✨Nagyon boldog születésnapot kívánok az egyik kedvenc írómnak, akivel lassan nyolc éve boldogítjuk egymást. Remélem, hogy ez a novella téged is legalább feleannyira feldob, mint ahogy engem  a Jisungos editek amiket küldeni szoktál. Isten éltessen nagyon sokáig tumivokbro!💜🥳🎈🎈

Felix

Nem mondtam volna magam pesszimista embernek. Sőt, a barátaim szerint is én voltam ezen a bolygón a legoptimistább lény, de azért voltak dologok, amik, még az én hangulatomat is egy csapásra le tudták rombolni. Például, amikor szüleim éppen csak a nyári szünet kezdetekor közölték velem a hírt, miszerint a szünidő végén költözünk, mert apa kapott egy visszautasíthatatlan állásajánlatot Szöulban. Na ettől az információtól határozottan nem repdestem az örömtől, talán még egy picit hisztiztem is. Az őseim próbálták magyarázni, hogy milyen szuper is lesz, meg hogy új barátaim lesznek és hogy ez az egész családnak jó , meg minden. Kérdem én, nekem miért lesz jobb attól, hogy egy olyan országba költözünk, aminek a nyelvét még törve is alig beszélem? Új barátok se kellenek, tökéletesen megvagyok a régiekkel. Persze beleszólásom nem nagyon volt, el volt ez már döntve előre, engem és a testvéreimet pedig csak kész tények elé állítottak, így muszáj volt elfogadnunk.

Nem sokkal a szüleim bejelentés után találkoztam a barátaimmal egy parkban, ami viszonylag Seven Hills belvárosában van, hiszen legtöbbször itt szoktunk találkozni sulin kívül. Nekik ugyanannyira nem tetszett az ötlet, mint nekem.

- De ne már Felix, nem mehetsz el. Most kezdenénk a felső közepet – panaszkodott az egyik haverom.
- Igen Lixie, itt kell maradnod, nélküled mind kibukunk a suliból - nyafogott a legjobb barátom , Brian.
- Bocsi srácok, sajnos nem én döntök, de elhihetitek, hogy nekem sincs sok kedvem menni. Méghozzá Koreába. Azt hittem eldobom az agyam, még egy bögre víz is jobban beszél nálam koreaiul - panaszkodtam, mivel, hát tényleg nem beszélem túl jól a nyelvet.
- Mondtad a szüleidnek?
- Ja, erre azt válaszoltak, hogy akkor mostantól koreaiul fogunk beszélni otthon, hogy menjen a nyelv. Mondom, akkor mostantól nem beszélgetünk – forgatom meg a szemeimet.
- Ez szívás – húzta el a száját a Brian.

Ezután nem maradtunk sokáig, mivel az Briannek mennie kellett, igy mindenki elindult haza. A házunkig vezető út során elhatároztam, hogy a költözés nem fogja elvenni a kedvemet a nyártól, igenis kiélvezem a szünidőt. Ezt a tervet már másnap el is kezdtem, nem csináltam semmi különöset, lementem Seven Hillstől csupán másfél órára lévő Marboubra partra. Igazából csak tömegközlekedéssel másfél óra, de szerintem megéri, mivel egy gyönyörű partszakasz. Az elkövetkezendő pár napban is idejöttem, mivel rádöbbentem, hogy nemcsak a partszakasz szép, de még szörfözni is ideális hely, mert nem úszkálnak random kisgyerekek ide-oda a vízben. Napokig jártam arra a partra, de egyik nap, úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy másikat, hiszen olyan sok van ezen kívül, és legalább párat meg szeretnék még nézni.

Következő nap már az újonnan kiválasztott strandra mentem. Igaz nincs túl messze Marboubratól, de azért van, amiben más, mert bár ott sincs túl sok ember, de valamiért mégis nyugodtabbnak érzem ezt a környezetet. A Brighton Le Sands part valamivel nagyobb volt, mint az előző, ahol jártam. Bár itt azért már látszott, hogy megkezdődött a nyár, mivel egy-két turista már lézengett erre-arra. Sőt, az egyik -feltételezem- turista, éppen most próbált belefulladni a Tasman-tengerbe. Eléggé vicces látványt nyújtott, ahogy hullámok nélkül próbált szörfözni és aztán bosszankodott, hogy nem ment neki. Legszívesebben kinevettem, majd arrébb mentem volna, de valamilyen indokolatlan oknál fogva bementem hozzá a vízbe. A szörfös fiú ismét megpróbált felállni a deszkára, de megint beleesett a vízbe.

