- Segíthetek valamiben hölgyem?- szólal meg valaki a hátam mögül. A kiállításoknál álldogáltam, és már egy ideje. Ami (nálam) azt jelenti, hogy még zárás előtt öt perccel is ott dekkoltam.
Hm..."Hölgyem"... Ezt a megnevezést meg tudnám szokni. Meg akartam fordulni, hogy lássam ki ilyen jófej velem, hogy így szólít. És meg is tettem. Vissza kellett fognom magam, nehogy elfintorodjak. A látványon elkeseredtem. Szóval a fiúk aik jól néznek ki, azok bekepzeltek, akik pedig jófejek azok melegek.
Egy rózsaszín inges barna hajú negyvenkilós fiú mosolygott vissza rám. Félre ne értsetek, én nagyon nyitott és elfogadó vagyok. De egy ideje magányosan élek (még akkor is ha barátaim mindig voltak egy - ketten.) És - mindenki más - én is keresnék magam mellé valakit aki szeret, és megbecsül. Szóval már annyira ki vagyok éhezve a szeretetre, hogy egy kedves szóra is megfordulok. Ah! Vissza kéne vedlenem anti szociális Joyra... csak hogy ne fájjon semmi.
- Köszönöm. - válaszolom kedvességet erőltetve az arcomra. Ez csak olyan semleges "köszönöm" volt. A pasi már épp fordulna el, amikor meggondolom magam.
- Mégis tudna. Mondja meg nekem, van ebben a városban könyvesbolt?- Esküszöm majdnem porfészket mondtam.
Felém fordul. De laaaasssaaaan.
- Azt hiszem van egy-kettő a környéken. Valami természettel kapcsolatos könyvet keres?- teszi fel a százmillió dolláros kérdést.
Megrázom a fejem.
- Ami azt illeti munkát keresnék a nyárra. - vallom be neki. Hümmög egy jelentőségteljeset, majd ott hagy. Csak úgy szó nélkül. Tátott szájjal bambulok utána. Nézek jobbra, meg balra. Aztán elindulok hogy kimenjek a bejáraton, mikor ...
- Elnézést hölgyem...Várjon. Ne menjen el. - kiáltja utánam. Megfordulok. Meglepődve látom, hogy a negyvenkilós fiú lohol felém.
- Aaron vagyok. Most beszéltem a kisfőnökömmel, és azt mondja, hogy nincs eladónk a szuvenír részlegen. Van valami eladói tapasztalatod? - szegezte nekem.
Én ott álltam, és egy mádodpercig fel sem fogtam. De aztán, összeszedtem magam, és elmosolyodtam.
- Hát...Az sajnos nincs. De gyorsan tanulok. - álltam el az ajtóból, hogy zárásra az utolsó nézelődő is kimehessen.
- Értem...Bár nincs igazán szükség rá, de tanulsz még? - néz végig rajtam.
A kezemet vakargattam.
- Öhm...Nem. Most végeztem el a tanítóképző főiskolát. - mondom.
Elismerően néz rám. Mi van, Washington államban...vagy Port Angelesben nem menő tovább tanulni?
- Ó! Remek, és itt tanultál a közelben?- faggat. Jajj már. Mért nem hagy már békén?
- Nem. - feleltem kurtán. Mondhattam volna, hogy olyan messze, ahová sosem fog eljutni, de nem volt kedvem bunkózni.
Ezt ő is felfoghatta, mert nem húzta tovább a mini állásinterjúmat.
- Azt hiszem minden rendben van. Ma már nem, de holnap be jössz, és megmutatok mindent. A fizetést is megbeszéljük - mosolyog egy utolsót.
- Rendben. Nagyon köszönöm.- hálálkodtam, majd visszahúztam magamra a kabátomat, majd kiléptem a szakadó esőbe.

- Menj a francba- szitkozódtam a buszmegálló táblája felé. Majd az órámra néztem. Az 20:07- et mutatott. Szóval két órája elment a buszom. Na szép! Most mi a jó istent fogok csinálni? Hitetlenkedve bambultam az üres semmibe. Az esőt hideg szél fújta az arcomba. A hajam már csurom víz volt.
Az arcomba húztam a kabátom vizes kapucniját amennyire tudtam, és elindultam az országút szélén.
Őrülten fáztam, és a szemem is könnyezett a hidegtől.
Már menetelhettem egy tizenöt perce, amikor fényszórókat láttam meg, a kocsi maga nagyon halk volt. Csak száguldozott a távolban. De egyre lassult. Míg végül megállt mellettem. El sem tudtam hinni. Egy elegáns fekete autó fékezett le. Megtorpantam, és majd be pisiltem a félelemtől. Mi van ha egy lánykereskedő vállalat egyik dolgozója, és azért állt meg...
- Szia...- szólt ki egy női hang a kocsiból. A nyugalom heroinként áradt szét bennem.
Kilencven fokos fordulatot vettem.
- Helló!- bámultam be a lehúzott ablakon. Csak valami vöröset láttam, amit a műszerfal gyenge fénye világított meg. Közelebb mentem, mert mondott valamit amit nem hallottam.
- Elvihetlek valahová? - ismételte meg a lány. Egy kezét a kormányon tartotta, és felém fordulva beszélt.
Abban a percben végtelen hálát éreztem.
- Azt rettenetesem megköszönném. - ráztam meg a fejem, és már nyitottam volna ki az ajtót.
- Nagyon vizes vagyok. - állt meg a kezem a levegőben a kocsiajtó felé.
- Nyugi! Gyere csak. Megszárad. - legyintett. Nekem pedig nem is kellett többször mondani. Finoman és vacogva vágódtam be az anyós ülésre. A fogaim egymáshoz koccantak mintek pillanatban.
- Alaposan megáztál...- mondta. A szavakat tökéletesen, kifogástalanul ejtette.
Lopva felé pillantottam. A vörös haj innen nézve inkább bronz színű volt. És a derekáig ért le. A keze pedig csak csont és bőr volt. Mint ahogy az egész lány. Én sem vagyok hájas, de lehet közöttünk egy tizenöt kiló
- A buszom elment két órája.. - horkantottam. Finoman elmosolyodott.
- Egyébként Ness-nek hívnak. Te itt laksz a közelben? - kérdezte. Haboztam a válaszadással.
- Igen. A nyárra jöttem a nővéremhez. Joy vagyok. - nyújtottam a kezem. Rám kapta a pillantását. A szeme világító karamell színű volt. A keze pedig, - amivel megszorította az enyémet.- jéghideg. Az arca fáradtságot, és fájdalmat árasztott.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva felé, miközben a kocsi pár másodperc alatt felgyorsult kilencenre.
- Aha. Persze. Mért kérdezed?-
- Mindegy. - ráztam meg a fejem, még mindig remegve. Még mindig nagyon fáztam. És szinte biztosra mertem fogadni, hogy holnapra megfázok.
Egy tíz percig kocsikázhattunk csendben, mikor lassan leálltunk a Lincoln park mellett, ahová navigáltam.
- Nagyon szépen köszönöm a fuvart. - kiabáltam a ház küszöbéről. Majd beléptem. A ház melege úgy csapott meg, mintha pofon vágtak volna.
- Joy? - kiábálta a nővérem a konyhából.