Van időm gondolkodni. Van időm gondolkodni erről. Van elég időm gondolkodni arról. Most biztos hogy van elég időm végiggondolni, hogy mi történt velem az elmúlt napokban. Jutottam valamire. Arra jutottam, hogy elegem van. Elegem van ezekből a dolgokból. A fájdalmakból, abból hogy sosem tudom előre hogy mikor történik valami ami megragadja az éppen összeálló világomat, és egy mozdulattal szétroncsolja. Nem akarok megint ideiglenes falak mögé bújni, hogy aztán megint ne legyen semmim. Jól esik a józanság. Jól esik hogy őszinte lehetek magamhoz. Azelőtt sosem voltam. Játszottam szerepeket, amiket elvártam magamtól. Sosem voltam boldog. De most az lehetnék. Elegem van abból, hogy mindig történik valami ami elveszi a boldogságom...

A szobában sétálgatok egyenesen állva. Carlisle (a neve nemrég derült ki számomra) csak így engedte hogy felálljak. A vámpírok közül csak őt érdekli, hogy mi van velem. Szóval egyenes testartással sétálok az üvegablak előtt. Egész reggel nincs semmi mozgás. A vámpírok már kétszer feljöttek megnézni Renesmeet, ezzel felkeltve engem. Csodás! Most üres a szoba Nesst és engem leszámítva. Hoppá! Látok egy fehér csíkot, ahogy elsuhan az egyikük. Majd fél órával később mozgás van az erdőből. Nemsokára egy szürke farkas lép ki két lábbal a fénybe. Hátán van néhány fekete folt. Embry. Felnéz rám. Elmosolyodva integetek neki, majd lassan kisétálok a szobából. Becsukom magam mögött az ajtót, és már épp lebotorkálnék a lépcsőn, mikor felfutnak rajta.
- Neked szabad felállni?- kérdi a hang, és kettesével véve a lépcsőfokokat villámgyorsan mellettem terem.
- Nem várhatod el tőlem hogy egész nap ott feküdjek mozdulatlanul- mondom, és nekidőlök a falnak.
- Hogy vagy? - puszilja meg a fejbúbom, a kezével pedig közrefogja a derekam. Felé fordulva ráteszem a tenyerem a mellkasára.
- Jól. Elmehetek végre?- kérdezem nyűgösen. Sóhajt.
- Nem tudom. Meg kéne kérdezni a dokit. Otthon is tudsz pihenni nem? - mondja. Épp válaszolnék, mikor köhögést hallottunk odabentről. Embry hamarabb, és élesebben. Összevonta a szemöldökét. Egy másodperccel később benyitottunk. Az ágyon Renesmee ült, és ránk nézett, amikor beléptünk.
- Ness?- kérdeztem félve. Rámnézet. Sokkal lassabban mint azelőtt. A bőre egészséges rózsaszín volt. Az orcája piros.
Nagyra nyitotta a szemeit. Megköszörülte a torkát, és mondott valamit, hogy kipróbálja a hangját. Én pedig hallottam, ahogy berontanak a szobába. A sötéthajú nő, és a magas férfi. Meg a többiek. Mind letámadták Renesmeet. A lány furcsa tekintettel nézett végig a családján.
- Kicsikém...csakhogy felébredtél. Hogy érzem magad?- szólalt meg a nő. Ness barna (most halvány tejcsokibarna) szemei értetlenül cikáztak.
- Öhh...Mi? Nem értem. - vonja össze a szemöldökét. A nő a párjára néz.
- Ness! Minden rendben?- kérdi a rövidhajú vámpírlány.
- Ki...Ki az a Ness? És ti kik vagytok? És  hol vagyok?- ugrott ki az ágyból. Épp ki akarna szaladni az ajtón, amikor megakad rajtam a tekintete.
- Joy...- mondja ki a nevem. Elképedek. Megérinti a karom. A teste normális hőmérsékletű. Olyan mint az enyém. Olyan mint az...
- Ember. Renesmee ember lett.- motyogja a magas férfi.
- Joy mért vagyok itt, és mért érzem magam ilyen rosszul?- kérdezi tőlem Ness ingerülten. Még mindig tátott szájjal nézek.
- Komolyan mondod hogy nem tudod?- kérdezem bizalomtalanul. Bólogatni kezd. Mi történik itt?
A vámpírokra nézek, akik mind értetlenül állnak.
- Most...ilyenkor mi van? Ember vagy...- mondom a nyilvánvalót.
- Igen, ahogy eddig is...- mondja Renesmee.
- Nem. - rázom a fejem. Felnézek Embryre. Ness követi a pillantásom. Őt is felismeri.
- Na jó mi folyik itt?- fakad ki a szőke vámpírlány. Renesmee felé kapja a tekintetét.
- Mégis mi folyna Rose? - forgatja meg a szemét Ness, majd felnevet. Mindenki értetlenül bambul. Kell pár másodperc mire leesik mindenkinek hogy mi történik.
- Ness?-
- Igen apu?- mosolyodik el. A szobában mindenkinek leesik egy kő a szívéről.
- Mért csinálod ezt? Annyira...- mondja a férfi, majd a kislánya nyakába borul. Nessie megköszörüli a torkát.
- Te apu! Ez nekem fáj.- mondja mire a férfi elengedi. A lány felnevet.

Aznap Charlisle elengedett. Este Embry segített haza. Áváltozott farkassá, és a hátán utaztam. Esze ágában sem volt rohanni. Lassan lépdelt. Éreztem a port amit a mancsával vert fel. Nagyot sóhajtottam. Hátra néz rám, és felmordul.
- Semmi. Csak...semmi- legyintek, és még jobban belekapaszkadokok.
Mikor hazaérünk, megvárom hogy átváltozzon, majd kézenfogva sétáltunk be a házba. Bármit csinálnék felkap, és az ágyba fektet.
- Nee! Éhes vagyok. - nyögöm, mikor főzés közben megfog, és a kanapéhoz cipel.
Felnevet, ahogy belecsimpaszkodok a nyakába, és gyorsan megtámasztja magát a karfában, hogy ne essen rám.
- Hé! Ezt nem kéne.- mondja, majd kát lábam mellé térdel. Nincs ideje gondolkodni. Megsimítom a mellkasát, és rátapasztom a számat az övére. Néhány másodperc múlva viszonozza is. Gyengéden csókol, közben lejjebb hajol hozzám, hogy ne kelljen megemelkednem.
A csók közben érzem a sós könnyeket lefolyni az arcomon.
- Hé!- emeli el az arcát az enyémtől. Lepuszilja a könnycseppeket. De akkor sem tudom abbahagyni. Csak sírok, sírok és sírok. A körmömet rágcsálva óvatosan felülök. Aztán felállok mert így kényelmetlen. Csípőre tett kézzel sétálgatok a nappaliban.
- Miaz?- hervad le a mosolya, mikor az arcomra néz.
- Mit akartál mondani tegnap? Mikor a fejedet ráztad...
Nagyot sóhajtva bambul maga elé.
- Pont erről beszéltem- csattanok fel, és elé sétálok. Átöleli a derekam, és finoman a lábára ültet.
- mond el!- suttogom, és átkarolom a nyakát.
- Én csak...másodszorra hagylak magadra. Annyira sajnálom hogy nem voltam itthon. - mondja gondterhelten.
- Annyira hülye vagy. - legyintek, és megcsókolom.
__________________________

♡Faus♡