- Joy...Joy ébredj! - hallom hogy szólongatnak. Egy mély, zavarba ejtően ismerős hang. Épphogy csak kezdek magamhoz térni. A szemem mintha ólomsúlyúvá vált volna, a fejem pedig iszonyúan lüktet. Egy pontban. Lassan próbálom felnyitni a szemhéjjaimat. Vagy inkább még csak próbálok kikecmeregni az öntudatlanság állapotának nevezett fekete lyukból.
- Joy...- egy újabb türelmetlen szólítás. Nyöszörgök egyet, és a halántékomhoz kapok. Hirtelen ülök fel az ágyban. Két kar kap felém.
- Jól vagy? Mid fáj?- kérdezi a hang. A szemem még mindig csukva.
- Hm?- értetlenkedek. Lassan felnézek. Először a fekete szemeket látom meg, majd a hozzájuk tartozó aggodalmat.
Embry. Amint az agyam felfogja, és megismeri a fiút tágra nyílik a szemem, és a nyakába dőlök.
- Hé! Mi az?- kérdezi, mikor sírni kezdek.
Nem vagyok hajlandó elengedni. Szorongatom a nyakát. A szívem hirtelen megtelik élettel, és energiával. Össze könnyezem a pólóját. Érzem, ahogy forró ujjai megállapodnak a derekamon.
Megborzongok az érintésére. Felidézem azt a fajta hiányérzetet, amit a fogság alatt éreztem. Soha többé nem akarom ezt érezni. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot.
- Mi történt? A másik törzs...Zene! - elkerekedik a szemem, ahogy a nőre meg a farkasokra gondolok.
- Halottak. És még mások is..
- Hogy érted hogy mások? Kik mások? Kérdeztem aggódva. - Embry legyintett.
- Tőlünk senki. Később elmondom.- mondja, és magához húz. Még jobban a mellkasának simulok, és feltérdelek, hogy még közelebb legyek hozzá. Átöleli a derekam, és leül mellém az ágyra. Persze egy percre sem engedném el. Egy pillanat alatt az ölébe húz. Addig simogatja a hátam, míg abba nem hagyom a sírást. Akkor aztán a vállára támasztom a kezem, és felemelem a fejem.
- Soha többé nem követek el ekkora hibát. Soha. Azt hittem megőrülök. Egy napig csak figyeltelek. Nem csináltam mást csak néztelek téged. És azon gondolkodtam, hogy mekkora barom vagyok. Aznap mikor dühöngve kirohantam a házból, és elraboltak...tíz perc múlva jutottál csak eszembe. Visszamentem, de sehol sem voltál. Én pedig elkezdtem rohanni. Azt hittem, hogy megzakkanok. Ne haragudj. Kérlek bocsáss meg. Meg tudsz? Úgy értem, hogy...- abbahagyta az önostorozást, mikor kiszálltam az öléből.
- Ki akarok menni. Gyere velem. Szabad sétálni?- kérdeztem, és a kezénél fogva kezdtem húzni. Nagyot sóhajt.
- Ha nem fáj a fejed...- mondja aggodalommal. Legyintettem, és megfordultam, hogy kisétáljak a házból. Úgy is tettem. Kiérve beszívtam a friss levegőt, és a csicsergő madár hangot. Próbáltam lassan menni, hogy ne kezdjen el lüktetni a fejem. Bevártam Embryt. Néhány lépéssel mellettem termett. Láttam az arcán, hogy emészti magát.
- Hagyd már ezt. Nincs mit megbocsájtanom. Kérlek ne fárassz...-
- Ott hagytalak Joy! Miközben téged elraboltak, és fogva tartottak azok a mocskok, én a saját bajommal voltam elfoglalva. Én nem tudok megbocsájtani magamnak.- rázza a fejét, és elfordítja, hogy ne tudjak ránézni.
