1918. január, Champaign, USA

*

Monsieur Moreau fáradhatatlanul véste a táblára az igeragozást, miközben Jin az ablakon át bambulta a hóesést. Tavaly óta minden egyes franciaórán eszébe jutott Jules, a szép pincérfiú New Orleans-ból. Most sem volt másként, a hótakaró fehérsége a saját ingét idézte, meg a rákerült borfoltot, és utána sok minden mást is. Dús ajkát beszippantotta, és bele is pirult az emlékekbe. Aztán a Mardi Gras-ról apján kezdtek járni a gondolatai, akinek sajnos az állapota nem látszott javulni. Emiatt nem is akarta Jin elkezdeni az egyetemet, ott akart lenni a szeretett apjával minden lehetséges pillanatban. Aztán mégis engedett a szülői nyomásnak, és ősszel Champaign városába költözött.
Így történt, hogy most már az Oak Parki középiskola padjai helyett az Illinois Egyetemét koptatta. Eszébe jutott apja fáradt tekintetében a csillogás, amikor sikerült a felvételije az építész karra. De a szívét rögtön össze is szorította az aggodalom. Apró sóhaj szökött ki szép ajkai közül.
Figyelmét elszakította az üvegnek verődő hópelyhekről, és ismét a Passé composé és az Imparfait különbségeire fordította.

Határozott kopogás zavarta meg az órát, az ajtó kinyílt, és Mr. Edmund J. James, az intézmény igazgatója jelent meg benne. Arca a szokásosnál is komolyabb volt.
- Mr. Beam - nézett Jin felé. - Jöjjön velem, legyen szíves.
Jin halálra vált arccal állt fel, és meglepetten pislogott körbe az osztálytársaira, mintha ők tudták volna a választ a fel sem tett kérdéseire.
- Jövök, Mr. James - motyogta, majd megigazította az egyenkosztümét és elindult a mögötte sutyorgásba fogó osztálytársi közt az igazgató felé.
Mr. James gondosan behúzta maguk mögött az ajtót, ahogy a folyosóra értek. Jin vállára fogott, és egy csendesebb sarok felé kormányozta.
- Itt van magáért a testvére. Az édesapjuk percei meg vannak számlálva. Menjen haza, Jin.
- Te-tessék? - kérdezett vissza. Az agya hirtelen fel sem fogta, hogy eljött az a pillanat, az, amitől hónapok óta rettegett.
- Menjen a kollégiumba, szedje össze a cuccát - nógatta cselekvésre az igazgató. Jin zsibbadt szívvel, és hasonló lábbakkal indult meg a kollégium irányába. Valami ösztönből haladt, mint a költöző madarak dél felé, ésszel fel sem fogta a saját mozdulatait. Gyorsan magához ragadta a legszükségesebbeket, magára kanyarította a télikabátját, és már indult is a főbejárathoz.

A bátyja a kék automobil mellett állt, és idegesen cigarettázott. Jin szíve a torkában dobogott, ahogy a főépület hosszú lépcsősorán lefelé haladt.
- Mi történt, Gregory? - kérdezte ijedten.
- Apa nincs túl jól... anya mondta, vigyelek haza. Nem lehet tudni - fújta ki a füstöt, majd egy apró hókupacba taposta a csikket. - Na, szállj be.
Jin idegessége a gyomrába költözött, ahogy beült az autóba. A télikabátját nem volt szükséges levennie, hiszen a Roadster a rossz időkre is csak egy vászontetővel rendelkezett. Ráadásul az idei tél különösen hideg és havas volt, szóval az autóban nem csak a hangulat, a hőmérséklet is igen fagyos volt.