- Szélcsend van és hullámok sincsenek. Nem fog sikerülni - mondtam neki, egy kicsit talán még okoskodónak is tűnhettem, de na, a szörfözés szent. Valószínűleg nem számított rám, mivel ismét beleborult a vízbe, de úgy, hogy még a szörfdeszka is megfordult. Mikor feljött a víz alól, elég vicces fejet vágott, amin kénytelen voltam nevetni.
- Tudom, hogy nincsenek hullámok, de gondoltam, ha eltelik egy kis idő akkor csak lesznek – bosszankodott, nekem pedig beigazolódott a gyanúm, miszerint a fiú biztos, hogy nem ausztrál, bár mondjuk elég csak ránézni, hiszen messziről látszanak az ázsiai vonásai, jó, nem mintha Ausztráliában nem lennének ázsiaiak, de meg lehet különböztetni, az itt élőket a turistáktól.
- Ez nem teljesen így működik – legyintettem.
-Akkor meg mégis hogyan? - értetlenkedett az idegen, lila hajú srác.
- Először is például úgy, hogy megnézed az időjárás előrejelzést, hogy lesz- e szél és hogyha látod, hogy nem lesz, akkor nem mész bele a vízbe megfulladni. Na látod, így működik - oktattam ki angyalian mosolyogva, miközben ő állandóan a szemeit forgatta.
- Rendben Mr. Úgyisjobbanértekmindenhezmintte, egyezzünk meg abban, hogy neked van igazad és cserébe eljössz velem fagyizni - jelentette ki. Mondjuk én ezt nem teljesen így gondoltam, azt hittem, hogy idejövök, közlöm vele, hogy ez nem jó, majd egy fölényes mosollyal elmegyek fagyizni egyedül, de ez a srác jól keresztbe húzta a számításaimat. Na mindegy, nekem így is jó.
- Hogy hívnak? – kérdezte, amikor már a fagylaltjainkkal a kezünkben sétáltunk a parton.
- Lee Felix.
- Seo Changbin – mondta, pedig nem is kérdeztem.
- Koreai vagy, ha jól sejtem – mondtam ki azt a dolgot, amiben már egy kis ideje biztos voltam, de hát mégiscsak jobb, hogyha megkérdezem.
- Igen, – mosolyodott el halványan – te meg nem.
- Bizonyos értelemben, de. Amúgy itt nőttem fel Ausztráliában.
- Tehát tudsz koreaiul? – nézett rám kérdőn.
- Az azért erős túlzás, hogy tudok. Alap dolgokat el tudok mondani, mint például a bemutatkozás, de szerintem ezt a legtöbben tudják, mármint aki egyszer az életében hallottak bemutatkozni embert ezen a nyelven – mondtam, mire elnevette magát.
- Nem mindenki, akit nem érdekel az nem tudja -jegyezte meg Changbin.
- Na igen. Egyébként, hogy is kerülsz ide? – tudom, hülye kérdés, de túlságosan jó vele beszélgetni ahhoz, hogy vége legyen a kommunikációs folyamatunknak.
- Itt nyaralunk a családdal.
- Brightonban? – kérdezek rá, mert az itt az jelentheti Brightont és jelentheti egész Ausztráliát is.
- Nem, Rockdale-ben – válaszolja, mire csak hümmögök, mert igazából tök jó, hogy megkérdeztem, de amúgy nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel az információval.
- Te hol élsz? – kérdezi bizakodva.
- Seven Hillsben – válaszolom, mire olyan erősen kezd el gondolkodni azon, hogy az hol van, hogy szinte hallom, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyában.
- Picit messzebb van innen, tömegközlekedéssel körülbelül másfél óra – könnyítem meg a dolgát. Ezután a társalgásunk megrekedt, hiszen nem nagyon tudtuk, hogy mit kéne kérdeznünk a másiktól.
- Figyu – szakította meg a kínos csendet Changbin – nekem most mennem kell, mert a szüleim valami menő étterembe foglaltak ma esté asztalt, de ha megadod mondjuk az instádat vagy bármilyen elérhetőségedet, akkor még összefuthatunk egyszer-kétszer, amíg itt vagyunk – mosolyodott el a végére, és ez is történt, elérhetőséget cseréltünk és lelépett. Nekem is indulnom kellett volna, de annyira elbeszélgettük az időt, hogy közben a nap is elkezdett már látványosan lemenni, melyben gyönyörködtem még pár percig, majd én is elindultam haza.

Amikor Changbinnal telefonszámot cseréltünk, azt gondoltam, hogy oké, megadom neki a számomat, úgyse fog keresni soha többet. De pozitívan csalódnom kellet, ugyanis másnap reggel egy üzenet várt rám tőle. Én meg, úgy vigyorogtam, mint egy idióta, vagy legalábbis, mint akinek nincs kint mind a négy kereke, amikor megláttam, hogy üzent. Természetesen azonnal megnyitottam és az üzenetét elolvasva ismét mosolyognom kellett. Csak annyit írt, hogy ma is szélcsend van, így nem próbálkozik újra a szörfözéssel, helyette szívesen találkozna velem. Persze azonnal válaszoltam, hogy én is örömmel találkoznék vele. Nem sokkal utána írta, hogy szuper, kinézett egy szerinte menő kávézót, átküldte a címet és hogy mikor találkozzunk, majd küldtem rá egy szívet, mivel bár nem ismertem azt a helyet, de biztos jó lesz. 

A hátralévő időben próbáltam visszafogni az érzelmeimet, hogy ne fangörcsöljek, mint egy tinilány, aki mellett nemrég elment a kiszemeltje. Mondjuk nem is értem miért, vagyok ennyire izgatott. Ez nem randi, miért lenne az? Körülbelül egy napja se ismerjük egymást, még csak ismerkedünk vagy mi. Ha hazamennek úgyse találkozunk többet, szóval teljesen mindegy, hogy randizunk-e vagy, sem. Miközben azon elmélkedtem, hogy ez csupán egy baráti találkozó vagy más, nagyon eltelt az idő, így már késésben, de megpróbáltam valami elfogadható kinézetet varázsolni magamnak. Egyébként végül arra jutottam, hogy ez nem randi, de azért szeretnék jól kinézni. Nem vagyok szerelmes, csak az elmúlt huszonnégy órában többet gondoltam a srácra, mint bárki másra az eddigi életem során. Hiszen Changbin fürdőruhás alakját látva, még Apollón is meghunyászkodott volna. Végül felvettem valamit, amiről úgy gondoltam, hogy emberi cucc és nem nézek ki benne árokban fetrengő csövesnek. Gondolkodtam azon, hogy rakok egy kis alapozót a szeplőimre, mivel nem nagyon szeretem őket, de végül lemondtam róla, mert késésben voltam és úgyis csak leizzadtam volna, olyan dögmeleg van kint . Végül csak elértem a buszt, igaz kicsit kellett azért futnom és most úgy érzem, hogy mindjárt kiköpöm a tüdőmet, de a lényeg, hogy már elindultam.