Megfogom az állát, és magam felé fordítom. Lábujjhegyre állok, és hihetetlen de megcsókolom. Én, aki falakat emelek magam köré. A szájára tapasztom az enyémet, és gyengéden kezdem csókolni. Érzem, hogy meghökken. Egy másodperccel később pedig magához ölelve viszonozza. Sokféle érzelem jár át abban a pillanatban. Az egyik ilyen az adrenalin. A másik a hitetlenség. Hihetetlen, hogy valaki ennyire szeressen engem. Pont engem! Megdöbbentő. A hajam alá csúsztatja nagy tenyerét, és megtámasztja az arcom, hogy mégjobban tudja falni a szám. Mert azt csinálja. Nevetgélve hagyom, hogy végig puszilja az arcom.
Aztán megszólal egy hang mellettünk.
- De szép is a szerelemmm..- sétál el mellettünk az egyik falkatag. Ismerős az arca, de nem tudom a nevét.
- Fogd be Seth!- vágja vállon Embry. Én fülig elpirulok. Aztán a hajammal kezdek babrálni zavaromban.
- Hogy van Elle?- kérdezi Embry. Úgy látszik fején találja a szöget, mert mikor kiejti a száján az indián lány nevét, Seth dadogni kezd. Vállig érő haja mögé rejti arckifejezését, és megköszörüli torkát.
- Az anyja meghalt. Szóóval...Ja- bólint Seth. Beletúr a hajába.
- Mi? Ogin halott?- tátom el a szám, és Embryre nézek.
- Igen. Ogin, Zene, Anne és a többiek. Első dolog amiben a vérszopók is segítettek.- nevet Embry.
- De hogy?- kérdeztem. Abszolút szürreális volt, hogy egy fiatalabb falka leigáza az ősit.
- Ez sértés. Embry a csajod alábecsül minket.- mutat rám Seth. Kinyújtom rá a nyelvem.
- De utálom a farkasokat...- fakadok ki őszintén.
- Az összeset?- kérdi Embry, és mielőtt válaszolhatnék, megjelenik két farkas Paul és Jared. Őket követi Rachel és Kim. Mielőtt bárki szólhatna bármit, Kim elszakad Jared oltalmazó karjaiból, és elkezd felém rohanni. Mielőtt bármit tehetnék Kim a nyakamba veti magát. Olyan erővel, hogy majdnem hanyatt esek. A hirtelen mozdulatoktól megfájdul a fejem.
Felszisszenek, és a halántékomhoz kapok.
- Jajj ne haragudj...Nem akartam rosszat, csak annyira jó látni téged! Olyan hálás vagyok neked. - Kim elenged, de a továbbiakban valahogy mindig a közelemben akar lenni. Még akkoris mikor Jareddel van.
- Hé Jared, hol hagytad Jaket? Valahol megint zabál mi?-
- Nem tom'. A csata után Sammal beszélt valamit. Mért? Már megint kajás vagy Paul?
- Nem
-kajás farkas
-fogd be Jared
-morci farkas
Elkerekedett szemekkel fordulok Embry felé. Féloldalasan elvigyorodik.
- Gyere...- int a fejével, majd elkapja a csuklóm és magához húz.
- Hogy van a fejed?- kérdezi, miközben átölel.
- Jól...Fantasztikusan.- felelem, és nyomok a szájára egy puszit.
- Éés...Mi van azzal hogy "legyél a bátyám"?- kérdi. Hangosan felnevetek.
- Cssss- takarom be a száját a tenyeremmel. Elmosolyodik, és belepuszil. Pár másodpercig még jó kedvű, aztán lehervad a mosoly az arcáról.
- Mi az?- kérdezem aggódva. Nagyot sóhajt, és belenéz a szemembe.
- Nem akartam elrontani a kedved.
- Embry...Mi a baj?
Elővesz a zsebéből egy százszor összehajtott levelet. Megforgatja, majd a kezembe adja.
A levélben ez áll...
________________________

A következő rész tartalmából:

/Embry/

Némán járkáltam a szobában. Fel s alá. Az agyam egyik fele azt hallgatta amit az alfa beszélt, míg a másik képtelen volt gondolkodni. Képtelen voltam másra gondolni. Idegesen kopogtam az ablakon, és megálltam. Kitartóan bámultam kifele a szakadó esőbe. Hogy képes az időjárás pont mindig eltalálni a hangulatomat?
Hogy vagyok képes ezen így felhúzni magam? Inkább egy másik hangra összpontosítottam. Egy vidámabbra a fejemben. Egy nevetésre. Joy nevetése volt az.
_____________________________

♡Faus♡