek benne az emlékek, mintha még most is ott állt volna.

A szél folyamatosan és idegesítően kavarta a sátrak oldalát, miközben a távolban állandóan hallatszott az ágyúk moraja és a fegyverropogás. A kötözőhely elsődleges célja az volt, hogy stabilizálják a sebesülteket, mielőtt további kezelésre a hátsó kórházak valamelyikébe szállíthatták volna őket. Dr. Hope nap mint nap szembesült a a brutális valósággal, és olyan sérülésekkel találkozott ott, amelyek gyakran az emberi test határainak végleteit feszegették. Az egyik leggyakoribb a lövedék okozta lőtt seb volt. A katonákat gépfegyvertűz érte, a golyók pedig gyakran mély sebeket okoztak, roncsolva az izmokat és a csontokat. Az ilyen sérüléseknél Dr. Hope legfőbb feladata az volt, hogy gyorsan kitisztítsa a sebet, eltávolítsa a szilánkokat vagy a lövedékmaradványokat, és megpróbálja elállítani a vérzést. Mivel gyakran időhiányban dolgozott, és a fertőzés veszélye is állandó fenyegetés volt, a sebeket gyorsan karbolsavas oldattal fertőtlenítette, majd ideiglenesen bekötözte őket, amíg a további ellátást megkaphatták.
A másik gyakori sérülés az artériás vérzés volt, amely gyakran halálos kimenetelű lehetett, ha nem kezelték azonnal. Dr. Hope sokszor találkozott olyan katonákkal, akiket közvetlen találat ért a végtagokon vagy a nyakon. Az artériák sérülése hatalmas mennyiségű vérveszteséggel járt, így azonnali beavatkozásra volt szükség. A kötözőhelyen a szorítókötések és érfogók jelentették az elsődleges eszközöket. Dr. Hope gyorsan helyezett fel szorítókötéseket a vérző területre, megpróbálta elszorítani az artériát, majd ideiglenesen lekötötte az ereket, hogy a sérült állapotát stabilizálják.
A repeszsérülések szintén gyakoriak voltak, mivel a robbanásokból származó szilánkok széles területen sebesítettek meg katonákat. Ezek a szilánkok mélyen az izmokba, csontokba fúródtak, és komoly belső sérüléseket okoztak. Dr. Hope kénytelen volt gyorsan és pontosan eltávolítani a repeszdarabokat, mielőtt azok súlyos fertőzést vagy további szövetroncsolást okoztak volna. Sok esetben azonban a sebesülések olyan kiterjedtek voltak, hogy csak ideiglenes megoldásokat tudott nyújtani, például erős kötéssel próbálta megakadályozni a további vérzést.
Dr. Hope számára a legmegrázóbb élményeket azonban a gránátrobbanások okozta végtagvesztések jelentették. Gyakran érkeztek katonák, akiknek karja vagy lába súlyosan roncsolódott, néha szinte teljesen leszakadt egy robbanás következtében. Az ilyen eseteknél a legfontosabb feladat az amputáció előkészítése volt, ha az érintett végtag már menthetetlen volt. Dr. Hope ilyenkor szorítókötést alkalmazott a végtag tövénél, hogy megakadályozza a további vérveszteséget, és ha szükséges, ideiglenes amputációs beavatkozásokat is végrehajtott a kötözőhely szűkös körülményei között. Azonban nem csak külső sérülésekkel kellett szembenéznie. A gázmérgezés áldozatai is sokszor kerültek a kötözőhelyre. A mustárgáz vagy klórgáz által okozott sérülések a tüdőt, szemet és bőrt támadták meg. Ezek az áldozatok légszomjjal, égési sérülésekkel és vaksággal küzdöttek. Dr. Hope legfeljebb tüneti kezelést tudott nyújtani: a légutakat próbálta tisztítani, a szemeket mosni, és hűsítő borogatással enyhíteni a gáz által okozott égési sérüléseket. Sok esetben ezek a katonák csak minimális eséllyel élhették túl a sérüléseiket.
A kötözőhelyen minden nap élet-halál harc folyt. A fronton töltött idő alatt Dr. Hope megtanulta, hogy minden perc számít, és olykor pont egy ember életét menthetik meg vele. (*)