A kávézóhoz érve már teljesen a halálomon voltam és utólag átkoztam magam amiért nem voltam képes vizet elrakni. A hely már kívülről is nagyon jól nézett ki, így gondolom senkit nem lepek meg azzal, ha azt mondom, hogy belül is eszméletlenül szép és ízléses volt. A helyiségben szétnézve fürkésztem Changbint, hiszen néhány perce írt, hogy ő már megérkezett. Nem kellett sokáig keresgélnem, hiszen a lila hajával eléggé kitűnt a tömegből . Az asztalához odaérve láttam, hogy valamit nagyon néz a telefonján, néha még meg is rázta a fejét alig láthatóan, mintha valami nem tetszene neki. Igazából én ezt is élveztem, csak néztem őt miközben ő halkan szitkozódott koreaiul. Majd észlelte, hogy egy valaki vagy valami eltakarja a fényt felnézett és találkozott a tekintetünk. Nem is tudom miért, de zavarba jöttem attól, ahogy rám nézett.

- Ó, bocsi Felix, nem vettelek észre...Ülj le nyugodtan – mondta, kicsit mintha ő is zavarban lenne. Én meg leülök és közben próbálom leplezni a kezdeti megilletődöttségemet.
- Semmi gond, engem inkább az érdekelne, hogy mi az, amibe ennyire belemélyedtél, hogy észre se vettél? – kíváncsiskodtam.
- Ja, hogy az, hát az egy nyári projektmunka, még év végén kaptuk ezt a feladatot az egyik tanárunktól, az volt a feladat, hogy álljunk össze csapatokba és a tanév kezdetére egy robotot kell megterveznünk és meg is kell építenünk. De ne ilyen nagy emberméretűt robotot képzelj el, ilyen pici, maximum fél méter.
- Azta, az menő. Akkor te ilyen tudományos srác vagy, vagy mi?
- Hát, inkább csak a fizika érdekel.  Mindig is jó voltam belőle és ezzel is fogok továbbtanulni, szóval igen. Ezért is csinálom én a robot tervezését és nagyjából a kivitelezését is, a programozást más csinálja.
- És milyen robotot terveztek? – érdeklődtem tovább, mivel bár a téma maga annyira nem érdekel, de fenn szeretném tartani a beszélgetést. Közben rendeltem magamnak egy jeges teát. Ezek után Changbin elmesélte, hogy milyen robotot terveznek és hogy most teljesen ki van akadva, mert az egyik barátja Minho, aki egyben az egyik csapattársa is, nem emlékszik arra, hogy mi volt a jelszava ahhoz a programhoz, amivel elkezdték bekódolni a robotot.
- És Felix, neked milyen érdeklődési köreid vannak? - kérdezte, amikor befejezte a robot-készítés fortélyainak az ecsetelését.
- Igazából nincs sok dolog, amit szeretnék - húztam el számat - talán az állatokat mondanám, mivel ők cukik, kedvesek és ártatlanok, csak némelyiküket a világ teszi gonosszá és erőszakossá.
-Tehát szereted az állatokat. Milyen állataitok vannak otthon? - érdeklődött.
- Semmilyen - nevettem fel - anya a macskaszőrre, az egyik tesóm pedig a kutyaszőrre allergiás. Hűlőt anyáék nem akartak tartani, bármennyire is kértem őket, nagy testű állatok nem fértek volna el, de olyat se akartak amelyik büdös vagy kint kell tartani, mert megint nem fért volna el, télen pedig mit csinálunk vele. Szóval nincs állatunk és valószínűleg nem is lesz.
-Miért nem tartotok halakat?
-Voltak halaink. Meghaltak.
-Szegények - szomorodott el.
- Azok. De úgy vélem, hogy most már egy jobb helyen vannak, nem pedig egy bezárt, akváriumban, ahol soha nem élnek meg új dolgokat. - sóhajtottam fel.
- Elég érdekes gondolataid vannak, eddig még senkit nem hallottam arról beszélni, hogy milyen rossz lehet a halaknak egy akváriumban.
-Miért? Neked, hogy esne, ha bezárnának egy olyan helyre, ahonnan havonta maximum egyszer jöhetsz ki és akkor is egy másik akváriumba raknak, ami csak még kisebb?