A Roadster lassan haladt a csúszós úton, az utasai nemigen beszéltek egymással. Soha nem szoktak. Jin elmerengett, hogy mikor váltak el az útjaik ennyire a testvérével. Rendben, hogy Gregory jóval idősebb volt, mint ő, a közel nyolc évnyi korkülönbség gyakran nehezen áthidalható akadályt jelentett. Mire Jin már az eszét tudta volna, addigra bátyja egy bentlakásos iskolába járt, nem sok lehetőséget adva így annak, hogy közös emlékeket gyűjtsenek.
De mégiscsak testvérek voltak. Legalábbis annak kellett volna lenniük. Jin csendesen ült, a kesztyűjéből kilógó cérnaszálat tekergette és tépkedte feszültségében. Egy örökkévalóságnak tűnt számára az a majd' három óra, amit szigorú időjárási körülmények között megtettek az egyetemtől az otthonukig.

***
1918. januárjában ilyen idő volt a Michigan-tó környékén:

Amikor Jin belépett a házba, azt érezte, mintha valaki kiszívta volna belőle a boldogságot. Az anyja fáradt mosollyal jött eléjük, láthatóan kimerült volt. A haja a mindig szoros konty helyett hevenyészetten volt feltűzve, tincsei kócosan hulltak a nyakára, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek.
- Apa? - kérdezte meg rettegve Jin. Egész úton attól félt, hogy elszalasztja apjával az utolsó találkozását. Mrs. Beam a nagyszoba felé pillantott.
- Bent van...
Jin a padlóra ejtette a motyóját, és még a kabátjától sem szabadult meg, nyílegyenesen a szobába vitte az útja.
Az apja a betegágyon feküdt. Vékony arca szinte teljesen belesüppedt a párna puhaságába. Mostanra annyira sovány lett, csupán árnyéka volt önmagának. Jin úgy érzete, összeroppantja a mellkasát a fájdalom, hogy az életerős, vidám, nyughatatlan apját így kellett látnia.
- Apa... - suttogta.

Mr. Beam a hang irányába nézett. Most olyan nagynak tetszettek a szemei, feltűnően domborodtak ki a beesett, sápadt arcából. Az apja bágyadt mosollyal pillantott fel Jinre, miközben gyenge kézmozdulattal jelzett neki, hogy üljön mellé.
Jin összeszoruló szívvel engedte le magát az ágy szélére. Érezte az apja csontjainak merev kontúrját a takaró alatt.
- Jin... sajnálom, hogy így kell látnod - a hangja gyenge volt, szinte csak suttogás, mégis érezhető volt a halovány öröm benne, amit a szeretett fia megérkezése váltott ki.
- Én... Örülök, hogy itt lehetek veled - a szavak nehezen hagyták el Jin ajkát, mintha minden szóval az elkerülhetetlen elvesztés kezdett volna egyre közelíteni hozzá.
- Ho... hogy megy az iskola?
- Remekül, apa, ne aggódj afelől.
Mr. Beam aprót bólintott.
- És hogy mennek a többi dolgok?
Jin nem értette, hogy mire gondol. Az apja egy kis pihenés után folytatta, fárasztotta már a beszéd.

- A szív ügyei. Azt akarom, hogy boldog légy... amennyire a világunkban csak lehet.
- Tudom, apa - Jin szája megremegett. - Gondolom sejtetted, amikor elkértem a nyaraló kulcsát, hogy nem csak a haverok miatt volt. És amikor mondtad, hogy inkább aludjak kint, apa, annyira boldog voltam, hogy tisztában vagy vele, hogy milyen vagyok... és... és mégis elfogadsz, nem taszítasz el, sőt, némán engedélyt adsz... aztán tavaly találkoztam egy helyes francia fiúval, kár, hogy nem voltál velem. Szerintem tetszett volna neked - mosolyodott el Jin.
- Örülök neki Jin...
- Megígértem neki, hogy visszamegyek. De úgy hallottam, idén nem tartják már meg a fesztivált, a háborús kiadások - húzta el a telt ajkait.
- Nem számít, akit neked rendelt az ég, az megtalál... így is, úgy is. Bármi lesz, ne... feledd..., hogy szeretlek, fiam... - Jin érezte, hogy az apja próbál rászorítani a kezére, ezért inkább ő simította a két meleg tenyere közé a vékony, csontos ujjakat.
- Én is, apa, nagyon... mindennél jobban... - csuklott el Jin hangja. Lepillantott az ölébe, a pergamenszerű bőrön szinte átütöttek az inak és a csontok körvonalai. Megsimogatta a gondos kezeket. Lelki szemei előtt látta, ahogy a metszőollót forgatják, ahogy a horogra bogozzák a selyemfonalat, ahogy kibontanak egy csatos üveg sört, és ahogy a hajába borzolnak. - Apa? - nézett fel a kezekről.

