/Kim/

Napok telhettek el. Hosszú, lassan telő napok. Fogalmam sincs hány napja volt távol Joy, mert nem jelöltem az időmúlást. De miután elment, biztos hogy a levegőben érezhetővé vált a pánik. Amit magamból árasztottam akaratlanul is. Pánikoltam igen. Mert egy gyáva kukac vagyok. De Joy nem az. Örökké hálás leszek neki. És nagyon féltem őt.
Sóhajtva álltam fel. Megtettem a napi köreimet a cellában.
- Kim néni...-
-Hmm..?-
- Mikor kapunk ennivalót? Nagyon éhes vagyok.- kérdezte őszintén.
- Nem tudom. - a rácshoz sétáltam, és halgatózni kezdtem. Én is éhes voltam. Már három napja nem láttunk semmi kaját. Furcsán csendes volt minden. Még jobban hallgatóztam.
Megrémített ez a nagy látszólagos nyugalom. A vihar előtti csend sosem jó.
Kidugtam az orrom a rács lyukán, és csendbe maradtam. Olyan volt, mintha mindenki eltűnt volna.
Aztán hirtelen egy hangzavar rázza meg az épületet. Hatalmas erővel becsapódik egy ajtó. Megrémülök. Mutatom Claire-nek hogy jöjjön közelebb, mikor szélesre tárja a karját, én pedig felkaptam. Szorosan magamhoz öleltem.
A hangzavar nagyobb és nagyobb lett. Minden ajtót kivágtak. Farkasmorgás zaját lehetett hallani. Claire már sírt a karomban. Mikor hangosan felzokogott, egy fájdalmas nyüszítés érkezett az utolsó ajtón túlról. Őrült rohanás hangja.
Másodperceken belül, egy csokoládébarna farkas jelent meg a rács mögött. Ijedtemben megérintettem Claire fejét, aki még mindig sírt.
Rövid ideig néztünk csak farkasszemet.
- Quil?- kérdeztem meglepődve. Claire azonnal hátra kapta a fejét, és felsikoltott. A rácshoz szaladt, és kis kezét össze-vissza rázta.
A hangomra más zajok is megjelentek. Megtaláltak minket? Ránk találtak.
A következő pillanatban három másik farkas fékezett le előttünk. A szám elé kaptam a kezem. A szürkésbarna farkas a másodperc töredékében rám emelte fekete szemeit, és felhördült.
Gondolkodás nélkül neki fejelt a rácsnak. Az behorpadt a mozdulat nyomán. Quil rám nézett, és Claire felé bökött. Én felkaptam a kislányt, aki a rácsnak kapaszkodva várakozott, és a cella végébe mentem.

Néhány nyikorgás, erőlködés, és átlényegülés után, könnyedén kattant a zár, és a rács, a börtön falának repült, nagy csattanással.
Még mielőtt kinyithattam volna a szemem, egy gyors kar kivette a kezemből Claire-t, egy másik pedig magához nyomott, a tulajdonosa pedig a számra tapasztotta a sajátját.
Jared levegőt sem hagyott venni. Izzadt, és koszos testének húzott, ami máskor lehet hogy zavarna, most elképzelni sem tudtam, hogy másképp legyen. Szorosan hozzábújtam, és a mellkasába fúrtam a homlokom.
- Joy...Joy?- egy újabb kiáltás. Kilestem a még mindig engem szorongató Jered hónalja alól. A cellába Embry és Paul lépett be. Paulnak arca vörös volt, és egy hajszál választott el attól, hogy felrobbanjon.
Embry rám nézett.
- Hol van Joy és Rachel? - kérdezte szigorúan. Jared abbahagyta az ölelésem, de nem engedett magától messzire.
- Rachel? Mért Rachel is eltűnt? - meglepődtem. Hát mindnyájunknak nyoma veszett?
Paul felmordult.
- Szerinted itt lennék ha nem tűnt volna el?- vicsorgott rám. Szemei dühöt árasztottak.
- Higgadj le Paul! - figyelmeztette Jared mellettem állva. Paul szeme a barátomra rebbent, aki épp az imént csitította le.
- Nagy a szád Cameron..- Köpte  Paul.
- Még mindig én vagyok a béta Paul. És megtaláljuk Rachelt...-
- Hát...Én pont leszarom hogy ki a béta!!  Joy hol van? - Embry eltakarta Pault.
Engem nézett kitartóan
- E...Elvitték. Még napokkal ezelőtt. Engem akart elvinni, de Joy kiállt értem. És...-
- Mi? Ki akart elvinni? Kim ez most nagyon fontos. - kérlelt. Az arca fájdalmat tükrözött.
- Egy farkas. Mondott valamit a főnökéről...- kezdtem, de mikor eszembe jutott hogy mit mondott azt kívántam bár ne mondtam volna semmit. Behunytam a szemem, és felszisszentem. Hogy lehetek ekkora barom! Méghozzá címeres.
- Mit mondott? Kim azonnal mond el! - utasított ingerülten. A szemébe néztem.
- Nem szeretnéd tudni. - suttogtam. Megértette. Lenézett a földre, és azonnal eltűnk a cellából.
Jared felé fordultam, és a szememre szorítom az ujjaim.
Ő rápuszilt a fejem tetejére, és megölelt.

______

"Távol mindentől, teljesen egyedül,
egy olyan helyen, melyet még a napfény is elkerül.
Rádöbben az ember, hogy miről szól az élet,
belátja, hogy egyedül célba sosem érhet.

Mert egyedül az ember csak egy aprócska porszem,
melyet elsodor a szél, és betemet a tenger.
Mint madár szárnyak nélkül, olyan tehetetlen,
ösztönösen a magasba vágyik, de az árok feneketlen"
_______

/Joy/

(Visszaemlékezés)

- És randább is. - hasgsúlyozza ki az indiánfiú. Éles csattanással visszazárja a "kalitka"ajtaját, és eltávolodik. Kemény válla, minden egyes lépésénél a hasamba fúródik. Óriás tenyerét a combomon pihenteti, hátha le esnék, de szerintem még élvezi is a helyzetet. Néha, nem mindig (például most) azt kívánom, bárcsak én is lehetnék valami természetfeletti lény, hogy ez ne történhessen meg velem. Vagy azt kívánom, bárcsak ott maradtam volna  a seggemen. Itt... Ezen az ember átkozta helyen, minden rossz megtörténik velem. Minden. Mikor oldalra fordítom a fejem, elcsípek néhány motívumot a tetoválásból az arcán. Embrynek a karján van. De annak teljesen más a formája.
Tudom, hogy nagy bajban vagyok, de az agyam valahogy most nem képes pánikolni.

- Helló főnök! - biccent az indián egy másiknak. Azt a másikat csak tippelem, mivel hogy azt csak a fenekem látja. Szembe vagyok az ajtóval, amikor besétál velem a szobába.
- Hello! Ez ki?- kérdezi egy kevésbé mély de férfias hang.
- Ez? Ez az egyik idióta csaja.- mormolja alattam az indián.
- Csak dobd le oda!- mondja a másik férfi. A cipelőm megindul, és megint elkezdi belevájni a térdét a gyomromba. Még mielőtt fel tudnék háborodni, az ismeretlen férfi mondatán, a másik átkarolja a lábam, majd kienged a kezei közül, én meg erőtlenül vágódok a kemény földre.