Ezután a párbeszéd után Changbin elmesélte, hogy neki van otthon egy kutyája, de a legjobb haverja állandóan utálkozik szegény ebbel.A kávézóban két órát töltöttünk, majd elmentünk sétálni a városba. Egyszer csak Changbin telefonja megcsörrent, s mint kiderült Minho volt az.
- Mi történt? – kérdeztem, amikor lerakta a telefont.
- A haverom rájött, hogy mi volt a jelszó. A barátjának a születési dátuma. Ennyire emlékezett, de arra már nem, hogy az mikor van. És azért hívott fel, hogy megkérdezze tőlem, hogy mikor született a pasija. Kérdeztem tőle, hogy miért nem kérdezi meg őt, erre azt mondta, hogy Jisung, a barátja megsértődne rá azért, mert nem tudja. A csávó kész van, megjegyez több soros kódokat meg parancsokat, de három nyomorult számot már nem. Még én is tudom, hogy mikor van Jisung szülinapja – panaszkodott.
- Mióta vannak együtt? – érdeklődtem, mert vagy nagyon friss a kapcsolatuk, vagy ennek a Minhonak néha kihagy az agya.
- Idén lesz szeptemberben lesz harmadik év, hogy együtt vannak. Azért tudom, mert Minho egy csomót gondolkodott azon, hogy mit adjon Jisungnak ajándékba szülinapjára, majd elő állt azzal a zseniális ötlettel, hogy a szerelmét adja. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire nyálas.
- Ennek a Jisungnak mikor van a szülinapja?
- Szeptember tizennégy – mondta, mire nagyon fellelkesültem.
- Komolyan?! Nekem szeptember tizenöt – nevettem fel.
- Ez aztán véletlen – nevette el magát ő is. Ezután még sétáltunk egy kis ideig, majd rájöttem, hogy nekem mennem kell, hiszen anyáék ma együtt akartak vacsorázni velünk és ahhoz nekem el kellett érnem az egyel korábbi buszt, így elbúcsúztunk egymástól.

Changbinék nyaralása július vége felé fejeződött be, aminek hamar elérkezett a vége, vagy lehet csak mi éreztük így. Most pedig itt vagyunk a Le Sands parton, ahol először találkoztunk és most itt is búcsúzkodunk.
- Nagyon hamar véget ért a nyaralásotok – mondtam szomorúan.
- Tudod, hogy mondják, jó társaságban gyorsan telik az idő, vagy mi – nevette el magát a végére.
- Találkozunk még? – kérdeztem félve.
- Ha a sors is, meg mi is úgy döntünk akkor igen – mosolygott halványan.
- Megígéred, hogy nem felejtesz el?
- Dehogy foglak elfelejteni, soha nem felejtem el azt az embert, aki azt mondta, hogy mindig kedvesnek kell lenni a mesterséges intelligenciával, különben a robotok lázadásakor a botok elsőként fognak lemészárolni.
- Mert ez így is van, de jól van. Legyél csak bunkó a mesterséges intelligenciával és majd meglátod, hogy milyen a haragjuk – vágtam nagyon komoly fejet.
- Oké, akkor legközelebb majd a napjáról is érdeklődök. Az megfelel? – kérdezte játékosan.
- Ez alap – jelentettem ki, mire elkuncogta magát.
- Viszont Lix, nekem most indulnom kell, mert anyuék várnak – sóhajtott fel, én pedig tudtam, hogy eljött az ideje annak a dolognak amire már egy ideje készülök.
- Changbin várj egy picit – kértem, mire visszafordult felém és már kérdezte volna, hogy mit szeretnék, de nem tudta kimondani, mivel az ajkaimat a szájára tapasztottam. Nem nevezném csóknak, mert ahhoz túl rövid volt, de engem akkor is melegséggel töltött el a tudat, hogy megtettem és nem lett kudarc a vége. A csókocska szerű valami végeztével Changbin elég sokkos állapotba került, majd lassan a szájához emelte a kezét és megtapogatta az ajkait, mint aki nem hiszi el, hogy mi történt, majd amikor realizálta a helyzetet halványan elmosolyodott. Én pedig egy büszke mosollyal az arcomon álltam előtte.
- Nos, akkor szia. – fordítottam hátat neki és indultam el, mármint csak indultam volna, mert Changbin a kezemnél fogva rántott vissza és csókolt meg. Ez már egy jóval hosszabb csók volt, mint az előző. Mosolyogva váltunk el egymástól, miközben az én arcszínem kezdett hasonlítani egy paradicsom színére.
- Ezt előbb is csinálhattunk volna – mondta Changbin, mire, ha lehet meg jobban zavarba jöttem, ezért nem válaszoltam semmit.
- Most már tényleg indulnom kell – mondta, mire egy másodperc töredéke alatt szontyolodtam el – de, ha Szöulban jársz, akkor mindenképp látogass meg – mosolygott rám, majd elment. Nem mondom, hogy nem voltam szomorú, hogy elment, hiszen eléggé egymáshoz nőttünk ezalatt a pár hét alatt, de én úgy vagyok vele, hogy hogyha nekünk találkoznunk kell, akkor találkozni is fogunk előbb vagy utóbb.

Miután Changbin hazament, a nyaram lassúvá és unalmassá vált. A barátaim szinte sose értek rá, annak ellenére, hogy megígérték, hogy kimaxoljuk a nyarat, anyáék se voltak otthon túlságosan sokat, mivel elmondásuk szerinte a költözésig, tehát augusztus végéig, mindent el kell intézniük, a húgaim se voltak otthon, mert a barátaik állandóan ráértek, én pedig egyedül maradtam, a szobám magányában, valami gagyi Netflixes tinirománcos, iszonyat nyálas és borzasztóan szürreális sorozatot nézve, miközben a negyedik zacskó csipszet bontottam fel. Végül valahogy túléltem azt a pár hetet, megnéztem nyolcvanhat koreai nyálas és romantikus drámát, persze koreaiul, hogy egy mukkot se értsek belőle. Jó ez mondjuk erős túlzás, mert a Changbinnal töltött idő alatt viszonylag fejlődött a tudásom, mivel miután megtudta, hogy nemsokára költözünk Koreába és én nem nagyon beszélem a nyelvet, kitalálta, hogy akkor ő segít. Onnantól sokat beszéltünk az említett nyelven, igazából az volt, hogy a lila hajú beszélt hozzám koreaiul én pedig próbáltam értelmezni és értelmes fejet vágni.