Az apja arcán a betegség vájta árkok kisimultak, ahogy a szeretett gyermekét figyelte. Majd a szinte fehérré sápadt ajkak elváltak egymástól, apró sóhaj ugrott ki közöttük, a sötét szemekben egy pillanatra megmerevedett a tekintet, utána a fénye lassan elhalványult. Nem mozdultak többé. Mr. Beam végleg megpihent. Szeretett gyermekét várta csupán haza, hogy elbúcsúzhasson tőle, és elindulhasson azon az egyirányú úton, melyre egyszer mindünknek rá kell lépnie.

Jin nem sírt. Képtelen volt rá. Annyira sokkolta a helyzet, hogy szinte megmozdulni sem tudott, talán lélegezni is elfelejtett. Csak nézte, ahogy a szeretett apjából elszállt az élet. Csak fogta a kezét, szorosan tartotta a tenyerei közt, mintha azzal vissza tudná húzni a túlvilágról.
- Jin! Apa! - hallotta meg Gregory hangját az ajtóból, majd az anyja felszakadó, kérlelhetetlen zokogása térítette magához.

*

Jin a konyhában ült, azt asztal mellett. A hátsó ajtón a hófödte kertet nézte, elmerült a saját gondolataiban. Második napja állt a ravatal, és ő minden percét utálta. Értette, felfogta, hogy sok ember számára ez volt a módja a tisztelet kifejezésének, de neki fájt így látni az apját. Utálta a krizantémok átható szagát, a gyertyák viasztestét, melyek fehérségükkel az apja beteg sápadtságát idézték. És utálta, hogy az általa a legjobban szeretett személy egy rohadt fadobozban volt. Egyáltalán nem vigasztalta, hogy mahagóni, benne lágy selyemmel. Ez csak az anyját érdekelte észszerűtlen, beteges módon.

A késért nyúlt, és a mogyoróvajas üvegből még kikaparta a maradékot. Valamit ennie kellett volna, de semmi sem akart lemenni a torkán. Ez a kedvence volt. Mindig epedve várta, amikor az apja meglepte a drága csemegével. Az emlékre a keze megállt a mozdulatban, a kés visszahuppant az üvegbe, Jin a karjára dőlt, és végre sírni kezdett. Mint a hurutos köhögés, úgy szaggatta fel a lelkére tapadt sűrű fájdalmat. Nem tudta pontosan, hogy meddig tartott, ott, a konyha félhomályában, a bőgése lassan hüppögéssé szelídült, letörölte könnyeket az arcáról, és végighúzta a pulóvere ujját az orra alatt. Nemigen érdekelte most az etikett. A mogyoróvajas késért nyúl újra, és megkent egy fél szelet kenyeret, majd falatokra vágta.
- Szeretlek, apa... - mondta a kenyérkockáknak, és magába tuszkolt néhány darabot.

*

Jin a nappali szófáján ült a sötét öltönyében. Mellette az anyja gyűrögette a zsebkendőjét, míg az ügyvéd felolvasta a végrendeletet. Gregory egy kicsit távolabb helyezkedett el tőlük egy széken, mint aki karót nyelt, miközben rezzenéstelenül hallgatta a férfi reszelős hangját.
- Nos, a végrendelet alapján a ház, amelyben éppen tartózkodunk, Martha, Gregory és Jin Beam tulajdona, harmad-harmad-harmad arányban. A Packard Roadster Gregoryé, a Michigan City-ben lévő nyaraló pedig Jiné az apjuk akarata szerint.
Jin csak bólogatott, különösebben nem érdekelte a dolog, a nyaralónak örült, de nem a vagyon, hanem az emlékek miatt. Marha nem bánta, előbb-utóbb úgyis minden a gyerekeké lesz, ez így van rendjén. Csak Gregory ült idegesen a támlás széken. Mintha rágódott volna valamin. Majd nagyon lassan felállt, köhintett, és képzeletbeli porszemeket söpört le az öltönykabátjáról.

