- Te vagy Joy ugye?- Szólalt meg a világosabb bőrű lány. Arca mosolygós volt, és ez elég jól állt neki. Különösebben nem volt szép. Emilynek van egy nagy hegesedés az arcán, amit én is észre vettem. De a szüleim halála után, olyen kicsinyes dolgok, mint egy sebhely megbámulása nem hoz lázba.  Szóval neki van egy sebhely az arcán, de azzal együtt is szebb az arca mint ennek a lánynak.
Bólintottam.
- Én Kim vagyok. - vallotta be félénken. Majd a mellette lévő félmeztelen fiú vállába fúrta a fejét. Az pedig suttogott valamit a fülébe, amitől a lány kucogni kezdett. Volt egy olyan érzésem, hogy rajtam nevet.
Henryett...(Vagy mondjam inkább, hogy Hetty?) végre észre vett. Vissza adta a gyereket a férfinak aki ajtót nyitott nekem, majd elém sétált.
- Ne haragudj, hogy beszéltem erről-arról.- tördelte a kezét.
Sóhajtottam egyet, majd megráztam a fejem.
- Erről-arról? Ezek személyes dolgok Henryett...- suttogtam ingerülten. Egyik lábáról a másikra állt. Arca bűnbánatot árasztott.
- Tudom...Ne haragudj. De ők a családom, és...- kezdett magyarázkodni. A családja? Tágra nyílt szemekkel néztem az arcába. Ezzel a mondatával vérig sértett. Olyan érzés volt, mintha össze-vissza karmolták volna a szívemet.
- Megértem- mondtam ki a legnehezebb szót, ami akkor a számon kifért.
- Megértem, hogy sokáig nem voltam itt. És kerestél magadnak családot. De ezek a dolgok csak rám tartoznak. Rendben? - kérdeztem valamivel hangosabban. A szobában ülők rám néztek.
- Joy...- szólt rám Henryett. Nekem akkor is Henryett marad. Egyre jobban felhúztam magam. Minden mondatán.
- Joy...- ismételte a nevem. Immár gyengébb hangon. Azt hittem csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Nagyot sóhajtva fordultam felé.
- Mi van??- kérdeztem hangosan. A következő pillanatban, viszont elborzadtam. Henryett arca sápadt, és elgyötötört volt. Az ujjaival a homlokát karmolászta. A torkából, egy hangos kiáltás tört fel. A szám elé kaptam a kezem, de nem tudtam olyan gyorsan reagálni, mint a két rézbőrű fiú. Mire én felfogtam a dolgokat, az egyik már a kezébe is kapta a nővéremet. Ki sietett vele, ahová halálra vállt arccal követtem. A vékonyabb fiú befektette az egyik kocsiba, majd beült a volán mögé, és el is hajtott vele. Vajon mennyiszer kellett egy év alatt Henryettet bevinni a kórházba? Bele gondolni is borzalmas. És egyiknél sem voltam mellette. Mostantól nem így lesz. Ezzel a gondolattal ugortam be a kocsimba. Aztán már épp indítottam volna, mikor eszembe jutott, hogy fogalmam sincs hová vitte a fiú Henryettet. Szóval vissza az egész. Kivágódtam a kocsiból, és vissza rohantam a házba.
- Mi törtébt? Hová tűnt mindenki?- lépett ki értetlenül a konyhából Emily.
Dadogva válaszoltam.
- Úristen.- reagált a lány. A másik fiú a felesége kezébe csúsztatta a kisbabát, majd egy csók kíséretében elköszönt.
- El tudsz vinni engem?- kérdeztem aggódva. A férfi rám nézett, majd némán bólintott.
Lépést kellett vele tartanom. Aztán átlagos napokon, méltatlankodnék a vezetési stílusa miatt, de ez nem ilyen helyzet volt. A településen belül maradtunk. Egy helyi kórházhoz hajtott, ahol végül leparkoltunk. Neki nem volt olyan sietős elővette a mobilját, és hallottam, hogy valakit értesít. Én pedig azonnal berohantam az épületbe.
A recepciós nő eligazított. Szóval a földszinti vizsgáló terme elé rohantam. Ott is (csak úgy mint egész La Push-ban) kihalt volt minden. Egy lélek sem mozgott a folyosókon. Csak a gépek tompa zúgását lehetett kihallani. A kezemet tördelve járkáltam fel-alá. Mivel egyik orvos sem volt hajlandó elmondani mi történik, ezért kénytelen voltam halálra aggódni magam.