Majd a költözés előtt egy héttel szóltak a szüleim, hogy hogyha nincsen semmiféle dolgom akkor igazán nekiállhatnék elkezdeni a pakolást. Persze nem volt semmi, amit csinálhattam volna , így a maradandó egy hétben cuccokat rendszereztem, majd dobozoltam be őket, ráírva, hogy kinek a mije van benne. Az utolsó négy napban a tesóim is segítettek, majd az utolsó pakolós napon a szüleink is csatlakoztak a szuper kis családi programhoz, ami kimerült annyiban, hogy mindenki magában megpróbálta feldolgozni azt, hogy annyi év után elhagyjuk ezt a helyet és egy teljesen idegen országba és városba költözünk.

Másnap a reptérre menet éreztem csak meg azt a különleges bódulatot, tudjátok, amit az ember akkor érez amikor szorong, amikor begörcsöl a gyomrod, mert félsz meglépni valamit, vagy egyszerűen csak rettegsz az új dolgoktól. Meg persze ott van az a feszítő érzés, amikor legszívesebben üvöltve szaladnál ki a világból és szépen, szofisztikáltan elküldenél mindenkit egy melegebb éghajlatra. Na most ezek az érzések nálam felváltva jelentek meg, egy szép kis hangulatingadozás formájában. De semmi gond, mert amint felszállunk a repülőgépre, kizárhatom az embereket az életemből majdnem tizenegy órára. Hát mi ez, ha nem maga a boldogság.

Még az utolsó Ausztráliában töltött hetemen találkoztam a barátaimmal, mivel amikor megtudták, hogy költözünk mind megpróbáltak találni egy időpontot nyár vége felé, hogy elbúcsúzhassunk egymástól. A srácokkal elmentünk kajálni, meg csak úgy lógni, majd egy érzelgős búcsú és hetvenhét ígéret után, miszerint nem felejtem el őket és továbbra is tartjuk majd a kapcsolatot, elköszöntünk egymástól. Még elmentem nosztalgiázni is a városba, majd lezártam azt az idézőjeles fejezetet az életemben, ami Seven Hillshez tartozott.

A repülőúton a szüleink próbáltak beszélgetni velünk valahogy, de nem nagyon sikerült. Kérdezték, hogy nem akarom-e megnézni annak az iskolának a közösségi médiás oldalait, ahová már beírattak. Mondtam, hogy nem nagyon érdekel. Nekem igazából teljesen mindegy volt az, hogy hova járok. Csak azért mentem be minden nap, mert kötelező volt. A jövőmmel kapcsolatban pedig sose voltak nagy álmaim, sose voltak terveim, nem érdekelt nagyon semmi. Nem akartam egyetemre se menni, de amikor a szüleim ezt meghallották teljesen kiborultak. Így gyorsan kitaláltam valamit, hogy leszálljanak rólam. Most csak az a tervem, hogy végzek a sulival, elmegyek valami kamuegyetemre, ahol szerezek majd valami kamudiplomát és elmegyek pincérkedni, vagy nem tudom. Nyitok egy állatmenhelyet, az állatok cukik és még teszek valamit azért, hogy a föld jobb legyen, plusz én is jobb ember leszek. Tiszta zseni vagyok.

A repülőút nagyrészét átaludtam és csak a leszállás előtt nemsokkal ébresztettek fel. Igazából nem volt nagy szám ez a költözés. Csak a legfontosabb cuccokat hoztuk magunkkal a gépre, a többit meg feladtuk a reptéren még Ausztráliában. Az, hogy hogyan jutottunk el az új házunkig egy óriási nagy kérdőjel a fejembe, én csak mentem anya után, mert még egy kicsit kába voltam a repülőút miatt. Apa még a reptéren bérelt egy kocsit, ideiglenes használatra. Az új lakóhelyünk egyébként elvileg egy viszonylag nagyobb panel, mármint anyuék ezt mondták. Nekem igazából teljesen mindegy, ha van ágyam akkor minden szuper és mehet a tündérparti az unikornisokkal.

Amikor megérkeztünk a lakóház elé, apa kiszállt és bement az épületbe, valószínűleg a főbérlőhöz, vagy kihez. Nekünk azt mondta, hogy várjuk meg a kocsiban. Amíg a kocsiban ültünk anya próbált beszélgetni velünk, ami a tesóimmal sikerült is, mivel ők egyből fellelkesültek és másnap már fel is akarták fedezni a városnak ezt a környékét, én meg tudtam, hogy a tesóim fixen elvisznek magukkal, majd valahova. De ha mégsem, akkor annyi időre, majd ki kell mozdulnom, hogy kipróbáljam a suliba vezető utat, természetesen tömegközlekedéssel. Majd apa visszatért hozzánk és szólt, hogy hozzuk a cuccainkat. Az épületbe belépve egyből szemben volt egy lift és egy lépcsőház. Már örültem, hogy van lift amikor láttam, hogy a férfi, akit a szüleim nagy lelkesedéssel követtek, tehát nagy eséllyel ő lehet a főbérlő, gondolom én, tehát ez a pasi a lépcsőház irányába fordult, ezt azzal magyarázta, hogy nem férnénk be a liftbe, de szerintem kamuzott és csak spórolós. Na én nem tudom, hogy hány emeletet másztunk meg, de így érzésre hetet biztos, vagy csak én nem vagyok jó kondiban, ami sokkal valószínűbb . A lakásba belépve a férfi körbe mutogatott mindent, miközben a családom többi tagja pedig bólogatott minden egyes szavára, mintha annyira értenék, de szerintem már ők is csak el akartak vonulni.