A testvére felé fordult, majd tett a szófa felé néhány lépést.
- Jin, mindenkit megkímélhetnénk, ha önként lemondanál a részedről.
Jin azt hitte, nem hall jól. Kérdőn nézett a fölé tornyosuló bátyjára.
- Mi-miről beszélsz, Gregory? - kapta rá meglepetten a tekintetét Martha is.
- Nos, miről is? Szodómia, aberráció, erkölcstelenség... - mutatta az ujjain a vádakat az öccse ellen. Jin úgy érezte kettényílik alatta a föld a kanapéval együtt. - Nem gondolod, hogy szégyent hozol a családra? Apánk halálos ágyánál képes vagy megvallani ilyen szörnyűséget? Hallottam az ajtóból, ne is próbáld tagadni.
Jin szeme megvillant, de nem szólt, csak összeszorította az ajkát. Az anyjuk arca sápadttá vált, a zsebkendőt szorító ujjai elfehéredtek. Kikerekedett szemekkel bámulta az elsőszülött fiát. Az ügyvéd megigazította a szemüvegét, és bár láthatóan feszélyezte a helyzet, egyelőre nem kívánt belefolyni az ügybe. Mégis családi dolog ez.

Gregory egyre jobban kezdett belelendülni, minden egyes mondatát olyan kínnal ejtette ki, mintha azzal még egy szöget vert volna a családi becsületének koporsójába.
- Ez bűn, Jin. Törvényileg üldözött dolog - mutatott az ujjával az ügyvédre, aki zavarában köhintett egyet. - Egy ocsmányság, amit Isten is megvet. A te örökséged? Szégyenfolt a család nevére. Ha bármi tisztesség volna benned, egyszerűen elhagynád ezt a házat, és lemondanál mindenről, ami apánk után maradt!
Jin próbálta megőrizni a nyugalmát, de Gregory csak folytatta, egyre inkább öccse gyenge pontjait kutatta.
- Ha apánk már korábban tudta volna, hogy ilyen semmirekellő vagy, a sok szeretetét azzal hálálod meg, hogy szégyent hozol a nevére, talán rég kitagadott volna téged - dörrent Gregory hangja át a szoba csendjén.
Jin mély levegőt vett, igyekezett dübörgő szíve ellenére a lehető leghiggadtabban válaszolni.
- Apa tudta már rég... Elfogadott és szeretett annak, aki vagyok. Ha te képtelen vagy erre, az a te problémád, Gregory, nem az enyém - mondta csendesen.
- E-ez igaz? - kezdett hüledezni az anyjuk, mint aki most fogta fel Gregory vádjait. Jin ránézett. Beharapta az ajkát, majd egy lassút bólintott. Képtelen volt belehazudni az anyja szemébe, pedig érezte, hogy az igazság útja most túlságosan is nehéz lesz.

