1918. május, Oak Park, USA

*

Teo-Hugh Kim a padon ült, hosszú lábait egymáson pihentette, a kacskát lógatta a másikon. A Scoville Parkban úgy zöldelltek a növények, úgy csiripeltek a madarak, úgy sütött hétágra a nap, mintha a világ a legnagyobb rendben lett volna.
Teo bosszúsan húzta össze szépenívelt szemöldökét erre a túl idilli képre.
Majd megakadt a szeme a parkon áthaladó alakon.

Felismerte rögtön, hiszen nézte annak idején eleget. Igaz, talán valamennyivel vállasabb lett azóta, de ez egyáltalán nem állt neki rosszul. Teo nem akart ráköszönni, kíváncsian várta, hogy felismerik-e. Tekintetét a park sóderrel felszórt sétányára fordította, és hagyta történni az eseményeket. Az árnyék közeledett, majd megtorpant a padnál, amin Teo ült.

Teo feltekintett a mandulaszemeivel egykori ura arcára.
- John úrfi! - tette a meglepettet, majd felállt egy üdvözlő biccentésre. A két fiatal egymásra meredt.
Még mindig gyönyörű vagy - mondta volna szíve szerint John, de ehelyett csak zavartan köhintett.
- Teo Kim... Mit csinálsz te itt a parkban?
- Nem egyértelmű? Én is a hadipostát várom - mutatott körbe Teo. A parkban egyre több ember lézengett, és a tömeg sűrűsödni kezdett a városi könyvtár épülete előtt.

John érdeklődve huppant le a padra, Teo is visszaült a korábbi helyére.
- Hogy-hogy? Hát kid van neked a háborúban? Csak nem Gilt sorozták be?
- Gilt? Nem, dehogy. Alkalmatlan ő is. Tudod, az idegei nem a legjobbak.
- Akkor kitől vársz te levelet? - pirított rá az egykori ura Teóra talán egy kicsit szigorúbban, mint azt az illendőség megengedte volna.
Teo hallgatott egy darabig. Majd egy metsző pillantással Johnba fojtotta a kíváncsiságát.
- Milyen az egyetem, John úrfi? - terelte el a témát.
- Jó, csak messze van.
- Hiányzik az édesanyád? - pislogott érdeklődve Teo.
- Hát... ő is - motyogta az ifjú úr.
- Neki is hiányzol, nagyon.
- Honnan tudod te ezt? - mordult fel John.
- Meg szoktuk látogatni Gillel. Nem tudunk a segítségért elég hálásak lenni, ez a legkevesebb, amit megtehetünk. Még mindig kapunk egy nagy pohár tejet, meg süteményt, mert Mariah szerint túl vékonyak vagyunk - kuncogta el magát Teo.

John önkéntelenül futtatta végig a tekintetét Teo karcsú testén. Vékony, de John az emlékei közt felvillanó képekből tudta jól, hogy véznasága ellenére rendelkezik igen szemrevaló domborulatokkal. Nyelnie is kellett egyet egy jó nagyot.
- Teo - fogott a másik csuklójára. - Az volt életem legszebb délutánja... - dobta kettejük közé, csak úgy. Teo hallgatott, de kezét egy kicsit John ujjai közt hagyta. Csend ereszkedett rájuk. Sok ki nem mondott érzés húzta köréjük a hallgatás köpenyét. - Milyen kár, hogy nem vagy lány - esett ki John száján a gondolata.

Teo zengőn felnevetett, és visszahúzta a kezét.
- Ugyan, John úrfi! Ha lány lennék, se lenne több esélyem! Akkor is félvér lennék, akkor is lelenc lennék. Vagy tán vállalnád, hogy a műtermem mögötti kisszobában aludj? - tette fel a provokáló kérdést. John csak beharapott ajkakkal és sajgó szívvel hallgatott. - Figyelj, John, én tudtam, hogy ez az egész lehetetlen, akkor, mikor először megláttalak. És azt hiszem ezt azon a bizonyos délutánon meg is beszéltük, nem? Egyébként is, hallottam, hogy menyasszonyod van.
- Anyám akarja - motyogta John a igazságnak megfelelően.

Azt nem tette hozzá, hogy a hideg is kirázza, ha arra gondol, hogy meg kell házasodnia. Hogy magányos éjszakáin a kollégiumban a Teóval töltött perceket vetíti maga elé. És azt sem tette hozzá, hogy ennek ellenére soha senki nem fogja megtudni a valódi érzelmeit az egykori napszámosuk irányában. Mert azt nem lehet.
Egy Jung-Cook nem szerethet egy senkit.
Egy Jung-Cook nem szerethet egy másik férfit.
Ehhez még egy világégés is kevés.