Miután elment a főbérlő, vagy kicsoda, igazságosan megbeszéltük, hogy melyik kinek a szobája lesz. Mint azt már mondtam, nekem teljesen mindegy, hogy mekkora vagy milyen a szobám. Amíg a tesóim azon veszekedtek, hogy melyiküké legyen a nagyobbik szoba, addig én becuccoltam a legkisebbnek kinéző szobába. Meg kell hagyni, tényleg nem volt nagy, de annyira kicsi se, úgymond élhető volt, volt benne egy ágy, egy szekrény meg egy asztal és ennyi, de nekem ennyi is bőven elég. Ledobtam a táskáimat a szoba közepére és úgy ahogy voltam rádőltem az ágyra, amin jóformán még semmi nem volt. 

Kicsivel később anyáék elmentek vásárolni kaját, hogy azért a repülős ételen kívül, legyen bennünk egy kis instant tészta is. Én nem kezdtem el kicsomagolni, a családom többi tagjával ellentétben, csak a táskákat raktam arrébb egy sarokba, hogy azért mégse essek át rajtuk, amikor bejövök a szobába. Az este további részében pedig nagyrészt feküdtem az ágyamban. Anya valamikor kilenc óra környékén bejött hozzám beszélgetni egy kicsit.
- Ne legyél ennyire ellenszenves Lixie, tudod a költözés, nem csak neked nehéz. Nekünk is ugyanolyan rossz, mint neked, csak próbáljuk azt mutatni, hogy ezt lehet pozitívan is csinálni - mondta anya, abban a reményben, hogy hátha meggyőz arról, hogy nem is lesz olyan rossz, én meg belemegyek, mivel fix, hogy nem hagyna békén, ha az ellenkezőjét állítanám.

Másnap anyu elrángatott a leendő iskolámba, átvenni az egyenruhát meg a tankönyveket, hiszen pár nap és kezdődik az suli. Ez az információ pedig eléggé lelombozta a hangulatomat. De legalább az a tény feldobott, hogy még négy napig nem kell csinálnom semmit. A suli után anya még elvitt valahova vásárolni, mivel elmondása szerint, még nincs néhány olyan dolgunk, ami elengedhetetlenül fontos. Persze elmentem vele, mert hát nem nagyon volt más választásom. Mikor hazaértünk segítettem anyának kipakolni, majd elvonultam folytatni a félbe hagyott sorozatomat. Másnap a tesóim korán ébresztettek, mert el mondásuk szerint meg akarják nézni a környéket. Egésznap velük voltam, mivel találtak egy cicás kávézót a környéken és mindenképp meg akarták nézni. Igazából ez a program még nekem is tetszett, mivel a macskák végtelenül aranyosak. Eszembe jutott, hogy írnom kéme Changbinnak, de hamar el is vetettem az ötletet. "Biztos van jobb dolga is, mint én és amúgy is, Szöul hatalmas, mi van, ha a város másik felében él?" gondoltam.A maradék két napban viszont már tényleg nem mentem sehova, hiszen el kellett kezdenem rendet rakni a szobámban, ugyanis eddig minden ott volt, ahová először leraktam. Bánatomra ez a pár nap gyorsan elrepült és iskolába kellett mennem.

 Anya úgy gondolta, hogy az első nap még elvisz, mint valami óvodást, de mélyen legbelül egyébként nagyon is örültem neki, hogy nem kell buszoznom, mert bár már egyszer megjártam az otthonom-suli távot, még nem teljesen nőtt a szívemhez.

Mivelanya elvitt, így viszonylag korán beértem. Az épületbe belépve kicsit elment azéletkedvem is, bár az eddig se sok volt. Egy kedves bácsi, aki valószínűleg aportás volt, gondolom észrevette azt, hogy milyen tanácstalanul nézek ésmegkérdezte tőlem, hogy miben segíthet. Nagy nehezen elmagyaráztam neki, hogymelyik osztályt keresem pontosan, mire elmondta, hogy merre keressem a termet.Felmentem a lépcsőn, elindultam egy szimpatikusnak tűnő folyosón, miveligazából nem nagyon értettem, hogy mit mond a bácsi, hiszen annyira hadart. Szóvala folyosón sétálva elmélkedtem egy sort azon, hogy ez az épület milyen nagy,majd jött egy hely, ahol el lehetett fordulni egy másik irányba, így mondván,hogy majd valahogy csak eljutok a termemig lefordultam. Mivel még elég koránvolt, így szinte alig volt diák a folyosókon.