Telefon csörgés zökkentett ki az izgalmamból. Ügyetlenül halásztam elő a farmerem zsebéből a régi típusú mobilom, majd gondolkodás nélkül felvettem.
- Háló?- kérdeztem ingerülten. Egy férfi hang. Ahogy megköszörüli a torkát.
- Háló! Én Embry vagyok...Embry Call. Te vagy Henryett húga, ugye?- szólalt meg a vonal másik végén a múltkori kissé recés, de magasabb hang.
- Igen. Én. Gondolom Henryett miatt telefonálsz. Nézd! Itt állok, és én sem tudok semmit. - járkáltam megint fel-alá, és magamra voltam dühös, amiatt tényleg nem tudok semmit. Rettenetesen dühös.
- Értem. Én most jelenleg távol vagyok Wahington államtól, de azonnal  indulok, és holnap reggelre oda érek. - magyarázta a karakteres hang.
A levegőbe bólintottam mintha látná is bárki. Mintha érdekelne, hogy hol a francban van.
- Rendben. Most leteszem, mert itt van egy orvos. -  mondtam, azzal rácsaptam a telefont. Vissza dugtam a zsebembe, és az őszhajú orvos elé siettem.
- Elnézést! Doktor úr! Lenne rám egy perce?- kiabáltam utána. Az aggodamam nem ismert határokat. Könnyezni lett volna kedvem. Ha elvesztem a nővéremet... én...árva.
A doktornak még egyszer kellett szólnom, hogy észre vegyen. És megfordulljon. De végül sikerült neki.
- Üdv! Én Henryett Manchester testvére vagyok. Kérem...Az előbb hozták be, mert rosszul lett...- kezdtem. De belém vágott. A stílusa lekezelő, és gúnyos volt.
- Nos, Igen! A neuronális agydaganat negyedik stádiumban már tud ilyen tüneteket okozni...- mondta mintha egy óvodáshoz beszélne. Engem most ez sem érdekelt. Ha valaki most halálosan megfenyegetne, akkor sem érdekelne. Nem akartam az energiám pazarolni.
- köszönöm. És most hogy van? Mit adtak neki? - kíváncsiskodtam.
Sóhajtott egyet.
- Megfelelő kezelést adunk neki, amit a végső stádiumban adni szoktunk. Altatót is adtunk neki, bivaly dózisban. Egy pár napig biztosan nem fog felébredni. Ha igen, megint adunk neki ugyanebben a mennyiségben a fájdalmai miatt. Bemehet hozzá, de nem lesz ébren. - mutatott a második ajtóra, majd elviharzott. Egy faliórában több emberség van, mint ebben az emberben.
A lehető leghalkabban osontam be a kórterembe. Ahogy beléptem az ijedtségem, mintha elfújták. Henryett a hófehér szobában, a legfehérebb kórházi ágyon úgy aludt mint egy gondtalan kisgyerek. Ahogy közelebb sétáltam, észre vettem, hogy az arca holt sápadt, és egy ránc sem volt rajta. Gyönyörű volt. A nővérem volt. De mégsem. Volt valami emlékezetes rajta. Miközben minden ami lehetett, az megváltozott. A karjából, és a nyakából mindenféle csövek lógtak ki, és folyamatosan adagolták neki a gyógyszereit. Akkor nyílt az ajtó, mikor megpusziltam ránctalan homlokát.
- Kérlek...Maradj kint vele...igen- adta ki suttogva  a férjének az utasításokat Emily. Majd elhalkult, és hallottam, ahogy oda sétál hozzám.
- Szia- köszönt halkan. Megfordultam, és a sebhelyes arcával találtam szembe magam.
- Szia!- töröltem le a könnyet a szemzugomból, majd vissza fordultam  a csendben aluszkáló Henryetthez. Már ha a gépek csipogása, és búgása csendesnek mondható. Mégis...Magamban hálás voltam a gépeknek, hogy csipognak, és búgnak, és zakatolnak. Hangosabban! Csak búgjatok, és pittyegjetek még sokáig. A szám elé tettem a kezem, és úgy zokogtam. Számba vettem minden egyes napot, amit a nővérem nélkül töltöttem. És magam mellé rajzoltam minden emlékemhez. Gondolatban. Ott volt a diploma osztómon...gondolatban. Ott volt, mikor elveszítettem a kisbabámat 19 évesen. Gondolatban. Velem sírt, és velem nevetett. És tudom hogy így volt. De mégis... messze tőlem.
Számba vettem minden egyes napot, amit család nélkül töltött itt.