Azt is tudta, hogy az anyja imádja a két fiút, belehalna, ha megtudná, hogy ő és Teo...
- Úgy látom, már kevesebben vannak - fordította a tekintetét a könyvtár felé John gondolatainak tárgya. - Megyek, megnézem, jött-e levelem.
Teo felállt a padról, és indulni készült.
- Kitől vársz te levelet? - jutott eszébe Johnnak, hogy az előbb nem is kapott választ a kérdésére, ezért most erőteljesebben tette fel azt.
- Kitől várnék? Hát egy katonától - Teo elfordította az arcát, és úgy köszönt el. - Viszlát, John úrfi...

Johnban egy pillanatra megszűnt dobogni a szíve, és működni az agya. Úgy maradt, mint egy szobor, tekintetével Teo hátára tapadva.
Teo hosszú lépteinek ritmusa meg-megakadt, amikor a jobb lábára került a sor. De elszánt kitartással vágott át a parkon. Gondolatait már csak a maradék borítékok, és tábori levelezőlapok töltötték be.

Többnyire lányok, asszonyok állták körbe a könyvtár ajtaja mellé helyezett kisasztalt. Akadt egy-egy fiatal fiú is, vagy hajlott korú aggastyán. Mindenki reményteli arccal várta a híreket a távolba szakadottakról. Teo odalépett a kiüresedett postazsákot hajtogató nőhöz.
- Teo-Hugh Kim vagyok. Érkezett küldeményem? - kérdezte apró reménnyel a szívében. A nő bájos mosollyal nézett rajta végig, és a listáért nyúlt. Végigfutott a tekintete a névsoron, majd még egyszer.
- Sajnálom, Mr. Kim. Ma sem érkezett.
Teo mormogott egy köszönömöt, és gyorsan arrébb állt a postaosztó asztalkától, nem akarta, hogy észrevegyék könnybe lábadó szemeit.

Sokkal nehezebb lélekkel, mint az előbb, lépett oda a könyvtár ajtajához, ahová az elhunytak listáját tették ki. Tekintete gyorsan rebbent, nem is olvasott, csak a betűkombinációkat kereste torkában dobogó szívvel. Beam... Beam közlegény...
- Nincs itt - mondta az ajtónak megkönnyebbült sóhajjal. Majd még egyszer végigolvasta az elesettek nevét, immár figyelmesebben. Akit ismert is, ott szánakozóan elhúzta a száját.
De szerencsére azt a bizonyos nevet nem találta. Most is aggódott, hogy még semmi hírt nem kapott Beam közlegény felől, se levél, se egy képeslap, se egy szóban küldött üzenet a haza látogató katonákkal.
- De legalább nincs a halottak közt - gondolta Teo a listára bambulva.

Nehéz léptekkel haladt vissza a stúdiójába. A fehér betűk már messziről világítottak a nagy ablakon. Belépve megfordította „open" feliratra a táblácskát, ami az ajtón lógott. Hátha lesz ma munkája, és némi bevétel is igen jól jönne már.
Addig is, míg potenciális vendégeit várta, a kis komódhoz lépett, és a fiókjából elővette Jin fényképeit. A mosolygósat. Azt szerette nézni. Mutatóujját végighúzta az arca vonalán, majd rábökött a szájára.
- Bárcsak még egyszer érezhetném az ajkaid - mondta a képnek.
Két kezével fogott rá a fotó széleire, majd a szájához húzta, és könnyű csókot lehelt a papírra. Valamiért remélte, hogy talán megérzi Jin a világ másik felén, hogy vár rá.
Vár rá, mert Jin Beam közlegény megígérte, hogy visszajön hozzá.

Érzelgős mosollyal, nagy gondossággal helyezte vissza a képeket a fiókba, majd azon volt, hogy munkához lásson, amikor az üvegajtón kipillantva valami szokatlant vett észre. Gil műhelyablakán még mindig össze volt húzva a függöny. Teo azonnal letette a kezéből a filmtáblákat, és gyors léptekkel vágott át az út túloldalára.
Kulcscsomóján Gil műhelyajtajához is fityegett egy, ezért habozás nélkül nyitotta ki a zárat. Az üzletként is funkcionáló asztalosműhelyben patika tisztaság és rend fogadta. Ettől azért valamennyire megnyugodott.