- Ha folytathatnánk az örökséggel kapcsolatos dokumentumokat, uraim... - makogta közbe az ügyvéd, de senki sem figyelt rá.
- Nem lesz örökséged, Jin. Az apánk nevét nem mocskolod be!
- Milyen szerencse, hogy nem te döntöd el - mosolyodott el Jin, igaz, mosolya tele volt keserű csalódással.
Gregory dühbe gurult fivére látszólagos nyugalmán.
- Takarodjál innen... - sziszegte feléje.
Jin segítségkérően pillantott az anyjára, de Martha csak elfordította a fejét, mint aki tudni sem akar a kisebbik fia viselt dolgairól.
Jin kelletlenül felállt, és szó nélkül elhagyta a nappalit. Egyenesen az apja dolgozószobájába ment, majd a nyaraló kulcsával együtt a kabátja felé indult.
Gregory kivágta a nappali ajtaját.
- Takarodjál a házamból te elfajzott korcs! - üvöltötte magából kikelve.
A szép, sötét szemekbe könny gyűlt, de Jin nem akarta megadni a bátyjának azt az elégtételt, hogy őt összetörni lássa.
- Nem a te házad... ez még mindig apáé, és az övé is marad - válaszolta halkan. Majd sarkon fordult, és a kisház kulcsával a zsebében nekivágott az éjszakának.

*

A kis tóparti nyaraló csöndes menedék volt az otthoni feszültségek elől. Jin a nappaliban üldögélt, könyökével az ablakpárkányra támaszkodott, tekintete a jéghártyás vizet pásztázta. A veszekedés fáradtsága nehéz tompasággá szelídült a lelkében.
A nyíló ajtó nyikorgása zökkentette ki a nézelődésből. Az anyja lépett be a házikó ajtaján, majd szótlanul mellé ült. Jin elszakította a tekintetét a jegesedő vízfelszínről, és anyja arcára emelte. Nem szólt, várta, hogy milyen mondandóval érkezett.
- Fiam... - hangjában szokatlan gyöngédség csendült, mint aki a bűntudatát próbálja ezzel enyhíteni. - Gyere haza, Jin. Most kezdted az egyetemet, be kell fejezned. Gregory is lenyugodott, csak hagyd már ezt a... ezt a dolgot... ezt a fertőt.
Az anyja nem nézett rá, nem tudott. Jin szíve megcsavarodott a sajt tengelye körül. A szülőanyja képtelen ránézni. Hát igaza van a bátyjának, tényleg csak egy elfajzott korcs? A sírhatnék ismét gombóccá gyűlt a torkában.
- Apád is ezt akarná... - szusszantotta ki Mrs. Beam.
- Apa... ő volt az egyetlen, aki megértett... ő tudta, és szeretett. Érted ezt, anya? Elfogadott, azt mondta a fia vagyok... csak... csak - hüppögött Jin ahogy próbálta a könnyeit visszafojtani. - Csak azt kérte, vigyázzak a hírnevemre. És én vigyáztam, anya... vigyáztam... azt sem mondtam el senkinek, amikor az a fiú meghalt... én...
- Jin! Elég! Egyszerűen csak nem akarok hallani erről, érted? Miért kellett ezt tenned apád halálos ágyánál? - nyomkodta meg két ujjal a halántékát Mrs. Beam. - Nem gondolod, hogy épp elég fájdalom volt az? Miért kellett még... még ezt is ránk zúdítanod?

Jin lesütötte a szemét. Nem szégyenében, nem is bánatában, a harag kezdett csomósodni a lelke mélyén.
- Gregory kezdte... Csak őszinte akartam lenni veled, anya!
De az anyja már rázta is a fejét, mint aki képtelen felfogni gyermekének a szavait.
- Ez nem... ez nem valami olyasmi, amivel szülőként az ember szembe akar nézni, Jin. Azt hiszed, hogy apád ezt tényleg elfogadta? Miért nem lehettél egyszerűen olyan, mint a többiek?
Jin tekintete elkomorult, és egy pillanatra éles, keserű fájdalom villant át az arcán.
- Ez nem választás volt, anya. Nem tehetek róla, hogy... hogy másmilyen vagyok.
De az asszony csak ismételten megrázta a fejét, ajkai megremegtek, mintha magyarázkodni akarna, aztán mégis szigorú vonallá préselte őket. Pár perc nehéz csend ereszkedett a kisház szobájára.
- Nem, nem... én ezt nem tudom megérteni. Sosem így képzeltem el az életedet. Azt hittem, unokákat hozol majd nekem, családot alapítasz, és most... mit kezdjek ezzel? - nézett a fiára olyan kétségbeesetten, mintha éppen ő vallott volna be valami halálos bűnt.
- Anya, én ugyanaz az ember vagyok, mint aki mindig voltam...