*

A vizit után Dr. Hope fáradt lélekkel mosta a kezét, majd leült az asztalához és a papírmunkába vetette magát. Jelentések és jelentések jelentései kerültek ki a szorgos ujjai közül. Néha megropogtatta a nyakát, majd folytatta a munkáját.
Kopogás zavarta meg.
- Tessék - vetette oda, de nem nézett fel írás közben, annyira koncentrált, hogy a megfelelő rubrikába írja a szörnyű számokat.
- Jó reggelt! - köszönt be a látogatója az ajtón nagy mosollyal. A doktor felnézett a belépő fiatalemberre.
Sajnos még mindig nem tudott nem elolvadni betege sármjától. Hiába harcolt ellene foggal-körömmel, a fiú szépsége beette magát a bőre alá, belemart a lelkébe, és bevackolta magát a szívébe. Most is megállt a mozdulatában egy pillanatra, a tollból kicseppent a tinta, és pacája alá gyűrte az oly gondosan kitöltött rubrikákat. Dr. Hope észre sem vette az apró balesetet. Igaz, ezért majd az egész ívet újra kell írnia, de ez most a legkevésbé sem érdekelte.

Köhintett egyet, ahogy ráeszmélt bambulására, majd a kórházi körökben jól ismert széles mosolyára húzta az ajkait.
- Á, Mr. Beam! Egészségügyi sétát tesz?
- Sétának nehezen mondanám, inkább szerencsétlenkedés - mosolygott az orvosra Jin, majd két famankóján egyensúlyozva elbukdácsolt a tábori ágyig, ami valami rejtélyes okból kifolyólag tartózkodott az orvosi irodában. Itt volt, mikor dr. Hope idekerült a frontról, és ő sem firtatta ennek a miértjét, szóval békén hagyta a leharcolt bútordarabot. Nyikorogtak a rugók, ahogy Jin ráhelyezte a súlyát, pedig nem volt ő maga sem túl nehéz, a több hónapnyi kórházasdi pedig határozottan nem hizlalt semmit sem a vézna alakján. Dr. Hope tekintete az arcát firtatta.
- Jó színben van ma - jegyezte meg, és rögtön emlékeibe idézte az első találkozásukat.

Vagyis amikor hónapokkal ezelőtt ő meglátta a hófehérre sápadt sebesült katonát a hordágyon. Alig ütött el az arcszíne az agyonmosott huzattól amin feküdt. Oly sok vért vesztett.
- Doktor... maga az egyetlen reménye ennek a szerencsétlennek. Nem tudom, egyáltalán folyik-e még vér az ereiben - sopánkodott némi túlzással a szanitéc. - Túl későn hoztuk le, de nem lehetett látni semmit az átkozott gránátok olyan port kavartak. A kötözőhelyen csak ránéztek, és intettek, hogy Ca' Foncello... ha még idejében odaér.
Dr. Hope látott sok ilyen sebesülést, amig kint dolgozott a fronton, tudta, nincs vesztegetni való ideje.
- A műtőbe, gyorsan! - utasította a szanitéceket. Nem is igen várt a kollegái megérkezésére, gyorsan kezet mosott, és nekilátott megnézni a fiatal fiú sérülését. Szinte észre sem vette, ahogy a kollégái, az orvosok, nővérek is megérkeztek, annyira lekötötte a szétszakadt erek és inak vizsgálata Jin lábában. Talán beszéltek is hozzá, de ő a fejében azt játszotta már le, hogy mit mivel kell összevarrnia ahhoz, hogy ez az ember még egyszer az életben járni tudjon.
- Amputálni kell, doktor! - emelte fel a hangját a másik orvos, magából szinte már kikelve. Erre kapta csak fel dr. Hope a fejét.
- Nem! - szorította össze Jack a száját, miközben a sápadtságában is gyönyörű fiút nézte. - Megmentem a lábát. Nem üszkösödik, a csont nem roncsolódott, minek vágnám le?
- Alig van rajta izom, borzasztó sok vért vesztett, nagyon gyorsan el kell állítani a vérzést, különben el fogjuk veszíteni a közlegényt, dr. Hope!
- Elég! - szakította félbe a kollégát. - Most én vezetem ezt a műtétet. Meg fogjuk menteni a fiút, a lábával együtt. Ha már megúszta, hogy a kötözőhelyen tőből metsszék le a sebesült végtagját, akkor megadom neki az esélyt itt is.
A műtét tényleges megkezdése előtt dr. Hope előkészítette a sebet. Először karbolsavas oldattal fertőtlenítette. Ezt követően akár étert is használhattak volna a sebesült elkábítására, de mivel éppen a szerencsétlen eszméletlen volt, dr. Hope eltekintett ettől. Egy steril szikével kezdte meg a sebesült terület feltárását. Az orvos gondosan dolgozott, mivel a repesz-szilánkok mélyen beágyazódtak Jin lábszárába, és veszélyesen közel helyezkedett el a fontos artériákhoz. A repeszdarabokat egy csipesszel távolította el nagyon óvatosan. Közben imádkozott. Imádkozott ezért a fiúért. A szilánk eltávolítása után dr. Hope alaposan átvizsgálta a szöveteket. A lábszár izomzatát és az ereket finoman összevarrta catgut varrattal. Az érsérüléseket is ellátta, hogy biztosítsa a megfelelő vérkeringést a lábban. A műtét végén Jack a sebre gézkötést helyezett, amelyet előzőleg jodoformos oldattal itattak át a fertőzés megelőzése céljából. A kötés rögzítése után egy gumiharisnyával kompressziót biztosított a vérzés csökkentése érdekében. (*)