Persze, néhány napja már elmondták, hogy merre kell keresnem a termemet, de arra már ki emlékszik? A másik pedig az, hogy ahhoz, hogy én tudjam, hogy merre kell menni, azt nekem szemléltetni kell, kvázi meg kell mutatni és ebben a fránya iskolában, minden koreaiul van kiírva. Ami már kezd menni, de még eléggé gyengécske. Miközben én azon gondolkodtam, hogy mégis, hogyan lehet egy épület ekkora, nem vettem észre azt, hogy valaki, aki ugyanolyan szerencsétlen, mint én, pont velem szemben jön. Elegáns emberek módjára összeütköztünk, majd el is estünk. Míg ő elmondta az összes káromkodást, amit ismer, nekem volt időm megnézni azt az embert akit véletlenül fellöktem. Végig nézve a srácon vettem észre, a nyárra lilára festett hajat, ami mára inkább csak valami fakó vöröses barna színű volt.
- Changbin?! - lepődtem meg, hiszen mai nap mindenre számítottam csak arra nem, hogy találkozok vele.
- Felix? - nézett rám kérdőn. Úgy látszik ő se számított rám. - Hát te, hogy kerülsz ide?
-Ebbe a suliba járok a mai naptól kezdve - nevettem fel kínosan.
- Ó, én is ide járok - jelentette ki, hátha eddig nem esett le nekem.
- Gondoltam - mosolyogtam rá. Ezután pár másodpercig kínos csendben álltunk egymás mellett, majd megszólalt.
- És egyébként mit csinálsz a végzős folyosón? - érdeklődött. Hogy mi van? Végzős folyosó? Itt osztályokra vannak bontva a folyosók?
- Igazából nem tudom - mosolyogtam rá kínosan- megkérdeztem, hogy merre találom a termemet, de nem teljesen értettem, amit a portás vagy kicsoda magyarázott és eltévedtem.
- Akkor segítek megkeresni az osztályodat - mondta, majd el is indult abba az irányba amerről jöttem. Még nyáron meséltem neki, hogy idén kezdem majd a felső közepet és úgy látszik emlékezett rá, hiszen kérdezés nélkül az évfolyamomnak megfelelő termekhez vezetett.
-Innen megtalálod az osztályodat?
-Persze, nagyon szépen köszönöm, nélküled valószínűleg, még egy óra múlva is egy teljesen másik helyen szerencsétlenkedtem volna - nevettem fel kínomban.
- Szívesen - mosolygott rám, amitől éreztem, hogy elpirulok - Viszont nekem mennem kell, mert az egyik barátom már vár.
- Rendben, legyen szép napod és remélem még találkozunk. - vigyorogtam, mint egy tinilány amikor a chrussa elmegy mellette.
- Abban biztos vagyok - mondta, majd elment. Fura egy válasz, de mindegy, hiszen egy iskolába járunk, hogyne találkoznánk. 

A terembe belépve már páran bent voltak. Gyorsan leültem egy olyan helyre, ami szimpatikus volt és nem ült ott senki, majd elővettem a telefonomat és elkezdtem rajta játszani. Ahogy telt az idő egyre többen érkeztek meg és vagy nem vettek észre, aminek nem nagy a valószínűsége, vagy észre vettek, csak figyelmen kívül hagytak. Majd egyszer csak belépett a terembe egy srác, aki tökre úgy nézett ki, mint egy mókus. Nem szenteltem neki nagy figyelmet, gondoltam majd ő is átnéz rajtam, mint az összes többi ember, aki a teremben tartózkodik. De ahelyett, hogy elment volna egy másik padhoz, hogy ott foglaljon helyet, mellém ült le.
-Szia Csingiling - mondta angolul, miközben annyira vigyorgott, hogy azt hittem szétszakad a szája. Na most én nem tudom, hogy erre mi lett volna a helyes reakció, de nemes egyszerűséggel a képébe röhögtem, mire többen is felfigyeltek. Azon pedig már meg se lepődtem, hogy angolul szólt hozzám, szerintem csak viccből csinálta.
- Ilyet se mondott még nekem senki - válaszoltam neki vissza az említett nyelven, miközben még mindig nevettem.
-Hát most mondtak, de amúgy tényleg illik rád, egészen addig ameddig meg nem szólalsz.
- Jó, ha én Csingiling vagyok, akkor te meg Mókuska - kuncogtam, mire ő is elmosolyodott.
- Ez nem újdonság, a barátom is állandóan így hív. De ha én Mókuska vagyok, akkor ő Macska a természetéből adódóan - forgatta meg a szemeit.
- Na és Mókuska, mi a becses neved?
- Én volnék az eredeti és utánozhatatlan Han Jisung - mondta büszkén.
- Örülök a találkozásnak utánozhatatlan Han Jisung, én Lee Felix vagyok vagy Yongbok, ha az jobban tetszik. Sajnos vagy nem sajnos én utánozható vagyok, de semmi gond.
- Senki se utánozható, mindenki eredeti - mosolygott. Ezután nem sokkal bejött egy tanár, aki, mint utólag kiderült az osztályfőnökünk, majd elmondta a tanév menetét, az órarendünket aztán mindenki mehetett szünetre. Nem verték nagy dobra azt, hogy lett egy új osztálytárs, még meg se említették, de ez így volt jó, sose szerettem a túl nagy figyelmet. Jisung mondta, hogy szünetben a lemegy az udvarra a pasijához és a pasija barátaihoz, mondjuk azt nem tudom, hogy nekem ehhez mi közöm volt, de oké.

