/Joy/

Az ablaknál ültem felhúzott térdekkel, és a lábaimat magamhoz ölelve. A huzat ki-be nyitotta a ráccsal felszerelt  fehér nyílászárót. Néha, mikor unatkozok, megpróbálom elérni az ablak keretét, hogy valamivel tágasabbra nyissam. De így csak elvétve áramlik levegő a szűk szobába.
Két hete vagyok itt. Két nyomorúságos hete. Az eleső pár napban azt hittem megőrülök. Nem csináltam mást, csak pánikoltam, és lázadtam. Akárhányszor benyitottak hozzám kaját adni. (Már mikor eszükbe jutott) rájuk borítottam a tűzforró ételt. Ezért a tettemért, elnyertem néhány (jó sok) kék és zöld foltot a testem egész területén. Na persze meg koplalást. Napokig nem adtak enni. Így mikor végre megint élelemhez jutottam, nem pazaroltam olyan dolgokra, hogy lázadjak.
A nap hétágra sütött. Ez az egyetlen fényforrásom. A kis lyukból beáramló napsugár, bevilágított engem. Olyan volt, mintha reflektorral hadonásznának előttem.
Amióta itt vagyok egy dolog nagyon jól esik. A gondolkodás. Gondolkodok mindenen. Na nem mintha eddig nem tettem volna, de kezdek rájönni, hogy eddig tagadások sora között éltem. Tagadtam, hogy lennének igazi szüleim. Tagadtam, hogy a magány körbe vett volna, és szépen lassan kicsinálna. Tagadtam, hogy hálás vagyok Henryettnek. Hálás vagyok azért, hogy kanyart varázsolt az én szürke, és egyhangú életembe. Tagadtam, hogy meghalt a nővérem. Eltaszítottam magamtól a gyászt. De most tiszta fejjel tudok gondolkodni. Soha többé nem hazudok magamnak. És nem nézem magam hülyének.

Arra eszméltem, hogy zsibbad a lábam. Fel kellett állnom, hogy kinyújtóztassam a végtagjaimat. Abban a pillanatban, mikor feláltam, éreztem hogy lecsorog valami a lábamon. Az első pillanatban nem jöttem rá, de aztán szorosan behunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Más már nem is hiányzott! Pont elindultam volna a mini tusolómba zuhanyozni, amikor benyitottak az ajtón. Francokat! Betörtek. Beestek.
- Mi a szart csinálsz?- kérdezi ingerülten a "főnök". Ez így is épp elég gáz...mögötte még három izomagy követte a cellámba.
Felemeltem a kezem, amit eddig a lábamnál szorongattam. Tiszta vér volt.
- MEGMONDTAM HOGY NEM TEHETSZ KÁRT MAGADBAN!- ordította le a fejem, és közel jött hozzám. A falka tagok követték őt.
- Kevésbé drámai a helyzet...- szűrtem ki a fogaim közt a szavakat. Összevonta a szemöldökét, de még mindig értetlen volt.
- Mi? Miről beszélsz?- köpi a szavakat. Ahelyett hogy válaszoltam volna, néhány csepp vérem a padlón landolt.
- MÉRT HAZUDSZ??- Óbégatott az arcomba. Megforgattam a szemem.
- Hány éves vagy? Szerinted önszántamból csinálom? Nem adnám meg nektek azt az örömöt, hogy kinyírjam magam.- indultam el a mosdó felé. Megállított a vállamnál.
- Várj! Ezt most magyarázd meg! De most...- Utasít. Ez most teljesen komoly? Hitetlenkedve nézek a szemébe.
- Megjött...A havim...tudod...- feszengtem. Irtó kínosnak éreztem a szituációt, még akkor is ha ők a fogvatartóim. Néhány indián fiú megköszörüli a torkát, és félre néz. Borzasztó szép látvány lehetek. Még az alfa is kínosnak érzi a helyzetet.
- Úgy érted...-
- Igen!- emeltem fel kissé a hangom. Nem volt más vágyam, csak beállni a tusoló alá.
- Értem... Azt...azt tudom tenni  hogy...egy pillanat. Ti maradjatok- utasítja a falkát agresszívan, aztán kifordul a cellámból. Az arcom égett, és sehogy sem értettem, mért nem nyílit meg alattam a talaj. Erre lett volna szükségem. Megragadtam az alkalmat, hogy lenézezek a lábam alá. Színesre festettem a követ. Hosszú  percekig csak álltam, és nem tettem semmit. Borzalmas volt az a néhány perc.
Egyik farkas sem mert rámnézni. Mintha csak leprás lettem volna. A hallgatás után egy bronzbőrű indiánlány lépett be az alfa oldalán a cellámba. A férfi valamit súgott neki, minek következtében a nő végignézett rajtam, és bólintott. Az alfa megpuszilta, a nő pedig elindult felém.
- Ő itt Isy. Ő a bevésődésem tárgya. Segít neked bármiben, és hoz neked dolgokat, amikre szükséged van. Mondanom sem kell, hogy nem érhetsz hozzá. Ha egy haja szála is meggörbül a kezed által...halott vagy. - bólogatott ingerülten. "Rendben" gondoltam magamban, és csak egyet bólintottam. Elindultam a fürdő felé. Mutattam Isy-nek hogy nem kell utánam jönnie, de nem figyelt rám. Követett, mikor elkezdtem levenni a cuccaimat. A ledobott ruháimat felvette, és elvitte egy pillanatra. Mikor kilestem észre vettem, hogy senki nem védi az ajtót. Megfordult a fejemben a menekülés. Meztelenül? Okos vagy Joy!
Beálltam a zuhany alá, és megnyitottam a csapot. Ahogy magam felé fordítottam, jéghideg víz csapta meg a bőrömet. Már megszoktam. Amióta itt vagyok jéghideg vízzel fürdök. Nem zavar különösebben.
Isy akkor jött vissza, mikor befejeztem a zuhanyzást.
Hozott új ruhákat letette a rozoga székre amely a wc mellett állt, vele néhány sárga zacskót. Sok sárga zacskót.
- Mit segíthetek?- kérdezte mosolyogva. A szeme mogyoróbarna volt, a haja pedig sötét. Azonnal bevillant egy kép, ahogy ránéztem. Hasonlított valakire...a nővéremre. A felismerésre meghökkentem.
- Kéne nekem...szóval kéne nekem...- dadogtam. Zavarban voltam. Isy bíztatóan elmosolyodott.
- Ne érezd kínosnak. Csak mondd el nekem. Én is lány vagyok.- szinte suttogott. A hangja finom volt, és jószívű. Ebben is Henryettre hasonlított. El sem tudtam képzelni hogy lehet annak az agresszív állatnak a lelki társa. Ezt jelenti a bevésődés nem?
- Tampon. Kéne nekem tampon- tekertem magam köré a törölközőt.
- Ó, azt hoztam. - kocogtatta meg a sárga zacskókat. Elmosolyodtam.
- Köszönöm. Azt hiszem csak ennyit akartam..- mondom, és elkezdem magam törölgetni.
- Fehérneműt is hoztam. Viszont csak látásra tudtam behatárolni a méretedet. A sajátomból hoztam, tiszta mindegyik. Remélem jó lesz. - mondja, majd magamra hagy. Hallom ahogy kilép a cella ajtón, és valaki nagy erővel visszazárja utána.
-Köszönöm...- motyogom a magányos  falaknak.