Miután Jin Beamet visszavitték a kórterembe, Dr. Hope utasítást adott a morfium használatára fájdalomcsillapításként, mivel a műtét utáni időszakban komoly fájdalomra lehetett számítani. A láb gyógyulása hosszú időt vett igénybe, de a sikeres műtét reményt adott a teljes felépülésre. Dr. Hope mindig lelkiismeretesen látogatta a betegeit a lábadozás időszakában is. Jin esetében viszont arra lett figyelmes, hogy sokkal szívesebben tette meg azt a kört, melyben a fiú kórterme is szerepelt. Szinte várta, hogy láthassa a gyógyulását, vagy hogy végre beszélhessen vele. Persze, az még messze volt, Jin frissen műtöttként a morfiumtól gyakran volt kába, sokat aludt. De ez nem zavarta dr. Hope-ot abban, hogy néha rajta felejtse a szemét a fiú tökéletes arcán, amit a természet művészi pontossággal alkotott meg.
Az egyik ilyen ellenőrző körútja során Jack pont akkor érkezett, amikor a nővérek ágyneműt cseréltek. Jin kevéske holmiját is ide-oda pakolták, amivel a harctérről bekerült. Majd mikor végre végeztek, dr. Hope a fiú ágya mellé állt, alaposan végignézte a kicserélt friss kötést a lábán, nehogy egy fertőzés tönkretegye a műtőben véghezvitt csodáját. Elégedetten bólintott, és épp menni készült, amikor egy kis fémdobozra lett figyelmes, ami a földre esett, valószínűleg miközben a nővérek rendet tettek. Felemelte és vissza akarta tenni az apró asztal fiókjába, de a doboz teteje nyitva volt, és abból néhány összehajtott papír kiesett. Dr. Hope igazi angol úriember nevelést kapott, de most a kíváncsisága nagyon gyorsan legyőzte azt. A dobozkát a fehér köpenye zsebébe süllyesztette a kihullott levelekkel együtt, majd befejezte a vizitet. A szobája magányába hajtogatta ki a papírokat. Tudta, hogy illetlenség amit csinál, de borzasztó kíváncsi volt a szép betegére, és mivel kommunikálni vele még nem lehetett, egyelőre csak ennyi jutott neki a fiú titkaiból.
A rengeteg elkezdett levél, amit minden szabad percében a szerelmének írogatott. Jack-kel fordult egyet a világ. Nem pont erre számított. Felnőtt, tanult ember volt, most mégis, gyerekes féltékenységet érzett az ismeretlen Teo iránt, aki birtokolta azt az egy dolgot, ami az övé sosem lehetett. Jin Beam szerelmét.