Az asszony tekintete elhomályosult, némán bámult maga elé, mintha valami mély és távoli gondolatba merült volna. Végül felállt, kisimította a szoknyáját, majd csendesen megszólalt:
- Nem akarom elveszíteni a fiamat, de nem értem, miért teszed ezt magaddal és a családunkkal. Nem értem miért nem próbálod meg kiírtani magadból. Meg kéne próbáljad...
Azzal elfordult, és úgy, ahogy jött, kisétált a nyaralóból, Jin pedig egyedül maradt a sötétedő tó partját bámulva. Ugyan az anyja élt, mégis pontosan tudta, hogy ebben a percben veszítette el őt is.
Nem volt apja, és immár anyja sem.

*

Jin nem először ivott, korábban is találkozott már az alkohollal.
Az apja, mikor középiskolás lett, töltött néha neki egy brandy-t, vagy kaphatott a karácsonyi puncsból is egy pohárkával. Azon az estén is ivott néhány sört, amikor Seannal, pont itt, a szófán... majd tavaly a szépséges Jules-lel a finom francia vöröset... Egyiküket sem láthatja soha többé.
Ekkor eltűnt minden tartása, maga alá temette a bánat, megtörve, zokogva borult a padlóra. Néma ordításra nyílt a szája, szerette volna, ha üvölteni tud, de a levegő a tüdejébe szorult, és onnan belülről feszítette, míg a könnyei megállíthatatlanul potyogtak.

Majd hirtelen felszakadt a lélegzete, és heves sírás rázta meg a fáradt testét. Az asztalon álló üvegért nyúlt újra, és annyit ivott belőle, amennyit csak bírt. Mikor már prüszkölt a torkát csípő alkoholtól, tartott egy kis szünetet, bágyadtan nézte, ahogy a száján kifolyó nyál apró tócsát képez az elhasznált hajópadlón. Majd újra a szájához emelte az üveget...
Jin viszont életében először itta eszméletlenre magát. Nem volt szüksége az ép elméje egyetlen darabkájára sem, mert nem tudta elviselni a testét szétszakító fájdalmat.

Jin nem ment haza, se akkor, se a rákövetkező nap, de még a rákövetkező héten sem. Nem ment vissza az egyetemre sem. Már nem volt értelme, nem volt már aki szemében lássa a csillogó büszkeséget.
A tavasz közeledtével alkalmi kerti munkákat vállalt a tó környékén. Amikor nem dolgozott, a stégen ült, és a horgot dobálta a vízbe. Életében ennyi halat nem evett, mint az elmúlt hónapokban, mióta az önkéntes száműzetésében élt. Bár Hemingway barátja meglátogatta olykor, ilyenkor mindig nagy kosár ennivalót is hozott neki, de ő sem tudott mindig vele lenni, az újságírói karrierje éppen beindult a „The Kansas City Star" nevű napilapnál.

*

Jin a stégen állt, mikor motor zúgását hallotta. Egy pillanatra megfagyott benne a vér, hogy esetleg a bátyja érkezik valami hülyeséget a fejéhez vágni, de szerencsére nemsokára meglátta a barátja alakját, ahogy a kerten át közeledett felé.
- Hát, öregem, azt hittem sose érek ide. Mi van ezekkel a népekkel? Hova mennek mind ilyen fényes délután? Chicago olyan volt, mint egy méhkas... esküszöm.
- Ernest - mosolygott rá Jin. Jól esett látni valakit, aki szereti őt. Igaz, ha tudná... talán ő is másképp nézne rá.
- Tudod, mit hoztam? - vigyorgott rá szélesen Ernest. - Az új olasz csemegéshez ugrottam be, ide nézz, micsoda szendvicsek voltak! Ez valami mortadellás, ez meg... na nem tudom, már elfelejtettem a nevét - kuncogott, miközben a kosár fedelét nyitogatta. - De ha már ott voltam a deliben*, ezt a palack Chiantit sem hagyhattam ott, nemigaz? (*delicatesse)
Jin befordult a házba, pohárért és bornyitóért, majd a stégen láttak neki a hevenyészett pikniknek.
- Hm, ez isteni - ragyogta Jin teli szájjal, ahogy falta a fris,s ropogós kenyér közé tömött finomságokat.
- He-he, azért neked sem rossz, lazacon tengetni az életedet - csipkelődött vele Hemingway.
- Ja, mint a jóféle úri gyerekek, mi?
Ettek, ittak, nevetgéltek. Jin végre egy kicsit felszabadult, egy pillanatra érezte, hogy a lelke is lélegzik.