Gyorsan felveszem azokat a ruhákat, amiket kaptam, és meglepődve tapasztalom hogy mindegyik jó rám. A póló olyan mintha rám varrták volna. A melltartó kicsit kicsi, de jól esik hogy végre tiszta ruhákban járkálhatok kisméretű börtönömben.
Kisétálok a zuhanyzóból, és leemelek egy könyvet abból a néhányból, amit kaptam hogy ne öljön meg az unalom. Az ágyra kuporodok, és elkezdem olvasni az Anna Kareninát. Hatodjára.

"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az."

"A bűnösnek, ha érzi, hogy az egész szerencsétlenségnek ő az oka, rosszabb, mint az ártatlannak."

Imádok olvasni. A könyvek által szabadulhatok ki ebből a börtönből. Ha nem lennének akkor már megőrültem volna. Lassan mélyedek bele az olvasásba. Pár perc, és elnyel a világa.

Halk beszédet hallok odakintről. Susmutolnak. Felhagyok az olvasással, és a zajokra összpontosítok. Egyre hangosabbak. Majd már üvöltenek. Dulakodás éles hangja. Aztán kattanás, és lerepül a cella ajtaja. Egy fiú lépi át a küszöböt. Majdnem felsikoltok. Dehát...Én ismerem ezt a fiút. Ez Embry!
- Embry!!- kiáltom boldogan. A félelem megszűnik bennem, és a hasamban feszülő ököl elernyed. Embry rámkapja szemét, aztán tovább siklik a tekintete a falakra.
- Embry...- dadogok. Embry szemei ide-oda cikáznak. Olyan...olyan mintha nem vett volna észre.
Felugrok az ágyból, és odarohanok hozzá. Különös, hogy megint a koszos ruhámban vagyok. Ha jobban átgondoltam volna, akkor biztos eszembe jut hogy egyszer már átöltöztem.
Embry felemeli a kezét, mint aki megadja magát, és kétségbeesett arcát nem tudom nem nézni. Kinyitom a tenyerem, és az övére fektetem a levegőben. Nagy ujjai elnyelik az enyémeket. Felnézek. Engem figyel. Kedvesen, és nyugodtan. Mért ilyen nyugodt? Nem értem. Az előbb még..
- Embry?- kérdezem félénken. Kitartóan néz. Kétségbe esek. Nem tudok mit tenni. A szívemre hallgatok. Lábujjhegyre állok, és meg akarom csókolni, de már nincs ott. Pár lépéssel a cellaajtó mögött terem, és integet. A rácshoz rohanok.
- Nem lehetsz az enyém. Ez a sorsunk.- mondja, majd beugrik a sínek közé.

Lihegve és izzadtan ébredek fel az álmomból. A barna keménykötésű könyv, az arcom alatt van, azon fekszem. A szememből folyik a könny, és fel vagyok dúlva.
Soha többé nem olvasom ezt a könyvet!! Soha!!
Beletúrok a hajamba, és boldogan könyvelem el magamban, hogy tiszta ruhában vagyok.
Épp lendítettem egyet, és a könyv métereket repült a szobában, mikor nyílt az ajtó. Egy lány sétált be rajta bilinccsel a kezén...
- Rachel...