A lépcső felé indult, nyikorgó lépésekkel haladt fel az emeletre. Itt csupán egy szoba, és egy konyhasarok kapott helyet.
Gil az ágyán aludt. Teo a kisasztalra nézett, gyógyszertári papírzacskó hevert rajta.
Altató. Mióta külön éltek, Gil néha altatóhoz nyúlt, hogyha rátörtek a kínzó emlékek.
Teo leült mellé az ágyra. Megsimogatta a békésen szuszogó fiú porcelánfehér bőrét.

Jól van, nincs nagy baj, csak alszik. Lehet, elvétette az adagolást.
- Gil! Ébresztő, lustaság! - rázta meg gyengéden a fiú vállait. Gil rebbenő pillákkal nyitogatta a szemét. Először fakó tekintettel figyelte az őt ébresztgetőt, majd felismerve a másikat, boldog mosolyra húzódtak ajkai.
- Teo... Gyere ide! - nyúlt barátja karjáért, aki értette a célzást, és hozzábújt. Gilt mindig megnyugtatta, ha jól megölelgethette az ő plüssmaciját.
- Túl sokat vettél be? - kérdezte Teo felé fordulva.
- Nem... Már napok óta kínoz az álmatlanság. Este sem tudtam aludni... főztem teát, aztán kitakarítottam a műhelyt éjszaka, hátha segít... nem segített. Már pirkadt, mikor végül bevettem egy tablettát. Ne aggódj, Teo. Nem hagylak itt - ujjait a fiú fürtjeit közé túrta, és összeborzolta a haját.

- Csinálok neked kávét meg tojást, jó? - kelt fel az ágyból Teo.
- Ühüm. Voltál már kint? - kérdezte Gil, mert jól tudta, hogy barátja gondolatait mostanában leginkább egy bizonyos Beam közlegény töltötte ki.
- Voltam. Semmi - közölte a tényeket Teo, míg átsattyogott a kis konyhafülkébe, és feltette a vizet a kávéhoz.
- Valahol az is jó hír - ült fel Gil az ágyban, és nagyot nyújtózott.
- Összefutottam John Jung-Cookkal - tette még hozzá, mintegy mellékes információként.
- Ó, valóban? És?
- És mi? - tette az értetlent Teo, míg feltörte a tojásokat, és sercegve a serpenyőbe öntötte. - Sütök bacont is.

- Értem. Szóval nem akarsz róla beszélni.
- Nincs mit róla beszélni, Gil. Komolyan. Tetszett nekem, most is szép szál legény. De az én szívem már rég máshova húz.
- Az egy hónap azért nem olyan rég - piszkálódott a barátjával, míg alsóruhájára felhúzta a nadrágját, és vállára pattintotta a nadrágtartóit is.
- Gil Young! Régen ruháztak már meg látom, el vagy szemtelenedve - fenyegette meg a fakanállal, amit épp a kezében tartott.

Gilt nem félemlítette meg, odalépett a barátjához, és arcon csókolta.
- Te kis hősszerelmes...
- Én szerelmes vagyok kettőnk helyett is.
- Így van - jelentette ki Gil, és ellopott egy ropogós baconcsíkot a tányérról.
- Még mindig nem tetszik neked senki sem ebben a nyomorult városban? Se fiú, se lány?
- Mármint úgy érted a tetszést, ahogy te csüngtél Joshuán, John úrfin, meg most éppen ezen a Beam közlegényen? És még alig vagy tizenkilenc - nevetett Gil.
- Most ledérnek tartasz?
- Dehogy! Én szeretem, hogy ilyen nyitott vagy. De nekem ez nem megy, tudod jól. Szerintem egy nagy semmi van a szívem helyén - bökött a saját mellkasára.

- Meg ne halljam még egyszer ezt! - mordult rá Teo, és két tenyere közé vette Gil arcát. - Te vagy a legrendesebb ember a Földön, Gil Young! - nyomott az orrára egy könnyed puszit. - Kész a reggelid, álomszuszék - tette Gil elé az ételt meg a kávét. Majd letelepedett ő is az asztal mellé. - Miért nem tudtál aludni? Rémálmok megint?
- A testem nem akar aludni, mióta pár napja megint Mr. Herberttel álmodtam. Egyszerűen rettegek még az álomképeimtől is. Azóta meg nem tudtam lecsukni a szemem, pedig fáradt voltam. Ezért vettem be végül a gyógyszert.
- Jól van, semmi baj! - simogatta meg Teo a barátja fejét. - Kimenjünk este? - kérdezte csintalansággal a szemében. Gil elmosolyodott, és bólintott.
- Jó, menjünk.
- Rendben, ha besötétedik, akkor visszajövök érted. De most egyél.