Ahogy fogyott a vörösbor, úgy lettek komolyabbak a témáik.
- Nem békülsz Gregoryval? - tette fel a kérdést Ernest. Jin belebámult a bor sötét testébe, majd megingatta a fejét.
- Nem, ezen már nem segít semmi - sóhajtotta, és majdnem egy slukkra elfogyasztotta az italát. - A részemet akarja az örökségből. De én nem adom! - a valódi okot nem merte megosztani a barátjával. A szörnyű titkot, melyet nem sokan őriztek róla, és ami tönkre tehette volna... nem, ami igazából tönkre is tette a családját. Legalábbis számára.
Az üvegért nyúlt, és újratöltötte a poharaikat.

Egy ideig csendesen nézték a lenyugvó nap visszaverődő vörösét az apró hullámok hátán.
- Te, Jin... én komolyan gondolkodom azon, hogy besoroztatom magam.
- Háborúba akarsz menni?
- Miért ne? Hát hogy írjak izgalmas történeteket, ha ki se teszem a lábam Illinoisból? Ha én is unom, már amikor készül, hogy élvezhetnék az olvasóim, nemigaz?
Jin nem nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, de barátja érvelésében határozottan látott rációt. - Azt te mit akarsz kezdeni az életeddel? Melózni fogsz a gyárban éjszakánként az egyetem mellett? Gyere inkább velem Európába! Majd az olasz lankákon iszunk együtt igazi Chiantit! - vigyorgott Jinre Hemingway. - Várj, hoztam szórólapot!
Lelkesen túrt a tavaszi kabátkája zsebébe, és széthajtogatott egy papírdarabot.
- Gondold csak át, Jin - folytatta Hemingway a győzködést, és közelebb hajolt a barátjához, miközben annak az orra alá dugta a papírt. - Ez nem csak a háborúról szól, ez egy valódi lehetőség. Végre megmutathatjuk, kik vagyunk, mire vagyunk képesek. Képzeld el az érzést, amikor igazán helytállsz. Érzed majd, hogy tényleg élsz! Nem csak itt lopod a napot a tó partján, meg pergeted feleslegesen a fiatal életed perceit.

***
A híres toborzási plakát az I. vh idejéből - "Uncle Sam"

Jin átvette a hirdetést, elgondolkodva nézegette rajta a fura figurát. Igazán nem volt neki szimpatikus. Olyan zsörtölődő vén fószernak tűnt számára.
- Te mindig is olyan voltál, aki kockáztat, aki a kalandot keresi. Én nem...
- Ne beszélj butaságokat! - Hemingway felnevetett, de szemében mégis tükröződött valami mélyebb komolyság. - Pont te vagy az, aki méltó erre! Nézd, tudom, hogy van benned tartás, bátorság, hisz ezt a fociban is számtalanszor bebizonyítottad. A harc, Jin, a harc során látja meg az ember igazán, hogy kicsoda! Mint annak idején a Minnesota ellen. Ó, azok a régi szép idők!