Dr. Hope visszatért a jelenbe Jinhez, aki immár sokkal kisimultabb látványt nyújtott.
- Köszönöm, doktor. Jót tesz ez a kis mozgás, egészen embernek kezdem magam érezni - mosolygott rá megmentőjére ismét. Kedvelte az orvost, és nem tudott neki elég hálás lenni, amiért adott egy lehetőséget, hogy egyszer, valamikor hazatérhessen Oak Parkba az ő Teójához. Ezt Jin még nem mondta el neki, és persze arról a kis titokról fogalma sem volt, amit viszont Jack őrzött magában, a lopva elolvasott levelek tartalmát illetően. - Mit gondol, mikor van esélyem a saját lábamon sétálni?
- Ne siessen annyira, Mr. Beam! Hát vissza akar menni a frontra? Nem jobb magának itt?
- De, sokkal - válaszolta őszintén Jin, a szíve mégis elszomorodott. Tényszerűen egészen kellemes volt neki itt, ha már úgy alakult, hogy nem vérzett el a harctéren. De a tétlenség kezdte bosszantani. Haza akart menni. Igaz, míg nincs vége a háborúnak nemigen tudja megoldani. Egyelőre nem alkalmas katonának, de ha felgyógyul, lehet, ismét kivezénylik, és akkor talán sosem térhet vissza a Teóhoz. - Igaza van, kár türelmetlennek lennem.
- Majd délután folytatjuk a gyógytornáját, most sajnos rengeteg adminisztráció vár rám. De majd benézek a kórtermébe, ha megvagyok velük. Rendben, Mr. Beam?
- Köszönöm, doktor - biccentett Jin, majd ismét felügyeskedte magát a mankóira és visszabukdácsolt a kórtermébe.

Egyelőre ennyi volt a napi sétája, hogy a saját folyosórészlegén párszor megtette ezt a néhányszázmétert, oda és vissza. Megtámasztotta a hónaljába a mankóit, és nagy nehezen kinyitotta a fehér ajtót. Odabenn a fal két oldalán sűrű rendben sorakoztak a kórházi ágyak, rajta sebesültek, ilyen-olyan állapotban. Voltak akik egymással szemben ülve az ágyon már vidáman kártyáztak, más meg állig bekötve nyöszörgött a fájdalomtól.
- Lucky Jin! - köszöntötték a kórterem lakói.
- Miért hívjátok szerencsésnek? - kérdezte a fiatal fiú a sarokból, akiből éjszaka operált ki Hope doki egy srapnelt, és pont azalatt tért magához, míg Jin a sétáját végezte.
- Az első ütközetében ellöveti a lábát! Hát mi ez, ha nem szerencse? - hörögte egy idősebb angol katona, akinek viszont volt szerencsétlensége meglátogatni tizenöt óta a francia és az olasz frontok nagy részét. Hörgése nevetés is akart lenni, de az életmenő gégemetszés torzzá változtatta a hangját. - Valaki nagyon imádkozhat érted otthon, Lucky Jin! - sípolta.

Jin csak fájdalmas grimaszra húzta a száját, ahogy leült az ágya szélére. De a férfi szavai szíven ütötték. Bárcsak... bárcsak imádkoznának érte. Bárcsak Teo imádkozna érte. Ezeket a gondolatait megtartotta magának, bajtársának csak egy kurta választ adott.
- Valóban szerencsés vagyok, de majdnem én is ott maradtam. A srác, aki mellettem futott, az oda is lett - jegyezte meg, míg a mankóit gondosan nekitámasztotta a falnak.
- Eh, hát mind így vagyunk ezzel nem? - szólalt meg az új fiú. - Mind hálát adhatunk az égnek, hogy itt fekszünk Hope doki kórházában. Az egyetlen remény a sebesült katonának.
Erre az egész kórterem egyetértően hümmögött és bólogatott. Majd mindenki lassan visszatért az addigi elfoglaltságához.