*

Teo az ígéretének megfelelően este visszatért az asztalosműhelybe, majd Gil társaságában nekiindultak a tervezett útnak.
- Ma este rendesen felkészültem! Megittam egy liter teát - jelentette ki boldogan Gil.
- Akkor lesz muníció. Csak aztán kibírd, míg odaérünk - vigyorgott rá Teo cinkosul.
Egészen a szomszédos faluig kellett menniük, mivel Oak Parknak nem volt saját temetője, így a Forrest Home Cemetery-ig kellett eljutniuk. Gil mindig aggódott, hogy Teo lábának ez nem túlságosan megerőltető-e.
- Nem fáj a lábad?
- Dehogy. De ha fájna is, ennyi igazán megéri ezért.

A hosszú séta után végre beléptek a temető nagy kőoszlopos kapuján.
Mint szétdobált fakockák egy gyerekszobában, úgy volt beszórva az alacsony kőtömbökkel a zöld pázsit. Nem kellett sokáig keresniük a sírhelyet, jártak már itt egy párszor, jól ismerték az utat. A két fiú megállt egy sötét márványdarab előtt.
Edgar Georg Herbert - hirdették rajta az arany betűk.

Gil nagyot szívott az orrán, és egy kellemes méretű csulát küldött a sírkőre, gyakorlatilag betakarva a többi adatot, amely az egykori igazgató egykori tetteit hivatott dicsőíteni. Igaz, ezekre a jelenlévők közül senki sem volt kíváncsi.
- Aztán nehogy oda pisilj, ahova köptem!
- Vigyázok Gil, ez most kimondottan szép példány lett, azt kell hogy mondjam. Kár lenne lemosni.
A két fiú kuncogva pisilt az egykori árvaházvezető földi maradványait fedő márványra. Vizeletük vaskos csíkot húzott a sírkőre rászállt porrétegbe, olyanokat, mint amit egykor Mr. Herbert húzott a lábukra.

- Ah, ez mindig olyan jól esik - sóhajtott fel Gil, mikor a feladat végeztével elpakolta a locsólócsövet a nadrágjába.
A két fiú gyönyörködve nézett végig a munkáján, azaz Mr. Herbert megbecstelenített sírján.
- Van még egy dolgunk, Gil - mutatta felé Teo a sétájuk során innen-onnan összelopkodott kis virágcsokrot. Tovább indultak a sírkövek közt, a temető egy másik sarkába.

Egy apró kis fakereszt előtt álltak meg, szinte úgy tűnt, mintha csak gyorsan leszúrták volna a földbe. A fiúk meghatódva olvasták a rövidke feliratot.
Christopher Williams, élt 16 évet.
- Én már kezdtem túl öreg lenni neki, frissebb húsra vágyott - jelentette ki Gil szomorúan.
Csak álltak csendben, és visszagondoltak a tizennégy telén történt eseményre.

Az árvaház a szegényes karácsonyára készült. Nem volt ez nagy felhajtás, Mr. Herbert nem szerette a karácsonyt sem túlságosan, ezért nem is rajongott a fiúk különböző ötleteiért, amivel ők próbáltak volna egy kis színt vinni az épület és az életük szürke falai közé. Egymásnak nagyon egyszerű ajándékokat készítettek. Papírból, kőből, fonalakból alkottak apróságokat.

Karácsony este már a hálóteremben ezeket mutogatták egymásnak, és ajándékozták meg azokat, akik egy picit közelebb álltak a szívükhöz. A fiúk végre jól érezték magukat néhány pillanatig, de visszafojtott nevetésük sajnos elért Mr. Herbert füléig. Döndülve csapta ki a hálóterem ajtaját, és nézett végig a társaságon.
- Mi lesz az én ajándékommal, fiúk? - húzta széles vigyorra a száját.

Gil nagyot nyelt. Bár akkoriban már ritkábban tett látogatást Mr. Herbert dolgozószobájában, azért még megkapta néha a magáét, ha az árvaház vezetőjének gusztusa támadt rá. Félt, hogy most is őrá kerül a sor.
Mr. Herbert tekintete lassan körbejárt.
- Christopher - mosolygott rá vérfagyasztóan a rebbenő kékszemű fiúra, aki nemrég került át ide az elmhursti árvaházból. Igazi áldozatnak való - gondolta Mr. Herbert.- Talán nem lesz olyan makrancos, mint az a Young gyerek.
- Na mi lesz, nem érek rá egész esete! - pirított rá.