- Jössz velem? - kérdezte szünet elején, mielőtt még lement volna.
- A barátodhoz? - néztem rá értetlenül.
- Meg a barátaihoz, igen.
- Miért is? - értetlenkedtem.
- Mert a barátom vagy, azért - mosolygott rám, majd felrántott a padból és elkezdett maga után húzni egészen az udvarig, aminek az egyik sarkában egy talán hat fős társaság állt. Hirtelen megálltam, mire Jisung értetlenül nézett rám.
- Mi az? -kérdezte.
- Oda megyünk? - mutattam az említett társaságra.
- Igen. Miért?
- Biztos, hogy nem -tiltakoztam. Nincs az az isten, hogy én ekkora társaságba menjek. Mindig csak két- három fős társaságokban voltam benne, azokhoz képest ez egy orosz hadsereg.
- Ne már, jófejek hidd el - kérlelt, mire elhúztam a számat, de végül beadtam a derekam.
- Gyere Lix, ha nem tetszik felmegyünk. Oksi? - nézett rám, mire csak hümmögtem. Jisung a kezemnél fogva húzott oda a csoporthoz.
- Sziasztok! - üdvözölte őket egy nagy mosollyal. A többiek visszaköszöntek, vagy csak intettek, de az egyik srác lazán odament Jisunghoz, majd egyszerűen megcsókolta.
- Szia Mókuska, nagyon hiányoztál - mondta, mikor elhajolt a mókus arcutól.
- Jisung, kit hoztál magaddal? - kérdezte egy fekete hajú srác.
- Ő az új osztálytársam, és egyben barátom - vigyorgott Jis, mintha éppen a lottó ötöst nyerte volna meg, pedig azzal még többre is ment volna. A társaságon végig nézve feltűnt, hogy valaki nagyon néz, ránézve a fiúra muszáj volt elmosolyodnom. A már jól ismert arc, azzal a fakó hajjal egészen feltűnő volt számomra. A többiek jól elvoltak egymással, így Changbin kapva az alkalmon idejött mellém.
-Szia Felix, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk.
-Szia Changbin, hát én se.
- Mit szólnál ahhoz, ha megmutatnám neked a sulit, hogy legközelebb ne tévedj el? - ajánlotta fel.
- Persze, azt megköszönném, de nem lesz gond, ha itt hagyjuk őket?
- Szerintem fel se fog tűnni neki, maximum akkor, ha egy kicsit elszakítják a figyelmüket egymásról - ezen a kijelentésén el kellett nevetnem magam, mivel tény és való, hogy a többiek inkább egymással foglalkoztak, mint a körülöttük történő dolgokkal.
-Oké, akkor menjünk - fogtam meg a karját, majd magam után húzva kezdtem el az épület felé sétálni.
-Egyébként akkor most Changbin hyungnak kell, hogy hívjalak? - kérdeztem, miközben már az épületben sétáltunk.
-Igazából úgy is hívhatsz, de például mondhatod nekem azt is, hogy Changbinssi. Ez is egyfajta megszólítás mód, csak az a különbség, hogy a -ssi egy kicsit udvariasabb, míg a hyung az már barátibb, tehát azt akkor mondjuk amikor valakivel nagyon jó kapcsolatot ápolsz, akkor mondhatod neki azt is, hogy hyung . De van olyan is amit mondjuk akkor használsz amikor egy, mondjuk a feletted járó évfolyamból szeretnél megszólítani valakit, erre a seonbaet használják általában.

A szünet nagy részében Changbin hyung a suli leggyakoribban hasznát részeit mutogatta meg, mint például az ebédlő, a tesiterem esetleg az aula. Már visszafelé sétáltunk a termem felé, amikor pár srác odaszólt nekünk.
- Mi van Seo, most már a mesefigurákra buksz? Ne haragudj, de mi az a Csingiling koppintás melletted? - nevetett fel az egyik.
- Lehet, hogy túltolta a Disney-t, eskü még Elzának is elmenne, ha nem lennének ennyire ótvarul feltűnő szeplői- röhögött fel a másik is, mire a gyomrom görcsbe rándult. Nem vagyok egy nebáncsvirág, de ha valaki a szeplőimmel csinál viccet belőlem az nagyon rosszul szokott esni, hiszen én se szeretem a szeplőmet, sőt egyenesen gyűlölöm őket.
- Igazán befoghatnátok már végre, hiszen senkit nem érdekel az, amit mondtok. Ja, és elhihetitek, hogy ő már most sokkal jobban néz ki, mint ahogy ti valaha is ki fogtok - szólt vissza nekik Changbin, ami nagyon jól esett. Éreztem, hogy megfeszül, hiszen még mindig fogtam a kezét, szerintem, ha nem lettem volna ott simán nekimegy a srácoknak. A fiúk még mondani akartak valamit, de Changbin elhúzott onnan, majd berántott egy random szertárba, mintha valami romantikus tinidrámában lennénk.

-Ne hidd el azt, amit azok a degeneráltak mondtak, nekem kifejezetten tetszenek a szeplőid - simított végig a szeplőimen, mire elmúlt a szorító érzés a gyomromban, nem tehetek róla, Changbin közelsége határozottan nyugtató hatással volt rám.Nem szóltam semmit, csak vártam, hátha mond valamit, de nem tette, helyette inkább megcsókolt. Alig pár másodperces kis csókocskáról beszélünk, de nekem mégis nagyon sokat jelentett.
-Tudod, nyáron amikor sok időt töltöttünk együtt többször is elgondolkodtam azon, hogy vajon ha együtt lennénk akkor ugyanezt csinálnánk, vagy ha nem akkor mit. Amikor búcsúzáskor megcsókoltál, életem egyik legjobb pillanatát okoztad nekem, akkor nem gondoltam, hogy fogunk még találkozni, ezért nem is kérdeztem meg, hogy leszel- e a barátom, mivel egy kezdő párkapcsolatban, nem hiszem, hogy az a legjobb, ha egyből távkapcsolat lesz. De most már itt élsz, és elmenni sem tervezel reményeim szerint, így meg merem kérdezni azt, hogy leszel-e a barátom? - kérdezte, miközben az egyik szemével hunyorított félve az elutasítástól.
-Persze, hogy leszek, - vigyorodtam el, hiszen én megmondtam, ha nekünk együtt kell lennünk akkor együtt is leszünk - de a helyszínválasztást legközelebb hagyd rám.