Jin elővette a dobozát, és kihajtogatott belőle néhány ív papírt, amit még nem írt tele.
- Kinek írsz állandóan? - kérdezte meg tőle a kártyázók egyike, valami Johnson.
- Általában a kedvesemnek szoktam... - remegett meg a hangja. - De most a barátomnak, Ernestnek fogok. Ő már Milánóban állomásozik. Együtt voltunk a fronton, de elszakadtunk egymástól, amikor én megsebesültem. Legalább tőle kapok néhanapján választ - Jin szomorúan morzsolgatta a lap csücskét. - Ti kaptok otthonról valamit? - nézett a két amerikai bajtársára.
- Én most kaptam meg egy levelezőlapot, amit a feleségem júniusban írt - húzta el a száját Johnson kártyapartnere.
- Messze van az Államok, Jin. - jegyezte meg az idős angol katona, mintha megértette volna a fiatal társa ki nem mondott gondolatait. - Még Londonból se jut el semmi ide, és innen se sok minden oda.

Az idő lassan, de délutánba fordult. Jin a gyógyító szunyókálásából ébredt pont, amikor nyílt a fehér ajtó, és dr. Hope, meg a ragyogó mosolya jelent meg benne.
- Hogy vannak, uraim? - érdeklődött kedvesen.
- Megvagyunk, doki, hála magának. Csak ez a veszett meleg ne lenne - nyögte Johnson.
- Láthatja, igyekszünk a sötétítőkkel, de sajnos csodára nem vagyunk képesek - lépett az ablakokhoz a doktor, és megigazgatta a függönyöket, hogy ne szökjön be a huncut napsugár még több bajt okozni a betegeinek.
- Maga egy az egyben csoda, dr. Hope... - sípolta az angol.
- Jaj, ugyan már, Mr. Lloyd, túloz - közölte, de egy picit azért belepirult a bókba. Nem a hírnévre vágyott, csak boldog volt, hogy sok ember életét könnyebbé tehette. - Jöjjön Mr. Beam - fordult a szépséges fiúhoz, és igyekezett nem jobban rámosolyogni, mint bármely más páciensére. - Jöjjön, itt az ideje egy kis fizikoterápiának.
Jin bólintott, és a mankókért nyúlt, majd követte az orvosát kifelé. Dr. Hope mindenkin végignézett, lassan lépett, várt egy keveset, hogyha kérdésük lenne feltehessék. Majd a frissen műtött fiúhoz fordult a sarokban, és gyorsan leellenőrizte a kötései milyenségét. Elégedett volt az állapotukkal, így elhagyta a kórtermet, a mögötte bicegő Jinnel.

A folyosón csak mintegy véletlen segítő szándékkal Jin hátára simult a nagy tenyere, hogy segítse a fiút az egyensúlya megtartásában. Beléptek az egyik orvosi szobából kialakított apró tornaterembe. Nem volt éppen csúcsfelszerelés, de ahhoz, hogy hatékonyabban tudja kezelni a betegeit, Jack lassacskán kialakította ezt a kis helyiséget, ahol néhány alapgyakorlattal tudta serkenteni az izmok gyógyulását. Jin már rutinosan telepedett le az alacsony ágyra, és feküdt a hátára. Majd várta az orvos utasításait.
- Rendben, Mr. Beam, kezdjük a szokásossal. Kicsit átmasszírozom az izmait, hogy a vérkeringését felpezsdítsük. Szóljon, ha valami kellemetlen.
Jin bólintott, és hagyta, hogy dr. Hope feltűrje a vékony, lennadrágja szárát, majd szakavatott mozdulatokkal átgyúrja a vádlija sérült részeit, a térd ízület környékét, és egy kicsit a combjait is. Jin olykor szisszent egy aprót, de amúgy egészen kellemesen estek neki a doki, hosszú vékony ujjai, ahogy megnyomogatta az izomrostjait, ahogy az ujjbegyei a meztelen bőrét érintették.
Nézte az orvosa arcát, ahogy az a kezelésére koncentrált. A markáns orrvonal határozottságot sugallt, a sötét szemekben intelligencia csillant, férfias arcát a szája finom vonala lágyította, és főleg a vakító, fültő-fülig érő mosolya, amit nem lehetett nem kedvelni. Jin határozottan kedvelte a dokit, és nem utolsó sorban végtelenül hálás volt neki, hogy nem mondott le se róla, sem a lábáról a kritikus pillanatban.