Christopher remegő lábakkal állt fel, és rettegve követte a férfit kifelé a közös hálóteremből. A többiek megszeppenve, beharapott szájjal hallgattak. Ennyit a karácsonyról. A nagyobbak a kisebbeket ágyba bújtatták, és javasolták, tegyék a párnájukat a fejükre. Mr. Herbert irodája felől tompa ütések és elfojtott ordítások szivárogtak be a hálóterem ajtaja alatti résen. Aztán bevágódott egy ajtó, és csend lett. Nagyon csend. Sokáig nem érkezett vissza Christopher.
- Valami nem stimmel, már itt kéne legyen a szerencsétlen - állt fel hirtelen Gil. - Megyek, megnézem.
- Megbolondultál? - fogta meg a csuklóját Teo. - Ha elkap, te sem úszod meg.
- Az a szerencsétlen fiú bajban van.
- Akkor veled megyek - állt fel az ágyáról Teo is.

Christopherre a mosdóhelyiségben találtak. Sírástól felduzzadt arccal mosta a fehérneműjét a mosdótálban. A víz rózsaszín volt a kioldódott vértől. Egy fémvödör felől hányásszag áradt szét a rideg helyiségben. Gil és Teo segített Christophernek rendbeszednie magát. És sajnos a következő hónapban még nagyon gyakran így történt ez. Mr. Herbert túlságosan is rákapott a sérült, kínozható lélekre.

Aztán egy januári hajnalon velőtrázó ordításra ébredtek. A bátrabbak kikukkantottak a folyosóra. Ott Christophert látták, vértől csatakos hálóruhában, arcán grimaszba torzult vigyorral. Kezében konyhakést szorongatott. Majd összerogyott a folyosó kövén, és zokogni kezdett. Gil és Teo nyomban a segítségére akart sietni, de megfenyegette őket.
- Ne gyertek közelebb! Senki se jöjjön hozzám közelebb! Ne érjetek hozzám! - ordította az őrület határán billegő fiú.

Majd hirtelen felugrott, és nekifutásból nekiugrott az ablaknak. Senki sem gondolta, hogy a vézna teste átszakítja az üveget. De az korábban már meg volt repedve egy eltévedt kőtől, így Christopher kizuhant az árvaház udvarára. Miután megkéselte a zaklatóját. Egyikük sem élte túl.

- Helyettünk is harcolt - jelentette ki Teo, és elhelyezte a hevenyészett virágcsokrot a fakereszt tövébe.
- Gyere, menjünk - sóhajtott Gil. - Van néhány üveg sör otthon, meg sütünk hozzá krumplit.
- Gil Young! Talán nyertél a zsákbamacskán? - piszkálódott vele Teo, hogy ilyen luxus vacsorával készült a barátja.
- Dehogy. Csak ezeket a kiruccanásokat meg kell ünnepelni.

Gil műhelye fölötti konyhácskát nemsokára megtöltötte a sült krumpli fenséges illata. A két fiú nevetgélve kortyolta a sört, és harapta az elkészült hasábokat.
- Itt alszol ma?
- Ha szeretnéd.
- De azért nem kell majd elkérnem ettől a Jintől igaz, ha veled szeretnék lenni egy kicsit?
- Ha visszatér hozzám, és neked is lesz majd valakid, a köztünk lévő szereteten ez mit sem fog változtatni, Gil. Te mindig a legfontosabb ember leszel az életemben. Te vagy az anyám, az apám, és az összes nem létező bátyám.
- Szintúgy, Teo, szintúgy...
Amikor elfogyott a sör és a krumpli, jóllakva bevackoltak Gil ágyába. Csendesen figyelték a sötétbe burkolódzó szobát.

- Szerinted vissza fog térni hozzám? - kérdezte meg félve Teo.
Gil hallgatott egy darabig, majd megcirógatta barátja tincseit.
- Teo... szerintem a világon átgázolna érted, és valószínűleg éppen ezt teszi. Hinned kell benne, add meg neki, hogy ne reménykedjen hiába abban a földi pokolban.
Teo becsukta a szemét, érezte, hogy Gil hozzábújik, majd nemsokára hallotta a nyugodt, ritmusos légzését.
- Végre, alszol egy jót - jegyezte meg halkan Teo, de képzelete messzire vitte.
Messzire a kis Oak Park-i műhelylakás hálószobájából, messzire a szuszogó barátjától, egészen az ismeretlen frontig, és fiatal szíve minden dobbanásával Beam közlegényre gondolt.

***
Érdekesség: az évforduló miatt került ki a poszt korábban, ma 106 éve, hogy 1918.11.11-én 11 órakor véget ért az első világháború, az utolsó elesett katona pont egy amerikai közlegény volt, akit a halálos lövés 10 óra 59 perckor talált el.
***

***
Vajon miért nem ad hírt magáról Jin? 🥹
***