Értetlenül bámultam egy percig.. De csak egyetlen percig.
Aztán kimérten sétáltam el az ajtótól a nappali közepéig,  míg be nem láttam a konyhába. Ott elkiáltottam magam.
- Hé,  Henryett!  Te vártál sztriptíztáncos fiúkat?  - kiáltottam. A küszöbről néhány férfias kuncogás hallatszott. Mondjuk a fiúkat itt furcsa volt kimondani. Ahhoz képest hogy mind óriási volt. És úgy néztek ki mint egy férfimagazin modellje,  nem hiszem hogy többek lettek volna 25-nél.
- Milyen sztrip... Ó! - táncolt ki a konyhából a nappaliba a nővérem. Arcáról lerítt, hogy ismeri őket. Méghozzá rendesen... Mert mindet jól meg is ölelgette azonnal. Én hülyén érezve magam álldogáltam a szőnyegen.
- Embry nem tudott jönni.- húzta el a száját az idősebbik. Henryett csalódottan legyintett
- Az a lényeg hogy ti itt vagytok na és mit...- ekkor abba hagyta a beszédet, mintha eszébe jutott volna valami fontos. Majd felém fordult.
- Ó! Ő itt az egyetlen húgom Joy! Joy, ők itt a barátaim. Jacob, Quill és Galen. - mutatott végig a fiúkon. Micsoda nevek. Kedvesen elmosolyodtam, 
- Helló!-  próbáltam nem zavarba jönni a hat hűvösen méregető szempártól.
- Nem akarunk zavarni. De... Paul eltörte...szóval eltörte a lábát. Elég csúnya. Nem tudsz átjönni megnézni...mit tudnál vele kezdeni?- szólalt meg a középső, a legidősebb (Szerintem).
Henryett rájuk nézett, majd rám, aztan végül nekem szólt.
- Nem baj ha egyedül hagylak? - kérdezte lelkiismeretfurdalásosan.
A plafonra emeltem a szemem, és nagyot sóhajtottam.
- Nem vagyok már óvodás. - tettem a kezem a vállára gyengéden.
- De a húgom vagy. És ma érkeztél...évek óta nem láttalak.-
- De most már itt vagyok. Az egész nyarat itt fogom tölteni. Veled. És most menj, segíts máson. Ha még mindig olyan jó csontkovács vagy, mint voltál. - ugrattam. Elmosolyodott.
- Pár óra múlva jövök. Lehet hogy bemutatok valakit. - dobott fel egy csontot. Hagyott nekem egy kis gondolkodni valót.
- szia...- köszöntem a már csukott ajtónak. Aztán perdültem egyet, és be tangóztam a napaliba...khm a szobámba. 
Az időmet pakolással, pakolással na és egy kis fürdéssel töltöttem. Jól esett a hosszas repülőút után csak úgy áztatni a végtagjaimat. Habfeltöltéstől elolszlásig lubickoltam. Mit mondjak? A gyengém a teli kádas fürdőzés.
Vízbe szállásom után kb negyed órával hallottam meg hangokat odakintről. A szívem dobbant egyet ijedtemben, a légzésem egy pillanatra megállt. Lélekszakadva másztam ki a kádból. Nagy tócsákat loccsantva a földre magam után. Az ajtóhoz flangáltam anyaszült meztelenül, és halkan kilestem rajta.
- Hahó!- kiáltottam el magam. Jézusom Joy! Hogy lehetsz ekkora barom? "Hahó". Ha betörő jön akkor is azt kiáltod hahaó?... Úristen! Mi van ha betörő van odakinnt?
- Joy? Én vagyok az. Vagyis mi... - hallottam meg a nővérem mosolygó hangját. Most rajtam röhög?
- Anyám Henryett....Majdnem...majdnem  szívinfarktust kaptam. Wuh! - simogattam a mellkasom. Várj mi az hogy mi? Tényleg hozott valakit magával? Azonnal becsuktam az ajtót.
- Mosakodsz? Nem akarunk zavarni. Csak Embry van itt. - kiáltotta az ajtó mögül.
- Embry?- szálltam vissza dideregve a kádba.
- Öh...Aha. Embry Call. A barátom. - válaszolta. A "barátom". Ennél a szónál melegség öntötte el a szívemet. És a hónapokig tartó lelkifurdalások értelmüket veszítették. Heny nincs egyedül. Van valakije akit szeret. Ha ezt a tonnás követ nem hallották odakintről ami az imént a szívemről repült le, akkor semmit.
- Örvendek Embry. - kiáltottam kicsivel hangosabban.
- Helló!-