- Na kész a bemelegítés - húzta vissza a vékony nadrágszárat dr. Hope betege csupasz lábára, majd elfordult. Arcára mintha halvány pír szaladt volna.
- Emelje fel a lábát amennyire csak tudja, de figyeljen, ne erőltesse túl - adta ki a feladatot, míg egy sámlit húzott maga alá, és leült rá a közlegény ágya mellé.
Jin összepréselt szájjal koncentrált, lassan emelte a sérült végtagját, satnya izmai megremegtek az erőfeszítéstől.
- Jól van. Most még egyszer.
Jin újra megemelte a lábát, de most Dr. Hope megtartotta a sarkát, és nagyon óvatosan egy kicsit feljebb emelte, mint amennyire Jinnek magától sikerült volna.
- Fáj így?
- Mindenhogy fáj, doki - nyögte Jin, mire az orvos visszaengedte az ágyra a lábát.
- Rendben, most próbáljuk meg a bokakörzést.
Jin küzdött, Jack figyelte miden próbálkozását. Végül is a fájdalmai ellenére egészen szép kis köröket mutatott be. Ahogy befejezte, Dr. Hope máris áttért a következő feladatra.
- Most üljön fel, és jöhetnek a térdemelések.
Jin csinálta, amit kértek tőle, az orvos hol összevonta a sötét szemöldökét, hol elégedetten bólintott.
- Most álljon fel, ha gondolja támaszkodhat a falnak, vagy használhatja a mankókat is.
- Nem kell. Megpróbálom egyedül, doki.

Jack meglepve nézte a fiút, de nem volt ellenvetése, hát ha akarja, hadd próbálja. Az akaratot mindig szerette a betegeiben, hitte, hogy félig nyert ügye van, ha a sérült nem hagyja el magát. Jin feltornázta magát, és büszkén tekintett az orvosára.
- Remek, Mr. Beam. Most próbáljon meg a lábujjára állni.
Jin próbálta, sikerült is neki. A sikerörömtől csillogó szemeinél szebbet talán még sosem látott dr. Hope. Egy pillanatra el is veszett bennük. Jin, ahogy visszaeresztette magát a talpára, elvétette az egyensúlyt, és megtántorodott. Dr. Hope ösztönösen kapott a karcsú testért, hogy elkerülje az elesést. Még egy sérülés semmiképpen sem jött volna jól a lábadozó fiúnak. Jin elnevette magát, ahogy az orvosa karjaiban landolt, majd megszeppent a rámeredő szempár sugallta érzelmektől.
Mindketten belefagytak a pillanatba, Jin zavarába, Jack az őt elöntő érzelmek miatt. Mire felfoghatta volna tettét, szájon csókolta a karjaiban lévő szépséges fiút. Dr. Hope elvörösödött fejjel húzta vissza szemtelen ajkait, ahogy realizálta a történteket.
- Bocsáss meg... - sütötte le a tekintetét, és még egy könnycsepp is kigördült a szeméből szégyenében.

Jin csak meglepetten pislogott, egyáltalán nem számított ilyesmire, annyira elvakult volt a saját szerelmében, hogy észre sem vette, hónapok óta tetszett a másiknak.
Nagyot sóhajtott, és magában ezerszer kért bocsánatot Teótól, de mégis ráfogott az orvos csuklójára.
- Megmentetted az életem. Ennyit megtehetek érted, de többet adni nem tudok. Tudod, engem várnak otthon - suttogta, majd tenyerét dr. Hope könnytől maszatos arcára vezette, és megcsókolta. Jack akkorát szusszant, mintha mázsányi kő gurult volna le a hátáról, finoman utat kért és kapott a nyelvével Jin puha ajkai közé.
Majd ő maga szakította meg a furcsa ajándékot.
- Köszönöm, Jin. Sosem fogom elfelejteni - cikázott az orvos szembogara Jin arcán. - Ha egyszer majd Londonban jársz, keress fel...
- Londonban? Hát az nem éppen egy kis falu - nevetett Jin, hogy oldja a rájuk telepedő furcsa hangulatot. - De ha te Oak Parkban járnál, keresd csak a leghíresebb fényképészt, ott leszek én is.
- Ilyen fiatal, és máris híres? - vonta fel csodálkozva a doktor a szemöldökét.
- Nem. De az lesz. Én tudom