Jin szájában megkeseredett a nyál a Minnesota említésére, felrémlett benne Sean sorsa. Rebbenőn tekintett a lelkes barátjára. Talán igaza van, hiszen itt milyen jövő várhat rá? Család nélkül, megbélyegzetten. Ha hős lenne a csatákban, akkor talán lenne esélye egy kis megbecsülésre. Mint annak idején a pályán. Hemingway látta szavainak a hatását, hogy a győzködése lassan utat talált Jin bizonytalanságai közt.
- Tudom, hogy félsz, és igen, persze, hogy félelmetes. De a háború... nemcsak harcot jelent. Barátságok születnek ott, hős lehetsz, segíthetsz másokon. És végül úgy térhetsz haza, hogy tudod, nem éltél hiába.
Jin megrázta a fejét, mintha nehéz gondolatokat próbálna elhessegetni.
- Nem tudom Ernest, mi van, ha... nem akarom látni azt a szenvedést? Ha nem akarom látni, ahogy valakit elragad a háború?
Hemingway elhallgatott egy pillanatra, majd megenyhült, és barátságos mosoly ült ki az arcára.
- Azt hiszem, pont ezért kell jönnöd. A háború nem csak a győzelemről vagy a dicsőségről szól, Jin. Arról is, hogy te ott lehetsz mások mellett, segíthetsz nekik. Ki tudja, talán éppen a te együttérzésed lesz az, ami egy társadat megmenti majd!

*

Jin a fehér léckerítésnek támaszkodott, és a szórólapot nézte, amit tegnap a barátja hozott neki.
A szomszédjából a White házaspárt látta közelíteni a kislányukkal a csatakos földúton. A lányka csupafodor ruhájában sétált, nagyon vigyázva, hogy a tavaszi esőtől sármaradványos úton ne koszolja össze az ünneplő cipőcskéjét. Mr. és Mrs. White is igen csinosan volt felöltözve.
- Jó napot Mr. és Mrs. White! Szervusz Charlotte! Hát merre jártak ilyen elegáns ruhában? - köszöntötte őket Jin.
Charlotte a szülei mellett álldogálva pontosan fülig pirult attól, hogy a jóképű szomszédfiú neki külön köszönt.
- Tudja, Mr. Beam, a férjem Elmwoodban lakott korábban, oda mentünk látogatóba. Aztán... hallottuk, hogy a Taylor Parknál nyitott egy új fényképész stúdió, hát betértünk oda is. Igazán nem bántuk meg, a fiatalember képes volt nekünk azonnal előhívni a képéket, mikor mondtuk neki, hogy Michigan Cityben lakunk. Amíg mi megebédeltünk Clara nénikémnél, meg is csinálta. Nézze csak! - Mrs. White lelkesen nyitotta ki a kézitáskáját, és vette elő a papírzacskóba helyezett képeket. Jin nem akarta megbántani a kedves asszonyt, ezért megtörölte a kezét a nadrágjában, majd a fotókért nyúlt.
- Ó - szaladt ki az őszinte véleménye a száján. - Tényleg nagyszerűek! Na, ha majd egyszer szükségem lesz fényképre, biztos oda megyek - mosolyodott el.
- Mr. Beam! Nem bánja majd meg - csipogta a kislány is. - A fényképész bácsi is olyan szép, mint maga!
- Charlotte White! Vigyázz a szádra, te lány! - pirított rá a lányára Mr. White, majd folytatták az útjukat hazafelé.

Jin egydarabig figyelte a távolodó alakjukat, majd a kezében lévő szórólapra nézett.
Talán igaza van Hemingwaynek, az lenne a legjobb, ha lelépne innen egy időre. Ittúgyse kell már senkinek, nemigaz? Talán a toborzóiroda után meglátogatja majdezt a bizonyos fényképészt a Taylor Parknál, egy olyan katona kép készítésére.
Miótatavaly az Államok is belépett a háborúba, sok ilyen kép készült. Hát most leszneki is egy.

***
Jin élete fenekestül felfordult. De ez löki majd Teo karjaiba. Igaz, a katonaság és a harc számára már elkerülhetetlen.
Mit gondoltok Jin döntéseiről? Ti máshogy csináltátok volna?
***