Ismeritek azt az érzést mikor hm...kitértek a hitetekből? Mikor káprázik a szemetek, és összeszorul a gyomrotok...hirtelen elfelejtitek hogyan is kell lélegezni. Nem hisztek a .... nem hisztek a két szemeteknek. Olyan sok mindent láttatok már, de ebben a pillanatban minden elveteket  és gondolatotokat kidobhatjátok a kukába. Semminek nincs értelme, és a világ egy nagy katyvasszá válik.
Pontosan ugyanez játszódott le bennem is pár másodperc alatt. Nagyra tátottam a szám, és szörnyülködve bámultam. Remegő térdekkel tápászkodtam fel. A vérvörös, égő szemek engem néztek. Pislogás nélkül. Fogalmam sincs, hogy hogyan tudtam felfogni azt amit láttam. Ellent mondott mindennek.
- Na mi az? Nem számítottál rám? - kérdi mézes-mázos hangon. Köpni-nyelni nem tudok. Látom hogy itt áll, de úgy érzem magam mint aki egy másik dimenzióban lenne. Rengetek érzés szeretne kavarogni bennem ebben a pillanatban, és ezért valahogy egyik sem jut felszínre. Le vagyok sokkolva.
- Úristen!- ennyit tudok reagálni. Hirtelen felfogom, hogy mit is látok.
könnyek kezdték marni a torkom. A gyomromra szorítottam a kezem, és azt éreztem hogy mindjárt elhányom magam. A lélegzetvétel most valami összetett, megugorhatatlan vállalkozásnak tűnt. A fülem csengett. De olyan szinten hogy kezdtem megsüketülni.
- Azért ez mégis túlzás. Nem vagyok Úristen...legalábbis nem mindig. Nem ismersz meg Joy? - vonja össze tökéletesen hangsúlyos szemöldökét.
- Úristen!- eddig jutok el. Türelmetlenül felsóhajt.
- Már mondtam drága húgom! Nem vagyok az. Maximum végzetnek szeretem hívni magam...sorsnak...kaszásnak.- vigyorra húzza a száját.
- Henryett?- kérdezem. Alig ismerem meg a saját hangom. Ismeretlenül cseng. Mintha nem a sajátom lenne. Egy finom szellő meglobogtatja a hajam. Kissé félrebbillenti a fejét, de nem veszi le a szemét rólam.
- Tádá!- énekli rekedtes hangon. Elkerekedik a szemem.
- Halott vagy....- mondom félve. El sem tudom képzelni... ez nem lehet!
- Ahogy mondod....majdnem....tulajdonképen igen. - mondja.
- Meghaltál- kiáltom, és legördül néhány sokkos könycsepp az arcomon. El akarnék ájulni. Mi volt abban az almában? Biztos megromlott . Á igen. Ez lehet a helyzet. Mikor beérkezik az agyamba ez a felismerés, megnyugszom. Abbahagyom a zihálást, és elmosolyodok.
- Jó téged látni. Ha...csak halucinálok is. Hiányoztál!- motyogom. Azt hittem nem fogja meghallani. De meghallotta. Felhorkant. Teljesen más a fejemben mint amilyen volt. Kedves volt, és senkinek sem tudott volna ártani. Ezzel ellentétben, most gúnyos, és gátlástalan. A szemei vörösek, a haja pedig hosszú és fekete. Az emlékeimben élő, folyton aggódó arca most  kisimult. Más ruha van rajta. Még sosem láttam szűk ruhában, és harisnyában. 

Halucináltam egy beképzelt Henryettet? Remek.
- Figyelj...nagyon szívesen nosztalgiáznék de nincs időm. El kell intéznem valamit. - néz a szemembe. Ijesztő a pillantása. Egy másodperc alatt előttem terem. Hozzám ér, és felemel a nyakamnál fogva. Elszörnyedve hörgök a levegőben.
Kuncogni kezd.
- Helló hugi!- nevet, majd egy lendítéssel nekivág egy fának. Az ütközés összepréseli a levegőt a tüdőmben. Nagyot nyögök, és kitágulnak a szemeim.
- Ó, bocs. Megcsúszott a kezem. - topog közel hozzám. Durván maga felé fordítja az arcom.
- Ejj-ejj! Kiskorunkban ugyanez volt. Te voltál a kicsi aki megsebesedett, én pedig a rossz. Hasonló a helyzet, csak most nincs ki melléd álljon...- löki el a fejem.
- T...- mondani akarok valamit de csak erős krákogás szakad fel a torkomból.
- Bocs, mi? Nem hallottam tisztán. Pedig mostanság olyat is meghallok amit nem szeretnék- sétál el egy pár métert. Fájdalmasan eltolom magam a fától, és felkönyökölök.
- Te halott vagy...- suttogom, és felnézek rá. Felhorkant.