*

Jin aznap éjjel is álmatlansággal küzdött. Három hónap állandó szundikálásától egészen felborult a szervezete, nappal aludt volna, éjjelre kinyíltak a szemei, mint a kórház kertjében, a tuján huhogó macskabagolynak.
Zavarta az intim pillanat dr. Hope-pal, nem tudta tagadni. Mégis, úgy érezte, helyénvalóan cselekedett. Csupán egy csók volt, és a Teo iránt érzett olthatatlan szerelmén cseppet sem csorbított. Viszont adott egy szép emléket annak az embernek, aki nem mondott le róla. Neki köszönhette hogy élt, és neki köszönheti, ha egyszer visszatérhet Teo-Hugh Kim fotóstúdiójába. Jint elöntötték az emlékek, mint oly sokszor ez év áprilisáról. Maga sem értette, hogy lehet egy délután alatt szerelembe esni, de határozottan érezte, hogy ez megtörtént vele. Teo szépsége töltötte ki a lelkét, karamell bőrének ízét fel tudta idézni a nyelve, ujjai bizseregtek a hiányzó érintéstől. Sóhajtott és cigarettáért nyúlt.
- Ha már az osztrákok nem küldtek a pokolra, ez a szar fog - köhögött, és egy sűrű nikotinos nyálcsomót pöccintett az erkély kopott deszkáira. Szívott egyet az orrán, és míg mélyre tüdőzte a nyugtató füstöt, azon tanakodott magában, hogy ha majd lábra tud állni, visszaküldik-e a frontra, vagy leszerelik, és akkor hazamehet végre Oak Parkba.
Mélázását a kórház kertjének dúslevelű bokrai között felhangzó neszezés zavarta meg. Jin érdeklődve fordult arra.
- Mi lehet? Sün? - motyogta maga elé.

De nem sün volt. Vékony alak bújt ki a levelek kuszaságából és tette meg a hangtalannak vélt lépéseit. A holdfény cinkosan rákacsintott az ólálkodóra, majd magára húzott egy rend felhőtakarót, jótékony homályt adva a tilosban járáshoz.
De Jinnek jó szeme volt, és ez a jó szem határozottan látta, hogy nem sünnel van dolga. A fiú világos haja visszacsillant az elbúvó hold utolsó ezüstjében. Tekintete riadtan pásztázott, majd könnyű gepárdléptekkel surrant a kórház felé. Falához lapulhatott, Jin szeme elől már eltakarták az épület ilyen-olyan kiálló részei.
Újabb cigarettára gyújtott, és kíváncsian várta a jelenség visszatértét. Nem is kellett csalódnia, a kecses léptek, immár gyorsuló ütemben újra feltűntek a kórház sarkánál, majd visszabújtak a bokrok sötét, ölelő karjaiba.

Egyetlen egy dolog változott, az alak fél veknit szorongatott a hóna alatt, úgy, mint egy megmentett, árva kiskutyát. Jin figyelmét nem kerülte el még egy fontos dolog. A fiún az ellenség szürkészöld zubbonya feszült. Talán dühösnek kellett volna rá lennie, talán utálhatta volna is. Lehet, hogy pont ő dobta rá azt a gránátot, ami majdnem letépte a lábát. Ehelyett csupán szánalmat érzett a fiú nyomorult küzdelméért, amivel próbált életben maradni ebben az idegen környezetben.
Vajon hogy szakadhatott ide? - tanakodott magában Jin, és ekkor elhatározta, hogy segíteni fog rajta.

*

(*) A fertőző betegségek érzékletes bemutatásáért, és az egyéb orvosi események leírásáért köszönettel tartozom a Magyar Orvostörténelmi Társaságnak, meg az általuk kiadott „Az I. világháború magyar orvosi emlékeiből" c. gyűjteménynek, azon belül is különösen Berend Miklós honvéd törzsorvos visszaemlékezéseinek.

***
Ki lehet az újabb szereplőnk?
Megnyugodtatok Jin sorsát illetően?
***