- Lamaradtál itt hugica? Figyelj mert csak egyszer mondom el... Így volt. De vámpír lettem. - mosolyog önelégülten. Vámpír? Azt mondta hogy vámpír lett? Vámpírok csak a filmekben vannak...nem? Bár a vérfarkasok után...tényleg léteznek...?
- Vámpír? - kérdezem halkan, és a bordáimra szorítva a kezem felállok.
- Nem hallottál még a vámpírokról?- kérdezi türelmetlenül.
- De. A mesékből.- köhögök, és megint lefolyik egy könnycsepp az arcomon Közel jön hozzám, és erősen megragad.
- Ezt is csak egyszer mondom el. A mesék általában igazak. - köpi, majd elenged. Erőtlenül a földre térdelek. Az arcom a föld felé fordítom, és lihegek. Nem tudom mit mondjak. Ezt az egészet....
- O-ó! Társaságunk lesz- csapja össze a tenyerét a nő, aki kísértetiesen hasonlít a nővéremre.
Én nem hallok semmit. Még azután sem, hogy mindketten csendben maradunk, és erősen hallgatózok.
- Nahát! Ness...De jó újra látni téged- szólal meg Henryett, majd elvigyorodik. Mellettem megmozdul egy bokor. Ijedten kapom felé a fejem. A fák közül egy hosszú, vörös hajú, magas, vékony lány lép ki.
-Renesmee?- kérdezem, és eltátom a szám.
Nessie elmosolyodik, és lassan Henryetthez sétál. Egy perc csend következik.
-MI A FRANC TÖRTÉNIK??- kiáltom el magam. Rám rebben mindkettőjük tekintete.
- Ideges vagy drága? - kérdezi a barna ... vámpír.
A szemébe nézek. Ebben a percben fogom csak fel. A szívem megszakad középen, és szétárad a szakadás mentén a fájdalom.
- Mit keresel itt ? - kérdezem Renesmeet. Felnevet.
- Mit csináltál? - rázom meg a fejem, és előre félek.
- Emlékszel arra a "fájdalomcsillapítóra" amit adtam neked mielőtt Henryett meghalt? - vonta össze a szemöldökét.
- Igen. Azt mondtad hogy jobban lehet tőle- idézem fel a napot. A napot mikor...
- Aha. Hát, igazából vámpírméreg volt. Hen szólt, hogy esze ágában sincs itt hagyni a kishúgát. - mosolyog Henryettre, aki épp egy követ rugdos arrébb csupasz lábával.
- Ő szólt, én pedig ugrottam. Te beadtad neki. Megjegyzem kicsit kétségbe voltam esve, mert nagyon az utolsó pillanatban sikerült. Azt hittem elszarod. Amilyen béna vagy. Henryett a halálán volt. A küszöbön... -
- Igen...a halálán volt. - sírom. - és elfogadtam. Meggyászoltalak. Eltemettelek. Hiányoltalak. Küszködtem magammal... Sírtam érted. De elfogadtam. Mert beteg voltál, és haldokoltál. - mondom Henryettnek. Belenéz a szemembe.
- Te okoztad a halálom. Te voltál mindennek az oka. Ha nem lettél volna, még mindig ember lennék. És nem lennék bezárva ebbe a testbe örökké. - ordít magából kikelve a vámpír. Vámpír! Néhány hónapja minden normális volt. Most meg...vérfarkasok. És vámpírok... Ez nekem sok. Hirtelen elfogott a hányinger. Felfordult a gyomrom.
- Ez...ez nem te vagy. - mosolyodom el fájdalmasan.
- Nem? Nézz meg közelebbről. Mert ez az utolsó lehetőséged. Fordul a kocka hugi. Te leszel a föld alatt és én pedig élem világom. Na persze, csak bevárjuk az imádni való pasidat hogy elbeszélgessünk mi hárman. - mondja Henryett. Renesmee köhint egyet.
- Bocs...négyen- javítja ki magát a "nővérem" és oldalra biccenti a fejét.
- Én tudok várni...- mosolyog. Elborul az agyam. Elindulok felé ökölbe szorított kézzel.
- Te beteg vagy!- mondom és döbbenten megállok félúton. Kiengedem a kezem, és lerogyok a földre. Hangokat hallok. Fák susogását. Felém fújják a levegőt. Rémülten kapkodom a fejem ide, meg oda. Felpattanok. Olyan, mintha a fákon rohanna valaki. Valakik. Sokan.
- Jaj, ne- nyögi Renesmee. Emberek jelennek meg a szikla tetején. Emberek. Kréta fehér emberek. Aranybarna szemekkel. Egy alacsony barna hajú nő lép ki a többiek közül. Arany szeme szikrákat szór. Elengedi a magas rozsdás hajú férfi kezét, és tesz néhány lépést.
- Ezt magyarázd meg Ness!-  követeli félig aggodalmas, félig ideges hangon.

♡Faus♡